Észak-Magyarország, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÄG 6 1978. november 12., vasárnap UgyanamSl az em@ beiről, a 42 éves Pozsgai Jánosról van szó. Egyszemélyben vájár, zenekarvezető és csillagász. Találkoztam vele kenyeret adó munkahelyén, a rudolftele- pi bányában. Láttam már gyerekeket oktatni a csillagvizsgáló kupolájában, s őrzök egy fényképet, ami a gyermekzenekar vezénylése közben készült róla. A családját ismerem, rudolfte- iepi otthonában is jártam. Régi ismerősként beszélgetünk. — Az apám harminchét évig dolgozott a föld mélyében. — mondja. — Tízen voltunk testvérek: három lány és hét fiú. Nekünk, fiúknak nem is volt más választásunk, mint folytatni apánk mesterségét. Gyerekkorának felidézése fájó emléket ébreszt benne. Amikor apját leütötte a bánya, a családot kiköltöztették a József-aknára, egy istállóba. Táppénzt abban az időben nem fizettek, úgyhogy édesanyjuknak kellett előteremteni a mindennapit. Nem mindig sikerült ez persze, emiatt sokat éheztek. Anyjuk fiatalon bele- roppaivt az örökös hajszába, 39 éves volt, amikor eltemették. Ettől kezdve idősebb nővérére szakadt a . család gondviselésének minden terhe. — A keserűségben vigasz* keresni kezdtem el citeráz- ni. Játszottunk ezen a hangszeren mindannyian testvérek. A hatodik általánosba jártam, amikor Bar- nóczki Gyula bácsi „befogott” a kisdobra. Este próbáltunk, s reggel már indultunk Bódvaszilasra műI sort adni — emlékezik. A sajószentpéteri vájáriskolába a játszópajtások hívták tanulni. Ott látott egy gyermekzenekart, s annyira beleivódott az élmény, hogy elhatározta, ő is alakít majd egyet. Végül 1968-ban teljesülhetett az álma. — Összegyűjtöttem a gyerekeket a telepen, hogy ne zavarják nappali pihenésükben az éjszakásokat — említi a zenekar „szervezését” tréfálkozva. —• Utána kértem és kaptam négyszáz forintot a szakszervezettől furulyák vásárlására. Néhány hónappal később, bányásznapkor már felléptünk, s a közönség alig akart leengedni bennünket a színpadról. Segített az indulás nehézségeit leküzdeni Bogár István iskolaigazgató, s ma már az akna, az üzem, a A vájár. .. a zenekarvezető ... . és a csillagász. vállalat vezetői Is lelkes pártolói az általános iskolásokból álló zenekarnak. Huszonhét éves bányászkodása alatt nem ért el kimagasló sikereket Pozsgai János. Busásan kárpótolják azonban azok az elismerések, melyben zenekarvezetőként és csillagászként részesült S örömmel tölti el az a tudat, hogy gazdagítja a félszáz gyermek tudását, lelkivilágát. — Máig egy bronz, két ezüst, és hat arany oklevéllel ismerték el a gyermek- zenekar munkáját, én pedig megkaptam a Szocialista Kultúráért kitüntetést — Nem is gondolja — lelkendezik —, micsoda öröm ért tavaly, a zenekar megalakulásának jubileumán. Eljöttek a hajdani tanítványaim, felkötötték a piros nyakkendőt, s együtt zenéltek a jelenlegi tanítványaimmal. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg nekik ezt az ajándékot — s hosszan sorolja az általa felfedezett tehetségek neveit. Többen magasabb szinten tanulják a zenét, s van, aki már tanár. Pozsgai János vájár másik szerelméről, a csillagászatról is hasonlóan hosz- szan, szenvedélyesen tud beszélni. Véletlenül akadt a kezébe a Távcső világa című könyv, s az abban olvasottak egy életre felébresztették az érdeklődését az égitestek jránt. — írtam dr. Kulin György professzornak, s ő tucatnyi szakkönyvet küldött. Később személyesen is eljött, előadást tartott. Ö avatta fel a csillagvizsgálót is. A nagyszerű létesítményre méltán büszke ez a hobbijait megszállottként szerető ember. Igaz, ilyen aprócska felépülésnek az országban nincs még csillag- vizsgálója. A bánya vezetőinek, szocialista brigádjainak összefogásával épült, de hozzájárultak anyaggal, fuvarral más üzemek is a kivitelezéshez. S már nemcsak a helybeli gyerekeket sikerült beoltania a csillagászattal, de néhány, környékbeli faluban élő felnőtt is az égbolt szerelmese lett. A bányászat, a csillagászat, a zenélés bűvköréljen telnek Pozsgai János mozgalmas napjai. Ha elfárad a vájármunkában, felmegy a kupolába, s vizsgálgatja az égitesteket.. Ha pedig már az égbolt nézése is terhes számára, előveszi a hangszert, s játszik. A zene felüdíti, megnyugtatja. Mondja, terveket szövő-' get. Régi óhaja, hogy gyermekzenekara kiléphessen a megye nyilvánossága elé. A régi tanítványokból is jó volna egy felnőttegyüttest alakítani. Mielőbb szeretné működni látni az új, a mostaninál nagyobb fókusztávolságú távcsövet is. Kérdezem: milyen továb-' bi vágyakat melenget még? Szavai őszintén csengeneka — Csak elérhető célokat tűzök magam elé. Boldog embernek érzem magam. Gyönyörűségesen szép szenvedélyeimnek szeretnék életem végéig hódolni. Kolaj László TIZENHAT ház, tizenhat család. Egy üdülő, egy étterem és néhány hivatalház. Már ennyiből is kitűnik, milyen zárt közösség húzódhat meg a dombokkal körülvett, tóközeli völgyben, Lázbércen. Az ilyen zártságnak többnyire megvannak a maga előnyei, s természetesen a hátrányai is. Előnye, hogy az ott élők kevesen vannak, egymásra utaltak. Idővel olyanokká válnak, mint egy nagy család. És éppen ebből adódik a hátrányuk is. Hiszen a családon belül többször adódik nézeteltérés. Ezek azonban természetes velejárói az együttélésnek. Ök tizenhatan, évek hosz- szú során megismerték egymást. Ki-ki segít a másiknak, ha szükséges. Az itteniek, szinte kivétel nélkül a lázbérci víztározónál dolgoznak. Győrfi Sándor- né, Editke 1973-ban költözött ide: — Két gyermekünk van. Egy tizenhárom és egy ötéves kislány. Férjemmel együtt, mindketten itt dolgozunk — mondja a fiatal- asszony, akivel a hivatalházban beszélgettünk. — Szeretem ezt a helyet, bár akadnak problémáink. Sőt mindennapos problémáink, mint például a buszközlekedés és a postai küldemények kihordása. Majdnem minden családban van iskolás korú gyermek, aki a légközelebbi községbe, Bánhorvátiba jár oktatásra. Ugyancsak Bánhorvátiban lehet elhelyeznünk a még kisebb gyerekeket az óvodában. Csakhogy az óvoda nyolc órától fogadja a gyerekeket, mi pedig hétre járunk dolgozni. Nincs más választás, mint hogy behozzuk magunkkal őket reggelenként. Van itt egy néni, aki — szívességből — hozza és viszi a leveleket Vele mennek be a mi gyerekeink az óvodába. Műszak után rohanunk értük. Én általában öt órára érek haza. Néha bizony kevésnek bizonyul egy nap, dolgaim elvégzésére. A kellemetlenségek között kell megemlíteni azt a példát, amely a közelmúltban történt meg az egyik, lázbérci lakóval. Fontos bírósági idézést kapott. A hivatalos papírt azonban a tárgyalás után kapta kézhez. A tárgyalás 1 megtörtént, a levélküldemény késve érkezett, az érintett nem volt jelen. A felelőst azóta is keresik ... Másik példa: az ott lakók társadalmi munkában elkészítettek egy buszfordulót a telephez vezető út végén. Arra számítva, hogy ezután a Dédestapolcsány •és Bánhorváti között járó autóbuszok vezetői gyakrabban megteszik a néhány perces kitérőt és könnyebben megfordulhatnak járművükkel a telep elején. Változás azonban nem történt. Továbbra is csak reggel és délután teszik meg ezt az utat. Ezért gyakran a gyerekeknek másfél órával korában kell kelniük, hogy időben kiérjenek a fő- útra és be az iskolába. Kárpáti Lászlóné régebbi lakos, mint Editke: 1967- ben költözött ide Bánhorvátiból. Egy kisfia van, kilenc éves... — Sűrű programunk van, nekünk asszonyoknak. Kis virágoskert, veteményes, néhány háziállat minden családnál van. Ezeket gondozni, ápolni kell. Reggelenként ellátjuk az állatokat, azután rohanunk dolgozni. Én magam, gyakran az ebédidőmet sem étkezésre használom, hanem hazamegyek és útnak indítom a fiamat az iskolába. Műszak után főzök, elvégzem a szokásos teendőket. Mosást, vasalást, takarítást, persze ügyesen beosztva. A kert gondozásában, ami sok időt igényel, segít a férjem is. Ha pedig jó idő van, akkor gyakran kimegyünk a tóhoz meg a hegyekbe. Sokat kirándulunk. EDDIG a kis családokról, j S hogy milyen a nagy család mindennapja, arról így beszélnek... — Igazán jó közösséget alakítottunk ki. Együtt dolgozunk, együtt örülünk. Nem hiányzik nekünk a nyüzsgő városi élet, hiszen amire szükségünk van, azt itt is megtaláljuk. Monos Márta A legrégibb magyar étlap Rosenberg Vilmos, egy dúsgazdag cseh főnemes, 1378- ban házasságot kötött Anna Mária bádeni hercegnővel A menyegzői lakomát. 1378. január 26-tól február 1-ig tartották. A számvevői feljegyzések szerint ezen a la- | komán a következő ételmennyiségeket fogyasztották: \ 50 dámvad, 40 szarvas, 50 hordó sós hal, 20 vaddisz■■ nó, 2130 nyúl, 250 fácán, 30 fajdtyúk, 2050 fogoly, 20 688 sárgarigó, fenyvesmadár, és vadgalamb, 150 hí- í zott ökör, 20 egyéves borjú, 506 kisebb szopósborjú, 1 450 kövér disznó, 1526 szál kolbász, 450 szál májas, és 326 véres hurka, 450 ürü, 395 bárány, 504 malac, 20 közönséges füstölt ökör, 40 füstölt ürü, 350 páva, 5133 lúd, 3106 kappan, kakas és tyúk, 18 120 ponty, 10 208 csuka, 6380 pisztráng, 3400 különféle hal, 5200 rák, 7096 füstölt hal, 350 tőkehal, 1200 tengeri-veréb (?), 300 icce köviponty, 780 füstölt hering, 4 viza, 30 947 tojás, — valamint magyar, tiroli, osztrák és rajnai bor 1100 akó, 903 hordó sör stb. Hazánkban is találunk ilyen bőséges lakomákra utaló feljegyzéseket. így Hidas János, aki Thúrzó Szaniszló galgóci várúrnak volt- a sáfái'ja, rendszeresen feljegyezte a napi ételek jegyzékét. Tőle maradt meg a legrégebbi magyar étlap, melyen 1603. újévéről közli a felszolgált ételeket. Ez az étlap a déli tálalásnál 18-féle ételt sorol fel, melyek között csupán egy olyan fogás szerepel, melyben nem volt hús (ostyabélésnek nevezték). A menüben találhatunk tehén, kappan, hal, gyöngytyúk stb. mellett belsőségeket, madarakat stb. Érdekes, hogy a 18. fogás aprópástétom volt, míg előtte — ostyabélést kínáltak. Ma nem okoz gondot a bőséges étkezés, éopen az a baj hogy túl jól élünk. Senki sem éhezik, inkább el vagyunk hízva, mert alkényelmesedtúnk, aránylag sokat eszünk. Hiába, minden kornak megvannak a maga speciális problémái. Akkor a megélhetés, a mindennapi kenyér okozott gondot az egyszerű embereknek, ma pedig? Az, hogyan éljünk,-úgy, hogy megszabaduljunk felesleges kilóinktól. H Kolja már régóta csábított az Opariha folyócskához, s most mégis ő húzta-ha- lasztotta az indulást. „Amint Akimka megérkezik, indulunk” — bizonygatta, és minduntalan leszaladt a Jenyiszej partjára, a kikötőhöz. Akim, öcsém testi-lelki jó barátja, elutazott Jenyi- szejszkbe, hogy erdei tűzoltónak jelentkezzék. Gondoltam, hogy egyúttal az útipénznek is a nyakára hág — nem nagyon szenvedhette, ha bármi érték is lapul a zsebében. A település melletti kavicsos, folyóparti dombon, a Petrón ütöttem agyon az időt — itt álltak az állami gazdaság üzemanyagtartályai, innen az elnevezés. Közben fürge cigányhalakra és fehérhasú, élénkcsíkos, szemtelen folyami sügérekre horgásztam. Ezeknél csak a csapók fürgébben — azok egyszerűen nem is engednek más halat a táplálék közelébe. Nappal fürödtünk, vagy kifeküdtünk a perzselő napra. Ebben az évben még itt Északon is forró volt a nyár. Ha a víz nem is éppolyan, mint a Fekete-tengeré, de azért meg lehet mártózni benne. A sok üléstől, vagy mert leszoktam a dohányzásról, fölöttébb elhíztam, nagynénéim szerint különben is pocakos dédapámra ütöttem; szégyelltem magam emiatt, s ezért a többiektől jóval távolabb fürödtem. Most is ott álltam a fürdőnadrágban a Petrón, az úszót bűvöltem, amikor meghallottam: — A-jaaa-jaj! Hogy ulac- kárn te mennyi ennivalót pusztíthatsz el! Mekkora pocak! Borzalom! Ritkás szőke hajú, lapos arcú legény ereszkedett le csónakján a Jenyiszejen, szélfútta, vékonybőrű arcán együgyű mosoly. Az. „ulac- kám”-ról, s a Jenyiszej alsó folyásán élő szelkupokra jellemző kiejtéséről már sejtettem, ki ez az ember. Te meg, ferdeszemű szelkup, csak vedeled a bort, s nem harapsz hozzá semmit, *lám a hátadhoz is nőtt a hasad! mények, az egész „ulacka” ösztövér, esetlen, mégis erős alkatú. — Mindent tudok rólad. Az útipénzt például épp most ittad el Jenyiszejszkben! Akim csodálkozva hunyor- gatta keskeny szemét és bűntudatosan felsóhajtott: — Elittam, ulackám. Az előleget és a puskái is. — A puskát?! Az éli vöt: puskáért régebben megbotozták a vadászt. A parasztot — a lóért, a vadászt — a puskáért. — No, de ki botoztat ma? Más már a világ, szabadok vagyunk! — kacagott Akim és vidáman kiadta a parancsot: — Szedd a horgaidat és indíts! * Egy darabig beszélgettünk még a kihunyó tűznél, majd ráérősen, hisz már nem siettünk, feljebb mentünk az Opariha mentén. Minél tovább haladtunk, annál job- >an kapott a haL De a tű* A legény a parthoz irányította a csónakot, félig a szárazra húzta és kezet nyújtott — ez is alsóvidéki szokás. Az emberekkel ritkán találkozó, a Jenyiszej alsó folyása mentén lakó férfiak nyújtanak mindig kezet, a csónakot is rögtön partra húzzák, hiszen a szél hirtelen földuz- zaszthatja a vizet és elviheti a csónakot. — Hogy ismerted fel, ulackám, hogy éh szelkup vagyok? — karjai inasak, ke
