Észak-Magyarország, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-31 / 257. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1978. október 31., kedd A képernyő előtt „Mire a levelek lehullanak...” Az őszirózsás forradalom hatvanadik évfordulójára került képernyőre Szabó György és Hajdufy Miklós tévéfilmje, a „Mire a levelek lehullanak...” Az idézőjeles cím az első világháború kezdeti napjainak kincstári optimizmusára utal. Hát a katonák nem jöttek vissza mire a levelek lehullottak. Éppen az ötödik ősznek kellett eljönnie ahhoz, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia katonái megérjék a háború végét, már akik megélhették, s utána tanúi, vagy aktív részesei lehettek egy széteső birodalom romjain születő forradalomnak, új államok alakulásának. Amikor ezt a filmet még ez év júniusának végén a veszprémi tévétalálkozón bemutatták egy kutatóintézet dolgozóinak, a vetítés utáni vita már tükrözte azt a hatást, amely most, az országos bemutató után is lemérhető: viszonylag keveset tudunk és még kevesebbet beszélünk arról, hogy a régi Magyarországon élő nemzetiségek legalább annyira nem érezték jól ynagukat a magyar fennhatóság alatt és törekedtek az önállóságra, mint amennyire a magyarok el akartak szakadni a Habsburg tróntól, s hogy a vesztes első világháború után természetes volt a nemzetiségi alapon szervezett utódállamok megteremtésére való törekvés, A szerdai filmben ennek egy kis szeletét láthattuk igen szép művészi átfogalmazásban. A helyszín Horvátország, ahol valami idilli környezetben áll az ápolónői hadikórháznak berendezett kastély. Kórház — betegek nélkül. Üres kórtermek, önkéntes ápolónőkkel, kis létszámú őrség, tartalékos orvosszázados parancsnokkal, tejfeles . szájú kis kadét a géhás, egy gyógyszerész a beosztott tiszt és egyetlen hivatásos katona, egy főhadnagy a parancsnok helyettese. Ügy tűnik, mintha az egész kórházat csak azért hozta volna Jetre a tábornoki unokahúg, Olga, az ápolónők legfelsőbb szemlélője, hogy legyen hol megőriznie magának. az orvosszázadost. A százados becsületes, jóhiszemű értelmiséginek látszik. „Alulról küzdötte fel magát”, civilben is szép. karrier vái'ja, vagy várná. Roppant lassan nyílik rá a szeme a társadalmi valóságra. Csak múló románcnak fogja fel Gabival, a szép ápolónővel való kapcsolatát, bár annak jómódú polgár szülei szívesen fogadnák a családba az orvost. De nem ért egyet a titokzatosan jövő-menő Olgával sem, aki inkább Párizsba szökik, mintsem vesztes háború után éljen itthon. A két vonzó nőné! is érdekelt százados történetének hátterében roppant történelmi események zajlanak. Horvátországban este a kávéházban'már a Marseillaise-t játssza a zenekar, a kabaré konferansziéj a már a monarchia bukásáról beszél és Ady jóslatait hirdeti, a polgárok horvát zászlókat és kokárdákat készítenek elő, s igen hamar megjelenik a tábla is, amely szerint horvátul kell beszélni. A film ezt a nagy társadalmi mozgolódást úgy láttatja, ahogyan azt 1918 őszén egy társadalompolitikában teljesen járatlan, az eseményeket szinte a gyermekek becsületességével és ártatlanságával látó, lassan ocsúdó becsületes ember észlelhette. A jó barát fatelepi mérnök, a boltos, a vendéglős megannyi figyelmeztetése igen lassan érleli az orvos eszmélését. Valójában talán csak akkor döbben rá a teljes valóságra, amikor a semmit sem tanult, hadsereg nélküli tisztek, akik kórházától elvették a vagont, lelökik a vonatról. Elindulnak a főváros felé ,a későbbi „rendcsináló” darutollasok. Horthy különítményeinek leendő tagjai, ő pedig a becsületes ember össze- verten meditál az állomás kerítésrácsa mögött. E rács mere- yül rá az utolsó kockán. Erőteljes jelkép: rács mögött a becsületes ember. Felróható lenne a film alkotóinak, hogy a horvátok elszakadási mozgalma, a munkások bérküzdelme, az egész monarchia végső bomlása csak utalásokban jelentkezik benne. De hát ez nem történelmi film. A kor hangulatát pedig sikerült megéreztetnie. A kihalt utcák, a kávéház esti légköre, a volt vezérkari tiszt kiábrándultsága, a menekülő hadsereg tisztjeinek kapkodó fejetlensége és sok egyéb, mind mind kitűnően érzékeltette azt a bomlást, amely elsősorban a nemzetiségi vidékeken jelentkezett 1918. őszén. Az orvosszázados történetében emberi, drámát láttunk, érzékletes történelmi— társadalmi háttérrel, nem a történelmi események kerekedtek az emberi" dráma fölébe. Ha lehet is vitázni a filmmel, a történések arányaival, egy érdeme vitathatatlan: egy olyan kort igyekezett a művészet eszközeivel a televízió milliós nézőtábora előtt embevközelbe hozni, amelyről keveset beszélünk, s amely már a társadalom nagyobb hányadának múltbeli történelem. , Benedek Miklós Csütörtökön Kazincbarcikán: Évről évre visszatérő értékes eseménye filmművészeti ételünknek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójával egybeeső sorozat. a szovjet filmek fesztiválja. Az idén november 2- án kezdődik az ünnepi rendezvénysorozat amelyre szovjet Filmművész-delegáció érkezik" hazánkba. A programban három filmalkotás szerepel : a Mimino című. Geor- gij Dynyelija rendezte vígjáték, a kétrészes Szót kérek, Gleb Panfilov alkotása valamint Nyikolaj Gubenko filmdrámája, a Sebzett madarak. A szovjet filmek fesztiváljának Borsod megyei megnyitóját november 2-án délután négy órai kezdettel rendezik meg Kazincbarcikán, a Béke moziban. Az ünnepség házigazdája a Hazafias Népfront Borsod megyei és Kazincbarcikai városi Bizottsága, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság BVK nagyüzemi és városi kórházi tagcsoportja, valamint a Borsod megyei Moziüzemi Vállalat. Megnyitót Takács István, a városi tanács elnöke, ünnepi beszédet Deme László, a megyei pártbizottság titkára mond, majd díszelőadás keretében mutatják be a Sebzett madarak című filmet Operett Televíziós lánc A Győri Tanítóképző Főiskolán több korszerű oktatási segédeszközt használnak. A legújabb az a televíziós lánc, amelynek segítségével a tanítási órákat képernyőn figyelhetik a hallgatók. A képen: alkalmi tv-slúdió az egyik tanteremben. A Vígszínházban W. Gonibrowicz: Operett című színművének próbái folynak Valló Péter rendező irányításával. A bemutató november 3-án lesz. A képen: Tahi Tóth László, Bárdy György. Levélj éle a Földesbe diákoknak, szüretről és másról Megbízatásomnak megfelelően — és ígéretemhez híven — e helyütt írok arról a szüreti napról, amelyet veletek, a miskolci Földes Ferenc Gimnázium tanulóival töltöttem. — Fogjuk meg, és — vigyétek. Talán ti is hallottátok már e mondást. Azért hivatkozom rá, mert vittem magammal erre a napra; igaz, később teljes mértékben törölte e gondolatot az a munka, amit produkáltatok. Mint- ahogy a nap során elmúlt az a kétkedésem is, ami még reggel a vonaton kelt fel ben. nem, hallgatva iskolátok igazgatóhelyettesének és tanáraitok sok dicsérő szavát: hogy igen fegyelmezetten, szervezetten dolgoztok, minden erőtökkel, íáradásig. A papírok, statisztikák, munkanaplók ugyan bizonyították volna ezen állítás igazát, de úgy voltam vele: majd elválik. Munka közben, a tett helyén ... . . . ott, munka közben, a szőlőben aztán rájöttem magam is: a jól szervezett munkában, ahol mindenkinek megvan a helye és feladata: nincs remény arra várni, hogy majd jön valaki és „megfogja” a szőlőt, hogy le. Öszintén megmondom, többnyire lapítani szoktam, amikor magyar szakos ismerőseim már-már hajba kapnak azon, hogy miért kellett (s ha már egyszer igen, akkor miért éppen ezt vagy azt) a régi korok íróit, költőit kihullatni a tananyagcsökkentés rostáján. Mint hajdanvolt magyar szakos tanárnak ugyanis nem éppen ildomos hangoztatnia: nem életkérdés az, hogy naggyá növő fiaink és lányaink mindazt tudják a magyar irodalomtörténetből, amit mi is csak az -egyetem padjaiban sajátítottunk el alaposan, amikor napra napot, estére estét ott ültünk hol az előadótermekben, hol pedig a „nagykönyvtár” olvasótermében. Hasonkorúak- kal beszélgetve ugyanis — nemegyszer tapasztaltam már- — rájöhet az ember, az idő rostáján kihullottak a legszebb Balassi-versek is, hogy Janus Pannonius verseiről ne is beszéljünk. Többnyire már csak a nevük maradt meg, s némi homályos „kapirgálás”, hogy írtak valamiféle verseket. De hogy milyeneket? Az irodalmat megtanult embernek persze fáj, hogy szedje; s majd csak jön valaki, hogy „elvigye” a tele ládát. Mikor először ajánlottam fel ez utóbbiban segítségemet, udvariasságból is egy lánynak — kosarat kapva még arra gondoltam: csak „haragos, és nem kíván ismerkedni”; aztán amikor harmadszor és sokadszor próbálkoztam: akkor értettem meg, hogy a „szövegnek” tetsző mondatok mögött, miket reggel egyikőtök fogalmazott, valóságos fedezet van. Azt mondta: „Bennünk van ez a buzgalom... ez csak úgy jön ... Ha már itt vagyunk, senki se akar lébuskázni. Meg versenyben vagyunk.” Egyszóval azt tapasztaltam: a ti munkátokban a „fogjuk meg, és — vigyük” szemlélet eltörölte azt a másikat, amire én hivatkoztam. Hogy mégis megtettem, azt az a tapasztalásom magyarázza, hogy nem lesz a munka — majd már később — mindig és mindenütt ilyen jól szervezett. Nem múlnak el estére, munkavégeztére a napközbeni pillanatnyi indulatok tüskéi, mint most a ti „osztályharcaitok” végén. S nem tíznapos „karnevál” lesz a munka, nem reflektorfénybe állított —, hanem napról napra annyi szépről s jóról legfeljebb említést tesznek a könyvek (mármint a tankönyvek), de ne rója senki fel — most az egyszer — bűnömül; nekem mégsem Balassi fáj... Olykor-olykor azzal a megtisztelő megbízással látnak el, hogy elnök lehetek egy-egy érettségiző osztályban. S mert az ember nem tudja kifordítani önmagát, többnyire a magyar 'irodalom feleleteknél szoktam közbekotyogni. Ez persze magánügy lenne,, ha... Engem viszont többnyire az szokott érdekelni, hogy a magyar érettségi szóbelire töb- bé-kevésbé felkészült fiatalok csak megtanulták-e a tankönyvek anyagát, amit a többnyire lelkes tanári magyarázatok körbebástyáztak, vagy az évek során felszedtek-e magukra annyi irodalom-vértet, ami akkor is kíséri őket, amikor már nem vasalják be rajtuk a kötelező irodalmat? Hatéves elnö- kösködésem tapasztalata mondatja ki velem: bizony kevés, nagyon kevés, amit a ma irodalmáról tudnak a gyerekek. Többnyire neveket csak, néha még azt is bizonytalankodva, hogy a próza vagy a líra műfajában „tüsténkedik-e” az, való, mindennap hétköznapi. De amelyet csakis úgy érdemes, azzal a hittel és buzgalommal — ahogyan most csináltátok. Hát ezért időztem el e gondolatoknál, meg azért is, mert sokan vélekednek úgy, ilyentájt, az őszi munka idején, hogy veletek „vitetik” azt, amire mások mondták, hogy „fogjuk meg”. Erről beszélnék tovább: — Szegény gyerekek. Szegény diákok. Velük végeztetik el az őszi betakarítást. A mögöttes tartalomról egyfajta véleményt, néhányan, élőben is hallhattatok ott a szüreten, mikor egy gazdasági dolgozó arra járva, így kezdte sopán- kodását: „Szegény gyerekek ...” Nem sokkal e szavak elhangzása előtt éppen felemlítettem néhány toknak: vannak felnőttek, akik azzal együtt, hogy helyenként' így vélekednek: „Nem szeretnek a mai fiatalok dolgozni”, hajlamosak arra is, hogy látva benneteket ilyenkor az állomásokon, a vonaton, munka közben, vagy a városban — sajnálkozzanak ... Nekem az van inkább kedvemre, amit egyikőtök így fogalmazott: „Kár minket sajnálni. De miakit a név takar. És jaj, de zavarba tudnak jönni, ha ezt az ártatlan kis (kérdést teszi fel valaki: Mondjon néhány írót és műcímet abból, amit az elmúlt hónapokban olvasott! De a kötelezők mellé csak itt-ott jön valami, többnyire az is Rejtő, s valami krimi író ... Név, regényeim — ami nem mond sokat. S ha tovább kapargatja az ember, a válaszként legfeljebb csak szolid tartalomjegyzék. A miért tetszett; vagy miért nem tetszett? kíváncsiskodásra nemigen jön felelet. Pedig a kérdés— a legfontosabb kérdések egyike, már legalábbis ha arról van szó. hogy miért olvasunk, vagy miért szeretnénk, ha általa ban többen, s többet olvasnánk. Mert ezt szerelnénk1 Szeretnénk, ha olvasó nép lennénk. Ha a könyv — akár szépirodalomról, akár szak- irodalomról is legyen szó — természetes kísérője lenni életünknek. Na de hogy jön ide Balassi? — kérdezhetnél: jogosan. Pedig ülik. Mindezekkel ugyanis csak azt szerettem volna elmondani: az Olvasó népért mozgalom igenis ott kezdődik el az iskoláért kellene? Mert dolgozunk? A munka sosem árt.” Nos, ha összesen annyi haszna lenne számotokra (és számunkra) ezeknek az őszi munkáknak: hogy nem könyvekből, olvasmányokból, tanításokból és „szövegből” vett ismeretek alapján fogalmazódik meg pótolhatatlan közös, ségformáló és embert leginkább meghatározó erőként: a munka — ha csak ennyi lenne a haszon, már akkor indokolt és szükséges lenne az effajta munkavégzés. —- Tanulj, fiam, hogy ne kelljen dolgoznod. Egyesek szerint ugyan kimúlt már e szülői biztatás, mások szerint tartja még hadállásait. Egyikőtök erről azt mondta, ott, a szüreten: „Arról van inkább szó, hogy a szülő sze. retné, ha gyermeke többre vinné, mint ő, ha könnyebben keresné meg a kenyerét.” Baj ez? Nem baj. Mindaddig nem, míg nem tévesztik ösz- sze a többet akarás, a rangok, címek, íróasztal-névtáblák, hivatali posztok és egyéb külsődleges státusjegyek vá. gyávái. Ti, most, az őszi mezőgazdasági munkában becsülettel álltátok a sarat. Olykor ténylegesen — és, mindennap képletesen is. Tudom, a verseny ... Hogy győztök-e végül is a ládák, pontszámok, kilók és egyéb mértékek szerint: még nem tudni. Arra azonban, amit e napokban magatokban legyőztetek: arra méltán lehettek büszkék. Ténagy József ban. Vagy még korábban, amikor az első leporellót odaadjuk a gyereknek, hogy nézegesse. Az iskolások nagy része könyvtárba járó. Nem kis részük két könyvtárba is. A könyvtárosok szerint az iskolások a leglelkesebb olvasók. Az olvasók közel felét ők teszik ki, a 14 éven aluliak ... Azután elmaradnak, kimaradnak ... kisebb hányaduk csak, aki később harmincévesen visszatér.. . Iskolába azért mindenki jár. Inkább rendesen, mint ki-kimaradozva. S nem, mintha a pedagógusok amúgy is tetemes terheit akarnám növelni, de megkérdezném: hová vész el a magyar szakos tanárok annyi lelkesedése, any. nyi felfűtött magyarázata? Persze, persze hogy sajnálom én is. hogy Janus Pan- noniusnak talán még a nevét cem hallják a mai tizenévesek, s hogy Balassiról is csak szűkmarkúan. épp hogv említést tesz a tankönyv. De ha az irodalomtörténet helyett csak egy csipetnyivel többet segíthetünk abban, hogy az üő. a mában, a máról. • nénink szóló irodalommá! =zö- vőd.iön jobb barátság, akkor talán hasznosabbak vagvunk. S lépteinket is szaporázhat- juk azért, hogy valóban olvasó néppé legyünk, Csulorás Annamária Nem Balassit siratom... I
