Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

T978. December 2/L, vosőmop ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Vajon kik azok a fiata­lok, akik időszámításunk után 1976 évvel a legősibb, a legklasszikusabb mester­ségele egyikét választották? Az intézet igazgatójának válasza kedvetlen: „Két egész egynéhány tizedes átlagú bizonyítvánnyal vet­tük fel őket, de nemcsak őket, hiszen minden évben ilyen átlageredménnyel je­lentkeznek a kőművesta­nulók.” Szolgáljon mentsé­gükre, hogy Kőműves Ke­lemennek még bizonyítvá­nya sem volt... Elfeled­jük hát a tanulmányi elő­menetelt. összeverbuválunk a nagyszünetben 35 fiatalt, a miskolci Eötvös József Ipari Szakmunkásképző In­tézet harmadéves tanulói közül, kiosztjuk a lapokat és diktáljuk az első kér­dést. — Mi szeretett volna lenni gyermekkorában? Nos, a mai kőművesta­nulók közül nem túl so­kat bűvölt el kisgyermek­ként a házépítés. A har­mincöt fiú közül mindösz- sze öt játszott óvodás ko­rában kőműves bácsit. Az egyik az édesapját utánoz­ta, a másik a nagybácsi­ját, hárman pedig csak úgy, rokoni felügyelet nélkül lábatlankodtak va­lamely építkezésen. A többséget a technika bű­völte el, az autó, a moto­rok. — Miért választatta a kőműves szakmát? — hangzik a második kérdés. A „repülősök”, „tengeré­szek” bevallják, hogy az iskolában egyre-másra fo­gyott a remény, nyolcadi­kos korukra már egészen biztosan tudták: fel kell adniuk. Nagyjából így jár­tak az „autószerelők” is. Voltak, akiket a pályavá- Jasztásá tanácsadások, a filmek, előadások orientál­tak a kőműves szakma Célé, a többséget a baráti kör beszélte rá. mások azért jöttek kőművesnek, mert a legjobb barát isidé jelentkezett, néhányuk a szülői rábeszélésnek enge­dett. És voltak, akiket „át­irányítottak” mondjuk, a divatosabb festő szakmá­ról. Sokat árul el a tanulók gyakorlati képzéséről, az építkezéseken uralkodó lég- kikről a következő kér­désre adott harmincöt vá­lasz. A kérdés: — Mi volt a szakmában a legnagyobb sikerélménye, mi volt a legnagyobb kudarca? A válaszokból egyértel­műen kiderül, hogy a kő­művesszakma két kézzel szórja a sikerélményeket. Sok fiú leírja, hogy máraz első fal. az első vakolás, az első ház elkészülte után csuda jó kedve kerekedett, úgy érezte, túl esett a tűz- kerészlségen, sikerült az első próbálkozás. Igen so­kat adnak a mester véle­ményére. Ha a mester di­csér, az már önmagában sikerélmény. Úgy tűnik, a osempézés, a mozaiklapo­zás és az ajtók beállítása a legnehezebb. Majdnem minden örömöt és kudar­cot ezek a munkák vált­ják ki. De azért milyen is egy tanuló élete! Az egyik fiú írja: „Falazással be kel­lett állítanom egy ajtót. Megdicsértek érte. Aztán nem lehetett becsukni az ajtót. Hű, amit kaptam!” Építés és rombolás: olyan, mint a tűz és a víz. Ter­mészetes, hogy sok tanuló egy-egy. a felnőtt szak­munkások hibájából rossz fal bontását jelölte meg legfájóbb emlékeként. Azt hittük, a következő kérdés megdöbbenti a csa­patot Nem így történt. Mi döbbentünk meg, mert erre a kérdésre másodpercnyi gondolkodás nélkül írták válaszukat: — Mit gondol, miért olyan sok a panasz napjainkban a kőművesek munkájára? A 35 fiúból kettő emi- gyen védi a mundér be­csületét: „Csak azért, mert szem előtt van a munka. Kevesen veszik észre, ha egy gépből kiesik egy csa­var, de azt mindenki ész­reveszi, ha kiesik a helyé­ről az ajtó”. Egy fiú azt írja, hogy „a kőműveselv többsége nem becsüli a saját munkáját, megelég­szik a minimummal.” Van, aki az ellenőrzés hiányát bírálja, van, aki a munka- szervezésben látja az okot: „mert a művezető egyszer azt mondja, ezt csináljuk, aztán meg máshová za­var”. Egyikükben máris túlteng az anyagiasság: „Mert nincs megfizetve a szakma”. A kérdésre adott válaszok közül ennyi a vál­tozatosság, a többiek, tehát 29-en egyemberként vála­szolják, hogy minden baj oka az italozás. Ilyen vá­laszokat kaptunk: „Sok a pia!” „Mert többet isznak mint dolgoznak.” „Már munkakezdéskor ittasak”. „Az öregebbeknek már a kevés is megárt.” Érdemes megszívlelni a következőt: „Sok helyen azt hiszik, hogvha egy kis italt adnak a kőművesnek, altkor jobb lesz a munka. De ez for­dítva sül el, mert aki ittas, az elnagyolja a melót.” Mennyire figyelnek mun­kájuk összeredményére, túl- = látnák-e saját gondjaikon, örömeiken, érdeklődnek-e a szakmát érintő tudomá­nyok iránt? Mindezeket.tu­dakoltuk kérdésünkkel: —• Szépnek látja-e a mai vá­rost, a mai falut, milyen­nek találja korunk építé­szetét. ismer-e építészter­vezőket? Kértük, jelöljék meg azt az épületet, amely a leginkább tetszik. Tizenöten egyértelműen igenük a mai városépítési koncepciót, mert a váro­sok rendezettek, a lakások egészségesek, kényelmesek. Ők a falu szépséghibáit a rendezetlenségben, a girbe- görbe utcákban látják. Ám ez a kisebbség. A többiek színtelennek, egyhangúnak és unalmasnak tartják új városnegyedeinket, a falut pedig a színek, a változa­tosság miatt dicsérik. ★ A vélemények, az idéze­tek hitelesek, a helyesírási hibákat kijavítottuk. Lévay Györgyi WEÖRES SÁNDOR: F2T Hullt lomb illatával esti szellő játszik. Fenyőág-íveken egy csillag átlátszik. Föntebb a hegykúpok párát eregetnek, földig ereszkedő ködöt teregetnek. A csillag eltűnik fehér lepedőben, tán ki se villan már az óesztendőben. A nagy nyirkosságot holdsarló hasítja, majd a viharfelhő azt is beborítja. Erdő sűrűjében vaksötétben állunk, elindulunk lassan, tán utat találunk. Fázunk, a közelgő mennydörgésbe veszve — itt az ismert ösvény, nem megyünk már messze. Őszi •'tóífir KALÁSZ LÁSZLÓ VERSE a Áhítat kéne gyermeki csodálkozás havakkal hulió kék látomás midőn nőnek a háztetők a lehullanó drága éjbe: megjelenne házunk fölött a fény: széttárt szárnyon a Béke suhogó gyönyörű madár sóhajtásom halk röppenése kísérné csak hof a Madár? a Látomás? hol itt a Béke? hóbóf vastagra püffedt dunyhák paskolódnak az Újszülöttnek teknőjét azok bábáskodjál akik hányszor befürösztötték szegény Gyermek meg is fulladhat tömjén- mirha- s aranyfüst szálldos a barmok nagyokat durrantnak s karácsonyunk is gőzös-gázos mindent el tudnak rontani: a csillagot fenyőnk hegyéről felnyújtóznak Toppantani s kifarolják Jézust helyéről Gáspár Menyhért és Boldizsár s minden barom és kiskirály forgolódik csak sürgölődik — látványosan: érdemük őrzik áhítat kéne gyermeki csodálkozás havakkal hulló kék látomás! tatod nekem az utat Mese­ország felé, adok én neked időt. — Csakugyan? I-Ionnét van neked annyi időd, hogy még nekem is jut­tatsz belőle? — Apu mondta, hogy az •nemben műszakváltás előtt már egy órával mindenki azon panaszkodik, bogy nem tud mit kezdeni ezzel a rettenetesen lassan múló idővel. Hetvenen dolgoz­nak abban a műhelyben, az naponta hetven óra. Ne­ked adom ezt a hétven órát — Köszönöm — rikkan­tott a nyűt örömében ösz- szecsapkodva a két fülét és mielőtt kényelmesen to­vabaktatott volna, egy ös­vényre intett. — Ezen in­dulj el, és balra, mindig , csak balra... Az ösvény egy nagy fűz­fához vezetett A fűzfán egy rézangyal ült és fütyö- részett. — Hol jársz itt, kisfiú, ahol a madár sem jár? — kérdezte a rézangyal, egy kicsit abbahagyva a fütyü­lést. — Meseországot keresem. — Hiszel a mesékben? — Hiszek hát. — No, ha hiszel, mehetsz tovább. Erre balra. Ott gubbaszt a testvérem, az majd továbigazít — mond­ta a rézangyal, és folytatta a fütyülést. A fűzfán fütyülő rézan­gyal testvére egy nagy be­fagyott tócsán ült, és a je­get kopogtatta. A kisfiú bátran megszólította a jé­gen kopogó rézangyalt is. — Merre visz az út Me­seországba? — Oda csak az juthat el, akinek erős az akarata — mondta a rézangyal, egy pillanatra abbahagyva a jégen-kopogást. — Az enyém erős. És nem akarok csalódni a fel­nőttekben. \ Azért jöttem ide. Egy csomó felesleges időtől már meg is szabadí­tottam őket. — Na jól van, eridj csak, err<^ visz az út — mondta a rézangyal és tovább ko­pogtatta a jeget. Ment-ment a kisfiú az egyre sűrűbbé váló renge­tegben. Egyszerre csak egy bódét pillantott meg a fák között A bódé ablaka nyit­va állt polcán mézesbábok tarkállottak, de a kémény nem füstölgött, és a Báb­sütő a bódé előtt üldögélt. — Miért vagy ilyen szo­morú? — kérdezte a kis­fiú. — Már hogyne volnék szomorú — felelte a Báb­sütő —, amikor egy szikra tüzem sincsen, de még tűz- revalóm sem akad, és nem tudom folytatni a bábsü­tést. — Egyet se búsulj, segí­tek én rajtad. Az én váro­somban télidőben minden­ki tárva-nyitva hagyja az ablakot, hogy megszaba­duljon a forró radiátorok felett reszkető levegőtől. Neked adom azt a sok-sok meleget, süsd meg rajta a mézesbábjaidat. Tovább, előre. Egy tisz­táson, a zöld fű között há­rom szép nagy narancsot talált. A Nap elviselhetet­lenül forrón sütött. Ki kell szabadítani a narancsokból a királykisasszonyokat, gondolta a kisfiú, s a töb­bit majd meglátjuk. És gyorsan fe'lmetszette mind a három narancsot. Egy­szerre ugrott elő mind a három királykisasszony, s egyszerre kezdtek el jaj­gatni. — Egy csepp vizet, egy csepp vizet, különben el­pusztulunk. — Van nekünk otthon elég vizünk — mondta a kisfiú —, ha csak minden ötödik csapot zárnak ' el rosszul, egy nap alatt any- nyi víz csöpög ki belőlük, hogy halálotokig elég. Nek­tek adom azt a sok vizet. Ingbe-bocskorba öltözött jajongó néptömeg közé ke­veredett innét a kisfiú. Megtudta tőlük, hogy leve­let írnának Szaltán cárnak, még írástudó is akad kö­zöttük, de nincs egy darab papirosuk sem. Nos, a kis­fiú bőkezűen nekikajándé- kozta azt a sok papírt, amit az ő városában telje­sen hiábavaló akták, ter­vek, jelentések írására használnának fel, és ment tovább. Mitkey, a Csillag­egér akadt útjába. Szegény egérke, miután megjárta az Űrt, elektrosokkot kapott egy rosszul szigetelt veze­téktől, és elfelejtett be­szélni, csak bajszának moz­gatásával jelezhette, mire vágyik. És a kisfiú neki­adta azt a sok-sok felesle­ges szót, ami otthon egé­szen mihaszna módon szo­kott elhangzani. Öz, a nagy varázsló volt a következő állomás. Baja az volt Óznak, hogy nem tudott már újabb csodákat teremteni. A kisfiú meg­adott neki egy telefonszá­mot. és azt tanácsolta, hogy hívja fel a számon azt a gyárat, ahol sok-sok mér­nök mindenféle személyze­ti ügyekkel bíbelődik, meg állandóan értekezleteken szunyókál, és kérje köl­csön őket egy időre. Majd teremtenek azok olyan cso­dákat, ha dolgozni hagyják őket, aminőket még nem látott a világ! Óz palotája mögött az árokparton szepegve üldö­gélt a Gyáva Oroszlán, ez a nyúlszívű, nagy tappan­csú, sárga óriáscica. A kis­fiú nekiajándékozta azt a rengeteg bátorságot, ami otthon csak akkor szokott megnyilatkozni, ha beosz­tottakról van szó, s ment tovább. Lessie, a szép skót juhászkutya állt elébe az ösvényen, és farkcsóválva arra kérte, mutassa meg neki a hazafelé vivő utat, mert eltévedt. A kisfiú pe­dig nekiadta azt a képes­séget, ami otthon mindig minden felnőttnek megmu- - tatja a nagykapu mellett a kiskaput. .. Ki tudná elmondani, ki- vel-mivel találkozott még, 5 kin hogyan segített a mi kisfiúnk, de minden talál­kozás és minden jótett után úgy érezte, hogy egy­re kevesebb oka van csa­lódni a felnőttekben. Utol­jára még az Ezeregyéjsza­ka óriásával beszélgetett agy kicsit, és akkor eszébe jutott az édesanyja. Az óriás azonban nem kért semmit, és készséggel vál­lára vette a kisfiút. I öreg este volt már, amikor a városban híre fu­tott, hogy a kis­fiú megkerült. Csapatostul tódult a város öregje-fiatalja az iskola felé, hogy tanúja le­gyen a kisfiú elbeszélésé­nek, s hogy megtudják, miért érzik néhány órája úgy. hogy szebb és köny- nyebb az életük. De a kisfiú nem szólt semmit, csak ült a kerítés kőkorlátján, és mosolygott. Szívből mosolygott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom