Észak-Magyarország, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-21 / 249. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1978. október 21., szombat 100 éve született Krúdy Gyula Krúdy Zsuzsa: Szintűjét! századik De jó érzés megemlékezhetni édesapám centenáriumáról! Nem múlott 'el bennem emléke, nem halványult el személye, hiszen nap mint nap felidézhető, ahányszor bele-beleolva- sok írásaiba. S lehet, hogy képzelődöm, de nem egyszer úgy tűnik, most hozzám szól, hozzám, utoljára született gyermekéhez. Akinek egykor ifjúsági könyvet ajánlott: „Kedves kisleányom, Zsuzsika... Lehet, hogy én már akkor nem leszek, mikorára te eljutsz a hosszú utakon a mesék orszá­gába. Azért már most megfogom kis keze­det, hogy könnyebben odatalálj a mese­országban a királyhoz, Jókai Mórhoz...” Látom magam előtt, amint íróasztalá­nál görnyed. Mellette füstölög cigarettája. A kora hajnal már itt találta, ha beteg volt, ha nem is aludt előzőleg. Délig, szin­te megszakítás nélkül írt, míg el nem vé­gezte napi penzumát, 16 oldalt. (Diósgyőri árkusokra, lila tintával, hegyes tollal, gyöngybetűkkel.) Az íróbütyök már régen megjelölte szép kezét, mert írógép, diktú- lás, magnetofon nem könnyítette munká­ját. Egyforma szolgalommal, rendszeresen és szenvedélyesen rótta sorait. • Írásaiban szívesen idézte szüleit, nagy­szüleit, különösen nagyatyját, az 1048—49- es honvédtisztet, kedves tájait, a Nyírsé­get, Szepességet, a Balatont, a fővárost, s néhány magyar kisvárost. A külhoniak kö­zül Bécset, ahol többször járt. Utazgatni, anyagiak hiányában nem volt módja. Szívesen foglalkozott a magyar irodalom kincseivel, képviselőivel. Csak a tisztessé­geseket, emberségeseket, tehetségeseket becsülte! Az Ady Endre éjszakáiban olvashatjuk: „Mert jegyezd meg magadnak, Ady End­re, hogy az a legutolsó íróféreg, aki úgy­nevezett társadalmi úton is akar érvénye­sülni. Ez a legfertelmesebb fajzati' Aki meghívókat les a zsúrokra, a zsidók -va­csorái felett viccelődik keresztény társasá­gokban, míg a zsidók között a kereszté­nyek butaságait gúnyolja ... Azért szeret­lek Ady Endre, mert nem vagy ilyen.” Ha nem írt, olvasott. Már diákkorában elolvasta a hozzáférhető, legfontosabbakat. Élete utolsó éveiben, az óbudai fővárosi könyvtár olvasófüze-tének tanúsága szerint az alábbi szerzőket kölcsönözte: Heine, Rilke, E. T. A., Hoffmann, T. Mann, Cse­hov, Chamisso, Poe, Galsworthy, Balzac, Turgenyev, Maupassant, Scott, Goethe, Kipling és Vas Gereben. — Igen szerette a magyar irodalom nagyjait és Puskint. Az Anyegin éveken át az éjjeliszekrényén fe­küdt, hogy mindig kéznél legyen. Lakásunk, környezetünk, ruházatunk szegényes volt. Apám, igen pedáns, tiszta, ruháira vigyázott. (Otthon elnyűtt holmik­ban írt.) S bár csak néhány holmija volt, mindig elegánsnak hatott. Kalapot csak puhát viselt, s azt szerette „bet.városan” félrecsapni. Gombos cipőit könnyű járása miatt szinte sohasem kellett talpaltatni. Ernyőt soha, de botot (vastag bambuszból) mindig hordott. Ékszere nem volt, díszes inggombjai, nyakkendőtűi, már régen hűt­lenül elhagyták. Csupán egy ezüstbefog­lalt íafkasfogat viselt kalapján. Kevésbe- szédű, hallgatag volt, magáról szinte soha­sem szólt. Rajongói állították, hogy „Gyula bácsi mindent tud”. Valóban jól ismerte korának — de az előzőknek is — jelentős személyeit, eseményeit, problémáit. Ehhez járultak még ismerőseinek elbeszélései (mindent szívesen meghallgatott, ami ér­dekelte). s kiterjedt levelezése, kutatása, ragyogó megfigyelőképessége. Valaki azt írta róla, hogy kevés olyan írónk volt, akit annyira érdekeltek a ma­ara Krúdy Gyula óbudai otthonában Zsuzsa lányával 1932-ben gyár vidék szokásai, életmódja, s embe­reinek köznapjai. Hozzáteszem: és a ma­gyar ételek, ízek, a vendéglátás minden csínyja-bínyja. Több kötetet tennének ki azok az írásai, amelyek ezekkel foglalkoz­nak. Mesterfokon értett a főzéshez, de ma­ga nem volt nagyevő. Különösen utolsó éveiben, amikor már sokat betegeskedett, szenvedett. Ifjúkorában hatalmas testi erejéről is­merték, de ő senkit sem bántott, csak ak­kor ütött, ha belekötöttek, vagy ha má­sokat kellett megvédenie. Ezekben az évek­ben nagv szívtipró hírében állott. Sok-sok nőismerőse közül a legfontosabbakat, leg­emlékezetesebbeket írásaiban megörökí­tette. Én is ismertem a Rezeda Kázmér szép élete Késő Fániját, a Hét bagoly Leonórá­ját. Jelentős volt életében az Asszonysá­gok díja Jellája és a sok helyen szereplő Pilisy Róza. Legkedvesebb leányalakjai édesanyámról, Zsuzsiról mintázódtak. ö Az utitárs Eszténája, a Hét bagoly Áldás- kája, a Rezeda Kázmér Tinije, az Asz- szonyságok díja Natáliája, a Bukfenc Gyöngyvirágja és a Boldogult úrfikorom. ban Vilmája. A Bukfenc egyik kiadásának előszava így szól: „Kedves Gyöngyvirág, ismét eszembe jutottál, mint reggel a szép álom. Ismét a régi szerelemmel gondolok boldog ifjúsá­gunkra. Légy víg, mint én. Hisz senki se veheti el tőlünk azt, ami egyedül a miénk: emlékeinket...” Az egyesek által felelőtlenül, tévesen csak „ködlcvagnak”, csak „bohémnek” kikiáltott Krúdy Gyula ötvennégy és fél éves koráig, haláláig: 87 regényt, 2380 el­beszélést, 1780 tárcát, cikket és 30 jelene­tet, színdarabot írt, az év végén megjele­nő Gedényi-féle bibliográfia szerint. — A centenáriumra szántuk a Gordonkázás cí­mű kötetet is, Krúdy önéletrajzát. Krúdy Gyula temetésén egyik írótársa így búcsúzott tőle: „Írók, álljuk körbe ravatalát. Nézzétek ezt a roncsaiban is nemes testet, mert életnek is, testnek is rendkívüli volt... Egy korban, amikor a betű teljesen meg­bukott, tántoríthatatlan tisztaságú művész tudott maradni...” Lenkev Zoltán J vázlatlapjai A miskolci József Attila Könyvtár Lenkey Zoltán Munkácsy-díjas grafikus- művész kiállításának meg­rendezésére készül. Az októ­ber 26-án este hat órakor nyíló kiállítás a Váziatlapok címet viseli és azon a mű­vész mintegy nyolcvan egye­di rajzát mutatja be, zöm­mel legutóbbi bulgáriai útjá­nak emlékeit, hazai falusi tájakat, néhány illusztrációt. A kiállítást — a külföldön, művésztelepen tartózkodó — Feledy Gyula Kossuth-díjas és kétszeres Munkácsy-díjas grafikusművész gondolatai vezetik be, amelyeket Kul­csár Imre színművész tolmá­csol. — Borsod megyében több mint 75 ezer dolgozó van, aki naponta bejár munkahelyére; szabad idejének jelentős ré­szét utazással, illetve várako­zással tölti. Művelődési lehe­tőségeik biztosítására több kezdeményezés történt, me­lyek azonban nem hozhatták meg a várt eredményt — ol­vashatjuk a megyei művelő­dési központnak A bejáró munkások és a közművelődés című módszertani kiadványá­ban. Itt él tehát közöttünk 75 ezer ember: naponta utaznak lakóhelyükről más település­re, hogy munkát végezzenek. És gyakran emlegetjük őket. Kiváltképp az utóbbi években, hogy mind sűrűb­ben hivatkozunk a munkahe­lyi művelődés, a munkásmű­velődése fontosságára. Éppen ennelk okán, üzemekben és Vállalatoknál a dolgozók mű­velődéséről tájékozódva egy­re gyakrabban feszegeti az érdeklődés a kérdést: és mit tesznek a bejáró dolgozókért'/ És az üzemekben, vállalatok­nál (az intézményekről ne is beszéljünk, mert ez külön ka­tegória) azt jegyezhetjük fel válaszként: „Évek óta ez az egyik legnagyobb gondunk”... Jobb esetben ezt: „Műkedve­lő művészeti csoportjaink mű­sorokat adnak a bejáró dol­gozók lakóhelyén” ... És, természetesen, e helye­ken is sorolják az objektív és szubjektív nehézségek egész sorát: Hogy a műszakbeosz­tás ... Hogy a rohanás a vo­nathoz ... Igyekvés a vára­kozó autóbuszokhoz ... Hogy nehéz már itt tartani a be- 1 járó dolgozókat munkaidő után, a legszínvonalasabb művelődési programok ígére­tével is.” ... Persze, sok az árnyalat a kimondott-meg- fogalmazott szavak között. Mert vannak ilyen eltérő, meg amolyan újféle kezdemé­nyezések. Mindezek tisztelet­ben tartásával kell rögzíteni azt is: a tapasztalat azt iga­zolja, hogy „ismerve a prob­lémát”; „figyelemmel kísérve a bejár! dolgozók művelődé­sének a gondjait”: nemigen tudnak a munkahelyek mit kezdeni ezzel a problémával. Hirtelenében két példa kí­vánkozik ide. Ózdon, a kohá­szati üzemekben fogalmazták meg: „Országosan is sok kezdeményezés van, de tudo­másul kell vennünk, hogy a bejáró dolg'ozók művelődése nincs olyan szervezetten meg­oldva, mint a helyben lakó­ké”. Ennyi? Ennyi. A másik: Itt van például a Tiszai Ve­gyikombinát 1978. évi .köz- művelődési terve, A bejáró dolgozókról csak címszavak­ban lehet olvasni. Egy „ka­lap alatt” a munkásszálláson élőkkel. Álmodozhatunk mi... Dé- destapolcsányi levélírónk például kifejti, hogy a vál­lalatok, üzemek kulturális alapjának a „megtermelésé­ben” részt vesznek a bejárók is. De, mondja: „Vegyük az Ózdi Kohászati Üzemeket, a diósgyőr-vasgyári üzemeket. Hol használódik fel ez az alap? A vállalat szakszerve­zeti művelődési intézményei­ben. Ki jár oda? Ki járhat? Aki ott lakik. Egy 20—30 km-ről bejáró dolgozó sem fog ott maradni vagy beutaz­ni, hogy az intézmény ren­dezvényeit látogassa és ott szórakozzon, művelődjön” ... Ha leírtuk egyszer azt, hogy a községi, lakóhelyi művelődési intézmények munkaterveiben nem, vagy csak nagyon sommásan elin­tézett tervekkel lehet talál­kozni az eljáró dolgozók mű­velődését illetően; úgy, azt is le kell írnunk: az üzemek, a vállalatok közművelődési terveiben sem sokkal többet lelhetünk fel. Ki vár kire? Kinek van elsőbb-fontosabb feladatit? Az üzemeknek, a lakóhelyeknek ? Egymásra várakozni, egymásra hivat­kozni kevés; és káros-ma­rasztaló is. Mert akkor való­ban a levegőben lóg a bejá­ró dolgozók művelődési ügye. Hadd hivatkozzunk még egy­szer Ózdra: a vállalati köz- művelődési bizottság társel­nöke így fogalmazott: „Ha a községekben megteremtik az ott lakók művelődési lehetősé­gét, akkor nem tartom reális célkitűzésnek, hogy mi ugyan­azon a településen külön csi­náljunk és tartsunk fenn klubot dolgozóinknak. Nem hiszek abban, hogy erre szük­ség van, hogy van kétféle művelődés”... A bejáró dolgozók ott van­nak a munkahelyeken. Részt vesznek a szakmai, politikai oktatásban. Ha kell — a szo­cialista brigád közösségi meg­mozdulásaiban is. Teszik, ami az elfogadott normák szerint 'a kötelességük. De számon kérjük művelődésüket. S ak­kor már ők is haboznak. Ér­deklődünk lakóhelyen, mun­kahelyen az illetékesektől: ők is csak tétován... A megoldás? Közösen kel­lene valamit tenni, többet tenni ez ügyben. A megyei művelődési központ negyedik éve működtet a megyében bejáróklubokat... Ténagy József A veszprémi Petőfi Színházban október 13-tól mutatják be Sütő András „Káin és Ábel” c. drámáját. Rendező: Pétervári István Jászai-díjas. A képen: Takács Katalin és Sárvári Győző. „Én nem tudok élni las­suló szívveréssel, százhúszat verő szívem pedig nem kel­lett senkinek.” A mondat után, amely más környezet­ben talán hamisan csenge­ne, csend áll közénk. G. A. hátradől a pádon, hevesen kifújja az utolsó slukkot, s a cigarettafüstön át elme­rengve pihenteti tekintetét a szanatóriumkert tétován ka­nyarodó ösvényén. Az orvos négyszemközt mondott szavai megrendítet­tek, sokáig haboztam, talál­kozzam-e a fiatalemberrel. A beteg néhány hét alatt 12 ki­lót fogyott. Búr nem vallja be, módszeresen elutasította magától a táplálékot, végső­kig leromló szervezetére bízva a döntést életéről. Amikor munkatársai hírét vették állapotának, értetlenül álltak a történtek előtt, sike­res embernek tartották, aki mindent elért, amit csak akart. Mármint anyagi érte­lemben. Harmincnégy évesen önálló lakása, kis hétvégi telke, kocsija van. Mindent a két keze munkájával te­remtett elő, lyukas rézga­rast sem örökölt. Választott­jával egy-egy sportszatyorral eveztek a házasság révébe, nehéz évek elé néztek de voltak céljaik, nemcsak ál­maik. Most pedig itt ülünk a pá­rás napsütésben lélegző fe­nyők tövén, már talán a gyó­gyulás ocsúdó perceiben. Szótlanul hallgatom mélyről jövő vallomását, kutatom életének kiterített röntgenké- oét. Lassan, eltűnődve beszél: — Hogy rosszul éltünk vol­na, ezt nem mondhatom. Amiért törtük magunkat, előbb-utóbb elértük, persze nem éppen áldozatok nélkül Akkor kezdtem rosszul érez­ni magamat — s ez az érzés mind heveseidben gyötört —, amikor egyik napról a má­sikra célvesztetté váltam, ki­égtem. Mintha hirtelen meg­öregedtem volna. ízetlenné vált siker és kudarc, önma­gámtól idegenül, közömbösen kezdtem szemlélni a csupán napokat, heteket befogadó magáncéljaimat. Mintha a dolgok elvesztették volna je­lentőségüket körülöttem, A munkám sem szerzett már örömet, kielégülést. Energiá­im bénultsága rémületbe ej­tett. Engem, aki sohasem akartam megalkudni a kö­zépszerűséggel, a dolgok megváltoztathatatlanságaval, a közösségbe zárt magánnyal, családnyi világgal. Meg-meg- szakadó kerülőkre késztető zsákutcában találtam maga­mat. Vajon így kellett tör­ténnie, vagy másképp is tör­ténhetett volna? Hol rontot­tam el? Környezete elfogultság nél­kül, törekvő, tehetséges fia­talnak festi őt, aki kicsinek is „jó fiú” volt. Szerény kö­rülmények között is szerető gondoskodásban nevelkedett — mondják. Ebben a családi környezetben, az új korszak eszményeinek vonzásában serdült fel. Hallott a vasas­ifikről, az ellenállásról, tör­ténelmet csináló fiatalokról. De később, gimnázistaként csupán az építőtáborok, szün­idei szénkirakodások, vagon- íöprögetések romantikus, 'zomkeményítő próbáin érez­hette magát valakinek. Amint majdnem mindenki ő is irt verset, novellát, pró­bálgatta képességeit az is­kolai önképzőkörben. Mégis inkább a gének titkait, az enzimek rejtelmeit bogozva biokémikusnak készült. El­mélyedő, szívós, tudós alkat­nak látszott — de az egye­temnek a versenyakadályokat Könnyebben ugrók kellettek. Ö legalábbis ezzel magya­rázza kudarcának okát. Hol­ott túl gyorsan feladta, nem próbálkozott újra és újra, már a startnál kimondta: „nem ér a nevem”, megsér­tődött csupán a versenytár­sak jelenlététől is. Az érettségi után esztergá- "lyosnak ment. Példaképeket keresett. Ipari tanuló korá­ban rajongással figyelte mesterét, aki semmit sem titkolt előtte a szakma rej­telmeiből, de egy idő után már csak a nőügyeiről tudott újat mondani. A fiatal szakmunkás bizo­nyítani akar, becsületes, szorgalmas, hajtja magát a munkában. Valaki nagysoká- ra felvilágosítja, amúgy ba- rátilag: „Fel akarják emelni a normát miattad, ne mar- háskodj!” Elkeseredetten hallgatott a gyűléseken, ame­lyeken nemegyszer arról folyt a szó, miért éppen X órabérét emelték 50 fillérrel, miért nem kapott ugyaneny- ny Y. Még.ennél is jobban szorongatta a torkát a ta­pasztalás. hogy az unalomig ismételt észrevételekre intéz­kedés helyett unalomig is­mételt ígéretek jöttek vála­szul. S'zázadszor hallotta már: ahhoz, hogy a munka­idő minden perce munkával teljék, szervezettebb, egyen­letesebb anyagellátásra, al­katrészekre, szerszámokra lenne szükség! — Intézke­dünk. jogos az észrevétel — érkezett a válasz mindany­%

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom