Észak-Magyarország, 1976. március (32. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-07 / 57. szám

■i ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1976. március 7., vasárnap Miért éppen a vízzel nem? AZ EMBER EZUTÁN való­IMMÁK KÖZHELY, hogy a hazánkba látogató külföl­diek nemegyszer elcsodál­koznak, mennyire bőkezűen bánunk ivóvizünkkel. Mint­ha bizony hallatlanul nagy, mondhatni: kiapadhatatlan készletekkel rendelkeznénk belőle. Ilyenkor a belföldi polgár csendesen mosolyog, s eszébe sem jut az éven­ként többször'' is megismétlő­dő bosszúsága, amikor hiába, csavargatja vízforrásának a csapját, a frissítő, éltető víz nincs sehol; Legtöbb embernek elkerü­li a figyelmét, hogy minden liter ivóvizéből körülbelül ti—7 decilitert az állam fi­zet. Mert igaz, hogy az ivó­vizet világpiaci árán állítjuk elő, vagyis 2 forinttól 2,70 forintig, ám már az értékesí­tése korántsem a 3 forint körüli taksán, hanem mind­össze 0,60 forintért, tehát 60 fillér mellett történik. Bi­zony elgondolkodtató, hogy a többi szolgáltatásféleség­gel (villany, gáz, telefon stb.) párhuzamosan a vízfogyasz­tásmérők lakásonkénti jelen­léte mellett is tényleg olyan sok csöpögő, csordogáló víz­csap és szivárgó öblítő vol­na, mint manapság? Éppen egy hete, hogy az Észak-Magyarországban meg­jelent a felhívás Miskolc város lakosságához az ivó­vízzel való takarékoskodásra. A cikkből megtudhattuk, hogy a bükki karsztforrások- hoz a korábban már eljege­sedett csapadékvíz még nem volt képes beszivárogni, a Bódva viszont az utóbbi idő­ben oly mértékben szennye­ződött el, hogy a KÖJÁL nem engedhette meg a regio­nális vízmű kapacitásának kihasználását. A pillanatnyi nehézségek áthidalásához az emberi belátásra kell tá­maszkodnunk. Magyarán: csak úgy juthat cl minden csapba a víz, ha mindnyájan takarékosan bánunk vele. Mindez igen logikus. ban azt hihetné, hogy ilyen­kor az autók bármennyire is rendszeres nagymosása el­várhat néhány napot. Nem, erről szó sem lehetett! Hét­főn, csakúgy, mint kedden, számtalan helyen volt ta­pasztalható, hogy a ko nem hozhat szégyent kényes ízlésű gazdájára a bükki utak sarával, még akkor sem ba netán mások ezért nem­hogy a kisgyermekük egész­ségügyi ápolásához, de még esetleg' az ebédjük megfőzé- séhez sem kapnak elegendő ivóvizet. Persze ettől függet­lenül mar az is szerfölött el­gondolkoztató, hogy mennyi­re szogálja a köz érdekét az utak aszfaltján zavarosan szélfolyó, gusztustalan, habzó mosóié. Például valami ilyés- fajta belső tiltakozás érző­dött azokon a járókelőkön is, akik most kedden, feb­ruár 24-én délután 4 órakor a Kassai úti Általános Isko­lával átellenes oldalon néz­ték döbbenten a fehér színű Zsigulinak a vegyszeres át­festi ápolását, vagy pár ház­zal odébb ugyanebben az időben a pasztellszínű Tra­bantnál a tulajdonosnő ha­sonló tevékenységét. Most arról nem kívánunk szólni, hogy egyes kocsitulajdonosok viszont felviszik a park gye­pére autójukat a mosószeres tisztításhoz, s így a vegy­szerekkel (detergensék!) a bokrok és fák gyökérzetét ölik eh ' Még mindenki emlékezhet egy néhány esztendővel ez­előtti tréfás hangvételű, ám annál komolyabb tartalmú plakát felhívására, hogy: Ha á borral nem is, de legalább a vízzel takarékoskodjunk. Igaz, sokan úgy vélik, hogy egy fecske nem hoz nyarat, s miért éppen ő takarékos­kodjon? Mások úgy gondul- ják, felesleges a környezet- védelem problémáiról a saj­tónak és a rádiónak annyit cikkeznie, amúgy is tudja mindenki, hogy mit kell ten­nie, ha egyáltalán tehet 'va­lamit. Azután elszíneződik a Szin- va — és máris tucatnyi te­lefonbejelentés érkezik erről nemcsak a szerkesztőségek­hez, de a vízügyi szervekhez is. Erőteljesebben füstölög a Cementgyár kéménye —, s az aggódó hangok sokasága a telefon túlsó végén. Va­lahol hozzákezdenek egy fa­sor kivágásához —, s íme a tiltakozó levelek özöne ér­kezik! Ömlik az úttesten a tajtékos tetejű, olajjal szeny- nyezett kocsimosó víz, — és öt percbe sem telik, már ne­gyedszer hívnak a telefon­hoz ... Vannak tehát — és örven­detesen egyre többen lesznek azok —, akik a környezeti ártalmaknak az emberre, az egész emberiségre ráneheze­dő súlyának arányában igen­is halálosan komolyan veszik az embertársaik könnyelmű­ségéből, nemtörődömségéből vagy ismerethiányából faka­dó környezetrongálásait, és ez így helyes. Signor Ruggero Suatrittit, a római köztiszta­sági vállalat . igazgatóját a Tiberisbe szórt mérgező anya­gok tárgyában bűnősnek ítélték és egy ' évi feltételes börtönnel sújtották. A Ná­polyi-öbölben Ischia szigetén fürdési tilalmat rendeltek el ,a tenger vizének , íekáliás szennyezettsége miatt. Por- lovenere tanácsa; nem járult hozzá a kiöregedett, nyugdíj­ba vonuló Raffaelló luxus­gőzösnek a La-Spezia öböl­ben történő végleges lepar- kolásához a víz tisztaságának a védelmi szempontjaira hi­vatkozással. Indiában a nagy- mennyiségű háztartási szennyvíznek a hasznosítása érdekében, a tisztítókon ál vezetett vizet gyorsan szapo­rodó halakkal betelepített oxidációs medencén keresztül áramoltatják. Az ENSZ ter­mészeti forrásokat tanulmá­nyozó szakértőinek kiadott jelentése szerint 1964-től 1984-ig —, vagyis alig 20 esz­tendő alatt a világ édesvíz­szükséglete éppen megdup­lázódik. A talajvizek szintmagassá­ga szerte a világon vészesen csökken, ami nemcsak azzal jár, hogy a felhasználható ivóvizekhez egyre nehezeb­ben juthatunk hozzá, hanem lehetetlenné teszi azt is, hogy kultúrnövényeink gyökérzete elérhesse az életéhez nélkü­lözhetetlen vízrétegeket. Pél­dául a hajdúsági területen, — Debrecen környékén — a legutóbbi 50—60 év alatt 3 métertől 30 méterig süllyedt a vízszint! SOROLHATNÁNK a pél­dákat mind a hazai, mind a nemzetközi információkkal, ám felesleges, a romlások ki­sebb vagy nagyobb arányok­ban, de mindenütt fellelhe­tők. Tiszta, egészséges ivóvíz nélkül az élet éppúgy elkép­zelhetetlen itt a Földön, mint levegő nélkül. Az édesvízzel takarékoskodás is kifejezi azt a törekvésünket, hogy: MÁR MA KELL ÓVNI HOLNA­PUNKAT! dr. Rcthly Gyula Tavaszváróban Az északi fekvésű domb­oldalakon, a, hűvösebb er­dőkben, a bérházak árnyé­kos oldalánál még szeny- nyesen idézi a. telet egy- egy hófolt. A cinegék azon­ban már nem t kopogtatnak az ablakon, hűtlenek, lettek al kiakasztott szalonnada­rabkákhoz, elfelejtették a hideg napokon vékony cér­nahangjukon mindenfelé zengő „nincs-nincs”-et, és a ,Jcicsitér”-t. Inkább „nyit- ni-ké’’-nek hangzik a pily- tyegés. Az öreg Nap arany­ló sugára be-bekandilcál az ablakokon, a növények rü­gyei örvendezve fordulnak feléje. Az ablakpárkányra tett hőmérő higanyszála az enyhelyen húsz fok felé kú­szik. A tavakon pattogva enged a jég, tetején ikrá- sodva. mattul egy vékony­ka réteg. A halak, békák, előbújnak az iszapból, a kis pelék a fák odvaiból, a sündisznók a téli fészekből. Egy reggelre kidugja, zöld­sávos, fehér fejecskéjét a hajnali-fagyos földből a hő-' virág. Megpailannalc a fűz­fák barkáin a vörösbarna tokocskák, selymes fehé­ren kukucskálnak elő a ked­ves virág-kezdemények. Az aranyesö ágán sárga-duz- zadtan ülnek fürtökben a négyszirmú bimbók, ■ vár- ván-óhajtván a meleget. Az erdei réteken lustán fickándoznak a nyulak, szendén csipegetik a zsen- dülö füvet az özek. szarva­sok. A téli, puha hótakaró alatt megfakult gabonanö­vények sáslevelei zöldes árnyalatot kapnak, s észre sem vesszük, hogy egy reg­gelen megszólal az énekes rigó. Már tavasz közeledtét érezve fütyüli métáját vagy két napja, mikor ráeszmé­lünk. A városi fákon sze­relmesen búgnak a balká­ni gerlepárok, s az erdei hajnalba belekrúgat a hosz- szú vándorúiról érkezett odúgalamb. Napközben, a lavaszia- san fénylő napsugárban rneg-rnegtörülgetjük izzadó homlokunkat, s a. fűtött irodákból kikivánkozunk a természetbe. A la vaszsza- gú földekre, az avarszagot árasztó erdőkbe, a. pezsdü- lö rétekre, az olvadáslevet hordó patakok partjára. A tiszta, holdvilágos estéken megcsodáljuk az cg csillag- milliárdját, a. sápad t-sárga holdsarlót. Aztán dideregve összébbhúzzuk a kabátot, beülünk a. jól fűlött szo­bába. Mert az éjszakák még hidegek, hajnalra fo­ga van az időnek. Dér bo­rítja a füvet, a faágakat, s köd üli meg a városi, zúz­marát vonva mindenre. Várjuk, nagyon várjuk a tavaszt. Olykor már szinte itt érezzük. S hogy jön, el­hiteti velünk az ezer apró jellel ébredező természet. Éjszakánként még erőlkö­dik a haldokló, lejárt ide­jű tél. De a napfény, a nappalok erősebbek.... — vásárhelyi — in .. 22 éves volt, umi- “ kor leszerelt. El­ső útja külonváltan élő édesapjához vezeteti. Nem árult zsákbamacskát: min­den ruháját kinőtte, sze­retne magára csináltatni egy ünnepi öltönyt. Apa se árult zsákbamacskát. Ha­vonta 1600, azaz ezerhat- száz forintot fizetett utána, az évente — írdd és mondd iü 200, azaz tizenkolencezer- kétszáz forint, tessék meg­szorozni tizenöttel (három­éves volt, amikor elvál­tak), igen. az egy vagyon. Fia látogatása után leve­let kapott. Képeslap nagy­ságú fotó került elő belő­le: fia és egy vadidegen nő mellképe. Csabán az a ru­ha, amelyben utoljára lát­ta. Apa nem tudta, mit akar ez jelenteni. Fordított a képen. Szöveg semmi, csak dátum: „1974. dec. 10”. Rántott a vállán. „Ettől nem lettem okosabb”. Már hozzászokott annyi év után, hogy ne gondol­jon a fiára. Egy év, ponto­san egy év szaladt el fö­lötte, amikor a postás me­gint beállított egy levéllel, melyen fia kezeírását fe­dezte fel. Önkéntelenül megtapogatta a borítékot. Kemény fogása van, sza­kasztott mása a tavalyinak. Megint egy nő? A fénykép csecsemőt áb­rázolt, pólyában. A kép hátlapján ismét dátum: „1975. dec. 10.” Apa a homlokára ütött. „Megvan! Leesett a tan- tusz!” Az első kép üzene­te: „Megnősültem”. A má­sodiké: „Itt az eredménye”. Előkereste az esküvői ké­pet, egymáshoz illesztette a kettőt. Hosszan nézte, iga­zán most vette először szemügyre menyét. Helyes­ke, de egy szépségverse­nyen aligha rúghatna labdába. Arcáról szelíd akaratosság sugárzik, te­kintetében bánat borong, igen, .borong, ez találó ki­fejezés. Szája szögletében egy keserűnek is vélhető ráncocska verődött. Ami­kor tüzetesebben tanulmá­nyozni kezdte fia arcát, az volt az érzése, rokon voná­sok húzódnak meg rajta, Csaba szemében ugyanaz a felhő, csak az akaratossága ércesebb, mondhatnánk: férfiasabb. Amikor lefeküdt, éjjeli- szekrényére helyezte a két képet. Az éjjeli lámpa erős fénye fel ragyog tatta uno­kája pufók almaarcát, melyből élénk szempár te­kintett,rá. Beszélni kezdett hozzá: „Te vagy hát fiam folytatása? Belőlem is va­lami, egy foszlány. Én a múlt, fiam a jelen, és te? Te bizony nem lehetsz más, csak a jövő. Fogod-e egy­szer is mondani: nagy­apa ... Látod, vén szamár nagyapád, érzelgős alak, jó, hogy nem pityereg. Apád talán szóba se állna velem, hogy nem adtam neki vő- legényi ruhára, anyádat is ellenem hangolja ...” Reggelre se felejtette el a nagy családi eseményt. Igazában még ki se ment az álom a szeméből, keze elindult az éjjeliszekrény felé: hogyan fest az ő uno­kája természetes világítás­nál, a korareggeli verő­fényben ? Jókedvvel érkezett a hivatalba. Beosztottainak hamar sze- met szúrt. Kérdezgették, különleges világnap a mai, hogy úgy ragyog? Alig vár­ta, hogy közhírré tegye: „Nagyapa vagyok!” A fér­fiak rögtön rázúgták: „Er­re inni kell! Ezt nem úszód meg szárazon!” És ő, aki mindig rossz szemmel nézte a névnapo­zást. a hivatali „házibulit”, kényszeredetten bár, de be­adta a derekát — „záróra” után lehet róla szó. Fél órával a hivatalos idő letelte előtt emberünk szőrén-szálán eltűnt, senki se tudta, hová lett. Nos, a szemközti csemegeboltba ugrott le a telefonon meg­rendelt „minőségi” szend­vicsekért — az üzletvezető régi ismerőse volt,, elké­szíttette a finom étket. Kél kosárral tért meg. Az egyik­ben a harapnivaló, másik­ban — alig bírta cipelni — többféle rövid ital és toka­ji borok, az italért kétszer kellett fordulnia. Ám csakhamar be kellett látnia, jobban tette volna, ha titkát megőrzi önmagá­nak. senkivel se osztja meg. Tapintatlan, egyre kíno­sabb kérdések záporoztak rá: fiú?, lány? Hány kiló­val lett? Mi a neve? Egye­nes, becsületes embernek tartotta magát, aki inkább a nyelvét harapja el, de hazugságot nem ejt ki a száján. Legalább a nemét tudná. Igazán lefényképez­hették volna csupaszon, a csecsemő anyaszült mezte­lenül a legszebb, és akkor kiderülne a neme. „Hazudj, költő, csak rajt’ ne kapjanak!” És ő ha­zudott, mintha könyvből olvasná. Arcának pirossá- gát a nagyapái örömmel magyarázták, semmi más­sal. Nem kaphatták rajta, hiszen maga se tudja, fia merre lakik, hol dolgozik. Ügy eltűnt a szeme elől, mintha soha többé nem akarna vele találkozni. Mert az „okos” ember el­ső gyermeke lány, unokája mi más lehetne? — Lány! A neve? Emőke. Súlya? Ezen kicsit tűnődött, meny­nyit illik első gyéreknek és lánynak kidekázni. Hát ak­kor legyen háromszázhúsz dekagramm. Hurrá, valósá­gos óriás! És mi a menyed foglalkozása, öregfiú ? Megint magába merült. Felidézte menye értelmes tekintetét, „és úgy érezte, néni állhat messze az igaz­ságtól, hu tanítónőt, „fa­rag” belőle. És a kérdések még mindig nem hagytak alább. Valamirevaló em­ber nem vesz addig mala­cot, amíg nincs ólja — van-e lakásuk? Szemrebbenés nélkül ló­dított: beneveztek egy KlSZ-lukás akcióba. A me­nye már két éve tanít, szü­leinél ingyen lakott, rak­hatta félre a keresetét. A fia ugyan most szerelt le, de azért nem ment üres kézzel ö se a „házhoz” — és rejtelmes mosoly lepte be arcát. A főosztályveze­tő barátságosan hátba is veregette, mondja csak lei, mennyit „nyomott le”, leg- galább mások 'is okulnak belőle, nem engedik üres kézzel a gyereküket neki az életnek. És ő széttárta karját: „Higgyétek el, har­mincezernél többet nem tudtam kiszorítani, de meg­ígértem, ha még egy fiút is összekalapálnak, félrerakok nekik ugyanannyit...” Az egyetlennek, aki tör­ténetünk idején egy város­széli családi ház mellék- épületében, nyári konyhájá­ban húzta meg magát har­madmagával. Felesége ép­penséggel nem tanítónő, hanem apátlan-anyátlan árva, magyarán „állami gondozott”, aki tisztességes szakmát szerzett, s műsze­részként 25 ezer forintot rakott félre — itt az apósa ráhibázott — valóban KISZ-lakásra, s hu minden jól megy, a következő le­let már abban kezdik, tsi unoka nemét is eltalálta, lány, de nem Emőke — Ilonka, anyja nevét örö­költe. Nagvapiától egg; egyet kapott — vezeték-, azaz családi nevét. Mind­ezek ellenére a nagyapa­avatás fényesen sikerült. A bácsik és nénik igazában az ő egészségére ürítették poharukat. Gulyás Mihály a; ni sí te k N ki te a: Sl 6! v. k ti S k é a a 1 li c s S i t l e S 1 t I 1 s s Barca Fái munkája.

Next

/
Oldalképek
Tartalom