Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
aa ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1979. április 15., vasárnap Az építészet az emberért Milyen szeme legyen a bordó rózsának? ■ . Pannika „mániái” Kicsit elfogadottá tesz, hogy szinte családtagként lehetek a nagy matyó család tagjai között. Szerencsére senki nem kíván tőlem semmit; hagynak szemlélődni. Rózsás reményekkel ülök az asztal végén; karnyújtásnyira tőlem ott párolog egy hatalmas fazék töltött káposzta, s a szekrény tetején díszes tor_ ták. Persze előbb még meg kell hallgatni a köszöntőket. — Tudja, most búcsúztatjuk egyik régi munkatársunkat — mondta az elnökasszony, mikor betoppantam a kövesdi. Matyó Szövetkezetbe —, én nem késhetek egy percet sem, jöjjön maga is, majd közben beszélgetünk. Közben nem beszélgettünk, vagy legalábbis nem úgy, mint a szokásos információ- szerzéshez kívántatik, de azért megtudtam egyet s mást. Elsősorban azt, hogy a fiatal elnökasszony egy miniszter kedvéért sem várakoztatná meg Pannikát. És nemcsak azért, mert ő az ünnepelt, hanem azért, mert Kispálné nem ismer késést, mulasztást; semmiféle rendellenességet. Az ünnepi asztalnál is felmerül a^régi kötényhistória. Maga az elnökasszony — Pólik Mihályné — hozza szó_ ba. — Akkoriban — meséli — fehér kötényt viseltünk a szövetkezetben, s az én kötényem (bár vasalva, keményítve hoztam be reggel) be. piszkolódott az áru rakodása közben. Na nem nagyon, de azért látszott, hogy magamhoz fogtam valami dobozt, vagy ládát. Belép Panni, végigmér és azt mondja:, hogy mutatkozhatsz így emberek előtt? Hát én beszaladtam a raktárba és sírtam... Délután, mikor már csak keitten beszélgettünk Kispál. néval: — Ezt a köténydolgot nem felejti el Erzsiké, de hát ne is felejtse! Hiába, én már ilyen mániás vagyok; nem bírom az igény, telenséget. A kis történet persze már régen feledésbe ment volna, csakhogy az elnöknő is „mániás”. Ezt tükrözi egész környezete, s maga is, a cipőjétől a kontyáig, úgyhogy Pannika a legérzékenyebb pontján sértette annak idején. De most az ünnepi szavak, nál tartunk. Munkatársak, barátok szólnak az asztal fölött. Kicsit keresni kell ilyen, kor a szavakat, így aztán olykor túl szépre sikerednek a mondatok, máskor meg megbicsaklik a nyelv. Vagy tán nem is a nyelv a hibás. Csak hát egyszerűen nehéz tudomásul venni, hogy Pannika, aki — mióta a jelenlevők felnőtt eszüket tudják (vagyis két év híján három évtizede) — mindig itt élt közöttük, most nyugdíjba ké. szül. Ajándékok, ölelések. Le. hét, hogy egy-két könnycsepp is kibugyanna, de megszólal Kispálné: — Ne haragudjatok, hogy ülve válaszolok (ed dig állt, csak most ült le), nem mintha fáradt volnék, meri egy asszony soha nem lehet fáradt... Egyszóval; mindent köszönök. Mondtatok itt, hogy évtizedeken át élővé varázsoltam a holt virágokat, hogy vannak tanítványaim, akik majd folytatják. Ezt remélem is. De tudjátok, én még nem készítettem el életem legszebb munkáját. S azt még nagyon szeretném. Szerencsére van idő, s fáradt nem vagyok ... Titokban jegyzem a szavait, s irigylem ezt a retorikai leleményt, vagy minek is nevezzem. Kispálné azok közé tartozik, akik szavakban is képesek kifejezni gazdag, színes egyéniségüket. Ritka adomány. Az igazi tehetség lenyűgöz — szoktuk mondani. Mit is jelent ez? Az, hogy nemcsak tisztelet, hanem egy kis borzongató félelem is van bennünk a „kiválasztott ember” közelében. A sámánok, varázslók, táltosok kelthettek hajdan ilyen hatást. Nos, Pannika nemcsak akkor varázsló, mikor matyó rózsák gurulnak ki a keze alól, hanem akkor is, mikor a töltöttkáposztát fűszerezi', mikor vasalja családjának reggelenként — a már korábban kivasalt, de összehajtott, tehát picit meggyűrődött — férfiingeket, mikor szertartásos mozdulattal tortát szel, s mikor beszél. Ezt akárki láthatja, de vannak rejtettebb dolgok is. Ezekre csak a legközelebbi munkatársai figyelhettek fel. Az úgy van, hogy mindenféle hétköznapi cselekvés közepette, Kispálné egyszerre csak (másként aligha iehelne mondani) kiröppen a körből. Persze, nincs ebben semmi misztikus, dehát a minták nem mindennap és. nem á hivatalos időbeosztás szerint születnek. Van időszak, mikor az istennek se lehet előcsalogatni őket, máskor meg jönnek, csak akkor el kell hallgatni, s fogni a tollat. .. A hétköznapokon aztán nincs is más dolog, mint lemásolni, a ritka pillanatban született virágokat. — Az csak mese ám, hogy a régi Kövesden minden asz- szony tudott mintát rajzolni. Hárman-négyen voltak, hozzájuk jártak a többiek. De még a rajzolók tudománya is olyan volt, ki csak lepedő- véget vállalt, ki meg kötényt. Csak Kisjankó Bori néni tudott mindent. Ő aztán mindent tudott. Nemhiába emeltünk neki szobrot. Mikor eddig jut Pannika, hirtelen elhallgat, kemény lesz a tekintete: Az a szobor nem tud beszélni, hát elmondom, hogy Bori néni utolsó éveiben már alig látott, azok a csodálatos mintái úgy ösz- szekuszálódtak, a vásznon, hogy képtelenség volt kivárunk De azért mi rajzoltattunk vele, mert másképp nem jutott pénzhez. Kimostuk a vásznat, s vittük újra, hogy rajzoljon ... Így is kincsek maradtak utána. Hát még ha nem parancsolt volna neki (és a többieknek) is az üzlet, a kereskedői ízlés, a piac ... — Mit gondol, mi van beírva a személyimbe? „Szak- képzettsége nincs.” Az van beírva. Persze, nem szólok egy szót sem, mert én a népművészet mestere vagyok. De a legtöbb matyó asszon}’, lány — aki nem művész ugyan, de azért a vérében van a mesterség, s évtizedekig itt dolgozik — az nem szakember. A gépi varrónők kapnak bizonyítványt, ők szakmunkások, — mi nem. Pedig', hogy milyen szeme legyen a bordó rózsának, azt épp úgy meg kell tanulni (és még mennyi mindent), mint akármi mást. — Végül is mi a matyó népművészet titka? (Az ilyen kérdésekért a gyakornokokat eltanácsolják a pályáról, valamirevaló szerkesztőségekben. De a nagy ebéd után a legkisebb szellemi erőfeszítésre is képtelen vagyok. Pannika csak nevet, aztán lepattantja a szabvány kérdésre is az igazi választ.! — A mi titkunk az, hogy a virágok soha nem fogynak el. Más hangon: Izlelt-e a káposzta? — Azt mindenki mondhatja, hogy ízlett, de én azt is elmondom, hogy miért. A töltött káposztában szakember vagyok. Ebben maradtunk .. Gyarmati Bek Csütörtökön tartották Miskolcon a városi pártbizottság szervezte művészetpolitikai aktívasorozat ötödik, egyben utolsó tanácskozását a diósgyőri Vasas Művelődési Központban, amelyen Drótos Lászlónak, a városi pártbizottság első titkárának irányításával az építőművészet helyzetét és feladatait, annak sajátos borsodi—miskolci vonulatait vitatták meg a résztvevők. Mielőtt az aktíva tartalmi ismertetésére térnénk, érdemes bevezetésként néhány gondolatot röviden feljegyezni. Például, hogy az építőművészettel akarva-aka- ratlanul állandóan kapcsolatban állunk. Zenét általában szándékosan hallgatunk, színházba, tárlatra akarattal megyünk, irodalmi alkotást is szándékosan olvasunk. A házak, utcák, terek, a város azonban állandóan körülvesznek, hatnak ránk — esztétikai vonatkozásban is. Az építészet az egyetlen olyan művészeti ágazat, amelynek művelője felszabadulásunk évfordulóján szőkébb pátriánkban művészeti díjat kapott. (Bodonyi Csaba Ybl Miklós- d íja). Az építőművészek személyesen ' talán kevésbé ismert alkotók, mint a festők, vagy az írók, költők, akiknek minden művükön ott a nevük. A korábbi aktívákon, de különösen a képzőművészetin, igen sok szó esett a. társművcszetek kölcsönhatásáról, ennek ellenére az építőművészeti aktíván a társművészetek egyetlen képviselője sem vett részt. Drótos László bevezetőjében vázolta a Politikai Bizottság 1977. decemberi művészetpolitikai állásfoglalásából fakadó feladatokat és azok helyi elemzésének szükségességét, szólt Miskolc egyes kulturális területeken való lépéshátrányáról más városok helyzetével szemben, majd kiemelte, hogy az építőművészet mozgásié riilete ott van, ahol évről évre a legnagyobb ráfordítás adódik. A gondolatcsere e bevezető és Dézsi János, a Magyar Építőművészek Szövetsége területi csoportja titkárának előterjesztése alapján indult és abban felszólalt — többek között — Rózsa Kálmán, a város tanácselnöke, Jantner intal, az építésügyi és városfejlesztési miniszter helyettese, valamint Gáspár Tibor, a Magyar Építőművészek Szövetségének főtitkára is. A vita a felszólalók számát tekintve talán szűkebb körű volt, mint a korábbi aktívákon, de az érintett témák számának és hatásfokának aspektusából mindenképpen széles vonzású, szinte az egész társadalmai érintő, hiszen az építészek alkotásai szinte minden emberrel kapcsolatba kerülnek. Már Dézsi János előterjesztése kiemelte, hogy korunk építészi szemléletét a gyakorlatiasság határozza meg, és ez a gyakorlati irányulás jellemezte a legtöbb felszólalást, nevezetesen elsősorban az építőművészet és napjaink építésigényének viszonya volt a domináns téma. — Az építészet nem attrakcióra, született, Hanem az ember befogadására, boldogabbá tételére — emelte ki már a vitaindító. A szerteágazó, de ennek ellenére nem parttalan vita néhány főbb gondolatkörét érdemes kiemelni. Több felszólalásban szóba került és az egyik leginkább körüljárt gondolat volt űz építészet a. gépkorszakban, azaz, hogy a gépi építkezésnek is a kultúrát, az emberi boldogságot kell szolgálnia, és ha ez a gépi építészet ellenérzéseket iá vált ki, akkor is emberi környezetet kell velük teremteni, az ellenérzéseket pedig olyan intézkedésekkel kell leküzdeni, amelyek a paneles építkezéseket mindinkább emberi otthonokká, változatos, vonzó, kulturált környezetté teszik. Felmerült a vitában, hogy a gazdaságos építés mellett meg kell lenni a megrendelőben, a beruházóban az igényességnek az esztétikumra, a környezeti harmóniára cs a szépségre, és külön is hangsúlyt kapott a beruházási szemlélet és beruházási folyamat kulturáltabbá tételének szükségessége. Szorosan ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódott, hogy vajon van-e Miskolcnak, Miskolc társadalmának sajátos építészeti elvárása. Az építészek erkölcsi .megbecsülése nagyon sokszor szóba került. Hangsúlyozták, hogy anyagi okok miatt építész még nem ment el Miskolcról. Erkölcsi megbecsülésben, elismerésben, alkotásaik mellett a neveik megőrzésében, bizonyos mértékben alkotói szabadságban egves felszólalók többet vártak. Szemléleti kérdésekről Is sok szó esett. És. ez különösen érintette Miskolc belvárosának korszerűbbé tételét, a Széchenyi utca sok-sok tervezési és rekonstrukciós gondját. Volt felszólaló, s ehhez többen is csatlakoztak, aki arról szólt, hogy a funkcionális várostervezés helyett a nőtt város látszik jobbnak, azaz, a városnak növekedni, fel kell nőni várossá, meglevő magokat keli továbbfejleszteni. Különösen nehéz Miskolc helyzete, ahol őseink okkal kerültek cl bizonyos területeket a városban, például a dombokat, amelyeket most beépíteni kényszerülünk. Az egyik felszólaló azt fogai- j mazta meg, hogy a régebbi építészeti tézisek átértékelésével közelebb kell kerülni a befogadóhoz, az emberekhez, közelíteni keli egymáshoz a közvéleményt és az építészet legjobb módjait. A miniszterhelyettes felszólalásában elsősorban a tervezés javítására hozott, illetve hozandó kormányintézkedésekről adott tájékoztatást, Rózsa Kálmán többek között arról szólt, hogy kényelmesebb legyen az élet és esztétikusabb a környezet, ez a közös feladatunk, és hogy a megrendeléseknél természetszerűleg adódnak különböző korlátok, célszerűségi, anyagi, egyéb óitokból. Drótos László is reflektált, több felszólalásra és többek között azt emelte ki, hogy értelmes tervekre, értelmes dolgokra az építészek eddig is találtak és ezután is találnak Miskolcon partnert. Érdemes feljegyezni Gáspár Tibor felszólalásából, hogy ez az aktíva az első az országban azok sorában, ahol a városi vezetés szükségesnek tartotta,, hogy az építészet gondjairól, feladatairól ilyen keretek között beszélgessen. Az építőművészed aktíva résztvevői között kevesebb volt a nem szakmai résztvevő, pedig jó lett volna, ha az ott elhangzott sok-sok gondolat a társművészetek képviselői és más lakosságrétegek körében is továbbgyűrűzik, túlnő egyetlen művészeti ágazat keretein. Benedek Miklós
