Észak-Magyarország, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 7. szám

1978. január 8., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 „Hitler sapkája...” avagy néhány gondolat a felejtésről „A katonasapkát, amelyet Adolf Hitler viselt, amikor a bajor-alpokbeli rezidenciá­ja parkjában sétálgatott ké­sőbbi felesége Éva Braun társaságában, szombaton ár­verezi el Münchenben a Ha­gyomány elnevezésű, katonai régiségekkel foglalkozó né­met cég. A Führer horogke­reszttel ékesített régi fejfedő­jének, amelynek belső sza­lagján jól láthatók a kopás jelei, de izzadtságfoltoknak nyoma sincs rajta, tízezer frank lesz a kikiáltási ára. France-Soir, 1973. szept. 26.” Ezzel a mottóval kezdődik Annie Lauráit, francia új­ságírónő könyve, amelyet, a közelmúltban adott ki ma­gyarul nz Európa Könyvki­adó. Már a könyv címe is felkelti az érdeklődést: Hit­ler sapkája, vagy a felejtés kora. Érdeklődést kelt és gondolatokat ébreszt. Bár a könyv Franciaországról szól, francia deportáltak, ellenál­lók, kommunisták, zsidók és cigányok mondják el az em­lékezetükben kitörülhetet- lenné vált múltat, az olvasó mégsem érzi egy pillanatig sem, hogy ez csak az ő ügyük. Hiszen a hitleri fasiz­mus rémtettei túllépték az elnyomott nemzetek ország­határait, közös sorsra juttat­ták a táborok francia, ma­gyar, vagy lengyel lakóit. Egy ilyen könyv hangula­tát képtelenség egy cikkben visszaadni, a könyvet el kell olvasni, s akkor az . ember óhatatlanul elkezd gondol­kodni, kutatni a Saját kör­nyezetében, vizsgálni, hogyan is állunk mi a felejtéssel. Megkapó és igen hatásos An­nie Lauran szerkesztési mód­szere. Amikor egy-egy de­portált elmondja emlékeit, utána röviden ott áll a mai francia, vagy német gyerek véleménye, ismerete a fasiz­mus koráról. Amiért ez a könyv a mi viszonyaink kö­zött is figyelmet érdemel, az éppen az ifjúság véleménye. Sajnos úgy tűnik, hogy újra jelentéktelenné válnak az országhatárok, mert a fiata­lok ismeretanyaga mindenütt meglehetősen hiányos. Nem végeztem közvélemény-kuta­tást tizenévesek körében, mint ahogyan azt a francia újságírónő tette, csak köny­ve hatására, szúrópróbasze­rűen tettem fel itt-ott né­hány kérdést. Ügy gondolom, ahogyan az emlékezők sza­vai egybeesnének a magya­rok közül hasonló sorsot át- éltekével, ugyanúgy egybe­esnének a gyermekek, fiata­lok ,egy részének véleményei is, azzal az eltéréssel, hogy a mieink talán több filmet láthattak erről a témáról. Íme néhány francia gyer­mek gondolata: „Azt hiszem, hogy háború­ban történt, de semmit sem tudok róla. ' Nem érdekelnek a táborok és egyet sem is­merek. (Frederic, tizenhá­rom éves.)” „Csak a nagyon-nagyon öreg emberek tudják, hogy milyen rossz volt az az idő. Egyszer volt, hol nem volt, mint a mesében... (Kari, ti­zenöt éves.)” „Mindenki aki erről a kor­szakról beszél, csak rosszal mond, nem tudom, hogy nem túloznak-e, mindenfélét me­séltek nekem, nem nagyon figyeltem oda, mart én nem ismertem ezeket a dolgokat, és jobbnak láttam elfelejteni őket. (Vincent, tizcnncgy- éves.)” Fiatal korban merészen, mondhatnám, szinte vakme­rőén leplezetlen még az az emberi tulajdonság, hogy azt hiszem el, amit látok, s fő­leg amit tapasztalok. Ebből adódik a vélemény: „... nem tudom, hogy nem túloz­nak-e?” Minden tizenéves — s ezt a legmagabiztosabb szülők is higgyék el nekem —, kipróbálja legalább egy­szer titokban a cigarettát, vagy a pipát, s az alkoholt, azért, hogy meggyőződjék ró­la; mi felnőttek nem túl- zunk-e, amikor ezeket a dol­gokat tiltjuk. Ezeket az ap­róságokat. — amelyek a fia­talok békés életében nagy­nak tűnnek —, tudom, kép­telenség összehasonlítani a háború, a fasizmus borzal­maival, mégis mint maga­tartást figyelembe kell ven­ni akkor, amikor hatni aka­runk arra a generációra, amelynek a továbbiakban szerepe lesz a béke megőrzé­sében. a fasizmus csíráinak kiirtásában. Több, egyetemi tanulócso­portban beszélgettünk arról, mi lehet az oka annak, hogy a nyugati fiatalok körében akadnak Hitler-rajongók, s olyanok, akik lelkesednek a fasiszta eszmékért. Hajlottak rá, hogy valaminek azért mégis lenni kell benne, va­lami pozitívumnak, ami a fiatalokat megragadja. No de honnan szerzik ismereteiket? A legerősebb forrás a kör­nyezet, azok a felnőttek, akik saját nosztalgiájukat átplán­tálják az ifjúságba. — És ek­kor feltettem a kérdést, ki­ket ismernek a fasizmus ál­dozatainak hozzátartozói kö­réből, ismernek-e olyan kom­munistát, akit a múlt rend­szerben meghurcoltak, is­mernek-e volt deportáltat. A válaszokból itt is kitűnt, nagyon hiányosak az isme­retek. Leginkább filmekre hivatkoztak. A felejtés kora?! Valóban ebben a korban élnénk? Is­merek egy idősebb asszonyt, akinek az egész családja el­pusztult a koncentrációs tá­borban, s maga — ahogy hallottam —, igen drámai kö­rülmények között menekült meg a haláltól. Bevallom, évekkel ezelőtt írni szeret­tem volna róla, azt szeret­tem volna, ha mindent elme­sél. Elzárkózott a választól, kereken megmondta, nem akar emlékezni. Baj van a felejtéssel! Ak­kor is, ha tudjuk, hogy álta­lános emberi tulajdonság: a rosszat igyekszünk elfelejte­ni, s csak a szépre emléke­zünk. Figyelembe kell venni azonban egy iáén lényeges dolgot, nevezetesen azt, hogy az elmúlt fél évszázad gene­rációja nemcsak a technika fejlődésében élt át korábbi több évszázad eredményeit is túlszárnyaló fejlődést, de a politikai életben is részese volt ■ a lehető legszélsőségesebb él­ményeknek. Sajnálatra méltó generáció, amelynek józanul, megfontoltan, s mondjuk azt is, hogy politikusán kell sze­lektálnia még az élményeit is ahhoz, hogy mindenkép­pen megakadályozza a rossz múlt visszatérésének még a ! lehetőségét is, hogy életta­pasztalatát megbízhatóan, mindenféle szubjektív túlzá­sok nélkül, hitelesen adhassa át a felnövekvő ifjú nemze­déknek. A középkorúak körében megdöbbentő hatást keltett, az „Ismeri ön Kapplert?” című tv-dokumentumfilm. A film megrázó hatása alatt ezt is szóba hoztam fiatalok kö­rében. Látták-e, s mit szól­nak hozzá? Igen látták, na­gyon érdekes volt. Érdekes? Csupán érdekes? De mi volt ebben az „érdekes?”. Hát az. ugyan hogy szökhetett meg? Milyen krimibe illő körül­mények között, kik és ho­gyan segítették, s milyen sze­repet játszhatott ebben a fe­lesége? Harminc év beláthatatlanul nagy idő egy tizen-, vagy huszonéves szemszögéből nézve. Ez már a történelem. Minden történelemmé szűkül — vagy magasodik? — ami születésünk előtt volt. Ter­mészetes jelenség, hiszen ne­künk nem történelem-e az első világháború, vagy Fe­renc József kora? Említettük, hogy a közép- és idősebb korú generáció századoknak megfelelő konf­liktusokat élt. át. De még nincs vége. Ez a generáció egyszerűen nem engedheti meg magának, — s éppen a felnövekvő fiatalság, a jövő nemzedékének érdekében —, hogy természetes emberi mó­don átadja magát a felejtés­nek. Résen kell lenni, mind­addig, amíg a Nyugat így reklámoz: „Haminc év után egy hivatalos beszámoló le­leplezi Hitler intim szerelmi éleiét: különös szeszélyesség — a nők bálványa — gya­nús gyönyörök — különös partnernők — gyöngéd és kegyetlen — impotens és perverz — stb. (Detective, 1972. december)” vagy így: „Szenzációs ajánlat: Hitler fantasztikus élete három ra­gyogó kötetben, mindössze 19.80 frankért, egyedülálló ajánlat. (Hirdetés 1973)”. A második világháború, Hitler személye, a fasizmus rémtettei nem válhatnak ku­riózummá, s ha Nyugaton helyenként ezt így fogják fel. akkor nekünk is résen kell lenni. Beszélni. és beszélni kell, mindaddig, amíg itt va­gyunk. A filmeket és tele­vízió adásait egészítse ki, te­gye még hitelesebbé az élő szó, amely nem halkulhat el a mi kiegyensúlyozott, békés életünkben sem. Addig amíg itt vagyunk! Adamovics Hona Tudományos akadémiák együttműködése Két évtizede írták alá a Magyar Tudományos Akadé­mia és a Szovjet Tudomá­nyos Akadémia közötti tu­dományos együttműködést — ebből az alkalomból január lü—11-én tudományos ülés­szakot rendeznek a MTA-n. A január 10-i pienáris ülést Szentágothai János, az MTA elnöke nyitja meg. A két akadémia húszéves együtt- működésének jelentőségét és eredményeit Márta Ferenc főtitkár méltatja. A jubileumi ünnepségre Budapestre érke­zik a Szovjet Tudományos Akadémia delegációja Vla­gyimir Alekszandrovics Ko- tyelnyikov akadémikus, al- elnök vezetésével. A tudományos ülésszak második napján a szovjet tu­dósok meglátogatják az MTA Központi Fizikai Kutató In­tézetét. Központi Kémiai Ku­tató Intézetét és a Számítás­technikai és Automatizálási Kutató Intézetét, ahol szek­cióüléseken ismertetik leg­újabb kutatásaik eredmé­nyeit. Körkép, kilenc előtt Kopogós a fagy, füstként száll a lehelet, a rácsokon, a boltajtót keresztbefogó vas­pánton, a lakaton vastag zúzmara ül. Diósgyőrben né­gyen várunk a nyitásra, pá­linkára, fél konyakra, torok­karmoló vegyesre, belülről melegítő alkoholra. A má­sik három türelmetlenül, őket a megszokás, engem a kíváncsiság hozott. A legfia­talabb, húszéves forma fia­talember elhajított kupako­kat rugdos, káromkodik, in­kább csak magának. Az öreg ránt a szíjon, amin az aktatáskát viseli, körülnéz, bepillant az egyik, a másik utcába, aztán elindul. — Elkéstek — szól visz- sza a többieknek, aztán visz- sza se néz. elbaktat. A fia­talember az ajtó alatt kifüg­gesztett táblát böngészi a párás üveg mögött. — Ez ki se nyit — mond hozzá egy cifrát — hát er­re várhatunk. — Elmennek. Üj vendég érkezik, töröl egyet kívül az üvegen, ár­nyékot tart maga előtt, hogy a csillogáson át belásson. Ott bent sorakoznak az üve­gek, kisüsti is, konyak is, vegyes is. A hideg reggelbe belefúj a gyár dudája, utána még na­gyobb a csönd, mint előtte. Kocsmáros sehol, kilenckor nyit. Azok. akik befelé tar­tottak az üzembe, legfeljebb majd a műszak végén tér­hetnek be hazafelé egy fe­lesre;. FELEMÁS CIPŐBEN A villamos egy lendülettel teszi meg az utat a Kun Bé­la utcától az Augusztus 20. strandig, aztán a keresztben haladó járművek miatt már csak lépésben döcög a Ti­szai felé. Az ülések csak itt-ott foglaltak, a hajnali hideg miatt az utasok inkább állnak. A megállóból torony­iránt az Utasellátó pavilon­jának indulunk. Nyitva van, a vékeny ajtó mögött meleg, kávéillat és néhány pultot támasztó várakozó. Amíg a követ felsöprik, egyik sarok­ból a másikba húzódnak, egy szó el nem hangzik. A két vasutas most tette le a szolgálatot, nem mennek el, csak ha már ittak valamit. Erre azonban várni kell. Közéjük állva kérőén érdek­lődöm. mintha most minden azon a boldogító, melegítő féldecin múlna. — Nincs, még december elején elvittek innen minden égetett szeszt. A borra, sör­re várni kell kilencig. — Ha mégis valamivel előbb ... — Mit gondol, a többiek mire várnak?! A kisebbik vasutas elhúz­za a száját és a táskájába túr. —• Itt vettem ezt a vegyes pálinkát, szemben az állo­mással. ott keresse, ha any- nyira hiányzik. A kis fűszerbolt forgalmá­ra nem is lehet panasz, té- rtil-fordul a vevő és minden második kosárban ital. A kosárból pedig az uticsomag- hoz kerül, aztán indulnak a vonathoz. A vasutasnak iga­za van, senki sem hal szom- jan ezen a dermesztőén hideg reggelen! ÜRES A KASSZA Mire visszaérek, a kialvat- lan, vörös szemű vasutas már nincs a bódéban, a tár­sa sem. A pénztáros meg­mutatja a kasszát kérés nél­kül. Néhány kávé ára, amott a felszúrt. blokkok, meg a tegnapi váltópénz. Két hét­tel ezelőtt ilyenkorra ezren is megfordultak itt. Felhaj­tották a pálinkát, aztán men­tek. Kívülről nézve úgy tűnt, mintha valamilyen szekta tagjai áldoznának itt felso­rakozva a rituális pillanat­hoz, amikor „hátravethetik” a torokkaparó kisüstit. Ez elmúlt — szerencsére. A pa­vilon szinte kong az üres­ségtől, csakúgy. mint a kassza. A bejárat mellett a sörös-, pálinkásüvegek tete­jével kikövezett aszfalt is inkább csak emlék már a közelmúltból. — Bontót kért tőlem a na­pokban egy utas — panasz­kodik az egyik vasutas, — aztán amikor elképedve néz­tem rá, kint a folyosón az ablakpárkány szélénél pró­bálkozott. Kinyitotta az üve­get, a kupakot bedobta az ülés alá. Eddig vették, most hozzák magukkal az alko­holt. Miért szabad a kis bolt­ban eladni azt, amit itt a vendéglátónak nem? A szeszes italok értékesí­tésének korlátozásáról ké­szült rendelet negyedik pa­ragrafusában ez áll: „Nem szabad szeszes italt értékesí­teni a 100-nál több dolgozót foglalkoztató üzem környé­kén, a bejáratoktól számított 200 méteres körzeten belül.” Ugybuzgó vasutas ismerő­sömmel mindketten „lelép­tük” a kis fűszerbolt és a hozzá legközelebb levő" vas­utas munkahelyi bejáró köz­ti utat. Nem hivatalos, de mi már tudjuk, belül van a körön, pedig azon a bizo­nyos értékesítési körön, amit a rendelet szabályoz, ily módon éppen kívül kellene lennie. A vasútnál több ez­ren dolgoznak, több tízezren utaznak, a vasút nem egy­szerűen üzem, hanem na­gyon veszélyes üzem ... NEM EBBŐL A KULACSBÓL Meglepő, hogy amikor még alig ébredt fel a város, az egyik városszéli vendéglő­ben már a világ elől elhú­zódó párok ücsörögnek. Is­merős is akad. nem a férjé­vel van, pirul egy kicsi t_ Kávéznak, sört, majd kilenc után kapnak csak. De hát 61c úgysem azért jöttek ide ... — Két cola, tíz kávé — ennyi fogyott nyitás óta — tárja szét a kezét Bek Zol­tánná- a Sajó vendéglőben. A konyha felől a tűzre ké­szített ételek finom illata húzódik, vendég csak itt-ott. Régebben már ezrekre rú­gott a forgalom kilencig. Ju­talékos rendszerben dolgo­zunk. így aztán megnézhe­tem majd a fizetésemet. A bosszantó, hogy a szomszéd­ban, egy házzal odébb azt isznak a bolt előtt, amit akarnak és bocsásson meg, de utána ide járnak ... Kis számolgatással rövide­sen kiderül, hogy a kocsmák, italboltok, vendéglők szom­szédságában levő élelmiszer- üzletek reggeli forgalma „égig ér” majd a pálinka- és konyakvásárlások miatt. Olcsóbban kapja a vevő, mintha beülne és ahogy Bekné mondja, csak a bosz- szúság nagyobb az ilyen jö­vő-menő ajtónyitogatók mi­att. A Kulacs bisztró falán nagy betűk, égy nyíllal. Alig a nyíl végére érsz, egy másik nyíl visszatessékel, mondván, mégse itt, hanem a másik ajtón! De ott sem le­het bejutni. Nyitás kilenc­kor, a kiírás szerint. Azok viszont, - akikkel, ott álltunk, kilenc után sem nyertünk bebocsátást a hidegről. A rácsok mögött pisla fények, némi mozgás odabent. Ku­lacson kívül maradtunk, bosszankodva állunk tovább. Itt betartják a rendet, ki­lencig nálunk nem issza le magát senki. Legalábbis nem „ebből a kulacsból”. Jól kiszámított ugrások­kal, szökellésekkel, egy kis torreádort készséggel át le­het menteni a lelket a túl­oldalra a felüljáró végénél, olyan nagy a forgalom. Töb­ben állunk a Pityergő — nicsak, hiszen még nem is ittam — a Pityóka borozó előtt, de nem pityergünk. Időegyeztetés a többi kar­órával, morgolódás. de az ajtó nem nyílik. Vigyáznak a rendeletre, meg az egész­ségünkre ... De hát, minek is dönget­nénk zárt ajtókat kilencig, amikor a környék összes élelmiszerboltjában literszám rakhatjuk kosarunkba a bort, sört. pálinkát, konya­kot és olcsóbban, mint a vendéglőben, kocsmában, ét­teremben. Emiatt bosszús a pincér, akitől ma még csak két ká­vét kértek, és emiatt felejti el majd a mérgét, aki teg­nap még mindenáron a kocs­mában akarta leönteni a maga reggeli féldecijét, \ Nagy József Címkével vagy nélküle Hogyan függ össze a kenyér minősége a nyomdai kapacitással? Tulajdonképpen' se­hogy, ám ha jól utánagondolunk, kiderül, hogy a kérdés korántsem indokolatlan. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisz­térium adatai szerint évente ti50—700 millió egy- és kétkilós kenyeret sütnek hazánkban. Minden egyes kenyérhez nyomdai termék társul, egy cédulácska, amelyen feltüntetik a gyártás helyét, idejét, a kenyér fajtáját, a szabványszámot. Ahány kenyér, annyi cé­dula, illetve több, mondják: rengeteg megy pocsékba. Egy szó mint száz: költséges mu­latság ez, évente milliókba kerül. Ismerve a honi nyomdák kapacitását, • felvetődhet a kérdés: vajon mi szükség van ilyesmivel is terhelni őket? (A sütőipar nyolchónapos előrerendeléssel kapja meg a kért cédulá­it.) Ám túl ezen, sokkal elgondolkodtatóbb. hogy évente sok tízezer munkaórát emészt fel a kenyerek cédulázása, mivel ezt a mű­veletet nehéz gépesíteni. A cédulázás mellett kardoskodók azt állít­ják, hogy a kenyérre ragasztott csöppnyi védjegy a vevők érdekét szolgálja. Tetsze­tős érv, csupán azt hagyja figyelmen kívül, hogy ’egalább olyan fontos volna a cédula a csaknem húszforintos mákostekercsen, a fonott és kakaós kalácson. Hogy azokon mégsincs? Hja, kérem, azokra nem kell. Mi­ért? Egyszerű a válasz: azokra nem szokás címkét biggyeszteni. A kenyérre igen. Ak­kor is, ha történetesen a kétki.lós veknit négyfelé vágják a boltban, s cédulás darab legfeljebb egy vevőnek jut a négyből. A ke­nyérre akkor is kell cédula, ha valamely panaszról egyetlen perc alatt kideríthető, hová címezzék! S még akkor is, ha csütör­tök déltől kezdve valótlanságot állít a cé­dulácska. Ez utóbbi megjegyzés magyarázatra szo­rul. Nos, tessék. Szombaton általában két­szer annyi kenyér kerül az üzletekbe, mint egyébként szokásos, s ráadásul a boltok jó­val hamarabb bezárnak, mint a hét többi napján. Azért, hogy zavartalan legyen az el­látás, már csütörtök n déltől elkezdik gyár­tani a „szombati”, ke1 yeret — természetesen szombati cédulával. Naponta emberek szá­zainak ad tehát fölösleges munkát ez az in­dokolatlan előírás, olyan körülmények kö­zött, amikor mindenütt, a sütőiparban is krónikus munkaerőhiány nehezíti a terme­lést. Székesfehérvár és Kaposvár kenyérgyárá­ból — ideiglenes engedéllyel — száműzték e babramunkát. És csodák csodája- nincs reklamáció. Miért is lenne, amikor iavult a kenyér minősége azóta, hogy a szakomba« reket nem terhelik fölösleges teendőkkel*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom