Észak-Magyarország, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 / 1978. január 8., vasárnap OPERA MISKOLCON Radon innen, s onnan tűi (Elöljáróban men kall nyugtatnunk azokat az operabarát olvasókat, akik nem jutottak jegyhez a minapi Hunyadi László előadáson, hogy a debreceni operatársulat február 13-án újra Miskolcra jön, és a Hunyadit megismétli.) Több mint két héttel a kitűzött előadási idő előtt mai- nem lehetett a pénztárnál je- fiyet kapni a január 2-i Hunyadi László előadásra. Hasonló módon telt házak előtt mutatták be háromszor is a közelmúltban a Pillangókisasszonyt. Ez arra utal, hogy napjainkban is van érdeklődés Miskolcon az operaelőadások iránt. De vajon az alkalomszerű, meglehetősen ritka előadások iránt megmutatkozó felfokozott érdeklődés valóban általában az opera iránti vonzódást jelzi-e, és esetleg gyakoribb operae- lőadási alkalmaknál is hasonlóan élénk lenne-e? © Érdemes visszatekintenünk 25 év távlatában az opera és Miskolc kapcsolatára, ha csak röviden, jelzésként is. A visz- szatekintésben segítőtársunk és szakmai tájékoztatónk Kerékgyártó László, a Miskolci Nemzeti Színház gazdasági igazgatója, aki muunkaköré- nél fogva is házigazdája és szervezője a debreceni Csokonai Színház operatársulata miskolci vendégszerepléseinek, de már huszonöt évvel ezelőtt is a színház gazdasági ügyeiben dolgozott, i s ott volt a miskolci operatársulat negyedszázad előtti születésénél is. Szükségtelen most több mint húsz év után feszegetnünk, rendben ment-e minden a miskolci operatársulat 1957. novemberi, kénnyszerü megszüntetésénél, elég átgon- doit voolt-e minden intézkedés. számoltak-e a későbbi években, vagy évtizedekben majdan jelentkező operaigényekkel? Tény. hogy a színház átépítéséből adódó kényszerhelyzetben az említett időpontban megszűnt a miskolci opera, utána csak néhány halvány kísérlet jelentkezett az emlékeztetés. vagy a folytonosság jelzéseként —■ kisoperákból összeállított műsor, balett-est —, majd később a debreceni Csokonai Színház operatársulata vállalta Miskolc „ellátását” az ötvenes évek végétől. Ügy- ahogy ment is ez, majd egy rövid évtizedes törés következett, és jó három esztendeje újra rendszeres lett a debreceniek vendégjátéka. Ez utóbbiban igen nagy része van Miskolc város Tanácsának, amely megértve az ope_ rabarátok jogos igényeit, kezdeményezte és mind a mai napig messzemenően támogatja a debreceniek vendégszerepléseit. Ez a támogatás nemcsak erkölcsiekben, hanem anyagiakban is mérhető. © A hajdani miskolci opera- társulat négy évig működött. Előadásai iránt volt érdeklődés. Évente átlag 32 előadást tartottak, ha a naptári éveket nézzük. Például 1954-ben, tehát az első teljes esztendőben húsz előadásban mutatták be a Trubadúrt. 15 ezer nézőnek, hat előadásban Az eladott menyasszonyt 4 ezer nézőnek, ugyancsak hat előadásban a Rigoletlót három és fél ezer nézőnek. E két utóbbi opera áthúzódott 1955-re is, majd abban az évben mutatták be a Pillangókisasszonyt, s azt 13 600 néző tekintette meg. A legutolsó csonka és hajlék nélküli esztendőben a vasgyári művelődési házban mutatták még be a Szöktetés a sze- rájból című operát és egy balettet. Érdeklődés nemcsak 20—25 évvel ezelőtt volt, most is van, legalábbis a népszerű «operák előadásai iránt. A Bánk bán négy telt házat vonzott, a Pillangókisasszony hármat, de például a kevéssé ismert és népszerű Simone Boccanegra előadására bizony alaposan vattázni /ceíietí, hogy ne legyen lehangolóan üres a nézőtér. Amióta a debreceniek megkezdték az újabb rendszeres miskolci vendégjátékot, évente hét—nyolc előadásra kerül sor, ami maximálisan 3—4 darabot jelentett. A kialakult gyakorlat a repertoár folyamatos csökkenését jelzi előre, azaz mindig kevesebb lesz a bemutatandó operák száma. Amióta újra járnak a debreceniek, egyetlen eset kivételével mindig telt ház van. (A Simone Boccanegra nem az ö előadásuk volt, az egy kivétel pedig nem eléggé átfontoltan húsvét hétfőre szervezett előadás.) 1957 novembere óta, tehát amióta megszűnt a miskolci társulat, a közönség bizonyos mértékig el is szokott az operától, de volt és van egy állandó kis réteg, amelyik igényli és. sok fórumon hiányolja. Ezért hívta és szorgalmazta a tanács a debreceniek vendégszereplését. De nem olyan könnyű dolog ez. A korábbi debreceni vendég., játék-sorozat részben a debreceni színház saját gondjai és nehézségei — egyeztetési bajok, a MÁV Szimfonikus Zenekarral stb. — másrészt pedig Miskolc és Eger összeJ vonásából adódó súlyos feladatok és gondok miatt maradt abba. Hangsúlyozandó, hogy nem az érdeklődés hiánya miatt, még ha visszatekinve az akkori előadásokra, azok szín., vonala, vagy maga a repertoár is bizony nem volt épp a legjelesebb. A miskolci szin- ház a hatvanas évek dereká- '* tói el volt foglalva Eger és Miskolc színházi ellátásának megszervezésével, és e nem önként vállalt feladat mellett operaszervezésre energia már nem juthatott. Mint említettük, a közönségigény kielégítésére jött újra a debreceni vendégjátéksorozat, most már sokkal jobb előadásokkal, magasabb színvonallal. Lehet rajta töpren_ géni, mi a siker oka. A művészi érték vagy a miskolci nézők kiéhezettsége. Kerékgyártó László nem ad erre választ. Alighanem így fogalmazhatnánk azonban: is-is. Elég sok gonddal küzd a debreceni társulat is, egy-egy előadás ismétlésénél örök a szereplők változása, a vendég- művészek fellépése nem rit. kán kényszerhelyzetből adódik, sokfelé járnak, sokfelé szerepelnek, meglehetősen leterheltek. Miskolci évi hét— nyolc előadásuk viszont telt házat vonz. Sokan kérdezik, miért nincs újra saját operája Miskolc- nak? A miskolci színházban saját operatársulatot, .illetve operaelőadásokat a bérleti sorozatba illesztve el lehetne elvileg képzelni, de aligha van Miskolcon annyi néző, amely ezt gazdaságilag indokolná. Nem lehet pontosan kiszámítani ilyen hosszú idő után egy saját operaelőadássorozat nézettségét. De illuzórikus is egyáltalán fontolgatni a szervezését, hiszen szólistákat, tánckart, énekkart kellene megfelelő színvonalon szerződtetni, ami nem biztos, hogy sikerülne, a Miskolci Szimfonikus Zenekarral való esetleges együttműködés — tekintettel az együttes másirányú, nem kevés feladataira — sem lenne zökkenőmentes. Az egri színházban nem lehetne megoldani becsületes kiállítású operaelőadást, faluszínházi színvonalon és keretek között pedig nem lenne érdemes szervezni. Azt ellátja az új Népszínház. Felmerül olyan gond is, hogy ope_ ránál előfeltétel a díszletek éveken át történő tárolása. Erre a színháznak nincs helye, és e gondok miatt nem tud operetteket sem hosszú ideig repertoáron tartani. A gazdasági kihatásokról még nem is szóltunk. Előadásszá_ mot emelni már nem lehet. Bevételi többlet tehát nem jelentkezik, kiadás annál több. Főleg bérben. A színháznak új zenekari árok kellene, pró_ batermek, egyebek. A városban. lakásgondokkal jelentkezne az új társulat. A személyi és tárgyi feltételek messzemenően hiányoznak, megfelelő égyüttes toborzási lehetősége még az anyagi gondok leküzdése esetén is lehetetlennek látszik. A húsz évvel ezelőtt újjáépített szjn_ ház már nem számolt opera- előadásokkal. Ha mégis bérletbe illesztve tartanának operaelőadásokat, alighanem a fantom-bérletesek száma emelkedne, és mindenképpen ugyanannyi előadással csökkenne az egyéb színházi előadások száma. Egyetlen „lehetőség” kínálkozik: jobb együttműködés Debrecennel, a debreceni repertoár és az előadások szaporítása. igy megfelelő számú előadás biztosítható, és anyagilag is kivitelezhető. Tekintettel azonban a színház mindennapos elfoglaltságára, s arra, hogy a debreceniek nem tudnál: hétfőnként gyakrabban jönni, ez az emelkedés is csak a Miskolci Nemzeti Színház helyi előadásainak csökkentése árán érhető el, gyakorlatilag hát ez a lehetőség is zsákutcába vezethet. S mert zsákutcába vezetni értelmetlen dolog, a jelenlegi adottságok mellett a debrece_ ni opera repertoárjának és előadásszámainak minimális emelkedésével lehet csak számolni. A gazdasági igazgató szobájának a falán az egész évad terve áttekinthető. Az 1977- 78-as évadban a debreceniek Miskolcon tíz előadást vállallak, s ez maximálisan négy opera bemutatását jelenti. Benedek Miklós Munkásábrázolás a képzőművészetben Pető János és Bozsik István kiállítása Tegnap — szombaton délután — 17 órakor két Miskolcon élő grafikusművész kiállítása nyílt meg Ormosbányán, a bányász-szakszervezeti művelődési házban: Pető János és Bozsik István ez alkalommal a munkát és a munkást ábrázoló képeiből állított ki összesen 47 alkotást. Az érdeklődők január 21-ig naponta Ifi—21 óra között tekinthetik meg a két képzőművész kiállítását. A továbbiakban ugyanezt az anyagot bemutatják Albert- telepen, a Hunyadi János Művelődési Házban és Ede- lényben az 1—IV-es akna felolvasójában is. Az Albeit I-es függőaknán, illetve Ede- lényben munkás—művész találkozót szerveznek. öt lány lépett be nagyon illedelmesen az igazgatói szobába — három negyedikes, ’két harmadikos —, mindnyájan a Herman Gimnázium tanítványai. Közös vonásuk az is, hogy eltökélt szándékuk tanári szakra jutni be az, egyetemre. Nevezetesen — Takács Márta közbenjárásával így kerültünk össze a lányol kai — mind az öten német mellett voksolnának egyik szakként, s ki magyart, ki történeimet szeretne hozzápárosítani. Ök öten közöttük voltak azoknak a diákoknak, akik alig egy hónap leforgása alatt, egy kicsit kilépve a diákszerepből, pádon innen, s onnan túl általános iskolában, de a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen is megnézték, mit jelent tanárnak lenni, s mennyi mindent kell tanulni ahhoz, hogy valaki azzá válhasson. — A gyerekek rendkívül kedvesek voltak az általános iskolában — kezdte a harmadikos Pál Enikő, aki többek között édesanyjától is tanulta, hogy mennyi örömet ad a gyerekekkel való foglalkozás. — Igaz egy kicsit azt is néztük, hogy mennyit fejlődtünk azóta, amióta kinőttük az általános iskolát. — Igen, azt hiszem nagyon érdekes volt — vette át a szót Kollár Zsuzsa. — Nekem a negyedikeseknél tetszett a legjobban. A játékosság, a gyerekek őszintesége, kitárulkozása. Azt hiszem jó dolog lehet, hogy az ember először adhat át valamit nekik, először beszélhet nekik valamiről, s ezzel talán jobban közelükbe is férkőzik. Ha tanár lesz belőlem. én általánosban kezdek. Bikics Gabriella, aki fél lábbal már egyetemi hallgatónak érezheti magát, hiszen az országos német tanulmányi versenyen első helyezett volt, s talán ezért is érzi át jobban a felelősséget, arról beszélt, hogy két éve van egy tanítványa. Amióta ő maga is foglalkozik valakivel, jobban érzi, hogy menynyivel masabb a tanár munkája, mint amilyennek az a pádból, az iskolapadból látszik. Hogy mennyi türelemre van szükség. S hogy mennyire hiányzik a diákok figyelme, ha nem figyelnek. A gimnáziumban most már szokás, hogy az önkormányzati napokon órát kapnak a pedagógus pályára készülő diákok. Legutóbb december 3-án mondta Takács Márta a tanítványainak, hogy vegyék át a helyét a katedrán. Azóta — mondta Nyeste Éva — másként gondolkodom. — Valahogy jobban érzem, hogy milyen zavaró lehet, ha beszélgetnek az órán, ha lesütik a szemüket, ha nem akarnak bekapcsolódni. Azt hiszem a türelem az, amire ilyenkor leginkább szüksége van a tanárnak. De azért a diák csak diák marad ... Mindezt egy kicsit később tette hozzá, amikor arra került a szó, hogy a tanárnak készülés, hogy hat vissza a diákra. S mert diákok még', noha túlkacsingatnak az iskolapadon. ez érthető is, sőt kívánatos is. Mint ahogy az is kívánatos, hogy a pedagógus pályára készülő fiatal felkészüljön, tudatosan készüljön hivatására. Bikics Gabi mondta: — A tanárnak vállalnia kell a hivatását. Azokat a gondokat és nehézségeket is, ami a tanítással jár. S ezért is volt jó — mondták a lányok —, hogy 1 nemcsak saját friss, vagy halványuló emlékezete táplálja' bennük a tanárrá válás vágyát. Azt a tanárnőjük tette hozzá, hogy ezért örülhetnek az egyetemi látogatásnak is. Az ott töltött egy nap — „a felvételi idején nem teljes idegenként fogunk botorkálni”, mondta egyikük — pedig nemcsak arra volt jó, hogy belekóstoljanak az egyetemi követelményekbe, hanem, hogy egy kis önbizalmat szerezzenek. Az órákon és a szemináriumokon érezhették, ha az „alapok” jók. boldogulni lehel... Igaz, kemény munkával. Takács Márta, aki egyébként ezeket a látogatásokat szakköri foglalkozás keretében oldotta meg, számtalanszor elmondta már pályázó tanítványainak: tudniuk kell, mit jelent pedagógusnak lenni. Tudniuk kell, hogy mit vállalnak. Túl azon, hogy a lehetőségekhez képest maximálisan felkészülnek a továbbtanulásra. Így talán — mondotta — a diplomával nem fordítanak hátat az iskolának. Felkészülnek az örömre, s felkészülnek a bánatra is. A szomorúságra — mondta az egyik gyerek — majd hozátette —, de inkább az örömre, amit akkor érez, amikor megértik a gyerekek a tananyagot. Indíttatásuk különböző. Van aki családból hozta, van aki kedves tanára példáját követve, s van aki pusztán azért szeretne tanár lenni, mert nagyszerű dolog, ha az ember át tudja adni azt, amit tud. De reméljük, példájuk is bizonyítja majd. hogy az sem mellékes, hogy a szakmai ismereteken túl miként vértezték fel őket arx-a, hogy pedagógusnak lenni nemcsak pálya, szakma, hanem hivatás is. Csulorás Annamária Robbanó irodalom Robban az idei Goncourt- díj, jövendölték az irodalmi beljósok és majdnem igazuk lett, a jövendölés szó szerinti értelmében, mert néhány zsűritag lakása előtt ügyes kis bombákat helyeztek el, szerencsére az eső hatástalanította a gyújtószerkezetet. Hervé Bazin — a Goncourt-akadémia elnöke — a Drouantba érkezve lengette a frissen kapott, ugyancsak levegőbe röpítés- sel fenyegetőző levelet, de végül csak egy krémtorta csattant az eredményt kihirdető Armand Lanox ál- lán, amit a szemfülés fotósok sietve megörökítettek. A díjra esélyes jelöltek neve már hetekkel előbb ismert volt, a döntés mégsem lehetett egyszerű, a negyedik menetben még Antonine Maillet vezetett, az ötödikben 5:5-ös döntetlenre végződött a szavazás és Hevré Bazih — korábbi nyilatkozatával ellentétben — érvényesítette két szavazatot érő elnöki jogát és így Didier Decoin lett a győztes. Az izgalmas várakozás természetesen nem a ma már mindössze 50 frankot érő csekknek, hanem a könyvre rátehető, a díjat jelző piros szalagnak és a szerzőt, de főleg a kiadót megörvendeztető, hihetetlen nagyságú példányszámnak szól. Persze a példányszám növeléséhez nem árt megfej- jelni a dijat egy kis látványos színjátékkal, néhány irodalminak nem nevezhető „húzással”, amitől a Nou- velles Littéraires kritikusának érthetően felfordul egyébként edzettnek hitt gyomra. 1951-ben Julién Gracq nagy hangon kijelentette, hogy még akkor sem tartana igényt a Goncourt-díjra, ha történetesen neki ítélnék. A kihívás nem rázta meg a Goncourt-akadémia tíz büszke tagját, a negatív trükk bevált, a díjat Julien Gracq- nak ítélték, aki hűen önmagához, a díjat emelt fővel visszautasította, viszont a kis színjáték néhány héten belül 110 000 példányt jelentett és arról már nem szól a hír, hogy a szerzői jogdíjat jótékony célra ajánlotta volna fel. (20 000 példányig a könyv árának 10%-a, azon leiül 15%, nem is beszélve az egyéb szerzői jogokról.) 1975-ben az izgalmat az jelentette, hogy ki bújik meg az Emile Ajar álnév mögött, elfogadja, vagy visz- szautasítja a díjat. Szimatoló riporterek felfegyverkezett hada vágott neki az országnak. Az eredmény: a példányszám meghaladta az 1 milliót, a ma már ismert nevű író' könyvéből Simone Signoret-val sikeres film- és számtalan fordítás készült. Az „Előtte az élett” rövidesen magyarul is megjelenik. Az idei győztes Didier Decoin sem maradhatott le a látványossági küzdelemben. 8 könyv, 2 színdarab és 3 film áll ugyan a 32 éves, 195 cm-re megnőtt, Párizstól 80 kilométerre, békés vidéki-környezetben élő fiatalember mögött,' de a Paris Matchnak adott nyilatkozata szerint áldozatos hitvesének köszönheti a díjat, aki megmentette a tűzhalálra ítélt kéziratot. Így mégis érdekesebb a sztori, pedig a rövid tartalmi kivonat szerint a Seuilnél megjelent regény sem lehet unalmas. A „John 1’ Enfer”, a John, az ördög, vagy inkább John, a kárhozott Amerikában játszódik, mint Decoin egy másik i-egénye, az „Abraham de Brooklyn”. Hőse az indián John, a felhőkarcolók ablaktisztítója, aki a magasból szemléli New York lassú pusztulását, ezt a szörnyű apokalipszist, amit nem atombomba, hanem a roncsoló éikopás, a belső rohanás, egy végső összeomlás idéz elő. Három érdekes sors keresztezi egymást a regényben: Johné, a baleset miatt megvakult amerikai értelmiségi lányé és egy lengyel származású tengerésztiszté. Izgalmas emberi sorsok a pusztulás örvénylő haláltáncában, az összeomló város' félelmetes felbomlása — a francia kritika szinte egyértelműen helyesli a döntést. Ősztől kezdve az irodalmi díjak áradata önti el Fran- ciaoi'szágot és sodorja magával az évenként visszatérő- en felvetődő kérdési: Van-e értelmük a díjaknak? „Áldottak legyenek a díjak — válaszol erre mór korábban Andié Wunnser — ne mondjunk rosszat róluk, mert ők teremtik meg azt az értéke és ritka alkalmat, amikor Franciaországban az irodalomról beszélnek”. Dor- geles még költőibb: „Ügy szólnak a díjak, mint a kolostor hai-angjai: gyülekezőt kongatnak a másfelé figyelőknek”. lsepy Tamás
