Észak-Magyarország, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-15 / 38. szám
ÉSZAK.MAGYARORSZÁG 4 1979. február 15., csütörtök Fümlevél Formázni agyagból, faragni cseresznyefából szovjet film Pléh Zoltán műhelye Egy a nőalakok közül; formát ölt a nyári emlék. (Bal oldali képünkön.) A fémből készült térplasztika, mely a gépgyártást szimbolizálja, a Diósgyőri Gépgyár kovócsmühelye előtt látható. (Képünkön jobbról.) Fotó: Fojtán László Már a sajtóvetítésen is nagy várakozás előzte meg Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól című ú.i magyar filmjét, mely Mándy Iván Mélyvíz című színműve nyomán született. A történet a második világháború utolsó hónapjaiban játszódik, s egy ellopott kabát körül bonyolódik a cselekmény. A kabát — vagyis a becsület — keresése közben megismerhetjük a magyar főváros korabeli légkörét, és számos érdekes, izgalmas embert, akik a furcsa, vagy ha úgy tetszik, életveszély es társadalmi-tör- ténelmi szituációkban különböző körülmények közé sodródnak. Sajnos ennél többet nem mondhatunk a filmről, hiszen a kópia (mint ez az utóbbi időszakban is többször előfordult) ezúttal sem érkezett meg Miskolcra. Mindemellett szeretnénk nézőink figyelmét felhívni az új magyar filmre, melynek sikerét a vázolt történet és a kitűnő rendező mellett olyan neves színészek A divat kétségtelenül jelentős befolyással rendelkezik a zenében is. Manapság a számtalan divat között, egyre nagyobb népszerűségre tesz szert a jazz. Minél többen igénylik ezt a zenét, annál gyorsabban vetődnek fel problémák — hiszen a közönség mindig a legjobbat szeretné kapni. Ök az elsőrangú zenét, az -előadók a sikert, a klubok pedig — sajátos helyzetüknél fogva — mindkettőt kívánják.. Ezek azonban nem mindig és mindenhol találkoznak. Pege Aladár, Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre vagy Németh János neve nemcsak itthon, de határainkon túl is jól cseng — ott főleg a szakma szűkebb berkeiben —, míg nálunk a kevésbé beavatottak is jó néhány külföldi jazz-sztárt ismernek. „A jazzban az az öröm, ha valami újra tudunk reagálni. Itthon erre ritkán nyílik alkalom, mivel körülbelül húszán már 10— 15 éve ..játsszunk együtt, ugyanazokat az arcokat látjuk, csak másodpercekre villan fel valami újdonság. Én már tudom, hogy ha a Szakcsi izzad, mit fog játszani ...” — mondja Kőszegi Imre némi Iróniával. A pályakezdő fiatalok pedfg nem tolonganak túlságosan, hogy e nehéz és sok áldozatot követelő műfajt válasszák. garantálják, mint Garas Dezső. Psota Irén, Kútvölgyi Erzsébet, Kern András. An- dorai Péter, Margittay Ági, Major Tamás, Ráthonyi Róbert és mások. A filmben felhangzó korabeli dalokat Karádi Katalin énekli. A legszebb ló a címe annak a magyarul beszélő, színes szovjet filmnek, mely elsősorban az ifjúság számára készült, de sok megszívlelendő üzenetet hordoz a felnőttek, a szülők és a pedagógusok számára is. Egy nehéz korban levő — a főszereplő 14 esztendős kamasz — kisfiú személyiségének kibontakoztatását szolgálja Vjacseszlav Naumov rórténete. Igor Panomarjov líorántsem tartozik az iskola jó tanulói, illetve hangadói közé. Kénytelen, kelletlen elviselni, hogy tanulnia kell, ha azonban módja van rá, szívesebben tölti az idejét iskolán kívül. Nem, nem csavaAz elindulást jelentősen megkönnyíti a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán néhány éve — Gonda János által — létrehozott „jazz- tanszak”. Avf ott tanító tanárok — többnyire aktív jazz-zenészek — véleménye szerint, ( ha nem is pótol mindent (elsődleges célja nem is ez), jelentős helyei foglal el a hazai jazz-kép- zésben. Lassanként a kezdeti nehézségek is eioszlanak — eleinte nem állt rendelkezésre megfelelő tananyag, a tanároknak is „tanulniuk” kellett, hiszen nem törvény- szerű, hogy tudásukat a legmegfelelőbb módon képesek átadni. Az itt végzettek számára pedig mégiscsak a pódium jelenti az igazi próbát az alapvető „kézügyesség” és zenei gyakorlat megszerzése után. Más kérdés az, hogy mennyire tudnak megélni, ha kizárólag jazzal foglalkoznak. Igen nagy utat kell addig megtenni, amíg a befutott előadók között tartják majd számon őket. Zenészeink úgy érzik, hogy lehetőséget kellene kapniuk több fontos területen. Kissé elkeseredve nyilatkozta egyikük, hogy Szabó Gábornak kellett hazajönnie ahhoz, az Egyesült Államokból, hogy a jazz „betörjön" a televízióba is. (Hozzá kell tenni azt, hogy azóta több tv-műsor- ban láthattunk jazz-elöadó- kat. Kőszeglékről portréfilm is készült — már csak a bemutatását kell kivárni.) „Az a zene, amely évtizedekkel ezelőtt színvonalban magasan megelőzött jó néhány műfajt, manapság hátul kullog a népszerűségi rog, csak éppen szemlélődik. A nagyvárost átszelő folyócska — tükrében a falombokkal — számára érdekes és izgalmas— leköti a fiút. Szívesen barátkozik az , utcán álldogáló fuvaroslóval, s mint szigorú tanárnőjétől megtudjuk. már korábban különböző kis állatokat is becsempészeti az iskolába. De hát kivel beszélhet arról Igor, ami őt igazán érdekli, foglalkoztatja. ami után vágyik? Lelki válságát csak súlyosbítja, hogy a kamaszfiúk suta . módján reménytelenül szereti egyik osztálytársnőjél, aki egyébként afféle sztárja is az iskolának, hiszen jégtáncos. Amíg .Igor teng-leng az életben, addig a kislány táncában a tv-nézők milliói gyönyörködnek. Egy véletlen folytán aztán kapcsolatba kerül a kisfiú egy lovasiskolával. Itt egyszerre célt, tartalmat kap az élete, s bár keményen meg keli küzdenie az előrehaladásért, viszonylag rövid időn beiül megadatik neki a siker nagy élménye is: harmadik helyezett lesz egy lovasversenyen. Közben kemény felnőttekkel találkozik, akiktől sokat tanul, s lovastársai között megtalálja azt a gyermekközösséget is, melyre vágyik. S miként a mesében, a legkisebb fiú, elnyeri jutalmát, Igor is örülhet annak, hogy az izgalmas verseny nézői között már ott tapsol a kis korcsolyabajnoknő is ... A filmet. Sztyepan Pucsinjan rendezte, a főszerepet Szasa Szimakin alakítja, akit számos általános iskolás közül választott ki a rendező, s aki a forgatás közben úgy megtanult lovagolni, hogy végül dublőrre sem volt szüksége. Gylislán” — mondta Jávori Vilmos, az ismert jazz-do- bos. A rádióban viszont csaknem minden napra jut egy, olykor több jazz-műsor — változatosabb programok közül válogathat a hallgató. Egy-egy zenész fejlődésében igen fontos tényező a külföldi és hazai koncerteken, fesztiválokon való fellépés. Nem mellékesek ezek a tapasztalatszerzés, az elismerés és hírnév szempontjából sem. Érdekes azonban, hogy a régen megszokott, s a műsorok befejezésének szerves részévé vált „jam- session”, mintha vesztett volna eddigi varázsából, népszerűségéből. A kötött programok utáni, az együttesek eredeti felállásától független „örömzene” nemcsak a fiatal zenészek számára jelenti .a nagyobb lehetőséget, eseményt, de nem utolsósorban a hallgatóság tetszését is kivívta, mivel itt inkább érződik a spontánabb, improvizatívabb jelleg. Egyre nehezebb azonban ilyen nagyszabású befejezést összehozni, mivel a válogatási lehetőség — a jó csapatösszeállítás lehetősége — szűk keretek között mozog. Bizonyos hangszerek megszól altatói egyáltalán nem, vagy csak igen kis számban állnak a szervezők rendelkezésére (hegedű, fuvola, szólógitár, trombita), pedig a változatosság csak a tökéletesen összeállított „jam-eken” biztosítható. V. S. Hány és hány tekintet átsiklott már a naponta ki- és beáramló embertömegből a Diósgyőri Gépgyár orvosi rendelőjének falun levő domborművűn, a ko- váesműhély előtti Melegüzem című térplasztikán, vagy akár azon, amely a két hivatalház között a gépgyártást hivatott szimbolizálni. Akik rápillantanak is, kevesen tudják, hogy ezek az alkotások Pléh Zoltán munkái. Arról még kevesebben tudnak, hogy Lillafüreden, a laktanya udvarán az általa formált Zalka Máté-szobor áll, s az ő alkotása Stromfeld Aurél szobra is a /Stromfeld- laktanyában. A Molnár Béla Ifjúsági Ház falán levő dombormű szintén az ő keze munkáját dicséri. — Már megszoktam és nem zavar, hogy az emberek többségének a szemében először is Pákozdi János, az ismert színész bátyja vagyok, utána mint asszisztens az üzemorvos jobbkeze, s csupán harmadsorban amatőr szobrász. Az átlagember ugyanis elfogadja (már az is jó, ha elfogadja, és nem fintorog) a térplasztikát, de az alkotó kiléte a legritkább esetben érdekli. Nos, ha már az „átlagembernél” tartunk, ennek szemével nézve, Pléh Zoltán lakása enyhén szólva hajmeresztő. A polcok, székek, asztalok zsúfolásig halmozva ki- sebb-nagyobb szobrokkal, domborművekkel, reliefekkel; fából, kőből, ólomból, bronzból, s a falakat beborítják a tus- és szénrajzok, vázlatok. — Az itteni munkák nagy részét úgy jellemezhetné az ember, hogy — lágy formák, vaskos nőalakok. — Valóban kedvenc témám a nő, a telt idomú asszonyalak. Talán ezért is volt mindig Medgyessi nagy hatással rám. Szeretem őket formázni lágy agyagból, faragni puha cseresznyefából, s ebből a szeretetből számtalan sok ülő, kuporgó figura született. A tömeget is nagyon szeretem, van benne valami elmondhatatlanul méltóságteljes. Persze, ha a végletekig így folytatnám, az absztraháció csúcsa egy irdatlan gömbölyű valami lenne „A nő” címmel .. . — Hogyan kezdődött a szobrászkodása? — Gyerekkorom óta rajzolok szenvedélyes szeretettel. Ez persze mit sem változtatott szüleim véleményén a ténykedésemről. Apám szerint a művészet bohóckodás, a művész éhenkórász. Anyám (most 75 éves) pedig ma is azt mondogatja: „Ha meghalsz fiam, arra jók lesznek a munkáid, hogy egy fazék babot megfőzzek rajtuk.” Ennek a fele ugyan vicc volt. de a másik felét vettem olyan komolyan, hogy 14 éves koromban beiratkoztam az egészségügyi szakiskolába, s a mai napig üzemi főápoló a beosztásom. 1946-tól dolgozom alkotó- körökben. Nyíri Lili volt az első tanárom, őt Nyilas Sávúiéi, majd Csengeti István követte, s most a Vasas Képzőművész Körben Varga Miklós a mesterem. — Soha nem érezte szükségét annak, hogy elvégezze a képzőművészeti főiskolát? — Most már — amikor késő — igen. Több szempontból is. Sajnos, a fiatalkori éveim egybeolvadtak a háborúval, később pedig meg kellett élni, a . gyerekeimet felnevelni, nem díákoskodhattam. Így maradtam örökre amatőr, aki érzi néha az iskola, az alapok hiányát. — A kör tehát az egyetlen hely, ahová „hivatalos” szálak fűzik? — Igen, itt már örökös és rangidős tagnak számítok. De szeretem a művésztelgpekel is, minden nyáron megyek valahová. Legutóbb Telkibányán voltam, ami azért marad emlékezetes, mert egy barátommal megterveztük — felkérésre — az ottani művésztábor díszkapuját. A helyhez méltóan természetesen kopjafából. Ragaszkodásom másik oka eléggé praktikus: a Vasas körben szinte egész évben nincs modellünk, mert nincs rá jelentkező. Nekem is, másnak is nagyon fontos lenne a modell. A művésztelepen jól emlékezetembe vésem a formákat, hogy egy évig élhessek belőlük. — Mit csinál még szabad idejében, ha nem szobrász- kodik? — Elég kevés időm marad, de akkor sem unatkozom. Három dolgot nagyon szeretek: olvasni, túrázni a hegyekben és Pestre tárlatokra, kiállításokra járni. így maradt örök élméOl nyem az Amerigo Toltál való találkozás. Véletlenül éppen ott volt a kiállításán, amikor végignéztem, és hogy-hogy nem, szóba elegyedett velem. S hiába szerettem volna nagy és okos dolgokat kérdezni' tőle, nem sikerült. Úgy megütőd- tem ugyanis azon, hogy u világhírű művész filléres értétű, vörösrézből készült, skorpiót mintázó gyűrűt visel az ujjún. Amolyan bazári árut. A meghökkenés ki is szaladt a számon, mire Ámerigo Tot jó ízűt nevetett, és elmondta, hogy a gyűrűt már csupán talizmánként,1 becsületből hordja, mert annak idején ezek készítéséből tartotta fenn magát. Keresztény Gabriella Huszárik Zoltán Csontvóry Kosztka Tivadar életéről készít ' színes, egész estét betöltő filmet. A film egyik jelenetét a * Széchenyi-fürdőben rögzítette Jankura Péter kamerája. A J képen: a film egyik jelenetét rögzítik Márkus László közre- < működésével. Magyar jazz Divat — népszerűség nélkül?
