Észak-Magyarország, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-02 / 154. szám

ÉSZAK-MAGYÄRORSZÄG 6

1978. július 2., vasárnap

— Miről híres Gönc? — kérdeztük a községben kö- rénk csoportosuló gyerekektől. Kis töprengés után egy nyolc év körüli kisfiú kilépett a többiek közül.

— A 136 literes gönci hordóról. a barackról, a . burgonyáról — mondotta.

— És a Pany «vájáréi — egészítette ki társát egy szöszi kisgyerek.

De hasonlóképpen fogalmazott Simaházi Sándor, az Encsi járási Hivatal elnöke, országgyűlési képviselő is a gönci konfekcióüzem avatásakor.

— Három B tette ismertté Gönc nevét, nemcsak a vidéken, de az egész országban, sőt határainkon túl is. A barack, a burgonya, és a bor. Remélhetőleg újabb b betűs, hírnevet szerző termékünk is lesz, a Budaprint termék. (Bu- daprint a budapesti Pamutnyomóipari Vállalat, Panyova a kereskedelmi neve.)

Három évvel ezelőtt kezdődtek meg a tárgyalások a Pamutnyomóipari Vállalat újpesti Hazai Pamutszövőgyárának vezetői és Gönc község vezetői között arról, hogy a textilgyár telepet épít a faluban. A tárgyalásokkat tett követte, megkezdődött az építkezés és elérkezett az üzemava- ' tás napja is.

Menyhért Béla tanácselnök köszönetét fejezte ki a budapesti vállalatnak, amiért konfekcióüzemet létesített a faluban. Százöt asszony és lány kapott itt munkát. Többségük már-hónapokkal ezelőtt megkezdte az ismerkedést a textiliparral. Az újpesti Hazai Pamutszövőgyárban kitanulták a varrónői mesterséget, hogyan kell elkészíteni az előre kiszabott női és gyermek-hálóruházat, -kötényeket, -szoknyákat, és egyéb háztartási textíliákat.

— Végre megéltük azt az időt is. hogy hazajöhettünk •— mondja mosolyogva Kovács Gézáné. Nem volt könnyű móka. higgye el. Távol a családtól, a ház körüli munkák is maradtak. Most már még azt is bevallhatom, hogy nemigen hittünk abban, hogy valaha is ipari üzemünk lesz. Mégis vállaltuk a

Az NDK-ból és Csepelről érkezett varrógépeken két műszakban százöt gönci és környékbeli asszony dolgozik.

pesti kéthónapos varrónőképzést.

— Van egy szép, kulturált üzemünk,“ és ami a fő, itt helyben vállalhattunk munkát. És természetesen a havi fix fizetés sem elvetendő. Most még órabérben dolgozunk. A szakmunkások 2400-at, a betanított munkások 2000 forintot keresnek egy hónapban. Később bevezetik a teljesítménybérezést, akkor talán többre is rúg majd a pénz.

— Szalagrendszerben, két műszakban dolgozunk — mondja az időközben hozzánk csatlakozott Takács Erzsébet, ö a délelőttös csoport vezetője. Már régebben megszerezte a szabó szakmunkás-bizonyítványt, így nem volt nehéz számára a pesti átképzés. Hazajövet pedig kinevezték az egyik műszak csoportvezetőjének.

— Azt hiszem, kell még egy kis idő ahhoz, hogy mmdenki jól belerázódjon

a munkába. Akik részt

vettek i. tanfolyamon, azok számára könnyebb a beilleszkedés, de a többiek nagy akarata is biztosíték arra, hogy eredményeket érjünk el.

Szabó Béla, a telep vezetője. Beszélgetésünk során elmondta, hogy a közel 20 ezer dolgozót foglalkoztató, 12 gyáregységgel rendelkező nagyvállalatban ők csák egy kis csepp. A 4,1 millió forintos beruházással készült üzem évi termelését 1 millió méter kelme feldolgozására tervezték. De azt is hozzátette, hogy mód van a bővítésre, ha megfelelő hatékonysággal és jó minőségben dolgoznak. A bővítés a község, de a nagyvállalat érdeke is.

A nehézipar hazájában gyökeret vert a textilipar is. Hogy mekkorára növi ki magát, az elsősorban a göncieken múlik.

Nógrádi Tóth Erzsébet

Az elmaradt kitüntetés

I Tudtam a vállalásról, a merész elképzelésekről, a rekordnak számító eredményekről, amelyek mind előkészítették a Vállalat Kiváló Brigádja kitüntetést. Egyszer brigádvezető is- j merősöm teljesen meg volt j illetődve, teletömítve em- í berséggel, s parányi báli nattal.

— Jártunk az állami ne- i veiteknél. Micsoda szülők I vannak! Amikor bemenetűnk hozzájuk egy kis ’! ajándékkal, a parányi em- I bér kék megrohantak: „ugye, | te csak hozzám jössz”, !j „ugye, te vagy az én édes, f drága, aranyos apukám”, ij Átölelték az ember lábát,

I s olyan sóvárogva várták a I választ, hogy kicsordult az :i ember könnye, í Egy alkalommal már I messziről mosolyog rám.

— Tegnap rekordot csináltunk! Először az üzemvezető se akarta hinni, de mi bebizonyítottuk fehéren, feketén, hogy amióta az üzemünk fennáll, ilyen teljesítményre még nem volt íj példa. Egész meghatódott, a kezünket szorongatta: köszönöm, fiúk. Tudtam én, hogy rátok mindig lehet számítani! A többiek? Hát lógott egy kicsit az orruk, hogy lepipáltuk őket, rá is kapcsoltak, de nyomunkba

I

se tudtak lépni. Most már — sóhajt elégedetten — úgy érzem, mintha a kezünkben is lenne a vállalat kiváló kitüntetés.

A véletlen találkozások kezdtek elmaradozni. Kezdtem rájönni, hogy ez csöppet sem véletlen. Egyszer észrevettem, hogy ismerősöm meglát, s gyorsan belép az egyik üzletbe, máskor átvág előttem a túloldalra. A harmadik esetben „cselezek”, s így elkerülhetetlen a találkozás.

— 'Jó -napot! Régen találkoztunk. Mi van az üzemben ?

— Ne haragudjon, de most nagyon kell sietnem.

A választ be sem várva, feltűnő sietséggel elrobog.

— Mi van a brigáddal? — kérdezem a következő alkalommal. Zavartan vá- ; laszol: — Tudja, az a helyzet, hogy nálunk csak az igazgató beleegyezésével lehet vállalati dolgokról nyilatkozni.

— De hát' engem nem a vállalat, hanem a brigád élete érdekel.

— Akkor sem tehetem meg — mondja zordan, s láthatóan nagyon „sütögetik” a talpát, mert úgy elrohan, mint akit űznek.

Engem sem faragtak könnyű fából, s így elhatároztam, hogy ott csinálom a „véletlen” találkozást, ahol válasz nélkül nem léphet le. Így történt, hogy néhány nappal ezelőtt felkerestem a versenyfelelőst.

— A ... brigád tagjaival akarok beszélgetni. Elkísér?

— Szívesen, de hát ... különben mondják csak meg ők. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyire, lesznek őszinték!

A látogatás fura hatást vált ki. A brigádvezető rám mered, elsápad, elvörösödik, s mint, akinek az élete függ tőle, sorra noszogatja a brigádtagokat, tanácsokat ad, segít, aztán mire odaérnénk,, már „elfüstölt”. Éppen Lestyán mellett áll, oktatgatja nagyon, amikor utolérjük.

— Ne rohanjon már annyira! Gyakran hívott, látogassak ide ki, lesz jegyezni valóm.

— Igen, azt mondtam.

— Hát akkor, itt vagyok.

— Kár volt jönnie — bukik ki belőle, s láthatólag már restelkedik is a gyors válasz miatt.

— Azt mondta: kitűnő kollektíva.

— Csak volt..

— Nem értem .i

— Kérdezze meg tőle! — bök ujjával Lestyánra —, ha van benne becsület, elmondja.

A nagydarab, izmos - ember láthatólag annyira benne van a munkában, hogy számára meghalt minden kívülálló esemény.

— Nos, erre a válaszra én is kiváncsi vagyok — lép mellénk egy nyúlánk ifjú ember. A brigádvezető újból rászól.

— Na, szólj már. — Ha

verekedni tudsz, akkor li váilald a következményeit jj is, ne csak a brigád szén- jí vedjen miattad.

— A megszólított most | hátrafordul. Szemében düh [| lángol.

— Senkinek semmi köze S

az én magánügyemhez! ; |

— Az nem magánügy! >•

— Nem ám — helyesel fi a brigád ifjú tagja —, te f vertél el minket a kitün- | tetéstől és a jutalomtól!

A versenyfelelős szemé- jj vei int, gyerünk tovább, I mert a végén még a látó- | gatásunk is csak bajt ka- i • var, amiből már éppen ele- | ge van a brigádnak. Dől- | gavégezetlenül elköszönünk, jí s kilépünk az üzemből.

— Számomra itt minden !j érthetetlen...

— Igen, egy kicsit furcsának látszik. De csak látszik. A pártbizottság javaslatára — magyarázza a versenyfelelős — nemcsak azt nézzük meg, hogy valaki itt benn szocialista emberhez méltóan dolgozik, él, hanem azt is: milyen ember, ha elhagyja a gyárkaput. Ez a Lestyán a gyárban hibamentesen dolgozik. de otthon a szomszédok í’éme. Örökké pereskedik négyzetméternyi területért, hogy nagyobb legyen a portája. Egy öreg munkásasszonyt arcul köpött, s a fiát, aki emiatt leteremtézte kalapáccsal csapta fejbe. 1 A másik szomszédnak meg kirántott; karóval szaladt, s agyon- veréssel • fenyegette. Hát mondja — fakad ki a ver- senyes —, szocialista ember az ilyen!? Ilyennek adjunk kitüntetést, hogy ujjal mutogassanak ránk, s megbotránkoztassa a külvilágot?

— De hát így tizenegy embert is megbüntettek ..

— Sajnos, igen. Az ö hibájuk talán annyi, hogy nem néztek utána, hogy milyen lelkületű a látszólag csendes, szorgalmasan dolgozó, itt szavát se ejtő ember.

Csorba Barnabás

íIldiim me(MS élnek a jégéri^ein IUUUHI, ha hagyják okét,

azt' sem, a jegenyék meddig húzzák, s a fűznek hány esztendő kell ahhoz, hogy négy gyerek összefogott keze ne érje at. Amikor személyes ismerőseim lettek a Kis- hernád-parti fák, már nemcsak hogy éltesek voltak, a legöregebb ember is a teste- sebbjéről nevezte az egyes partszakaszodat. A Felsőhídtól néhány méterre állt a Nagyjegenye, ősztől tavaszig, tehát amikor lombja nem volt, a védtelen varjúfészkeket apránként elhordták a szelek, egy se maradt belőlük. Tavaszodván, varjúlármázástól volt hangos, az erősebb madarak elverték innen a gyengébbeket, mert kör- nyékszerte nem volt biztonságosabb fész- keiöheiv a Nagyjegenyénél, amelyre a legvakmerőbb suhanc se mert felmászni. Lombtalanul roppant, földbe ütött vessző- seprűnek tűnt. Micsoda orkánok tették próbára állóképességét! De vitézül állta a sarat, s hiszen, ha a „folyóegyenesítés” nem jön divatba, ma is a helyén volna.

A kétágú jégerfa is fogalom volt gyermekkoromban, a jégerfa megjelölést nem is igen emlegették, csak így: a Kétágú. A Felsőhídtól húsz méterre, a folyó bal partján vetette meg a lábát történelmi időkben, tehát jóval születésem előtt, hiszen amikor először kapaszkodtam bele, hogy kimásszam a vízből, már matuzsálemi kort mondhatott magáénak. A falu apraja- nagyja tisztában volt vele, a Kétágú hol található, és a természet miért helyezte éppen oda — fogózónak a fürdőzők számára. A nedvességtől esús'zós lábak megtapadtak rajta, kérge görcseibe kapaszkodni lehetett, s az sem utolsó szempont, hogy árnyékában hűsölhettünk.

A Felsőhíd a Kishernád legkedveltebb fürdőhelyét jelölte. Az átlagosan talán másfél méteres folyócska itt a két-három métert is elérte, a bátrabb legények a híd karfájáról vetették bele magukat, a legbátrabbak ezt a magasságot is kevesellték, a jobb part-'egyik, .víz fölé hajló fájáról ugráltak, sosem vétve el a víz legmélyebb pontját Hivatásos fürdőmesterek helyett

maguk a gyerekek tanxtgatták egymást az úszás tudományára, nagyobb a kisebbet. Én talán nyolcesztendős voltam, amikor először merészkedtem bele. Látszott raj- nam, mennyire félek. Egyszer aztán megkapott egy kamasz és zsupsz, bevágott a mélybe. Kétségbeesett sikoly hagyta el a számat,; amire mindenkinek oda kellett figyelnie. A cimbora azonban nem hagyott magamra, utánam úszott, esetlen kapálózásomat lecsendesítette, karját hasam aló helyezte, s magyarázta, hogyan járjon kezem, lábam.

Szerencsétlenségről még csak nem is hallottam, csupán arról, ki mennyit ivott. Nemcsak kicsi, általában nagyobb gyerek se merészkedett a vízbe egy szál maga. Közösségbe, „brancsba” verődve rajzoltunk ki a Felsőhídhoz fürödni. Sem parancs, sem írás nem szólt róla, hogy vigyázzunk egymásrá, azt mindenki természetes kötelességének tekintette, nagyobb óvja a kisebbet, a gyengébbet, nehogy baja essék. A „csupasz testek demokráciájának” nevezném az egymásrautaltságnak ezt a természetes gyakorlását, a gazdalegény se vonta ki magát e közösség szabta elvárás alól. A féktelen hancúrozás láttán azt hihette volna egy kívülálló, hogy a testektől pezsgő vízben minden a feje tetejére állt, tökéletes rendetlenség uralta a terepet. Óriási tévedés! Figyelő tekintetek eredtek a kezdő úszók után. Ha valamelyik kisebb veszélyes örvény felé vette útját menten rászóltak, s ha nem hallgatott, rácsaptak a boldogabbik felére.

A Nagyjéger a Patak torkolatánál, pontosabban azzal szemben, a bal parton zi- zegíette tengernyi levelét, akkora árnyékol terítve a marhalegelő gyepére, hogy a fél falu elfért volna alatta. Aratáskor, amikor a szellők is végképp elültek és égett meg

az ember a foiTÓságban, a fátlan mezőről ide menekültek a kepések, a jó öreg Nagyjéger alá.

A Nagyjégertől lefelé már egyetlen fa sem volt egész az Alsóhídig a bal parton. A folyó itt kisebb kanyart írt le, nekivágva a vizet az omladékony partnak. A magas, falszerűen kiképzett part a Patak műve lehetett, mely nagy zuhik idején rohanó, piszkos áradatot ömlesztett a folyóba. A Patak (azért írom nagybetűvel, mert ez volt a neve) a dombok hónaljából eredt, jókora vízgyűjtőjéről hamar leszaladt a csapadék. A meredek part menti, mintegy ötvenméternyi folyószakasznak is nevet adott a nép — Lóúsztató. Lejjebb ugyanis hirtelen kiszélesedett a folyó, sekélyebb lett, a meredek part enyhébb lejtővé simult, szekérrel is behajthattak. Vasárnap reggel a kocsisok szőrén megült lovaikat itt fürösztötték. A tapasztaltabb lovak már maguktól nekivágtak a mély víznek, magasra tartott fejjel fújtatva úszkáltak felle, lesírt róluk,' hogy örömük leírhatatlan.

Egyszer, valamikor a 60-as évek legelején, megrökönyödve láttam: sehol a Nagyjegenye, a1 Kétágú hatalmas tuskója a partra vetve, tövestül tépték ki a földből. A gép, az emberi erőt megszorzó óriás vele is elbánt. Hemyótalpas exkavátorok, földgépek estek neki a kanyaroknak. A Nagyjéger se állhatott útjukba, azzal is elbántak.

Jóval a Felsőhíd fölött, nem messze az egykori malomtól, roppant barázdát húztak a gépek a Hernád és a Kishernád közé — csatornát az öntözésnek. A természetátalakítás hamar végbement. A mintegy négy kilométer széles lapálynak egyszerre három folyója is volt, de igazában egyiketse hasznosították a tervnek megfelelően, intenzív öntözés a mai napig sincsen. Ez,

persze, nem jelenti azt, hogy nem is lesz, bizonyára eljön az idő, amikor az öntözó- csatorna betölti hivatását, s a beruházás megtérül.

Én — és sokan mások — „érzelmileg” reagáltam a természetátalakításra. A Kishernád „elcsúfított” partját látva, szomorúan jegyeztem ipeg magamban: elrontották a gyermekkoromat. A megcsappant tehénállomány, továbbá az istállós marhatartás fölöslegessé telte a több, mint két kilométer' hosszú marhalegelőt. A talán évszázadokig e célra használt területet feltörték — nőtt is benne akkora kukorica, hogy a lovas ember elveszett benne. Ahol mi szabadon nyargalászhattunk, hancúroz- háttunk, most haszonnövények tilalmas területe van. De azt is tapasztalom, a mai gyerekek nemigen fürödnek már, nem lepik el tömegesen a Felsőhíd alatt tova- hömpölygő vizet. A felgyorsult vízfolyás megzavarhatta a halak megszokott életvitelét, vége az egykori horgászparadicsomnak. Én még kézzel és kosárral halásztam, s nem mindig haszon nélkül.

De hát ez csak afféle nosztalgia, az öregedő ember visszaálmodása a múltba. a gyerekkorba, ebbe az egyszer-volt világba. Az emlékek keserűségébe édes ízt kever a növekvő messziség. Üj idők járnak a Kishernád partján. Mások a termésátlagok, s mások az emberek is. Mát-' a gondjaikban is nehezen igazodik el a magam-, féle, aki fél évszázad messziségéből méri az időt, s emlékeiben legfőbb gondként a mindennapi kenyér rémlik fel, reggel rágondoltunk, s este sokszor nélküle tértünk nyugovóra, űzőit az ima az esdő ajkakról: „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!” És mily gyakran utánagondoltuk:

„ ... ha ma nem is, de legalább holnap add meg..

Lilmin alutt jövőt, értünk, dilid liurudp Csekvés nélkül mondhatjuk — megadatott 1 a mindennapi kenyér.

Gulyás Mihály