Észak-Magyarország, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-15 / 38. szám

ÉSZAK.MAGYARORSZÁG 4 1979. február 15., csütörtök Fümlevél Formázni agyagból, faragni cseresznyefából szovjet film Pléh Zoltán műhelye Egy a nőalakok közül; formát ölt a nyári emlék. (Bal oldali képünkön.) A fémből készült tér­plasztika, mely a gépgyártást szimbolizálja, a Diósgyőri Gépgyár kovócsmühelye előtt látható. (Képünkön jobbról.) Fotó: Fojtán László Már a sajtóvetítésen is nagy várakozás előzte meg Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól című ú.i ma­gyar filmjét, mely Mándy Iván Mélyvíz című színműve nyomán született. A történet a második világháború utolsó hónapjaiban játszódik, s egy ellopott kabát körül bonyo­lódik a cselekmény. A kabát — vagyis a becsület — kere­sése közben megismerhetjük a magyar főváros korabeli légkörét, és számos érdekes, izgalmas embert, akik a fur­csa, vagy ha úgy tetszik, életveszély es társadalmi-tör- ténelmi szituációkban külön­böző körülmények közé sod­ródnak. Sajnos ennél többet nem mondhatunk a filmről, hiszen a kópia (mint ez az utóbbi időszakban is többször elő­fordult) ezúttal sem érkezett meg Miskolcra. Mindemellett szeretnénk nézőink figyelmét felhívni az új magyar film­re, melynek sikerét a vázolt történet és a kitűnő rendező mellett olyan neves színészek A divat kétségtelenül je­lentős befolyással rendelke­zik a zenében is. Manapság a számtalan divat között, egyre nagyobb népszerűségre tesz szert a jazz. Minél töb­ben igénylik ezt a zenét, an­nál gyorsabban vetődnek fel problémák — hiszen a kö­zönség mindig a legjobbat szeretné kapni. Ök az első­rangú zenét, az -előadók a sikert, a klubok pedig — sajátos helyzetüknél fogva — mindkettőt kívánják.. Ezek azonban nem mindig és mindenhol találkoznak. Pege Aladár, Szakcsi La­katos Béla, Kőszegi Imre vagy Németh János neve nemcsak itthon, de határa­inkon túl is jól cseng — ott főleg a szakma szűkebb berkeiben —, míg nálunk a kevésbé beavatottak is jó néhány külföldi jazz-sztárt ismernek. „A jazzban az az öröm, ha valami újra tu­dunk reagálni. Itthon erre ritkán nyílik alkalom, mivel körülbelül húszán már 10— 15 éve ..játsszunk együtt, ugyanazokat az arcokat lát­juk, csak másodpercekre vil­lan fel valami újdonság. Én már tudom, hogy ha a Szak­csi izzad, mit fog játsza­ni ...” — mondja Kőszegi Imre némi Iróniával. A pá­lyakezdő fiatalok pedfg nem tolonganak túlságosan, hogy e nehéz és sok áldozatot kö­vetelő műfajt válasszák. garantálják, mint Garas De­zső. Psota Irén, Kútvölgyi Erzsébet, Kern András. An- dorai Péter, Margittay Ági, Major Tamás, Ráthonyi Ró­bert és mások. A filmben felhangzó korabeli dalokat Karádi Katalin énekli. A legszebb ló a címe annak a magyarul beszélő, színes szovjet film­nek, mely elsősorban az ifjú­ság számára készült, de sok megszívlelendő üzenetet hor­doz a felnőttek, a szülők és a pedagógusok számára is. Egy nehéz korban levő — a főszereplő 14 esztendős ka­masz — kisfiú személyiségé­nek kibontakoztatását szol­gálja Vjacseszlav Naumov rórténete. Igor Panomarjov líorántsem tartozik az iskola jó tanulói, illetve hangadói közé. Kénytelen, kelletlen el­viselni, hogy tanulnia kell, ha azonban módja van rá, szí­vesebben tölti az idejét isko­lán kívül. Nem, nem csava­Az elindulást jelentősen megkönnyíti a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán né­hány éve — Gonda János által — létrehozott „jazz- tanszak”. Avf ott tanító ta­nárok — többnyire aktív jazz-zenészek — véleménye szerint, ( ha nem is pótol mindent (elsődleges célja nem is ez), jelentős helyei foglal el a hazai jazz-kép- zésben. Lassanként a kezde­ti nehézségek is eioszlanak — eleinte nem állt rendel­kezésre megfelelő tananyag, a tanároknak is „tanulniuk” kellett, hiszen nem törvény- szerű, hogy tudásukat a legmegfelelőbb módon ké­pesek átadni. Az itt végzet­tek számára pedig mégis­csak a pódium jelenti az igazi próbát az alapvető „kézügyesség” és zenei gya­korlat megszerzése után. Más kérdés az, hogy mennyire tudnak megélni, ha kizárólag jazzal foglal­koznak. Igen nagy utat kell addig megtenni, amíg a be­futott előadók között tart­ják majd számon őket. Ze­nészeink úgy érzik, hogy le­hetőséget kellene kapniuk több fontos területen. Kissé elkeseredve nyilatkozta egyi­kük, hogy Szabó Gábornak kellett hazajönnie ahhoz, az Egyesült Államokból, hogy a jazz „betörjön" a televízió­ba is. (Hozzá kell tenni azt, hogy azóta több tv-műsor- ban láthattunk jazz-elöadó- kat. Kőszeglékről portréfilm is készült — már csak a bemutatását kell kivárni.) „Az a zene, amely évtize­dekkel ezelőtt színvonalban magasan megelőzött jó né­hány műfajt, manapság há­tul kullog a népszerűségi rog, csak éppen szemlélődik. A nagyvárost átszelő folyócs­ka — tükrében a falombok­kal — számára érdekes és izgalmas— leköti a fiút. Szí­vesen barátkozik az , utcán álldogáló fuvaroslóval, s mint szigorú tanárnőjétől megtud­juk. már korábban különbö­ző kis állatokat is becsem­pészeti az iskolába. De hát kivel beszélhet arról Igor, ami őt igazán érdekli, foglal­koztatja. ami után vágyik? Lelki válságát csak súlyos­bítja, hogy a kamaszfiúk suta . módján reménytelenül szereti egyik osztálytársnőjél, aki egyébként afféle sztárja is az iskolának, hiszen jég­táncos. Amíg .Igor teng-leng az életben, addig a kislány táncában a tv-nézők milliói gyönyörködnek. Egy véletlen folytán aztán kapcsolatba kerül a kisfiú egy lovasiskolával. Itt egy­szerre célt, tartalmat kap az élete, s bár keményen meg keli küzdenie az előrehala­dásért, viszonylag rövid időn beiül megadatik neki a siker nagy élménye is: harmadik helyezett lesz egy lovasver­senyen. Közben kemény fel­nőttekkel találkozik, akiktől sokat tanul, s lovastársai kö­zött megtalálja azt a gyer­mekközösséget is, melyre vá­gyik. S miként a mesében, a legkisebb fiú, elnyeri jutal­mát, Igor is örülhet annak, hogy az izgalmas verseny nézői között már ott tapsol a kis korcsolyabajnoknő is ... A filmet. Sztyepan Pucsinjan rendezte, a főszerepet Szasa Szimakin alakítja, akit szá­mos általános iskolás közül választott ki a rendező, s aki a forgatás közben úgy meg­tanult lovagolni, hogy végül dublőrre sem volt szüksége. Gy­lislán” — mondta Jávori Vilmos, az ismert jazz-do- bos. A rádióban viszont csak­nem minden napra jut egy, olykor több jazz-műsor — változatosabb programok kö­zül válogathat a hallgató. Egy-egy zenész fejlődésé­ben igen fontos tényező a külföldi és hazai koncerte­ken, fesztiválokon való fel­lépés. Nem mellékesek ezek a tapasztalatszerzés, az elis­merés és hírnév szempont­jából sem. Érdekes azonban, hogy a régen megszokott, s a műsorok befejezésének szerves részévé vált „jam- session”, mintha vesztett volna eddigi varázsából, népszerűségéből. A kötött programok utáni, az együt­tesek eredeti felállásától független „örömzene” nem­csak a fiatal zenészek szá­mára jelenti .a nagyobb le­hetőséget, eseményt, de nem utolsósorban a hallgatóság tetszését is kivívta, mivel itt inkább érződik a spontá­nabb, improvizatívabb jel­leg. Egyre nehezebb azon­ban ilyen nagyszabású befe­jezést összehozni, mivel a válogatási lehetőség — a jó csapatösszeállítás lehetősége — szűk keretek között mo­zog. Bizonyos hangszerek megszól altatói egyáltalán nem, vagy csak igen kis számban állnak a szervezők rendelkezésére (hegedű, fu­vola, szólógitár, trombita), pedig a változatosság csak a tökéletesen összeállított „jam-eken” biztosítható. V. S. Hány és hány tekintet átsiklott már a napon­ta ki- és beáramló em­bertömegből a Diósgyőri Gép­gyár orvosi rendelőjének fa­lun levő domborművűn, a ko- váesműhély előtti Melegüzem című térplasztikán, vagy akár azon, amely a két hivatalház között a gépgyártást hivatott szimbolizálni. Akik rápillan­tanak is, kevesen tudják, hogy ezek az alkotások Pléh Zoltán munkái. Arról még kevesebben tud­nak, hogy Lillafüreden, a lak­tanya udvarán az általa for­mált Zalka Máté-szobor áll, s az ő alkotása Stromfeld Aurél szobra is a /Stromfeld- laktanyában. A Molnár Béla Ifjúsági Ház falán levő dom­bormű szintén az ő keze munkáját dicséri. — Már megszoktam és nem zavar, hogy az emberek több­ségének a szemében először is Pákozdi János, az ismert színész bátyja vagyok, utána mint asszisztens az üzem­orvos jobbkeze, s csupán harmadsorban amatőr szob­rász. Az átlagember ugyanis elfogadja (már az is jó, ha elfogadja, és nem fintorog) a térplasztikát, de az alkotó ki­léte a legritkább esetben ér­dekli. Nos, ha már az „átlagem­bernél” tartunk, ennek sze­mével nézve, Pléh Zoltán la­kása enyhén szólva hajme­resztő. A polcok, székek, asz­talok zsúfolásig halmozva ki- sebb-nagyobb szobrokkal, domborművekkel, reliefek­kel; fából, kőből, ólomból, bronzból, s a falakat bebo­rítják a tus- és szénrajzok, vázlatok. — Az itteni munkák nagy részét úgy jellemezhetné az ember, hogy — lágy formák, vaskos nőalakok. — Valóban kedvenc témám a nő, a telt idomú asszony­alak. Talán ezért is volt min­dig Medgyessi nagy hatással rám. Szeretem őket formázni lágy agyagból, faragni puha cseresznyefából, s ebből a szeretetből számtalan sok ülő, kuporgó figura született. A tömeget is nagyon szeretem, van benne valami elmondha­tatlanul méltóságteljes. Per­sze, ha a végletekig így foly­tatnám, az absztraháció csú­csa egy irdatlan gömbölyű valami lenne „A nő” cím­mel .. . — Hogyan kezdődött a szob­rászkodása? — Gyerekkorom óta rajzo­lok szenvedélyes szeretettel. Ez persze mit sem változta­tott szüleim véleményén a ténykedésemről. Apám sze­rint a művészet bohóckodás, a művész éhenkórász. Anyám (most 75 éves) pedig ma is azt mondogatja: „Ha meg­halsz fiam, arra jók lesznek a munkáid, hogy egy fazék babot megfőzzek rajtuk.” Ennek a fele ugyan vicc volt. de a másik felét vettem olyan komolyan, hogy 14 éves koromban beiratkoztam az egészségügyi szakiskolába, s a mai napig üzemi főápoló a beosztásom. 1946-tól dolgozom alkotó- körökben. Nyíri Lili volt az első tanárom, őt Nyilas Sá­vúiéi, majd Csengeti István követte, s most a Vasas Kép­zőművész Körben Varga Mik­lós a mesterem. — Soha nem érezte szük­ségét annak, hogy elvégezze a képzőművészeti főiskolát? — Most már — amikor késő — igen. Több szempont­ból is. Sajnos, a fiatalkori éveim egybeolvadtak a hábo­rúval, később pedig meg kel­lett élni, a . gyerekeimet fel­nevelni, nem díákoskodhat­tam. Így maradtam örökre amatőr, aki érzi néha az is­kola, az alapok hiányát. — A kör tehát az egyetlen hely, ahová „hivatalos” szá­lak fűzik? — Igen, itt már örökös és rangidős tagnak számítok. De szeretem a művésztelgpekel is, minden nyáron megyek valahová. Legutóbb Telkibá­nyán voltam, ami azért ma­rad emlékezetes, mert egy barátommal megterveztük — felkérésre — az ottani mű­vésztábor díszkapuját. A hely­hez méltóan természetesen kopjafából. Ragaszkodásom másik oka eléggé praktikus: a Vasas körben szinte egész évben nincs modellünk, mert nincs rá jelentkező. Nekem is, más­nak is nagyon fontos lenne a modell. A művésztelepen jól emlékezetembe vésem a for­mákat, hogy egy évig élhes­sek belőlük. — Mit csinál még szabad idejében, ha nem szobrász- kodik? — Elég kevés időm marad, de akkor sem unatkozom. Három dolgot nagyon szere­tek: olvasni, túrázni a he­gyekben és Pestre tárlatokra, kiállításokra járni. így maradt örök élmé­Ol nyem az Amerigo Tol­tál való találkozás. Vé­letlenül éppen ott volt a ki­állításán, amikor végignéz­tem, és hogy-hogy nem, szó­ba elegyedett velem. S hiá­ba szerettem volna nagy és okos dolgokat kérdezni' tőle, nem sikerült. Úgy megütőd- tem ugyanis azon, hogy u vi­lághírű művész filléres érté­tű, vörösrézből készült, skor­piót mintázó gyűrűt visel az ujjún. Amolyan bazári árut. A meghökkenés ki is szaladt a számon, mire Ámerigo Tot jó ízűt nevetett, és elmond­ta, hogy a gyűrűt már csu­pán talizmánként,1 becsület­ből hordja, mert annak ide­jén ezek készítéséből tartotta fenn magát. Keresztény Gabriella Huszárik Zoltán Csontvóry Kosztka Tivadar életéről készít ' színes, egész estét betöltő filmet. A film egyik jelenetét a * Széchenyi-fürdőben rögzítette Jankura Péter kamerája. A J képen: a film egyik jelenetét rögzítik Márkus László közre- < működésével. Magyar jazz Divat — népszerűség nélkül?

Next

/
Oldalképek
Tartalom