Észak-Magyarország, 1979. március (35. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
twx ÉSZAK-MAGVARORSZÁG 4 i 1979. március 18., vasárnap Négyszáz proletár szabadságra vár...’ 200 kőszobor Újra faragják az Országház mintegy' kétszáz kőszobrát, a Kőfaragó- és Épületszobrászati Vállalat dolgozói. A történelmi alakokat süttői mészkőből formálják meg. A képen: Erdődi Tamás horvát bán szobrát készíti Búzái Károly. Sátoraljaújhelyen és Sárospatakon A Tanácsköztársaság 60. évfordulója „SÁTORALJAÚJHELYI KITÖRÉS: az antifasiszta ellenállás hősies, de sikertelen akciója . . Munkásmozgalomtörténeti Lexikon, 566. old.) A dokumentumok őrzik az esemény lefolyását, a magyar csendőrség, a börtönőrség és a német katonaság brutális tűzharcát, a vezérkari főnök különbíróságának halálos ítéleteit. Az emléktábla hirdeti a hatvan mártír nevét. Harmincöt év múltával a túlélők száma napról napra csökken. A szemtanúk élménye ma is megérdemli figyelmüket! Különösen a Borsod- Abaúj-Zemplén megyeiekét. A magyar, román, szerb, szlovák politikai foglyok a sikertelen kitörés után a rabság nehéz kenyerét ették még több mint fél évig. A felszabadulás után ki-ki a maga hazájába távozott, hogy építője legyen a szocialista rendnek. Majd féltucat országot kellene bebarangolni ahhoz, hogy az esemény szemtanúinak visszaemlékezését feljegyezhessük tanulságul az utókor számúra. Munkásmozgalom-történeti kutatómunkám sorún ismerkedtem meg Barczi Pál rozs- nyói veteránnal. Ott raboskodott Sátoraljaújhelyen, rozsnyói, kassai kommunista elvtársaival együtt. Szívesen adott számot a kitörés körülményeiről. ílf— Kik voltak fogolytársai? — Subovits János, Németh János, Schilling Miklós Rozsnyóról, a kassaiak közül Fábry Teréz, Kótai Ferenc, áfj. Kótai Ferenc, id. Holeva Béla. — Tudott-e a rabok kitörési szándékáról? — A németek megszállták Űjhelyt is március 19-én. Statárium volt, még a magyar katonáknak sem volt szabad kijönni. Ott voltak a szerb partizánok ök összesúgtak, hogy inkább kitörnek, mint hogy idejöjjenek a németek és kivégezzék őket. Ök szervezték meg a kitörést. — Hogyan zajlott le a kitörés? — Az ügyeletes börtönőr nyitotta ki a cellájukat, hogy lekísérje ebédre őket. Ezt lefegyverezték. Lerohantak az irodáig, ahol a fegyverek kozlába voltak rakva. Egy főhadnagyot kényszerítettek a kulcsok átadására. A börtönudvaron már ellenállásba ütköztek Néhány percen belül már ott voltak a német és magyar katonák, hogy leverjék a foglyokat. Mintegy hatvan fogoly jutott ki a börtönből, de állandó tűzharc közepette. — Hogyan torolták meg a kitörést? — Mindenkit lehajtottak a börtönudvarra. Voltak, akik elbarikádozták magukat. Azokat a cellákat gránáttal robbantották fel. Feltartott kezekkel álltunk a börtönudvar hatméteres falával szemben. Ütöttek, vertek bennünket. A fogházparancsnok odajött a német tisztekkel. Tiltakozott az ellen, hogy minket ott kivégezzenek. Azután feltereltek bennünket, s bezsúfoltak egy- egy cellába. Rengetegen voltunk. Ott tartottak két-liá- rom nap étlen-szomjan. Lejöttek Pestről és Kassáról a „titkosok”, s kivizsgálták az ügyet. Mindenkit kihallgattak. Akinek volt öt éve, az kapott rá még két évet. Tizenegyen voltak olyanok, akiket mindjárt különzártak. — Mi lett a. sorsa a tizenegy fogolytársuknak? — Hamarosan kopácsolni kezdtek az udvaron, nem engedtek ki sétára sem. Tudtuk, hogy ácsolják az akasztófát. Amint a tizenegy elvtárs megtudta, hogy egy óra múlva felakasztják őket, azonnal énekelni kezdte az Internacionálét, hogy csak úgy harsogott az egész fogház. Azután forradalmi dalokat énekeltek. Nekünk megparancsolták, hogy feküdjünk hanyatt a földön mozdulatlanul A „kukucs”-on az őr a fegyvert betartotta, ha mozgolódnánk, ránk tudjon lőni. Hallottuk, amint egyenként vitték az akasztófa alá az elítélteket. Mi megismertük őket a hangjukról. Mindegyikük kiabált, amint kivitték őket a cellából a folyosóra. Az udvaron menve is kiabáltak: „Halál a fasizmusra! Pusztuljon a fasizmus! Minket kivégeztek, de a szocializmus győzni fog! Ezért érdemes meghalni is!” Bátrak voltak, önfeláldozók. A sátoraljaújhelyi börtönből azután minket elvittek Nagykanizsára, s ott vqllunk fogságban mindaddig, míg a szovjet hadsereg fel nem szabadított bennünket 1944. december 1-én Barczi Pál, a nagykanizsai fogságból tizenkettedmagá- val szabadult. Várta a család, de másfelé vette az útirányt elvtársaiva] együtt. Csatlakozott a harcoló szovjet csapatokhoz, a' frontvonal közelében fuvarozott élelmiszert a harcoló alakulatok számára. Január 23-án ért haza Rozsnyóra. Mint pártmunkás kapott megbízatást, a mezőgazdaság szocializálásának időszakában. Gépállomás-vezetőként ment nyugdíjba. A négyszáz proletár nevében, a fegyveres harcban elesett negyvenkilenc fogolytársa, és a kivégzett tizenegy üzenetének közvetítője. Mint mondja, a nyugdíjas kor arra .jó, hogy a párttól kapott feladatokat maradéktalanul el tudja végezni. Gyakran énekelte cellatársaival együtt a börtöndalt, de megérte azt, hogy a dalba foglalt remények valósággá is váltak: „A fasiszta rend már halálra vált, Munkás és paraszt véres harcba szállt. Gondoljatok ránk elvtársak, ott kint, Négyszáz proletár harcra kél megint. Hogyha kél a nap, a négyszáz ott terem, Vörös zászló leng Sátoraljaújhelyen”. Nemesik Pál Mint történelmünk oly sok eseményének, a Magyar Tanácsköztársaság 133 napjának is gazdag hagyományai és lelkesítő emlékei maradtak fenn Sátoraljaújhelyen és Sárospatakon a mi korunkra. Ezeket idézi fel ás a forradalmár elődökre emlékezik március 21-én, a Tanácsköztársaság megalakulásának 60. évfordulóján a két hegyaljai város társadalma. Sátoraljaújhelyen szerdán délután 5 órakor kezdődik1 az ünnepi megemlékezés a városi pártbizottság nagytermében. Ezt megelőzően a párt-, a tanácsi, a tömegszervezetek és az üzemek, intézmények képviselői megkoszorúzzák az 1919-es emlékművet és a Tanácsköztársaság eseményeivel kapcsolatos emléktáblákat. Ugyanezen a napon kerül sor a dohánygyári KISZ- alapszervezet névadója, Mező Imre emléktáblájának ünnepélyes leleplezésére. Sárospatakon március 21- én délután megkoszorúzzák a két temetőben nyugvó mártírok sírját, a Comenius Tanítóképző Főiskolában levő 1919-es emléktáblát, majd 5 órakor Molnár András első titkár elnöklésével a városi pártbizottság és a városi tanács kibővített ünnepi ülésén emlékeznek meg a Tanácsköztársaság kikiáltásának 60. évfordulójáról. A felújított tanácsháza dísztermében rendezett ünnepség szónoka Tóth József városi tanácselnök lesz Megyénk képzőművészeinek faizpáífázala A Tanácsköztársaság 60. évfordulója tiszteletére rajzpályázatot hirdetett a Magyar Képzőművészek Szövet- 1 ségének Észak-magyarországi Területi Szervezete, a megyei művelődési központ és a Miskolci Galéria. A pályázaton a megyében élő és alkotó képzőművészek vehettek részt A beérkezett alkotásokból március 20-án, kedden délután 4 órakor nyílik kiállítás a Rónai Sándor Művelődési Központban. A kiállítást Rózsa Kálmán, Miskolc város Tanácsának elnöke nyitja meg és átadja a pályadija- kat. Az ezt követő műsorban közreműködik az Űj Miskolci Vonósnégyes és Dariday Róbert színművész. neurózisa Csaknem minden harmadik ember hajlama szerint balkezes. Valójában azonban a balkezesek száma jóval alacsonyabb — férfiaknál 4—5 százalék, nőknél 2—3 százalék —, és ez elsősorban a kora gyermekkori átnevelés következménye. Pedig a gyermekeket nem lenne szabad jobbkezességre kényszeríteni — állítja a Marburgi Egyetem orvos-pedagógiai ifjúsági intézete most elkészült jelentése. Bármely átnevelési kísérlet ugyanis a neurotizáció veszélyét rejti magában. A neurózis jelentkezhet beszédhibaként, vagy a magatartás más rendellenességeinek formájában. és ennek oka nem feltétlenül a balkezesség, hanem a jobbkezességre való átszo- kás kiváltotta nyomás — így a marburgi jelentés. A bal- és jobbkezesség megítélésében öt és fél éves kor előtt nem lehet biztosat mondani, ugyanis a korai gyermekkorban számos fontos alkalmazkodási folyamat játszódik le. Tudósok szerint azonban már óvodás korban ügyelni kell arra, hogy az a gyermek, aki a bal kezét részesíti általában előnyben, például festési gyakorlat alkalmával kizárólag a bal kezét használja. < A visszaliozliatatlan „A legjobban fáj, hogy a visszahozhatatlant sem becsülik meg igazán. A Vígszínház Ványa bácsi előadását, Latinovits Ványa bácsiját letörölték a szalagról, mert kellett a nyersanyag.” Ruttkai Éva keserű szavait a Nők Lapja tette közzé. Nem személyes sérelemről van szó, azaz mindannyiunk személyes sérelméről. Mert szegényebbek lettünk, mert valamit — valami1 visszahozhatatlant — eltékozol- tak. Sajnos, a nyersanyag mindig kevés. Ezt mint volt rádióriporter is. jól tudom. Éppen ezért nagyon nehéz lenne munkás életem tíz esztendejéről elszámolni. Félreértés ne essék: azoknak az embereknek „letörölt” szavait sajnálom, akik azt, amit évekkel ezelőtt mondtak, gondoltak, már soha nem tudják megismételni. Vagy azért, mert örökre eltávoztak közülünk — mint Váci Mihály, akivel többször is megfordultunk azok között a tanyai emberek között, akik tanítójuknak mondhatták —, vagy pedig azért, mert még egyszer nem élhetik át azokat a lélekcserélő időket. Soha nem felejtem el, hogy hosszas győzködés után miként mondtak igent a termelőszövetkezetre egy kis szatmári község parasztjai. Senki, semmi nem őrzi már elfogódott szavaikat, mondataikat. Az üresen futó szalag beszédes csendjét ... S a pillanatot, mikor egy öregember előállt: ...és most szeretnénk a Himnuszt elénekelni! Elmondva — s évek múlva — mindez bombasztikus, de akkor és ott torokszorító pillanat volt. A hétköznapok történelmi pillanata. Vagy Veres Péter szavai 1962-ben, mikor a balmazújvárosi művelődési házat avatták. — Most hívtak meg először íróként a szülőfalumba — vallotta Péter bácsi. Korábban a földmunkások szervezőjére, a pártvezérre volt csak szükségük Veres Péter személyében; 1962-ben íróként szólalhatott meg Üjváro- son ... A szó elröpül. Ki gondolt volna arra, hogy meg kellene őrizni a segédszínész Latinovits és az ugyancsak segédszínész Hofi Géza szavait? (Mindketten Debrecenben működtek.) Az írás megmarad! Megmarad? Lassan tíz éve lesz, hogy kollégámmal végignéztük, miként rakják teherautóra a sajtóház borítékolt „irományait”. — Mennyi mindén tűzre kerül, ami valamikor fontos — a legfontosabb! — volt számunkra — jegyezte meg munkatársam kávézás közben. Kiemeltem egy borítékol a halmazból. Fényképek hullottak elém, nagyméretű fotók, melyek Kodály Zoltán miskolci látogatását örökítették meg. Az utókor számára — ahogy szoktuk mondani. Ennek a borítéknak nem pusztult el a tartalma. Ennek az egynek nem... A gyűjtőmunka soha nem volt olyan intenzív, mint napjainkban. A diákoktól a tudósokig sok ezren igyekeznek felderíteni múltunk beszédes dokumentumait, relikviáit. Egy-egy neves író kéziratáért vagyonokat fizetünk, megjelöljük az irodalomtörténeti jelentőségű fákat, tárgyakat nyilvánítunk védetté. Egyik kezünkkel! De a másikkal pusztítunk. A fákat is. Friss emlék mindannyiunkban, akik A hét legutóbbi műsorát látták: öreg emberek panaszkodtak (valahol Magyar- országon), hogy utcahosz- szat kivágták az enyhet és gazdag termést adó diófákat. Nem esett erről szó, de hát ezek a fák a mostani öregek gyermekkorát idézték, hiszen a diófát — mint tudni illene — mindig a fiainak, az unokáinak ülteti az ember: sok év kell növekedéséhez, termőre fordulásához. A vastag hasábok darabba fűrészelve feküdtek a falusi utcán. Áldozatai egy helyi vezető ostobaságának, aki díszcserjéket álmodott a maga birodalmába; összetévesztvén a kis hazai falut Versailles-jal, önmagát pedig... Folytassuk? Bulgáriában egy fa kedvéért kanyart tesz a járda: a tervezők számolnak minden szőlőtőkével. Nálunk bulldózerek szaggatják fel a gyökereket, miközben az építők felvonulnak. S durva kézzel nyúlunk sokszor a szellemi gyökerekhez is. Titkon mindannyian reméljük, hogy hagyunk valamit magunk után. Talán csak egyetlen megőrzésre méltó gondolatot, egy szépen megmunkált tárgyat egy továbbörökítésre érdemes gesztust. — Tudjátok, hogy tűz volt a filmgyárban! — újságolta valaki a stábnak a Hámori-tó jegén, mikor — évekkel ezelőtt — itt forgatták a Szindbád egyik je lenetél. — Remélem, minden elpusztul í — jegyezte met Latinovits a maga szarkas? tikos módján. — Zoli ezt nem úgy gon dolja — mosolygott kedve sen Ruttkai. Persze, hogy nem úgy gondolta. Nyilván a legrosz- szabb óráiban is adott neki némi vigaszt, hogy a Ványa bácsi, az Őrnagy úr és Szindbád .. A Ványa bácsit letörölték, s emlékezetünk filmszalagjáról is letörli lassan az idő. Lehetetlen, hogy ne tudnánk megvédeni magunkat önmagunkkal szemben! (gyarmati) Elűzés az M március 22-i í^Ki^iBaa j" ^*j| l B ij*1 j" r
