Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

ESZAK-MAGYARORSZÁG 8 1978. december 24., vasárnap ■nwH« Kezdjük mindjárt a ne­vével. Hogyan helyes írni, mondani: Károlinak-e, vagy Károlyinak? Ő maga nevét latinosán Caroli-nak írta, ebből azonban nem következik a Károlinak magyarosított alak. Eredeti családi nevén ugyanis minden valószínűség sze­rint Radics Gáspárnak hív­ták, s a név, amellyel or­szág-világ előtt ismertté vált szülővárosa, Nagyká­roly nevéből származik. Tehát mindenképpen he­lyesebb Károlyinak írni, mondani, mint a sokak ál­tal előszeretettel használt Károlinak. Az „istenes, vélt ember” (tanítványa, a későbbi nagy zsoltárfordítónk Szenczi Molnár Albert nevezte el így) a biblia magyarra fordí­tásával vált halhatatlanná,'s került fel méltán a magyar irodalom Parnasszusára. Az 1529 körül született Károlyi alsóbb iskoláit szü­lővárosában, egyetemi ta­nulmányait viszont külföl­dön végezte. Bőd Péter szerint Helvétia és Strassbo- urg egyetemeit is látogatta. A wittenbergi egyetemre 1556. március 11-én iratko­zott be, itt Melanchton Fü- löp is tanítómestere volt. Itt szívta magába a refor­máció eszméit, s itt szerez­te meg kivételes, nagy tu­dását, héber, görög, latin és német nyelvekben való jár­tasságát. Idehaza 1562-ben talál­kozunk vele, á török és Já­nos Zsigmond ostromolta szatmári várban tartózko­dott ekkor. Itt Dobó Do­monkos, Eger hős védőjé­nek öccse a pártfogója. Az ő ajánlatával, és Dobó István, Gönc akkori földes­urának pártfogásával nyer­te el 15G2-ben a gönci, má­sodik lelkipásztori állást, Bencédi Székely István mellett. Annak halála után ő lett Gönc vezető prédi­kátora, esperese. Az 1591- ben bekövetkezett haláláig egy kivételtől eltekintve nem is hagyja el Göncöt, azt a várost, amely nagy részben az ő munkálkodása nyomán virágzó , szellemi köznonttá fejlődött. A gön­ci iskolában nemcsak ele­mi ismereteket, hanem la­tint, görögöt, bölcsészetet és hittudományokat is ok­tattak. Itt tanult a már említett Szenczi Molnár Albert is 1586. november 28-tól 1588. június közepé­ig­Mielőtt a kálvinista re­formáció nagy hívének mű­veiről — elsősorban biblia- fordításáról — szólnék, nézzük, mit tudunk Káro­lyi Gáspárról, a magánem­berről? Elsősorban az el-* röppent négy évszázad az oka, hogy kevés az ismere­tünk. Azt viszont tudjuk, hogy egyszerű munkáséletet élt, s munkásságának híre túljutott Gönc határain. A világi urak előtt is tisztele­tet, tekintélyt vívott ki, hi­szen olyan nagyságokat tu­dott megnyerni a bibliafor­dítás ügyének, mint ecsedi Báthory Istvánt, a későbbi országbírót, aki saját költ­ségén új betűket -hozatott a nyomtatáshoz Németor­szágból; aztán Rákóczi Zsigmondot, Vizsoly földes­urát, a későbbi erdélyi fe­jedelmet, aki kúriája egyik épületét biztosította a nyomdának és nyomómű­helynek. De támogatták őt Homonnai Drugeth István és Mágócsy Gáspár földes­urak is. Magánéletéből azt is tud­juk, hogy háromszor nő­sült. Első feleségét névsze- rint nem ismerjük. Máso­dik felesége a tokaji szü­letésű Garai Anna volt. Ebből a házasságból négy gyermekük született. Káro­lyi velük együtt hagyja ott Göncöt rövid időre 1584- ben, amikor is Tállyára megy papnak. Itt érte az 1586-os pestisjárvány, amely elragadta feleségét, két lányát és kisfiát. Meg­maradt nagyobb lányával ezután ismét visszaköltözött Göncre. Harmadik felesé­gét, a kassai Szőts Annát, valószínűleg 1587-ben vette nőül. Ebből a házasságából egy leánygyermeke (Anna) született. »Károlyi Gáspár anyagi körülményeit te­kintve jómódú embernek számított. Lelkipásztori jö­vedelmén kívül volt háza, földje, szőlője. Első jelentős műve a Két könyv ..., ebben Magyar- ország- romlásának okairól és az utolsó ítélet közeli el­jöveteléről. értekezik. Bibliai és történeti példák sokasá­gával bizonyítja, hogy a tö­rök hódításnak és a vele­járó nyomorúságnak fő oka az erkölcsi romlás és a ha­mis római hit. A szegény nép sorsát, a gazdagok ke- gyetlenkedésit erős színek­kel festi. Főleg ez a mű, valamint a biblia ajánlása, az „elöljáró beszéd” is bi­zonyítja: értekezése a cél felé logikus levezetéssel, biztos, nyugodt léptekkel , halad, feszesség és erőlte­tés nélkül, szép folyású, tiszta világos magyar nyel­ven. Fő művére a Biblia for­dítására egész életében ké­szült. A végső lökést azon­ban minden bizonnyal az 1586-ban bekövetkezett csa­ládi tragédiája adta. Az 1586-ban megkezdett nagy munka 1590 júliusában (egyes források szerint feb­ruár 10-én) kinyomtatva nyert befejezést. Göncön a fordítás Vizsolyban, az oda­telepített galgóci nyomdász, Mantskovits Bálint műhe­lyében a szedés, nyomtatás szinte párhuzamosan tör­tént. Göncről az iskola di­ákjai vitték át a kézirato­kat Vizsolyba. A kézirato­kat szállító diákok egyike volt maga Szenczi Molnár Albert is. Kik voltak azok, akik a fordítás hatalmas munká­jában segítettek Károlyi­nak? Mert minden bizony­nyal voltak segítői, hiszen ilyen rövid idő alatt egye­dül képtelen lett volna a hatalmas mű lefordítására. Egyes források Pelei János gönci tanítót, mások Huszti Imre gönci,- második lelki- pásztort, Károlyi Miklóst, Gáspár öccsét, Czeglédi Já­nos vizsolyi prédikátort és Thuri Mátyás szántói lelki- pásztort említik. Minden­nek ellenére a döntő érdem nyilván Károlyit illeti, aki­nek szerénységére mi sem ' jellemzőbb, mint az, hogy könyvének még a címlap­jára sem engedte kinyom­tatni a nevét. A Vizsolyi Biblia néven ismert műből körülbelül 800 készült. Károlyi fordításá­nak sikerét mi sem bizo­nyítja jobban, mint az a tény, hogy 1940-ig a teljes bibliát 100-szor nyomtatták ki. Jóllehet sokan, sokat gáncsolták Károlyi fordítá­sát, valós és vélt hibáit túl­hangsúlyozva, mégis anél­kül, hogy egyházi részről kötelezővé tették volna, ál­talános használatba ment át az istenes, vén ember műve. Gönc talán legnagyobb fia 1591 végén (egyes for­rások szerint 1592. január 3-án) költözött el az élők sorából. Göncön, a temp­lom alatti sírboltba helyez­ték örök nyugalomba. Sír­kövére latin distichont vés­tek, mely fordításban így hangzik: „Néki hazát Ká­roly, Wittenberga tanítva nevet s hírt; Gönc papi székbe vivén, végtemetőt is adott”. A templom az év­századok során többször le­égett, át is építették, így ma már nem tudjuk, hol porladnak Károlyi Gáspár csontjai. Mátray Lajos szob­rászművésznek 1890-ben a gönci református templom udvarán felállított szobra már csak az „istenes, vén ember” képzelt, eszményi alakját örökítette meg. Az utókor tiszteleg e szo­borral a nagy elődnek. Hajdú Imre UEIr EIMER« r~--------------——— A hóember Ügy néz ki, hogy az idén sem lesz fenér karácso­nyunk. Pedig megszépíti az ünnepet a frissen hullott hó! Másként tükröződik az ablakokban a gyertyák fé­nye, ha odakint milliárdnyi hókristály ragyogása adja a hátteret. A hóesés már ma­gában is öröm. Milyen szép a hegyeket járni, hócsatá­kat vívni, szánkózni ilyen­kor. Az ember kinyújtja a kezét, és a hópehely beleli­beg a tenyerébe, megcsik­landozza az orrát, belebú­jik a gallérjába. Hát még hóembert építeni! Gyúrunk egy kis hógolyót, s addig gurítjuk a havon, hogy már egyedül nem is bírjuk to­vább. Társ kell hozzá. Tavaly mi is építettünk egyet. Kint Lillafüreden, nem messze a Palotaszálló­tól. Vártunk a kisvonatra, a gyerekek már fázósan to­porogtak, valami vidámat kellett kitalálni. Nosza, építsünk hóembert! Ki jön segíteni ? Mindhárom gye­rek benne volt a játékban. Gyúrtuk, görgettük a ha­vat, nőtt, dagadt a hóem­ber hasa. Hordták a gyere­kek a kisebb-nagyobb hó­golyókat, ki mekkorát bírt. Fél óra sem telt bele, egy gyönyörű, kétméteres hó­ember állt a park közepén. Volt szeme és szája, ahogy dukál, hatalmas gombjai a hasán. A kalapomat ért ad­tam kölcsön neki, legalább addig ne fázzon szegénynek a feje, amíg ott vagyunk. A vonat közben elment, mentünk az állomásra, néz­ni a menetrendet. Nem volt már több vonat, busszal kellett menni. A gyerekek kérték, hadd búcsúzzanak el még egyszer a hóember­től. De a hóember nem volt sehol. Tíz percig sem hagy­tuk magára, s egy bizonyá­ra jókedvű, vidám társaság ledöntötte, összetaposta. Ügy néz ki, hogy az idén sem lesz fehér karácso­nyunk. Hol van már a ta­valyi hó. De még ma is eszembe jut fiam szép fo­gadalma: — Én soha-soha nem taposom össze senki hóemberét! (szatmári) A kisfiú csak ab­ban különbözött a többi kisfiútól, hogy erős akarata volt, s hitt a me­sékben. Elisme­rem: furcsa ez a kettő így együtt, de nem tehetek ró­la, ilyen völt ez a kisfiú. Mese-hívése olthatatlan kí­váncsiságából fakadt, aka­rata pedig azért acélozó- dott keménnyé, mert nem akart, semmiképpen sem akart csalódni a felnőttek­ben. Nem, nem akart, s úgy gondolta, hogy ha ilyesmi fenyegetné, akkor a legnagyobb nehézségek és viszontagságok árán is meg kellene előzni, meg kellene akadályozni — erővel vagy furfanggal, úgy, ahogyan az a mesékben szokott tör­ténni. A mesék kisfiú-hőse jó szívével, eszével és erős akaratával mindig győze­delmeskedik a rossz felett, megöli a gonosz varázslót, kiszabadítja a királyltisasz- szonyt a hétfejű sárkány rabságából..., de mi lesz akkor, ha a királylány nem akar kiszabadulni a rab­Papp Lajos Várjatok! Lámpa még ne gyűljön; elvonul minden rossz a sötétben, megszégyenülten elsompolyog, eltűnik valamely padlórésben. Egér-ördög, koccan a körme, láthatatlanná válik — s kedvünk örömünk felragyog a fényben, amikor szikrát szór a szeretet. Várjatok! Nem kell még énekelnünk. Csönd-zene szól s e csendességben minden hópehely kicsiny harang. Hintázva csengenek-bonganak, amikor szikrát szór a szeretet. S összecsendül testvérek hangja, csilingel szeretők nevetése, baráti szavak csengettyűznek, nem csikorog és nem csörömpöl pléh-álság, bú-baj nem csikordui. Várjatok! kondul a csoda perce, cikkan az óra mutatója, s felszáll a fehér földről szépen a vágy fehér szárnyú galambja, amikor szikrát szór a szeretet. Csakhogy az ég fenn egyre hidegebb, a csillagok jégtű-szilánkok, a hold fehér jégtükre-megreped. A fehér madár véresen visszahull. Fekete árnyék a hóban a vér, amikor szikrát szór a szeretet, A KISFIÚRÓL, AKI ísffiscvsvvTir'ir Ságból, ha a király akkor sem adja a kisfiúnak a fe­le királyságát, ha megsza­badult országa a gonosz boszorkánytól, s ha az ál­mából felébresztett Csipke­rózsika kikacagja a szaba­ditól;? Elszomorodott a kisfiú erre a gondolatra, és tépe- lődve indult a kiránduló­busz körül nyüzsgő gyerek­had felé. öt perc múlva már ő is ott nyüzsgött, .to­lakodott a többi között; az úton ő is beszélgetett, ne­vetgélt, énekelt, csak néha- néha felhőzte be szemét a csalódás lehetőségének gondolata. A busz pedig futott velük hegynek fel, völgynek le, hídon át, csör­gedező patak medre mel­lett, s megállt egy nagy, sűrű erdő szélén. A gyere­kek kirajzottak, futkároz- tak, labdáztak, játszottak, de amikor egy órával ké­sőbb a tanár összehívta őket, a mi kisfiúnk nem volt közöttük. Keresték-kutat- ták, nem találták. A sofőr bement a faluba telefonál­ni, rendőrök, erdészek ku­tatták a rengeteget, mind­hiába. Alkonyodott már, amikor a busz az aggódó tanárral, s a néma gyerek­sereggel megindult vissza, a város felé. A kisfiú pedig eközben nyugodt, eltökélt léptekkel haladt a sötét rengeteg melye felé. Tudta, hogy rö­videsen találkozni kell va­lakivel. aki majd útbaiga­zítja. Nem is csalódott. Ol­dalvást megzörrent a ha- raszt, egy jól megtermett nyúl ugrott elő a sűrűből, és óráját előhúzva mel­lényzsebéből, sopánkodni kezdett. — Ö jaj, megint elkés­tem, nekem sosincs elég időm .. — Ugye, te vagy az a nyúl — kérdezte a kisfiú —, aki a kis Alizt elvezet­te a Csodaországba? — Én hát — válaszolta a nyúl —, és ahogy akkor sem volt időm. most is el­fogok késni a Szívkirály^ő kerti ünnepségéről. Ö jaj... — Idehallgass — mond­ta a kisfiú. — Ha megmu-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom