Észak-Magyarország, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-12 / 37. szám
ESZÄK-RAGYARORSZÄG 6 T978, február 12,, vasárnap Bolya Péter: Disznóvágás Tessék? Kedvenc töltelékszavaink, A gyűjtés szenvedélye — napjainkban Zombori, aki élete delén lett „paraszttá”, disznót is tartott a tanyáján. Párját nyolcszázért vásárolta, egyik malaca megdöglött, hat süldőt leadott, a hetediket megtartotta, hizlalta és nevet is adott neki: Manci. Az volt a terve ve- "le, hogy egyszer majd be- búgatja, s a Manci akkor annyi malacot fial, hogy Zombori lesz a leggazdagabb ember a tanyavilágban. (Zomboriról tudni kell, hogy eredeti foglalkozása: városi semmittevő. Magyarán: simlis.) Negyvenéves korában megszállta a bűnbánó lélek, megnősült. Fiatal lányt vett el, (aki talán csak azért ment Zombori- hoz, mert nem kapott se jobbat, se fiatalabbat), ám a házasság lakást nem hozott, s csavarogni, csövezni csak a férfimagány állapotában lehet, nősen aligha. Kapóra jött Zomborinak a találkozás: Mester, a festő, lelkesen szavalta el Zomborinak, hogy tanyát vett Kecskemét közelében, ott festi látomásait... Így történt, hogy Zombori tanyát vett. fillérekért: leköltözött Izsák mellé, kalapot tett a fejére, és földművessé változott. De a környékbeliek inkább úgy mondták, hogy: „parasztizál”. Azokat nem lehetett becsapni, mint Zombori haverjait, akik ámulva és bizonyos tisztelettel szemlélték Zomborit, amikor néhanapján megjelent a fővárosban (kölcsönkérni a soron következő tanyasi beruházásra). Én magam is Zombori "vendége voltam egy téli napon. A konyhában ültünk, hármasban; kezemben a piros lőre, amit Zombori gyártott a hordó aljából, cukor és víz segítségével (hiszen a bora javát már Mikulásra elfogyasztotta). Pattogott a fa a sparheltben; odakint a kemény kiskunsági tél, havas fenyők, betakart áűlő- utak, s a lassan közelítő újesztendő. Friss hangokat hallottam a kerítés felöl. Két tanyasi férfi jelent meg az udvaron, csizmás fekete alakjuk ropogva közeledett a hóban. Nagyot köszöntek, s Csehszlovákiában már évek óta kibontakozott, és manapság egyre terebélyesebbé nő az a mozgalom, amelynek fő célkitűzése, hogy a cseijd és nyugalom „szigetei” ne essenek a civilizáció áldozatául, hanem a természet és az ember védelmében, érdekében megmaradjanak. Az első ilyen „védett terület” a Pisek hegyvonulata volt. A tájat több mint nyolcezer hektárnyi lombos és tűlevelű erdő, számos tavacska díszíti. Itt, akár a többi védett területen, tilos / / nyomban a tárgyra tértek: „Kellene a disznó”. Zombori, miután pénz került a közelébe, azonnal lemondott Manóival kapcsolatos terveiről — egye fene, néhány évvel később állítja ki azt a hatalmas disznókondát! — s rövid, belvárosi alku után mégis" egyeztek: Soós Laciéké a disznó, másnap hajnalban leszúrják, még ott a Zom- bori-tanyán, aztán átfuvarozzák Soósékhoz, náluk szedik szét, dolgozzák fel. Z Laciék lenyelték a borukat, elmentek. Zombori ko- » moran ült a konyhai prics- csen: sajnálta a Mancit. Meghát: egyelőre le kellett mondani arról a tervéről, hogy hatlábú disznókat tenyészt ki, s benépesíti velük a Kiskunságot. Másnap hajnalban meg is érkeztek Laciék, fogaton. Hátul a tál a vérnek, meg a táska, benne a szükséges kések. — Halál a Mancira! — fújtatott Karcsi, Laci só— gora: a böllér. Elkaptuk a Mancit, oldalára döntöttük, Karcsi fürgén torkonszúrta. — A tálat, Feri! — ordította Laci, de Zombori nem mozdult, mereven állt az ólajtóban, Manci sivítását hallgatta, túlvilágian riadt tekintettel. A viharlámpa úgy lógott a kezében, mintha rögtön el akarná ejteni. Felkaptam a „vejdlingot”, Manci torkához állítottam, Karcsi kihúzta a kést, fröcskölve zúdult elő a disznó vére, töltve a tálat színig. Kell a hurkába. Zombori futva indult a ház felé. — Hej, de nagy marha ez a Feri! — sóhajtott felegyenesedvén Karcsi. És Manci hamarosan útra kelt Soósék tanyája felé; feketén kocsikázott a hajnali fagyban. Visszamentem a konyhába. Zombori sírt. zokogott. A felesége némán állt felette, riadtan nézett rám. — Sír — mondta. Nem vártam meg Laciék disznótorát. Ahogy ki- világosodött, elbúcsúztam Zomboriéktól, az állomás felé indultam. A tanya feketén, fagyosan állt az akácok között. Többé már nem fordultam vissza. olyan objektumot emelni, amely megzavarná a táj természetes rendjét. Sem hétvégi házak, sem üdülők építésére nem adnak engedélyt. A sétautakat, az erdőket, az erdőszéleket, a tópartokat, a növényzetet védik. Folyó- és tószabályozásra csak kivételesen indokolt esetben kerülhet sor. Járművel behajtani tilos. A közeli főútvonalakon sem szabad megállni, tülkölni. A parkolóhelyek, az egészségügyi létesítmények a „nyugalom területén” kívül kapnak helyet. áz izé, a ja, az állati, a naná erős versenytársat kap-> lak. Köznapi beszédünkben unós-untalan,- olt cseng ez a gépies kérdés: tessék? Vele és rokonaival, a durvább mi?-vel, he-vei, a választékos hogyan ?-nal, a finomkodó franciás pardonnal tele vannak tűzdelve beszélgetéseink. Aggasztó jele ez annak, hogy egyre kevésbé értünk szót egymással. A megértésre egyszerre két veszedelem tör, kétféléi": süketülünk és motyogunk. A civilizáció vonulását követő ragadozó madár, a zajártalom a fülünket támadja: dobhártyánk lassan-lassan a légkalapácsok, az erősítők, az autók zajához hangolódik. Vannak, akik a környezeti zajok, s a tompuló hallás ellenében küzdenek a megértésért, úgy, mint általában a nagyothalló emberek, vagy a hajszárító búra alatt ülő nők: hangosabban, tagoltabban kezdenek beszélni. Mások viszont mintha feladnák ezt a harcot, mintha megelégednének azzal, hogy magukban beszélnek, éppen leveszik a hangerőt, s hagyják, hogy adókészülékük recsegjen, percegjen, sípoljon: motyognak, hadarnak, mormognak, zárt szájjal beszélnek, csorba magánhangzókkal, elnyelik a mondat végét. S válasz helyett; jön és újra jön az udvarias vagy türelmetlen, vagy gépies kérdés: tessék? Sokan/ úgy vélik, a hanyag hangképzés, az ernyedt kiejtés — „rágógumis beszéd”, az ifjúság betegsége. Olyan külsőség, fiatalos szokás, mintahosz- szú haj, a kinyúlt pulóver vagy a rongyos farmernadrág. Deveeseri Gábornak volt egy találó példája, gyakran mesélte: „Ha felveszem a telefont, s hallom, hogy tagoltan, tisztán, érthetően mondja valaki a nevemet, tudom, hogy engem keres. De ha motyogva, hadarva, recsegve, valahogyan így: Dvcsri Gábrt krsm — csak a fiam baPárizs északnyugati kapujában, a Porte de Cli- chy-ben van a metró 13-as vonalának egyik végállomása. A föld felszínére érve, a házak magasságához képest, aránytalanul tágas tér, rajta minden irányban szüntelen áramló, az első pillanatokban összevisszának, rendetlennek tűnő forgalom fogadja az utast. Teherautók, személygépkocsik, biciklik, mindenfélefajta szállító járművek, közöttük viszonylag kevés és siető gyalogos — mely utóbbi oly kevéssé jellemző .a megszokott Párizs-képre, A tér körül tűzfalak, festett, néhol málladozó hir/ietések, csenevész fákkal egy poros „park”, amelyen kitaposott „utak” vezetnek keresztül, így kezdődik Asniéres, Párizs külső gyárövezetének egyik jellegzetes városa benzingőzben, lármában, porosán. A tér számos autóbusz-végállomásának egyikéről indul a 140-es busz, amely áthalad a Szajnán, és a folyó után először a Place Voltaire-n áll meg. Néhány percet visszafelé gyalogolva újra a hídhoz ér az ember, amelyet éppen ottjártamkor szélesítettek, tataroztak, és az amúgy is nyomasztó zajt, port, fát- lariságot. a hatalmas markológépek, betonkeverők, döngölök, a -kopácsolás hangja szinte az elviselhe- tetlenségig fokozta. A híd közepe táján ágazik le az út egy idilli kis szigetre, ahol nagy, lombos fák szűrik meg a piszkot, a lármát és az csak távoli halk morgásként ér el a rátja lehet, már hívom is őt”. Lehet, hogy a fiatalok egyszerűsített nyelve, jobban kedvez a hanyag beszédnek, de sajnos a motyogás, hadarás, tört beszéd — s vele a tessék?, a mi van? járványa —, a felnőtteket sem kíméli. Söl, a minap ígéretes példáját tapasztaltam annak, hogy éppen a fiatalok sokallták meg ezt a járványt, legalábbis ők csináltak mulatságot belőle. Felismerve és kicsúfolva tüneteit. A sajtóban és a nyelvművelő irodalomban gyakran bírálják hanglejtési, hangképzési hibákért a hivatásos beszélőket, pedig ők viszonylag szépen, tagoltan, érthetően ejtik a szavakat. Színészeink, tévé- és rádióbemondóink, riportereink legtöbbje példásan beszél — az erős íertőzött- ség inkább a köznapi beszédünkben figyelhető meg. Egy-egy rádióriportban, rögtönzött tévé-beszélgetésben, mintha nem is egy nyelven társalogna a riporter és a riportalany. Filmrendezőink, ha nagyon „életszerű” filmet akarnak csinálni, kénytelenek rósz- szül beszélő amatőröket szerződtetni, vagy azt a néhány fiatal színészt, foglalkoztatják, aki tud hanyagul, motyogva, elnyelt magánhangzókkal beszélni. Gyors, és tartós javulásra csak akkor számíthatunk, ha mindannyian tudatosan védekezünk a járvány ellen. A süketülés ellen „füldugóval”: lehalkítjuk a magnót, a rádiót, nem túráztatjuk az ablak alatt a motorkerékpárt, beszélgetni nem zenés szórakozóhelyre ülünk be. A motyogás ellen pedig tisztán képzett hangokkal, megértésre Szánt mondatokkal — tagolt emberi beszéddel. Csak úgy tessékelhetjük ki társalgásunkból a papagáj módra ismételgetett tessék ?-et. F. L. szigeten levő temetőbe, ahol immár békésen alusz- sza egymás mellett örök álmát sok-sok kutya és macska. Ez a híres párizsi „Cimetiere des Chiens”, a „Kutyatemető”. A bejáratnál kis házikóban üldögélő hölgynek kifizetve az 5 frankos beléptidíjat, szabályos temetőbe jutunk, sétányokkal és igen gondosan rendben tartott sírokkal. Azonnal szembeszökik egy hatalmas márt reknek szoktak építeni ilyesmit —, amely Barryé, egy bernáthegyi kutyáé, „aki” sírfelirata szerint, negyven ember életét mentette meg, mielőtt a negyvenegyedik megölte... Apró sírhalmok között, amelyeket márvány- vagy kőlapok borítanak, kanyarognak a kavicsos utak, s legtöbbjükön megsárgult fénykép ábrázolja az „elhunytat” egyedül, vagy a gazdival, régi, meghitt „csa- ■ ládi jelenetek” közben. Itt pihennek Jerry (1946—56) és utódja Terry (1958—73) — a gazdája, úgy látszik két évig gyászolta Jerryt. De itt talált békét Zizi, a tacskóhölgy, Nafir, Ito. Az a ininiköiiyv, amelyet érdeklődéssel lapozgattam, nem is tudom hányadik darabja a gyűjteménynek. Zavarban vagyok, mert nehéz eldönteni, hogy a szép míves könyvecske, vagy ismerősöm, már-már megszállottá finomult gyűjtőszenvedélye a csodálatra méltóbb. A kicsi könyvecske formája ízléses, tartalma pedig gondolatgazdag. S ahogy elnézem, a gondosan kezelt gyűjteményt, darabra több százat, értékre pedig több ezer forintot kóstálhat. Miközben csodálom a gyűjteményt és a gyűjtőt, százezreket érő bélyeggyűjteményre, szobányi házi könyvtárakra, fényes pengéjű tőrkollekciókra, valóságos pipakirakatokra, falakat elborító ízléses és kevésbé ízléses tányérokra, nagy értékű képzőművészeti alkotásokra, a világ minden tájáról összehordott "jelvény- és zászlógyűjteményekre, sajtóhibákra vadászó nyugdíjasok füzetnyi kivágásaira, üres és teletöltött minipalackokra, és még ki tudja, mi mindenre gondolok. Próbálom a tárgyakat megszemélyesíteni. Igyekszem valamiféle asszociációt kifürkészni a gyűjtök és a gyűjtemények között. Fellapozom a Magyar Nyelv Értelmező Szótárát, és azt olvasom, hogy gyűjteni, voltaképpen annyit jelent, mint más-más helyen található tárgyakat, anyagokat, valamilyen célból egy helyre rakni, e tárgyak összesze- désével foglalatoskodni. Kissé lejjebb pedig az áll: a gyűjtés nem más, mint bizonyos tárgyakat, vagy anyagokat .egymás után ki- sebb-nagyobb mennyiségi ben, méretben megszerezni. De a gyűjtés sajátos formája az is, amikor bizonyos mennyiségű dolgot, vagy értéket szükségleten felül megszerezve tartalékolnak. Folette, Miky, Youki, Bambi, Iieddy, Kiki és még nagyon hosszan sorolhatnám a kutya- és macskakeresztneveket. Magas, vaskerítéssel körül vett, elegáns sírkertben az oszlopba vésték aranybetűkkel a halott egész családfáját, büszkén szikráznak a régi nemesi nevek és előnevek. Van, ahol a kitüntetéseket, érmeket is belevésette a vigasztalhatatlan és — minden bizonnyal nem szegény tulajdonos. Másutt a név mellé néhány búcsúsort írt a kőfaragó, amelyek közül néhányat leírtam. „Felejthetetlen barátomnak. Bobónak... Sose felejtjük el hűséges szívedet... Mindig emlékezni fogunk Rád ..stb. stb. Mindenesetre a 'legmeglepőbbnek az alábbi rövid feliratot találtam: „találkozunk”... Néhol rövidebb-hosszabb versikék emlékeznek meg az „elhúnyt” érdemeiről, vagy esetleg a halála körülményeiről : „Megszűnt rövid, hű élete, Elgázolta egy gonosz autó kereke!” A temető közepe táján Vannak azután egész sajátos gyűjtemények is. Hallottam valakiről, aki adatokat gyűjtött, munkatársai ellen. Es' micsoda rosszindulatú megszállottsággal. Éppen olyan céltudatosan dolgozott, jegyeZgetett, raktározott, mint szomszédja, csupán az utóbbi nem a vélt vagy a valós hibákat gyűjtötte, hanem a szellemes megjegyzéseket kötötte csokorba. Ez utóbbi példákat, kérném szélsőséges határeseteknek tekinteni, elválasztva az érdemes, és értelmes gyűjtés kellemes becsvágyától, a tiszteletet parancsoló, tanulságos, szórakoztató, ismereteket gazdagító, szép gondolatokat ébresztő gyűjtőktől. Mert nem minden gyűjtés sznobizmus, és nem is egocentrikus hará- csolás, mint ahogy nem kispolgári megnyilvánulás. Nemcsak az összegyűjtött érmeknek van két oldala, hanem magának a gyűjtésnek is. Ismerek kisiskolásokat, akik bélyeggyűjteményüket lapozva, meglepően sok mindent el tudnak mondani egy-egy kis bélye- gecskéről. Ugyancsak ismerek minikönyvgyűjtőket, akik, hála jó szemüknek, azt is tudják, miről van szó az apró betűs oldalakon. És ismerek grafikai gyűjteményt, amelynek tulajdonosát nem valamiféle hiúság hajszolta drága alkotások megvásárlásába, hanem a mű és a művészet tiszta szeretető. És azt sem tudnám megvetni, aki önmaga vagy kisebb-nagyobb baráti köre szórakoztatására, ismereteinek gazdagítására kutat fel pénzben kifejezve jelentéktelen, de a gyűjtemény számára értékes dolgokat. i Vpöíit nem tartom eret- Lnl 1 nek gondolatnak azt sem, hogy a gyűjtemény tárgya és célja valahol visszahat a gyűjtemény tulajdonosára is. egyszerű, sima márvány alatt fekszik Rin-tin-tin, a némafilmek felejthetetlen négylábú sztárja, néhány lépésre tőle bájos kis szökőkút csobog. A temető nem múzeum. Mindenütt virág, — cserepes, vágott, fehér, színes, friss és hervadt. A sírok között matató, tisztogató, üldögélő és «miékeket kereső emberek, főleg persze idősebb hölgyek, akik sokszor talán valóban egyetlen hűséges társukat, barátjukat vesztették el. Mégis most, amikor felidézem az egész érdekes délutánt, értem meg, miért vegyült akkor és most is a kellemes, kissé meghatott hangulatba valami furcsa, határozatlan, rossz érzés. Az apró sírdombok kísértetiesen emlékeztetnek egy hatalmas, különös gyermektemetőre, és ez tette minden bájossága, szépsége mellett is meglehetősen groteszkké, ízléstelenné az egészet. Másrészt eszembe jutott az is, milyen sok temetőt. — embertemetőt — láttam, amely korántsem volt eny- nyire gondozott, és kevesebb virág, munka és kegyelet jutott a halott emberek emlékének, mint itt ezen a kis, külvárosi szigeten a kutyáknak és a macskáknak... Dr. PÍIicglcr György „Csend-szigetek” Paulovils Ágoston vány öbeiiszk — hadvezea párizsi hutyatemető r