Észak-Magyarország, 1976. február (32. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-15 / 39. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1976. február 15., vasárnap Lakásokban az iskola VÍZIÉI egy E-lilipí • Bevezetőben régi adomáról esik szó. A családfőről és asszonyáról. Az adoma szerint a férfi roppantul büszkén vélekedik akaratáról és véleménye szerint mindenki azt tesz a családban, amit ő elképzel. A hitves kajánul mosolyog, s megjegyzi: ő a nyak, s csak arra fordulhat a fő, amerre ő akarja. Némi képzelőerővel ezt behelyettesíthetjük erre a csúcsszervezetre. A gyerekek — ezt biztos kikérik majd maguknak — 15—16 éves korukban már nagyon szeretnek önállóan cseleked. ni, úgy is lehet mondani: a maguk feje után menni. Ez szülhet rosszat is, jót is. Attól függően, merre fordul, vagy inkább fordítják szemüket. A „nyak”, akit jelen esetben Jakab Bélának hívnak és a kazincbarcikai 112. számú Alpár Ignác Szakmunkásképző Intézet pártösszekötő tanára, a következőket mondotta: — Nálunk legjobb esetben három évet töltenek el a diákok. Ebből csak másfelet az iskolában és ezek után nem nehéz elképzelni, menynyi mindent kell megtennünk ilyen rövid idő alatt. Célunk, hogy lehetőségeinkhez képest politjkailag. érett, a közéletben cselekedni tudó fiatalokat bocsássunk ki falaink közül. Nem hinném, hogy túlságosan sokan ismernék a me. gyében ezt az intézetet. Sőt talán jó néhány barcikai is nehezen találná meg „székhelyüket” az Élmunkás utcában. Annak idején — 15 éve — minden bizonnyal sxük- ségniegoldásként egy bér- házépület lakásaiban, lépcsőházasban helyezték el az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumokat is. Mesélik: az osztálytermeket a közfalak kiverésével alakították ki és tulajdonképpen a semmiből hoztak létre egy jelenleg .700 fiatal tanítására úgy- ahogy alkalmas intézetet. Igaz, itt nem vegyipari szakmunkásokat képeznek, „csak” karbantartó, illetve építőipari szakmákban kapnak megfelelő oktatást. Pillanatnyilag sincs tornatermük, az iskolai étkeztetést pedig a pár száz méter, nyíre levő „jébe” étterem oldja meg, szintén úgy- ahogy. Idézet erre vonatkozóan egy iskolai újságban megjelent versből: „A dohos rizsillat a tüdő- csúcsig ér.” Lévén többféle tanítási rendszer, nehéz összefogni a fiatalokat. Soha eddig nem látott és el nem képzelt módon véghez vitt időegyeztetés kell ahhoz, hogy összehívják például a végrehajtó bizottság ülését. Rengeteg a bejáró, sokan vannak a tanulók között olyanok, akik mindenképpen a munkahelyi alapszervezetben kívánják élni a mozgalmi életet. Folytathatnánk még a sort. de úgy érzem, már eny- nvi is elég. Annál is inkább, mert az a néhány lány és srác, akikkel csaknem három órán keresztül beszélgettünk mozgalmi életükről, nem panaszként mondták el a fenti dolgokat. Csak megemlítették, mipt tényt, amelyeket elfogadva élnek és dolgoznak az iskolában. * Statisztika: a 700 tanuló közül 250 a KISZ-tag. Az alapszervezetek egy-egy osztályon belül alakulnak ki — itt ezt tartják a legmegfelelőbb formának. Munkájukat az évenként megválasztott KISZ-csúcsbizottság fogja össze. Mint mindenütt, itt is vannak „szégyenlősek” és vannak rögtön „húzók”. Dudás Mária, a másodéves női szabó osztály titkára az utóbbiakhoz tartozott. — Engem már az általános iskolában fölvették az ifjúsági szövetség tagjai közé. Aztán megérkeztem ide és láttam, hogy most már merőben más körülmények között kell folytatnom a munkát. Például ebben az iskolában nagyon sokan voltak olyanok, akiket eleinte visszahúzódónak, passzívnak tekintettünk. Aztán kiderült, hogy azért nem vesz részt a rendezvényen, mert nincs „megfelelő” ruhája, vagy nincs ideje, mert otthon kell segítenie. Kicsinek tűnő apróbb esetekből tanultuk meg, hogy csak akkor tudunk igazán együtt dolgozni, ha teljesen megismerjük egymást. Ez — gondolom —, más alapszervezetekre is érvényes. Ma már ott tartunk, hogy rendezvényeinket minden tagunk rendszeresen látogatja. * Az ifjúsági klubra terelődik a szó, amelyet ők rendeztek be a volt szenespincében. Kifogásolják, hogy túl egyhangú a program: mindig csak vetélkedő, táncestek, klubdélutánok és ehhez hasonló dolgok váltogatják egymást. — Én örülök annak, hogy egyhangúnak találják a programot — mondja Jakab Béla. — - Nekik már az az egyhangú, amiért azelőtt nagyon sokat kellett harcolni. Ma már az a gondunk, hogy a „rétegigényeket” is ki kellene elégítenünk, ha volna hozzá felszerelésünk és energiánk. Az az igazság, hogy nem lehet mindent egyszerre megcsinálni. Eddigi eredményeinket csak azok a fiúk, lányok tudják igazán értékelni, akik néha bebekukkantanak hozzánk és aztán fél órára, órára, de van úgy, hogy egy-egy estére is bekéredzkednek... * Az év végi beszámoló és vezetőségválasztó taggyűléseket már minden alapszervezetben megtartották. Mindenütt értékelték az egyéni vállalásokat, az összmunkát és miegyebeket, ahogyan ez illik. A holnap feladata: készülődni a KISZ IX. kongresszusára. — Ha jobban belegondolunk — mondja Kristóf Béla, a végrehajtó bizottság titkára —, nem csinálunk túlzottan nagy dolgokat. Sőt nem is akarunk ^mindenkinek mindent a szájába rágni. De annyi bizonyos, hogy igyekszünk úgy megszervezni a programokat, hogy a szórakozás mellett tanuljunk is. Nálunk nehéz volt megindítani a KISZ-munkát. A folytatás sem volt túlságosan könnyű. De úgy látom, hogy most már elindult ,egyi egészséges folyamat. Néhány tervünkről: — meghirdettük a kongresszusi tanulmányi versenyt. Az első 10 helyezett kéthetes bulgáriai üdülésen vehet részt. Azt hiszem, ezt nem csinálják minden iskolában. Beneveztünk a Rákóczi emléktúra versenybe, éppen tegnap voltunk a Füzéry várban. Olvasópályázalunkon Fekete Gyula és Verne után most Hemmingwáyt próbáljuk a fiúkkal, lányokkal nagyítólencse alá venni. * Beszélgetésünk után végignéztük az iskolát. Jártunk a KISZ-klubban,. a legszebben kidíszített osztálytermekben, legvégül a tábla előtt álltunk meg, amelyen a tanulmányi verseny állását lehet napról napra figyelemmel kísérni. Mondták, ez a legolvasottabb faliújság ... Farsang előtt — Marslakó, jó szerelés, mi? Kissé szeplős „kollégám” rámhunyorított. — Te mit kapsz magadra? — Hm?! Talán csőlakó. Jó lesz? Mélységes gyanakvással szemrevételez és megkérdezi: — Te hova jársz? — A negyedik bébe. — Tényleg? Én is oda. Hűha, lebuktam. A színhelyről „menekülve” az elém kerülő első teremben viszont megtalálom a lányokat, akiket a folyosón kerestem. A „fejeseket”. Manapság diákbizottsági titkároknak nevezik Velők Anikót, Bikki Ágnest, Nagy Annát, Mecseki Bernadettét, és Sajabó Júliát itt a miskolci Kossuth Gimnáziumban. A kicsengetés óta ülésednek, téma a farsang. — Be kell oltani a „társulatot” komolyság ellen. Különben úgy járunk, mint a szalagavatón. Csoportos „elszivárgás”, este tízre 17- en maradtunk. Kétszázból! Lebőgtünk a tanáraink előtt. A farsangi műsor legyen jó és rövid. Mit adtok? — hangzott a körkérdés. — „Keservest.” Fiú zenekar, „eszményi” hangszerekkel a legcsekélyebb játszani tudás nélkül, közben énekelni is akarnak, bár nem tudnak és az egész produkcióra ráfogják, hogy arab népdal. — Szüretet. Fáramászás, pottyanás, meghűlés stb. — „Ö”-beat. Aradszky fénykorából. Kissé átitatva. A farsang fénypontja a jelmezbál. Jelszó: a pincér legyen a legelegánsabb. A „maskarákat” egyelőre titok fedi, nem megbízható forrásokból viszont mindent tudni. Kiküszöbölik a nagyestélyi ruhákat úgy, hogy az tűnjön jelmeznek és így ki lehet nevelni. — Szerpentin, konfetti? — Á, a Tokaj étteremben tartjuk. A suliban nincs hely. Harminc forint a beugró. Zenekar se lesz. Olcsóbb a magnó. Csak cola és kávé. A terem szinte „felforr’ az erélyes tiltakozástól. — Dugiban sem hoznak be alkoholt. Vigyázunk rá. Eddig még nem sikerült kijátszani minket. A lányok, a szervezők a tíz percekben, a szünetekben gyűlnek össze. Előkerülnek a blokkok, golyóstollak, jegyzetelnek, kit hol helyeznek el. A bejárókat, mert éjfélkor ér véget a bál, s így már nem tudnak hazautazni: a városiak segítenek, elhelyezik őket, az osztálytársak majd egymásnál alszanak. — Fő, hogy jól élezzék magukat és ne rohanjanak haza. A szalagavató ezért sikerült rosszul, viszont most helyre akarjuk állítani hitelünket a tanárok előtt. Az iskola igazgatónője is segít: másnap csak tíz órára kell bemenniük, az első kél óra elmarad. Amíg az ajtóhoz elértem, mögöttem már összevi láziak a lányok. A szomszéd szobában trombita szólt. Hamisan... (kármán) Fiafalok FÓRUMA v Igazodunk Az irodában ülünk, nem messze az üzemtől. Behallani a pörölyök döngését. Néha meg-megremeg az asztal. A srác kissé bizalmatlan. Érthető, hiszen csak úgy fogták, s beküldték a gép, mellől ide. — Tulajdonképpen mire kíváncsi? — kérdezi. — A beilleszkedés? Ahogy minden munkahelyen megy az ilyen. Az ember először iskolába jár, utána kikerül egy vállalathoz és végzi a szakmáját. — Csak ennyi? — Nem egészen, mert az első napokra, hetekre mindenki visszaemlékszik. Kinek jobban, kinek kevésbe „smakkol” az a pár nap. A fiatalember, aki nemrég még „csak” tanulta a szakmát, ma már műveli is. Kovács. A munkatársak, s még az üzem vezetője is egyszerűen manipulátornak becézi. — Rám ragadt ez a név. Nem tehetek róla, hogy ilyen szép nagy darab ember lett belőlem. Már á tanulóidő alatt is, hogy úgy mondjam felfigyeltek rám, s ezt ki is használták. Nem haragudtam ezért, sőt még jól is esett. 1973-ban szereztem meg a szakmunkás-bizonyítványt. Tizenhét éves sem voltam, amikor már mint szakmunkást foglalkoztatott a vállalat. Ennyiből volt könnyebb, hiszen az utolsó évet, mint tanuló ugyanennél az üzemnél töltöttem. Nagyjából ismertem a szakikat, a munkát. Persze nem azt a munkát, amit az iskolában tanítottak. Talán ez is az egyik legnagyobb baj: az ember végigcsinálja azt a három évet, de legalábbis nálunk, kovácsoknál — keveset tanul. Más az, amit a tanműhelyben, s más az, amit az üzemben kell végezni. Aztán, amikor kikerül az ember, s bérért dolgozik, csak kapkodja ide-oda a fejét. Rendszerint csak itt a gép mellett jön rá, hogy édeskeveset ért a szakmájához. A sokféle munkafolyamat megismerése, elsajátítása nem történik egyik napról a másikra. — Azért az itteniek csak segítenek, nem? — Hát persze. Ez nekik is az érdekük, hiszen együtt dolgozunk, meghatározott normánk van és senki sem szeret a másikra dolgozni. Amikoá kijöttünk az iskolából, szinte lobogtattuk a szakmunkás-bizonyítványt. Aztán hamar lecsillapodtunk. A szakmunkás bizonyítvány magában még semmit sem ér. Lehet az jeles, elégséges — itt nem ez a lényeg. Nem a papír alapján fizetnek, hanem a kiadott munkadarabok elkészítése után. — Milyen munkát kapott? — Végigjártam minden részét az üzemnek, dolgoztam valamennyi helyen. Először segítő lettem. Ez a beosztás a mi szakmánkban csak amolyan „hórukk meló”. Megmondom őszintén, sértett egy kicsit, hogy velem ilyen munkát végeztetnek. Pár nap elteltével azonban rájöttem, hogy még ebben is kezdő vagyok. Pedig szaktudást nem igényel. Aztán szépen sorban kipróbáltam mindent. — Sosem volt semmi problémája? Megvonja vállát. — Miért, tud olyan munkahelyet, ahol minden rendben van? Itt sincs minden rendben. Valami kedvét szegi az embernek; persze minden magából a munkából adódik. Különösen kezdetben volt nehéz. Aztán szépen. megszoktuk egymást. Ez ennek a rendje. Igazodunk egymáshoz. — Az öregek is az újakhoz? — Világos! Itt nem a kor számit, hanem a munkában eltöltött idő. Mondjuk, közénk áll valaki, aki életében még nem látott kovácsüzemet belülről. Lehet az az öregapám is, ha én azt mondom neki, hogy azt az anyagot így vagy úgy tegye be a kemencébe, akkor az úgy fogja csinálni. Én is úgy csináltam, ahogy itt tanítottak. Nem szégyen éz, s aki tényleg melózni jött hozzánk, az megérti. Ki-ki azt kapja vissza, amit ad. S ez meglátszik a boríték vastagságán is. Nemcsak egy-egy ember borítékján, hanem valamennyiünkén, akik egy munkacsapatot alkotunk. — Elégedett a munkájával ? — Sok minden van, amit már rám bíznak. A keresetemre sem panaszkodhatom. Igaz, akik túlóráznak, többet keresnek, mint én. Én nem túlórázok. Volt ebből már néhány csetepaté. Az üzem — ha úgy kívánják a tervek — sok túlórát „fogyaszt”. Exportra gyártunk, s néha igencsak meg kell nyomni a „gombot”. Meg aztán a gépeink is sokszor rosszak. Ezért kell a sok túlóra. Még az elején kerek perec kijelentettem — nem vállalom. Vidéki vagyok, itt Miskolcon csak munkásszállón élek, és minden hétvégén hazajárok. Ha túlóráznom kéne, ugrana a hétvégi hazautazás. — Elfogadták ezt az indokot? — Elmagyaráztam jó párszor. Meg aztán a főnökök is rendesek. Igaz, az elején húzták a szájukat, de hal mit tehettek. A melómat is elvégzem rendesen, a keresetem is megvan, hijt nincs miért panaszkodnom. Ügy érzem, teljes rungú tagja vagyok a brigádnak. Egy éve vettek fel maguk közé. Jólesett ez a bizalom.. Persze sok olyan embert láttam már, aki sehol sem tudott megragadni. Voltak itt is — nem sokáig. Ha valahol melózni kell, hát akkor itt kell. Az örökké elégedetlenek, a „nagyokosok”, a „nagydu- májúak” előbb-utóbb lelépnek erről a helyről. Látni azt már az első nap. ki hogy áll a munkához. Ebben az. üzemben sokan megfordultak már. Csak igazodás kérdése az egész. — 1-Iogy képzeli el a jövőjét? — Ha a melóra gondol, nem tudok mit mondani. Egyelőre jól érzem itt ma. gam. Azt a szakmát végzem, amit tanultam. Hogy meglaláltam-e a számításomat? Persze, hogy meg. Ha nem így lenne, már én sem lennék itt. Pusztafalvi Tivadar V. .1.
