Észak-Magyarország, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-12 / 267. szám

1978. november ÍZ., vasárnap ÉSZAK MAGYARORSZÁG 7 rare*»« WaCTaWKSüCT — Ki1' ez a Tóth Ede? — ezt kérdezték Szigligeti Edétől ttzok is, akik ámul­tak a Nemzeti Színház 1874 őszén meghirdeteti: színmű- pályázatának eredményhir­detésekor; a százaranyos első díjat A falu rossza népszínművel ugyanis egy eddig ismeretlen szerző, bi­zonyos Tóth Ede nyerte el. — Egy rongyos, szegény, vidéki komédiás — vála­szolta la kérdezőknek Szig­ligeti, s bizony nem mon­dott valótlant. Ekkor már tíz esztendeje ette Tóth Ede a vándorszínészek keserű, sanyarú kenyerét, leginkább harmadrendű társulatokkal járva az országot. Ügy mondják (annak ellenére, bogy gyermekkorától érzett vonzódást a színi pálya iránt), valójában gyenge szí­nész volt. Gyors beszéde, alacsony, vézna termete miatt alig talált magának való szerepet. Epizódszere­pet játszott Déryné utolsó fellépésekor is a Miskolci Nemzeti Színházban. Bár Dérynével együtt játszani több volt, mint egy szerep a sok közül, de Tóth Ede nevét mégsem komédiás élete, munkássága őrizte, őriztette meg az utókornak. Nevét az irodalomtörténet tartja számon! Az akkor Gömör megyé­hez tartozó Putnokon szü­letett 1844. október 14-én (egyes források szerint 4-én). Gyönge testalkatú, élénk szellemű, törékeny egészségű, érzékeny gyer­mek volt. „Az első csalódás akkor ért, mikor, az iskola helyett a kereskedésbe kül­döttek” — írta önéletrajzá­ban. Apja hamar kivette a középiskolából, s előbb egy Frank nevű putnoki sza­tócshoz adta inasnak —, itt három esztendeig inas- kodott —, majd apja egyik ismerőse beajánlotta Pestre, Posner Károly üzletébe. Innen megszökött. Haza­ment Putnokra, s otthon azt mondta, szabadságot ka­pott. Anyjának csak később vallotta be az igazat. Apja ellenére, de anyja támoga­tásával visszatért a tanulói pályára, s néhány osztályt elvégzett a sárospataki kol­légiumban. Eközben anyja meghalt, s a nagy szegény­ség újra félbehagyatta ve­le az iskolát. Ekkor követ­kezett a már említett ván­dorszínészi élet, majd a sze­génységből, hánya tottságból, ismeretlenségből kitörve az 1875-ös siker, „A falu rosz- sza” első díja. Műve érté­keit olyan szaktekintélyek ismerték el, mint Gyulai, Szigligeti és Szigeti József. A Nemzeti Színházban 1875. január 15-én színre került népszínművének meséje a Sajó menti magyarság köré­ben játszódik. Egy nemes érzésű, de az indulatának könnyen engedő falusi le­gényt, Göndör Sándort az erkölcsi romlás szélére, a bűn útjára sodorja szerel­mi bánata. A falu rosszá­nak tartott ifjú azonban erőt vesz magán, s jóváteszi elkeseredésében, duhajko­dásában elkövetett hibáit. A különösebben nem cselek­ményes színmű óriási sikert aratott, amelyben persze nagy szerepük volt a Nem­zeti Színház jeles művészei­nek: Tamássynak, Blaha Lujzának, Újházinak. Ami­kor az első előadás után felzúgott a vastaps, Tóth Ede tubákszíiiű, kopott téli­kabátjában, remegő testtar­tással, sápadt&n állt ki a függöny elé. Azt hitte, ál­modik. Nem tudta elhinni, hogy annyi hányattatás után végre révbe ért. Révbe? Hiszen 1875-öt írtunk ak­kor, s alig több mini egy év múlva Szigligeti Ede a koporsója fölött mondta az élők búcsúszavát. Igaz. azon a januári estén, a siker es­télyén erre még i em gon­dolt senki. „Tóth Ede váratlanül bukkant fel a magyar nép alkotó szellemének mélysé­géből, akárcsak Katona, Arany, vagy Madách, de hi­ba volna őt a legnagyob­bak mértékével mérni” — írta róla 1913-ban dr. Kar­dos Albert. S valóban. Köl­tői tehetségének teljes fé­nye és minden árnyéka megtalálható leghíresebb munkájában, A falu rosz- szában. Az expozíció egy igazi népdráma lehetőségét villantja fel, de a kínálko­zó kinfliktust Tóth Ede megkerülte, ennek még ki­bontására sem volt bátor­sága és ereje. Mindennek ellenére mivel magyarázha­tó a mű nagy sikere, kül­földi bemutatója? A szerző természetes népi nyelven beszélteti szereplőit. Érde­kes nyelvi kísérlete, hogy dialógusaiban rejtett ma­gyaros versütemek lebeg­nek. A mű néhány szerep­lőjét tökéletesre formálta meg, ezek jellemrajza hite­les, drámai. Mindez sejteti, hogy kedvezőbb történelmi körülmények között Tóth Ede jelentős realista drá­maíróvá is fejlődhetett vol­na. A siker végre állást is je­lentett számára (a Nemzeti Színház jelmeztári felügye­lője lett), s biztatást adott újabb művek megírására. 1076-ban írta meg a Kin­tornás család-ot, majd A toloncot. Ez utóbbival újra pályadíjat nyert, de ennek színházi bemutatóját (1976. május) már nem élhette meg. Az egyre jobban elha­talmasodó tüdővész 1876. február 26-án végzett vele. A Vns utca 17. szám alatti házból február 28-án indult el utolsó útjára, a temető­be Szigligeti mondta kopor­sója fölött: „Hirtelen tűntél fel köztünk, mint a tűz-osz- lop, s midőn fényedben leg­jobban gyönyörködtünk: el­lobbantál.” Hajdú Imre , [(.'„f sörszaggal fordul a *1,ul cigarettafüst, ott bent mosogatóviz párájával vet hullámot az ételszag. A pincérek sietnek, a négy- szögletes ablaknyílásba ro­hanva dobják a használt tálcákat. A tálcákon poha­rak, tányérok, villák és ké­sek, füstszagű csikkek — a hamutartók szürke sze­mete. A lány először erős, ultrás vízbe teszi a moso- gatnivalót, aztán a langyos­vizű, tiszta öblítőkádba. * Ha valaki véletlenül ide­néz a presszóból, csak egy mosogatólány felgyűrt kö­penyű kezét látja s néha fehér kendővel bekötött fe­jét, amint a pléhkádakfölé hajol. Ö viszont ha akarja, négyszöglet ablakán keresz­tül láthatja az' asztalokat, az örökmozgóként cserélődő arcokat, a révetegbe váltó tekinteteket, a törzsvendé­geket. A lány munkanaponként nyolc órát tölt tenyérnyi helyiségében, s mire végez, a ruhák, az arcok, a fény­lő, vagy tompa tekintetek színes forgataggá olvadnak össze szeme előtt, hasonlít­va gyermekkorának sokszí­nű radírgumijához. Renge­teget dolgozik, múlnak a napok, s a hétfőkre kedd jön, a napok hetekké vál­toznak, s azok hónapokká, öröme: a sorba állított, tiszta poharakon megcsen­dül a fény. Miről beszélne a lány, ha egyszer találna valakit, aki­hez őszinte lehetne? Először talán az albérlet­ről. A morgó háziasszony­ról, az idegen ágyról, falak­ról. A pontosan megszá­molt. havonkénti ötszáz fo­rintokról, amit mindezért fizet. A város idegenségéről, amit olyan nehezen szokott meg a falu után. Eljött ott­honról, mert az apja ivott, s az anyja sem törődött ve­le túlságosan. Azt is mond­hatná: nemcsak az az árva, akinek meghaltak a szülei. Barátnője, Piri már ide­bent dolgozott. Ö hívta s ajánlotta a lakást, a mun­kahelyet. Vele vészelte át az első, legnehezebb napo­kat. Pirinek szerencséje volt, talált egy rendes fiút. aki magával vitte. * A lány egyedül van. De mégse féltse őt senki Már megtanulta az életet a vá­rosban, tudja, hol lehet ol­csóbban vásárolni, megis­mert néhány utcát s ha -el­száll a villamosra, vagy bármelyik buszra, tudja ho­va fogja vinni. Már nem az a félszeg, iiedt kislány, aki ezelőtt volt.. És nem, ne higgye senki, hogy valamikor is hagyja majd masát ..megrontani” a várostól. Vo)4 sok hideg, álmatlan éjszakája, amikor csak nézte a fehér meny- n vezetet és végiggondolt mindent. Rájött, hogy | egyedülléte talán egy-egy próba. Ami volt: elfelejti, s önmaga saját erejéből, ke­ménységéből megteremti vi- j lágát. a lakást, s- a két gye- f reket. Álmodozik róla. s ezek az álmodozások jelen­tik a mindennapok fogód­zóit. Ezért nem keseredik el nagyon, ha látja, az ö ke- * servesen vett ruhája má­soknak, szerencsésebbeknek csak egy darab rongy, amit ma felvesz, holnap pedig 1 eldob. Nem panaszkodik tj senkinek, amikor éjszaka fáradtan koppannak ■ léptei az utcán és kipirult nevető arcokat lát, akik táncból, szórakozásból jönnek. Most szeptembertől pedig már iskolába jár. Estire, he­tenként két nap délután új­ra az iskolapadba ül. Sike­rült megoldani a főnökasz- szonnyal, hogy ilyenkor dél­előttre osszák be. Muszáj tanulni, mert nem akar ál­landóan mosogatólány len­ni. Két év és lesz papírja, ami más munkát könnyeb­bet, tisztábbat, több fize­tést ad neki. Aló-, lassan megint tél jön. Aztán tavasz lesz, nyár, ősz, aztán óira tél. Lehel, hogy még ak­kor is mosogatni fog. De az is lehet, hogy akkorra már jóval nagyobb ablaka lesz a világra, mint ez a négy- | szög, ahonnan — ha akar- j ja — a presszó vendégeit ; figyelheti. Udvardy József és hév kihunyt már ben­nünk. Kolja elvette tőlem a táskát, ideadta a hátizsákot, én meg beletettem a vedret, hogy a pérek és lazacok ne nyomják össze egymást. A tiszta és hideg vízben élő hal­nak egy-két óra múlva „ki­fordult a potrohú”. Tarzán úgy telefalta magát hallal és úgy feltörte nedves mancsait a köveken, hogy .szinte ré­szegen tántorogva ment, idő­ről időre bánatosan felvoní­tott, úgymond, minek is jöt­tem én veletek?! Miért nem maradtam ott . a csónakot őrizni? Ha Akimkával len­nék a táborban, ő játszana velem, és sehova se kéne mennem. Baba be sem vi­zezte a lábát, fent ment az erdőben, s csak néha inte­getett a farkával, ha meglát­ta egyikünket-másikunkat. Hogy közben mit kapart elő, nem tudni, de tény, hogy az orra földes volt, a szeme pe­dig jóllakottságtól fátyolos. Valamikor itt, az Oparihán Kolja megsebzett egy süket- fajdot, s a fiatal, a vadászat­tal még csak ismerkedő ku­tya bután rárontott. A ma­dár félelmetesen felborzolta tolláit, sziszegett, és csőrével úgy fejbe kólintotta a szuka- kölyköt, hogy az ijedten hú­zódott a gazda lábaihoz. A fajdot annyira elvakítotla a düh, hogy számyát-farkát •zétterpesztve tovább táma­dott. „Baba! Hiszen ez felfal minket! — kiáltotta Kolja.— Menj neki!” Baba félt ugyan a süketfajdtól, de szót foga­dott, megkerülte a madarat, és elkapta a farkát. Azóta Baba bármilyen állatot meg­támad, a medvétől se fél, de a süketfajdtól tart, nem ugatja meg, s ha egy mód van rá, elkerüli. Az Opariha egyre gyorsabb és homályosabb lett. Ritkán akadt egy-egy zöld levélzet- tel, vagy sással benőtt part­fok. A cirbolyák, erdei, lúc és jegenyefenyők szorosan a parthoz húzódtak. Rénszar- vaszúzmók bozontja és kimo­sott gyökerek csüngtek a me­redek vízparton, erdei rotha­dásszag keringett a folyó fe­lett, majd orrunkba csapott a lejtőn elvirágzó moha hű­vös illata, keserű volt a tor­kunk a fiatal páfránylevelek­ről szálló spórák ízétől, a ril- kás erdei virágok itl-ott már el is hullajtották szirmaikat, a lestyán szára kürtösödött. Más nyáron itt a virágok el­száradnak. mielőtt kinyílná­nak. Hét-nyolc kilométerre ju­tottunk a Jenyiszejtől, s mór semmilyen emberi nyomot — tüzelő helyet, kivágott tüsköt — sem találtunk. Egyre több omlás zárta el a folyócska útját, egyre több maral- és jávorszarvasnyom bukkant elő a vízmosta homokból. A nap az erdő távoli, sűrűbb sötétségébe bukott. Alkőny előtt megvadultak a-rovarok, fülledtté, csendessé és átha- tolhatatlannó vált minden. Fölöttünk hápogtak a récék, lecsaptak a vízre, piros úszó­ikkal és farkukkal barázdát szántottak rajta. B’ejüket for­gatták, aztán a sekélyesbe szorított apró pérből lako- máztak. Megnéztem az órámat. Ti­zenegy óra múlt hét perccel. Mosolyogtam magamban: ti­zennégy órája nemcsak hogy talpon vagyunk, de előretör­tünk ebben a sűrűben, hol kúszva, hol mászva, hol a vízben gázolva, behatoltunk a tajgai dzsungelbe. Ha a munkahelyünkön bármelyi­künket erre kényszerítenék, azonnal panasszal fordulna a szakszervezethez. Kolja keresett egy homo­kos tisztást és hasra vágta magát. Bár nem fújt a szél, a tajga olyan sűrű volt kö­rülöttünk, hogy a keskeny völgyben kígyózó folyócska hideget árasztott, és arcun­kon alig érezhető légmozgás simított végig — a virágzó zelnicétől, libatoptól és páf­ránytól kábult tajga léleg­zete. A partfok alatt egy dino­szauruszként heverő, alámo- sott cirbolyafenyő mellett pe- cabotja fölé hajoló fiam vé­konyka alakját láttam — már ”■ .... “t h armadszor harapott a ho­rogra és harmadszor szökött meg tőle egy hatalmas pén- zespér. Elhívtam a fiamat, és ő saj­nálkozva hagyta ott a nagy zsákmányt ígérő halat. Ket­tesben kidöntöttünk egy ki­száradt cirbolyafenyőt és baltával feldaraboltuk. Nem­sokára forrt a víz, illatozott a valódi teával felerősített ribizketea. Az öcsém mozdu­latlanul feküdt, arccal a földnek a tűzhely mellett. Öntöttem neki egy bögre te- ;t. és megböktem a vállát. — Mindjárt — a fe­jét sem emelte fel, úgy válaszolt, s egy ideig még magába merülve feküdt. Aztán nagy nehezen felkászálódott, leült, tenyerével megdörzsölte a bal mellkasát. — Ej, tajgaanyács- ka, elcsábítottál, ideadtad az emlőidet, a fiad mohón ráve­tette magát és közben a sa­ját szájába harapott. A tea felfrissítette Kolját. Oldalára fordult, arcát kö­nyökölve a tenyerébe tá­masztotta, hallgatta tajga- anyácskát — az erdő elzár­kózott minden zajtól, nesz­től, elhúzódott minden moz­gástól, és teljesen elkülönül­ve magába merült. •Az tró Halkirál.v című elbe­szélésciklusa a szovjet Irodalom 10. számában Jelent meg. T Egyedülálló ‘örténelnu- építészeti együttes találha­tó Moszkva központjában a Vörös tér szorrszédsá: i ban lévő Zarjagyjében. A környék arról kapta nevét hogy valamikor a Vörös té­ren működött kereskedő-so­ron túl foglal helyet. Még korábban Moszkvának ezt a részét Nagy Elővárosnak nevezték. Az ásatások során itt talált iparos műhelyek, amelyeket a XI. századból származtatnak, arról tanús­kodnak, hogy ez az elővá­ros már Moszkva története kezdeti időszakában is lé­tezett. Zarjagyje közepén haladt át a Nagy Utca, a kereskedő-sorokkal — ez kötötte össze a Kremlt a ki­kötővel. A XV. századtól kezdve nemcsak kereskedők és kézművesek, hanem hí­res bojárok is letelepedtek Zarjagyjében. Később Zar- jagyje. mint kereskedő ut­ca elvesztette jelentőségét és fokozatosan fogadók kocsmák és rossz állapot- ran lévő lakóházak negye lévé vált. 1931-ben, amikor jóvá hagyták a szovjet fővároj rekonstrukciójának általa nos tervét, megkezdték a 1 város fokozatos átalakítá­I l övezet ... Az utcákat kiszélesí-1 telték, a régi faházakat le-> bontották, de a kulturális-;: Miteneimi értékű építmé-i nyéket gondosan óvták és helyreállították. Sor került Zarjagyjére is. Az egykori Varvarkán megkezdték a •ozzant házak eltakarítását,! miközben kiderült, hogy: ezen a helyen a XVI.—r XVIII. századból származó.! egyedülálló épületek egész« gyűjteménye van. Zarjagyjében épült fel a Rosszija-szálló sokemeletes komplexuma, mögötte, pe­dig csillogni kezdtek a res­taurált, sokszínű orosz: templomok, harangtornyok, sátorfödémek, régi Angol Udvar emeleteinek aranvo­! zott külső díszítései, a Ro­manov Bojárok Házának felújított rácsosablak díszí­tései. Sokezer turista jön el ié*e, hogy gyönyörködjön azí arosz műemlékek egyedül-i álló szépségében. Zartagyje' t szovjet főváros egyik vé- { dett zónájává vált. Moszk-;. vában 10 ilyen körzet van j; — építészetük és a .áros­részek arculata történél«* j és kulturelle, értékű.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom