Észak-Magyarország, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-10 / 8. szám
1978. január 10., kedd ESZAK-MAGYARORSZÄG 3 Már nem érzik kötelező rossznak ' 1 munkavédelem a lecUóiia szem részévé váll A vita máig sem dőlt el, hogyan helyesebb mondani: munkavédelemnek-e, vagy munkásvédelemnek. Vannak akik erre, vannak akik arra a megnevezésre esküsznek. De túl az elnevezésből adódó vitán, a tartalmat tekintve — és ez a lényeges — mindkét tábor egy nevezőn van. Mert végső soron nem az elnevezéstől lesz jobb, szerve- u zettebb a munka, amelyet a munkahelyi baleseti források kiküszöbölésekor az ember védelmében végeznek, hanem sokkal inkább a céltól, amit el akarnak érni és attól a tartalomtól, amellyel ezt a célt a mindennapok gyakorlatában felruházzák. A munkavédelem — az ellentábor ne haragudjon rám, amiért így nevezem — nem kampányfeladat. Ez rögtön kiderült abból a beszélgetésből, amit Krizsán Józseffel, a megyei tanács műszaki és munkavédelmi felügyelőjével folytattam, a mezőgazdasági üzemek ilyen irányú tevékenységéről. Sőt, az is kiderült, hogy ez a munka nemcsak egyes, ezzel a feladattal megbízott emberek hivatali kötelessége. Ahhoz, hogy célt érjünk el, sokak átfogó, rendszeres munkájára van szükség. Még a IV. ötéves tervidőszak elején is gyermekcipőben járt megyénk mezőgazdasági üzemeiben a munka- védelmi tevékenység. Ezt nemcsak a baleseti statisztikák a mainál lényegesen magasabbra szökő grafikonjai szemléltetik hűen, illetve ezekből a grafikonokból nem csupán ez a számszerűség olvasható ki. A számok mögött észrevenni azt is, hogy a nem kellően szervezett munkavédelem miatt a munkacsúcsokkal együtt, rendszeresen baleseti csúcsok is jelentkeztek. Nem csoda, hogy ezekben az években bekövetkezett balesetek száma, egy-egy hónapban olykor meghaladta a kétszázat is. Az utóbbi években a mezőgazdaságban. még gyorsabb ütemben és még nagyobb mértékben hódítottak teret a gépek, a vegyszerek, s ezek számszerűleg növelik a baleseti alkalmakat. Ennek ellenére — és ez örvendetes —• a statisztika görbéje lefelé hanyatlik, csökken a balesetek száma. 1971-től 1977-ig ez a csökkenés 34 százalékos. De hogy közelebbi éveket hasonlítsunk egymáshoz: tavalyelőtt tízen haltak meg üzemi balesetek következtében, tavaly nyolcán; tavalyelőtt 12 dolgozó szenvedett csonkulásos balesetet, tavaly pedig hét. A kieseti munkanapok számé 1977-ben körülbelül 10 százalékkal volt kevesebb, mint 1976-ban. A számok azt bizonyítják, hogy az egyre szervezettebbé váló baleset- védelmi munka meghozza gyümölcsét. — Eljutottunk arra a szintre, amikor a munkavédelem kezd a technológia szerves részévé válni. Figyelembe veszik a termelési folyamok szervezésénél, vagyis elválaszthatatlan kapcsolatba került a termeléssel. Ehhez az első lépcsőfok, a termelőszövetkezeti vezetőink szemléletváltozása volt. Elértük azt. hogy ma már nem érzik kötelező rossznak a munkavédelmi kérdésekkel való foglalkozást és ez nagyon jó dolog. A másik lépcsőfok — ami szorosan kapcsolódik az elsőhöz — a rendszeres és szervezett munkavédelmi oktatás bevezetése. Az üzemi vezetőknek (elnöktől a középszintű vezetőkig) rendszeresen háromnapos képzést tartunk. Azt, hogy eredményes ez az oktatás, mi sem bizonyítja jobban, mint a statisztika. Tavalv januárban volt ilyen jellegű tanfolyam, s az azt követő három hónapban a balesetek száma jóval az átlag alatt maradt. — Az oktatás rendszeressége, színvonalának emelése, talán a fizikai dolgozók körében a legfontosabb. A •szürke, egyhangú, csupán aláírással megpecsételt baleseti oktatás animit ér, mint a falra hányt borsó. Mit tesznek ez ellen az üzemek? — Az oktatás témakörét úgy állítjuk össze, hogy az érdekelje a dolgozót... Nem terheljük őket általános dolgokkal. Helyette viszont szólunk minden olyan teendőről, feladatról, amelyek a mindennapos munkájuk során érintik a dolgozókat, s mint baleseti veszélyforrások jelentkeznek. Próbáljuk szakmák szerint is differenciálni az oktatást. —• A végső cél az lenne, hogy a dolgozóban állandósuljon a tudat; így kell csinálnom. és azután ennek szellemében végzi a munkáját. Az oktatáson hallottak azonban nem örök időkig lebegnek a dolgozó szeme előtt. Hogyan próbálják a dolgozókban ezt a tudatot tartósítani ? — Azt szeretnénk elérni, hogy a veszélyérzetük ne szunnyadjon. Vannak már jó propagandaplakátjaink. Ezek a műhelyek falán nap mint nap figyelmezteti őket a veszélyekre. Legtöbbet azonban mégis a rendszeres ellenőrzésekkel érhetünk el. És itt, az üzemi munkavédelmi szervezet további fejlesztéséről, erősítéséről kell feltétlen szólnom. Olyan szintre kell emelni a szervezet munkáját, hogy képes legyen és — hangsúlyozom •—, módja legyen önálló irányító tevékenységre. Mező- gazdasági üzemeink 10 százalékában dolgozik szakképzett biztonsági megbízott, s megnövekedett azok száma is. akik ilyen jellegű alap- képzettséggel rendelkeznek. Viszont még mindig kevés a függetlenített munkavédelmi felelős (biztonsági megbízott), s a munkavédelmi őrök hálózatát is tovább kell fejleszteni. — Gondolom ez azért is lényeges, mert végső soron ők azok, akik ott vannak a műhelyekben, a brigádokban, s ők tehetnek legtöbbet a balesetek megelőzéséért. — Így igaz. Ezért nem elég, hogy minden műhelyben, minden munkacsapatban, megválasszunk egy-egy ilyen embert. Szükséges, hogy szava, tekintélye legyen, a munkáját tényleg példamutatóan végezze, és persze rendelkezzen baleset- védelmi ismeretekkel. A „munkavédelmi őr”, mint ' cím társadalmi megbízatás, mondhatnám azt is, nem a legnépszerűbb feladat, éppen ezért szükséges, hogy üzemen belül megfelelő anyagi és erkölcsi támogatásban részesüljenek. — Az elmondottakból az tűnik ki, hogy az elmúlt tervidőszakhoz képest, Borsod mezőgazdasági üzemeiben a munkavédelmi tevékenység elsősorban szervezettségben, és a vezető szemléletváltozásában lépett előbbre. De hogyan tovább? — Jelenleg 100 körül alakul átlagosan a havonta bekövetkezett balesetek száma. Ezen a téren tényleg léptünk előre, de feladatunk maradt bőven. Tovább kell erősíteni, javítani az üzemi szervezeteket, az ott folyó munkát. Ez egyben alapfeltétele is annak, hogy az oktatási és propagandamunkánk, valamint a biztonsági szemlék színvonala tovább emelkedjék. Ugyanakkor szorgalmaznunk kell, hogy az elavult technikai eszközök, létesítmények felszámolásával teremtődjenek meg a mezőgazdaságban is a munkavégzés legoptimálisabb feltételei. (hajdú) Emelő alatt egy villamos mozdony a MÄV Miskolci Igazgatóság Vontatási Főnökség villamosmozdony-javító műhelyében. (Képünkön balra.) Gönczy Géza járműlákatos egy villamos mozdony főlcgtartályát javítja. (Képünkön jobbra.) használali rendjéről Több mint száz hazai — dunai, tiszai, balatoni — kikötő használati rendjét szabályozza a közlekedés- és postaügyi miniszternek — a belügyminiszterrel és az Országos Vízügyi Hivatal elnökével egyetértésben hozott — rendelele. A hajózási törvény többek között előírta, hogy a kikötők üzemeltetési teltételeit a hajózási hatóság állapítja meg. A törvényből adódóan látott napvilágot az új rendelet, hiszen ez ideig egy 1950-ben kiadott, szabályozós intézkedett a kikötők használatáról, s az is csak Nagy- Budapest területére vonatkozott. A rendelet — amely általános, minden kikötőre egyaránt érvényes szabályozásokat tartalmaz — fokozottabban előtérbe helyezi a hajózás, a kikötők üzembiztonságát, szigorítja a munkavédelmi előírásokat. Így például külön engedélyhez köti a veszélyes anyagokat szállító hajók kikötőbe való belépését, meghatározza azokat, a hajózás rendjét és biztonságát veszélyeztető akadályozó eseteket, amikor a kikötő üzembentartója megtilthatja a behajózást. Megszabja a kikötő üzembentartójának kötelmeit is. Többek között előírja, hogy a kikötőben a hajók zavartalan közlekedéséhez szabad vízterületet kell rendelkezésre bocsátani, közforgalmú kikötőkben pedig a menetrend szerint közlekedő hajóknak mindenképpen elsőbbséget kell biztosítani. Ezért írja elő azt: is, hogy a sport- és a kedvtelési célú kishajók, csónakok a kikötők vízterületét csak akkor használhatják, ha az egyéb hajók közlekedését nem zavarják, s megtiltja részükre a kikötést is az egyéb hajóknak fenntartott állomásokon, kikötőhelyeken. A milliomos brigád A kemence,soron ^zóLal martina-' szók szemük elé húzzák a kék szemüveget, mindenki elhelyezkedik a megszokott helyére és néhány pillanat múlva szikrázva ömlik a folyékony acél az üstbe. Naponta többször ismétlődik ez a jelenet a Lenin Kohászati Művek acélművében. Így volt ez 1977. december 30-án délelőtt, is. A több ezerszer megismételt mozdulatok mégis más jelentőséget kaplak annál a csapolásnál. Az egymilliomodik tonna acél született meg az esztendő utolsó előtti napján. Akik csapolták, azóta már újabb és újabb adagokat gyártottak, az üzemben nem állt le a munka. Csupán azon a dél- elöttön engedték haza a brigádot. Az egymilliomodik tonnát pezsgővel köszöntötték és a műszak hátralevő részét már nem kellett letölteniük. De kik is voltak a milliomosok? Naán László brigádvezető, Perge Miklós, Laskai Ferenc, Kocsis Béla és Kóczi János. Nem véletlenül esett rájuk a választás. — Azon a napon mindenképpen elértük volna az egymilliomodik tonna acélt — mondja az egyik martinász, aki nem tagja a brigádnak. — Éppen bent voltak Naánék is, és így természetes volt, hogy rájuk bízzák ezt a csapolást. Az egész acélműben ez a brigád a legjobb. A társaságra a 6-os kemencénél találok rá. Öntecseket raknak az alacsony öntecsszállító vasúti kocsikra. — Nagy megtiszteltetésnek tartottuk, hogy minket jelöltek ki az egymilliomodik tonna acél lecsapolására — mondja a brigádvezető. — Nem izgultak jobban, mint más csapolás előtt? — Azt hiszem, ugyanúgy kezdtünk a csapoláshoz, mint máskor. Azt persze nem mondhatom, hogy nem drukkoltunk... de hát ez természetes ... mégiscsak az egymilliomodik tonna volt. A csapolás egyébként is a legnehezebb feladatok közé tartozik az acélműben. Ha rosszul sikerül a kemence kibontása, vagy baj van az adaggal, a martinászok figyelme nem lankadhat. Pedig a hőség sem kíméli őket. Ilyenkor télen, a kemence közelében hatvan fok a hőmérséklet. Szikrázik az acél, minden lépésre vigyázni kell. — Mióta dolgoznak a Martinban? — Hárman már az ötvenes évek elején ide kerültünk, a másik két tagja a brigádnak még új embernek számit, mivel az egyik még csak öt évet. a másik pedig csupán egy esztendőt töltött a kemence mellett. De nagyon összeszoktunk. Amikor például ércelünk, vagyis lapátoljuk az ércet a kemencébe, óraműpontossággal dolgozik a társaság. Bent, a kemencében 1800—1900 fokos a hőség. Két-három méterre meg kell közelíteni a kemence nyitott száját és onnan lendítjük be a lapáttal az ércet. — Úgy tudom, hogy a martinászok időnként nem borotválkoznak... — Kemencejavitás előtt megtörténik, hogy két-három napos szakállt is meghagyunk. Ilyenkor a kemencében maradt salakot és minden egyebet, ami nem ürül ki, levegővel fúvatjuk ki. A hőség ellen jó az a kis szakáll. Nem égeti annyira az arcunkat. Miközben beszélgetünk, a többiek a kapcsoló hókkal aggatják rá a daru láncát a kokilla oldalán levő két. kampóra. Néhány méterre tőlünk dong a föld, amint leteszik a „kihűlt” kokillákat. A levegő égeti az arcomat. A martinászok nem izzadnak. Ez már nem meleg nekik. ♦ — Mostanában bővítik a kokillacsarno- kot — mutat a félig kész tetőszerkezetre. — Már nagyon nagy szükség voll rá, mert itt olyan zsúfoltság van, hogy néha centizni kellett a kokillakiszedésnél. — Erről az acélműről évekkel ezelőtt azt mondták, hogy tovább nem lehet fokozni a termelését. Most mégis elérték ezt a csúcsot, ami a vállalat történetében egyedülálló. — Ez a nagy szervezettségnek, a jó kooperációnak, és a munkások lelkiismeretének köszönhető. Jó lenne jövőre megismételni. Szóba került még a fizetés is. A brigád tagjainak átlagkeresete hatezer forint. Meg vannak-e elégedve vele. Azt mondják, hogy ezért a munkáért egy fillért sem kapnak ingyen. A tűz, a nehéz fizikai munka és a folyamatos üzemelés nem leányálom. Az éjszakai műszakok különösen kiveszik az erejüket. At ít*i1íci talán soha nem----- Az Cjszahazasi lehet megszokni, d e az acélmű nem állhat le — mondja a brigádvezető. — Nekünk is jó lenne egykét ünnepet otthon tölteni, elmenni kirándulni, de ha ránk esik a sor, jönni kell dolgozni. Persze, ha tehetjük, összejön a brigád a gyárkapun kívül is. Ismerjük egymás családját, a gyerekeket... még a gondokat is. Szcndrci Lőrinc A KOM láboratóriumában Pauszt Bcláné analitikái vizsgálatokat végez. Régi gondja Sátoraljaújhelynek a város közepén áthaladó, mintegy 100 esztendővel ezelőtt épített főút korszerűsítése. A csaknem három kilométer hosszú makadámút évtizedeken át úgv megrongálódott, annyira hepehupás volt, hogy ugyancsak megemlegette, aki gépkocsival végigment rajta. Néhány évvel ezelőtt átmeneti megoldásként bitumenboritást kapott, ami javított ugyan az állapotokon, de semmiképpen sem felelt meg a kívánalmaknak. A kérdés most jutott el a megnyugtató megoldáshoz; a KPM illetékesei és a városi tanács egyetértésre jutva, elkészült a nagyszabású útfelújítás terve, amely szerint a 37-es műút átkelési szakaszának teljes felújítása — a kiegészítő munkálatokkal együtt — 150 millió forintba kerül. Ennek során a régi vízvezeték-hálózatot, csatornarendszert és a járdákat is korszerűsítik, illetve ahol ilyen még nincs, megépítik. Az útépítést a köztemetőn túl, a rudabányácskai bejáratnál kezdik, és onnan haladnak szakaszosan végig a városon. A munkálatok a terelőutak építésével tulajdonképpen már megkezdődtek. A nyugati terelőút a város végétől, a Pataki úttól a Hecske alátt: az Esze Tamás. Mártírok útján, a keleti terelőút a dohánygyár mellett visz a Batthyány. Kölcsey. Vasvári Pál, Köztársaság utcán keresztül ki Torzsás felé. A két terelőutat megelőzően a Rákóczi utat is korszerűsítették egészen a határátkelő-helyig. 150 mils Építés Mjijlieíp
