Észak-Magyarország, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-01 / 101. szám
E5ZAK-MAGYAROR5ZÄG 8 1977. május 1., vasárnap „Aki a társadalom rendjét meg akarja változtatni, a tulajdon egyéni természetét kell megváltoztatnia. Az egyéni tulajdon helyébe a köztulajdon jöjön, az enyém helyébe az édesmindnyájunké. Ezzel együtt megváltozik a javak termelésének s megoszlásának a módja is... Lesz idő, amikor az egyéni tulajdon ellenkezik majd az emberi természettel.. . A munkás, aki a dinasztiák kedvéért nem hajlandó gyűlölni az ö más nemzetben osztályos társát, s a maga érdekei kedvéért szövetkezik vele, miért bii- nösebb, mint a fejedelmek, akik a saját népeik, a birtokos főurak, akik saját iparosaik, az iparosok, akik a rmját munkásaik, a pénzemberek. s a főpapok, akik a saját nemzetük ellen csinálnak nemzetközi szövetségeket, egyezségeket, ringeltet és kartelleket... A vihar ellen hiába harangoznak, a társadalmi ele- mentális mozgalmak ellen hiába állítják sorba a rendőrséget”. Éppen nyolvan évvel ezelőtt jelentek meg ezek a sorok, 1397. május 2-án. A Hét című irodalmi hetilapban, melyet a mezőcsá- ti születésű Kiss József szerkesztett. Május másodikén, tehát abban a lapszámban, melyre a sorba állított rendőrség és a hatalmon levő rend minden hivatott megbízottja különös figyelmet fordított, lévén, hogy a május elsejék azokban az években már határozott tartalommal telí_ tödtek: a proletárok mind szervezettebbé váló, forradalmat jelző erejétől vörö- södtek. A Hét egyébként nem volt ellenzéki lap. De mivel szerkesztője, munkatársainak nagy része „látott”, „hallott”, élte a kort, az eseményekre, a történésekre úgy reagált, hogy ezekre ma is érdemes odafigyelnünk. Például: „Ha majd a törvényhozás veleszületett joga lesz minden szabad polgárnak ..., akkor nem lesz se mandátum, se immunitás, se nagyságos cím, se honatya jelző, se rezervált páholy az orfeumban. És igen nagyon kétséges, vajon a szépen vasalt, fésült, kesztyüzött és parfümözött uracsok, ott fognak-e ülni a többé nem kiváltságos törvényhozói székekben? És hal lesznek azok aki tor, ha nem lesznek ott? És lesznek-e még akkor egyáltalán? — Igazán nem lesz ám nagy baj az sem. ha egyáltalán nem lesznek sehol.” (1893. márc. 5.) Hol lesznek az uracsok? És lesznek-e még egyáltalán? Történelmi mértékkel nézve nagyon rövid ideig kellett várni a válaszra, a példára, bár akkor, 1905- ben, ott, Oroszországban sem a végleges választ adták. A véglegeset pár évvel később adták. De az elsőt, az 1905-öst is megfelelően érzékelte A Hét! Szergej, (nyilván álnév) alatt jelent meg üdvözlő cikk. Egy részlete: „Cár, bürokrácia, mindenhatóság — vesszetek gazemberek! Gazemberek! Pusztuljatok gazemberek! Ezt zúgja, ezt dobogja, ezt lükteti a Potemkin hajó. Ezt dörgik az ágyúi. Küldd tovább szét és süvítsd bele a világba... A nemzetközi jog földönfutóvá teszi a Po. temkint, de azért fölülmarad. Felrobbanhat a kazánja, lesüllyedhet a fenékre; vagy megadhatja magát fáradtan és nyomorultan. ezért mégis felülmarad: az a néhány nap, amit a Potemkin a maga akaratából töltött a tengeren, a világ- történeté. Hurrá Potemkin. világmegváltó kalózhajó! (A Hét; 1905. júl. 9.) Kiss József ezekben az időkben írta az akkori kor egyik, legszebb forradalmi költeményét, a Knyáz Po- temkin-t. Ekkor énekelte meg a világmegváltó kalózhajót, mely szabadságot visz minden népnek, és nincs már legyőzője ennek a hajónak, melynek „lobogója a lengő, piros északi fény”, és ahol megjelenik, szabaddá válnak az emberek. A történelem léptei azonban egy-egy ember életében hosszúak is lehetnek. Az északi fény piros lobogójával szabadságot hordó, jelképpé vált hajó nem érkezett meg mindenüvé, ahová várták. Az első világháború hozta a maga vérszínét akkor sok ország népére. Eleinte A Hét is lelkesedett, de csak rövid ideig. 1914 végén Kiss József már így ír: „Művészet lesz az embergyilkolás / S a fenevad az embertől tanul.” Majd egy másik versében: „Nem láttatok még bákegalambo- kat?” Kérdés. Sokan kérdezték ezt akkor, később pedig még többen. Idézet A Hét 1916. március 26-i számából: „Csakugyan a népek képviselői a parlamentek? Százezreinek a hullása után ha megnyilatkozik azt kell-e hinni; nincs más mondanivalója, kívánsága, szíve vágya a népnek, mint harc a végletekig? Ki mondja hát ki, ha nem a népek ezt a szót: béke?” Ki mondja hát ki ezt a szót, béke? A Nagy Október után már mindenki tudta: Lenin. A Hétben cikk jelenik meg róla: „Európa minden békebarátai remegő szimpátiával kísérik Lenint, bár fehér faj és fekete faj között nincs akkora ellentét, mint a Lenin-i politika és minden más politika társadalmi elképzelése között.” (A Hét; 1917. november 18.) De ezekben az időkben már ide is eljutott — korábban is eljutott — ama piros lobogójú, szabadságot hordozó hajó. Eljutott bizony, nem tarthatta fel semmiféle önkény. Mert akkor. ott. tőlünk keletre, ebben az időben ismét megjelent, csak nem Potemkin- nek nevezték hanem Aurórának. Ott volt már a vizeken az Auróra. Mindaz, aminek jelképe, megtestesítője, ereklyéje ez a hajó. De itt volt bizony a Potemkin szelleme is nálunk a sztrájkokat, tüntetéseket, szervezkedéseket tudatosan, öntudatosan irányító, mind következetesebben harcba szálló proletárok között. Még azokban a napokban is itt volt, amelyekben nem is mutatkozott meg a maga teljes valóságában. „A csend május elseje volt ez, nagy és félelmetes csendé. És e csend most megint nagy elhatározások csendje volt” — olvasható A Hét 1917. május 6-i számában. Majd a nagy elhatározások valóra válása: a Tanácsköztársaság. A Hét március 27-ém jelenik meg vörös színnel és közli Lenin A szovjetek kongresz- szusához című írását, több, mint egy oldalnyi terjedelemben. Idézzünk viszont A Iíét-nek ugyancsak az ünnepi számából egy másik cikkből: „Érezni kezdtük azt a csodálatos érzést, hogy szabadok vagyunk! Hogy egyenlők vagyunk másokkal, hogy nincsenek emberi félistenek. hogy nem a hatalmasok kegyelme, ha örülhetünk az éleinek, hogy nem szerencse, hanem magéitól értetődő dolog, hogy munkánknak becsületes ellenértékét kapjuk ... Részesei vagyunk a hatalomnak! Gyermeketeiknek már természetesnek kell találniuk, hogy a kommunista társadalom erkölcsei a helyesek. Ne grófokról és királyokról meséljetek nekik, ne a pénzt, a gazdagságot fessétek előttük ideálnak, hanem az alkotás gyönyörűségeiről beszéljetek... Üj nemzedékei kell nevelnünk, amelyik a boldogság és a boldogulás harmóniáját találja meg abban a társadalomban, amelyik most születik meg előttünk egy vulkánikusán kirobbant történelmi evolúció minden megrázó szépségével.” (A Hét; 1919. március 27.) És most-, — éppen most — hadd térjünk vissza á címre. Kiss József verse, melyből az idézet való, A Hét 1898. január 12—1 számának első oldalát díszíti. Idézzünk a Tüzek-ből: ,.Ha. összeomlik mindaz, ami korhadt, / Mi évezredek véres bálványa volt. / És odúikból elövánszorognak / A rászedett, a megcsalt milliók ... / Látom mozdulni — látom keveredni — / Egy új Marseillaise gyújtó hanginál I Az ócska tetőkbe üszköl vetni / Míg az utolsó is véres lángban áll!” Tehát egy új Marseillaise hangjairól szól a költő. 1880-ban Budapesten 2000 munkás lépett sztrájkba, és a Városligetbe gyűjt ösz- sze. A későbbi években egyre erősödtek a sztrájkok, tüntetések, főként május elsejéken. Hadd idézzünk Mód Aladár: Négyszáz év küzdelme az önálló, független Magyarországért című könyvéből. „Az első, 1890- es év után következő május elsejéket nemcsak az ipari munkásság, hanem a földmunkás és szegényparaszt- séig is tüntetésekkel, és nem egy helyen forradalmi megmozdulásokkal ünnepelte.” Egy új Marseillaise-ről, egy új forradalmi indulóról szól ezekben az években megyénk szülötte, Kiss József. Megvolt már az induló is. Az Internacionálét, a proletariátus nemzetközi forradalmi himnuszát először 1888-ban énekelték francia munkások, majd a kilencvenes években elterjedt egész Európában, sőt az egész világon. A Tüzek megírásának idején tehát Kiss József már ismerhette, hallhatta, tudhatott róla. Mezőcsáton szerény, öreg házon tábla jelzi: Itt született Kiss József. A gimnázium udvarán a szobra látható. E néhány sor tisztelet- adásul íródott, a költőre, lapjára emlékezve — május elsején. Mert igenis köze volt a május elsejékhez, a vörös íényűekhez, köze van hát a mostanihoz is. Priska Tibor Expedíciók A csehszlovák hegymászók 108i.-ig szeretnek megmászni a világ legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet. „A világ legmagasabb csúcsának elérése mindazoknak - célja, akik hcgymászóképcssé- güket a Himalája 8000 méter magas csúcsain már bizonyították’* — mondta Ivan Galfy, a legjelentősebb csehszlovák Ili- malája-cxpcdíciók vezetője. A 8881 méter magas Mount Everestre induló expedíció tagjainak kiválasztására a következő évben kerül sor, cs valószínűleg a Makalu ’76 expedícióban részt vett hegymászók is bekerülnek a csoportba. A csehszlovák hegymászók a Mount Everest meghódítása után is újabb expedíciókat kívánnak küldeni a Himalájába. Megváltozott a szemlelet, ma már a hegymászás elsősorban sportcélokat szogál, a hegymászók nem akarnak mindenáron feljutni a csúcsokra. A Himalája páratlan lehetőségeket kínál a magas színvonalon álló hegymászóknak. Az Alpokban is állandóan újabb és újabb célokat lehet kitűzni — mondta Ivan Galfy cs hozzátette, hogy kidolgozták a csehszlovák hegymászás fejlesztési tervének koncepcióit 1990-ig. A legei ligára!» b g6|j úgy eltűnt, mint a kámfor. Egyik pillanatról a másikra falhoz támasztotta szerszámait, mintha végérvényesen megunta volna a munkát, s aztán elment. Mint aki letudta a napot. Pedig az előbb még itt fűrészelte, szabdalta a léceket, osztott, szorzott, kalkulált a keze alá adott anyagokból. Egy szóval sem említette, mire kell, amit csinál: egyformára vágott három colosféle deszkát, felvitte a készülő fal sarkába, aztán faképnél hagyta az egészet. Annyit tett még, hogy deszkánként odakészített két- két darab 150-es szöget, meg. hogy odarakta a fél— kéz-kalapácsot. A mester igen dühös volt. Először azt hitte, hogy csak a dolgát ment végezni, ám, ahogy telt az idő, egyre ha- rapósabb lett. Tűvé tette és tétette érte az udvart, de sehol nem lelte. Háborgott, káromkodott éktelenül, szidott minden malterost, kőművest. — Nem azét-’ fizetem, hogy csak úgy a saját szakállára elkódorogjon — ontotta magából a mérget. Csapta, csapkodta a maltert a szili kátfalra, s úgy kente széjjel, hogy lehetőleg minden ott ácsorgóra jusson belőle valami. Hiába mérgesedett vagy fél óráig, a segéd csak nem került elő. Időközben azt is megemlítették neki, hogy embere fejszét is vitt magával ... Ezt hallva még idegesebb lett. — Még az hiányzik, hogy valami őrültséget csináljon — az én számlámra! De akkor biztos, hogy agyon is verem! Ne az én kontómra egreeíroztassa a feleségét... A pocakos mester nagy szuszogva mászott le az állásról. Fújtatott egyet, letörölte az idegesség izzadtságát aztán kereste a szekercét. A szekercét. amit mindig csak az első napon szokott elvinni a falrakáshoz ... — körbejárta a házat. benézett minden készülő sufniba, de nem találta. — A büdös kőiké! Hát pont avval kell neki helyrehozni a házasságát...? — szinte sírt, amikor kimondta. Lelögybölte malteros kezét az udvari csapnál, kiáltott valamit a falat rakó másik segédnek, aztán ő is úgy elnyargalt, mintha a szél vitte volna el. A gazda ugyancsak mérges volt. Egész napra készült az ebéddel, vacsorával, itallal, ünnepléssel, — elvégre felmegy a fal, nagy öröm ez, illik köszönteni. Megvette a borokat — külön egy korsóval is elkészített, s lám, egymásután eltünedezik a segéd is, a mester is, anélkül, hogy egy szót is szólnának. Be is jelentette asszonyának: „ne törjétek magatokat a főzéssel, ezek már úgysem csinálnak sokat, nem húzzák fel a falat.” fr a fal szépen emel- 1 kedett. Az idősebb segéd kettejük helyett is dolgozott: úgy rakta egymásra, kötésbe a blokkokat, hogy alig győzték adogatni, malterrel ellátni. Ahol a mester letette az indító blokkot, s ameddig elérte, rakta is. sőt egy sarokra igen ráhajtott. Az úgy nőtt, emelkedett, mint a gomba. Csupán az utolsó sort, pontosabban abból is csak négy-öt blokkot hagyott le, nem tett a helyére. Még akkor sem, amikor a gazda szóvá tette, furcsállotta a kihagyást... Amilyen hirtelen eltűnt, annyira váratlanul bukkant elő a eingár segéd. Mint a hajdanvolt erdőgazdasági lovak, úgy nekifeszülve húzta, vonszolta a kis fát. végigseperve, gereblyézve vele az utat. Madzagot kötött a legalsó két ágra, átbújtatta fejét a hurkon, vállára igazította, és úgy küszködte lépésről lépésre. Majd’ összesett. amikor az udvaron megállt és terhétől megkönnyebbülve eleresztette a mester féltve őrzött, soha senkinek oda nem adott szekercéjét. Jókora mogyorófa volt. a vágásnál legalább csuklóvastag. A falat rakó segéd, mintha csak erre várt volna Újra malterozta a hiányzó négy-öt szilikát helyét, odarakta az előre kért blokkokat. Lekente a tetejét, glejt- nibe hozta, — még meg is dicsértette a gazdával, s ezzel elkészítette az első sarkot. A gazda észrevette, mi készül. Jót mosolygott a ki tudja hoVá tűnt mesteren, egy kicsit még' sajnálta is, hogy nem lesz itt az ünneplésen. Szólni is akart a két fiatalnak, — a főnök nélkül nem szabad „megcsinálni!” Aztán mégsem figyelmeztette őket, elvégre ők dolgoznak mindig vele, tudják mit miért .tesznek ... Csigázva húzta fel a zöld gallyat, a kis fát. A két segéd pillanatok alatt (ikre állította az előre odakészí- telt léceket, 150-os szögekkel. Akkor megálltak, egyetlen blokkot, téglát nem tettek föl a falra. — A többi már a mester, meg a gazda dolga — néztek össze cinkosan. Ahogy egymásra kacsintottak, abban jókora káröröm is látszott. De haragudni nem lehetett rájuk. Annyit kértek még: „engeszteljük ki a főnököt, — tudja, a szekerce ...” „Segítsen nekünk, meglátja, jól jár vele -- mondták a gazdának, — nzóljon a feleségének úgy szokás, hogy ő díszítse fel a ház májusfáját”, a gazda pedig áldomást igyon a falra, a házra, a benne lakók egészségére”. I Mire a mester visszajött Cingáréktól — s ott senkit nem talált —. már szél haj- litgatta a kis fa vékony ágait. Ott lobogtatta rajta a három hímzett kendőt, himbálta a szándékosan ágasra választott fa parittyáira kötött borosüvegeket. Mérgében, vagy örömében? — fejéhez kapta a kezét, és csak annyit mondott: „a fene egyen meg Cing'ár. hogy ígv beijesztettél. — mit képzelsz. miattad fogom lopni a napot...?” elkészült a fal. L/3ICIv ^ segécJ dolgozott, mint a megszállott. A mester sürvedéskor in, dúlt el — ez az ő feladata — a három üveg bort és a kendőket lebontani a zöld gallyakról. A frissen rakott fal úgy imbolygóit a négykézláb mászó mester alatt, mintha minden pillanaton “I akarna dőlni. Amikor leéri — saját kendőjével felitatta félelemtől kipréselt verítékét —, már csak any- nyit mondott: majd adok én nektek szekercét. meg májusfát. .. hozd ide megmosva a szerszámom te átkozott Cingar.” Nagy István ■■m r’.wgJiaau.. I’■ VT-I ■ if iiiT»-Bl-ra«aB »nur.;pwarr»ga»r-T»r^yrTO^r:zr.nnu»tm.l»BWMWl«MH»«Jffltr»ggc'3ii»i wiwumami ju..ujijjijui^i vhgy új Ma gyújtó ha Zöld gally a falon
