Észak-Magyarország, 1976. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-11 / 9. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1976. Jan. If.; vasárnap Feledj Gyula műhelykiúllítása Hatvan grafikai lap látható a miskolci Művészeti és Propaganda Iroda minigalériájában: Feledy Gyula munkái. A kiállítás mégsem egyszerűen egy ismert művész munkáinak bemutatása, hanem műhelykiál- lítás; a kétszeres Munká- csy-díjas, érdemes művész töprengéseibe, kísérleteibe, alkotóműhelyébe enged bepillantást. A téli könyvvásárra jelent meg Muszaiosz Hero és Leandrosz tragikus szerelmét megéneklő költeménye Trencsényi Waldapfel lr»re csodás fordításában. A kötethez Feledy Gyula készítette az illusztrációkat. — Az Európa Kiadó megtisztelő felkérésére még 1974-ben rajzsorozatot készítettem Muszaiosz Hero és Leandrosz költeményéhez — mondja munkáiról Feledy Gyula. — Lehet-e a verset illusztrálni, _ töprengtem? A szavak, sorok, versszakok egymásutánjából fakadó, tehát időben bontakozó, alakuló élményhez társulhat-e haszonnal az egyszerre ható képi beszéd? Nem merőben újke- letűek töprengéseim, azonban ez ideig újságokban, irodalmi lapokban közreadott versekhez készítettem csupán néhány kísérő rajzot, Ügy éreztem, e gondjaival lelkesítő feladat most alapvetően más, egyszersmind nagyobb felelősséget rótt rám. Együtt nézegetjük a könyvet és a kiállítás anyagát. Bár itt most a rajzokról írunk, a könyvre is érdemes felhívnunk a figyelmet. (— Tudomásom szerint Hero és Leandrosz története többször megjelent már prózai fordításban, ez az első kötött verslábas magyar fordítása, — említi Feledy.) A könyvben 18 illusztráció található, a kiállításon 60 alkotás. — Ez az eltérés abból adódik, hogy tudatosan műhelykiállításnak szántam ezt a tárlatot. A könyv rajzainak általam készített nyomait, a könyvbe nem került változatait, vesett rajzait és vázlatait mutatom itt be az érdeklődőknek. Látható a kiállításon 6 darab borítóterv-változat, 6 fedél terv, vésett rajz, 10 vázlat az első koncepciókról és 38 illusztráció-változat, a könyvbe kerültekkel együtt. Nyilvánvaló a cél: az érdeklődő ember kapjon bepillantást a könyvet előkészítő műhelymunkába. Nézzük a kiállított lapokat, egy-két ismerőst is találunk közöttük, olyanokat, amelyeket korábban már lapunkban közreadtunk. E kötet készítéséről is adtunk már hírt. Arról beszélgetünk Feledyvel, milyen eljárással, hogyan készültek ezek a lapok. — A könyv ofszet-technikával készült, és figyelemmel erre, a sorozatot litog- ráf eljárással készítettem. Ez közelíti meg leginkább az ofszetet, és ez tette lehetővé számomra, hogy a majdani nyomtatást legjobban közelítő anyagban magam is levonatokat nyerhettem róluk. Lehetővé váltak a különféle variációkkal való kísérletek, s az, hogy így a sorozat eszmei, kompozíciós megformálását eleve anyagszerűbb közegben kereshettem. * A kötet már igen sok könyvgyűjtő polcán fellelhető, nagy volt iránta az érdeklődés niár a téli könyvvásár idején. Feltehetően sok érdeklődőt vonz majd Feledy kiállítása is, amelyet holnap, január 12- én délután 5 órakor nyit meg Brandstätter György, a városi tanács művelődés- ügyi osztályának vezetőhelyettese Miskolcon, a Művészeti és Propaganda Iroda Kossuth utca 11. szám alatti minigalériájában. (bcncdck) RÚ ALATT Az alábbi iromány a közelmúltban hallott, tapasztalt történésekből állt Ö6z- sze. Ha van tanulságuk, legföljebb- az, amit mind- ahányan tudunk: a szolgáltatások fejlesztése, javítása érdekében továbbra is lehet egyet, s mást tennünk. * A bőrkabátnak — valódinak — az a jó tulajdonsága, hogy hosszú ideig eltart és az a rossz tulajdonsága, hogy hosszú ideig eltart. Vannak ugyanis emberek, akik a hosszú idő után megunják a kabát eredeti formáját, esetleg kihízzák, esetleg kifogynak belőle. Eldobni viszont nem illő az ilyen holmit, kár lenne érte, inkább át kell alakíttatni. Hol alakítanak át bőrkabátot? Nyilván annál a cégnél, amelynek ez a munka a profiljába tartozik. Miskolcon például a Hunyadi utca egyik épületén látható, olvasható egy táblán, hogy lakosság részére bőr- és műbőr ruházati cikkek átalakítását és javítását vállaljuk. Ez az! Pontosan ez az a szövetkezet, melyet ilyen esetben lel kell keresni! — Jó napot kívánok! Bőrkabátot szeretnék átalakíttatni. — Jó napot kívánok. Ha- jaj! — Valami baj van? — Sajnos, nem tudjuk vállalni. — Hajaj! — Az a helyzet ugyanis, hogy ... Szóval az a helyzet, hogy a bőrkabát átalakítása egyáltalán nem könnyű munka. És rábízni sem merik akárkire, mivel nagy értékről van szó. — Tud valakit, aki esetleg ... — Senkit. Ki vállalná ezt a munkát? Speciális gép kell hozzá, meg hát nehéz is... Ennyiben maradunk. De ne tessenek gondolni, hogy például egy nadrág átalakításához — már nem bőrről van szó — könnyebb találni szabót. Pedig még mindig akadnak emberek, akik ezért, vagy azért át akarják alakíttatni a nadrágjukat. Nem könnyű vállalkozót találni hozzá! Bab- ramunka, hálátlan munka, sokkal jobb. elegánsabb új anyagból szabni-varrni egyet. Érdeklődés, jobbra- balra. „Tud valakit?” „Tud valakit?” „Tud valakit?” — Tudok. Éppen tudnék, de... Most kell figyelni! És ígérgetni. Nem, nem pénzt, dehogy! Titoktartást! Az illető ugyanis, akiről úgy általában szó van, nem tartozik a szövetkezetiek közé. Ha úgy vesszük, a magánkisiparosok közé sem. Csak van. Ezt, azt megcsinál baráti szívességből, persze nem akárkinek. * A néni az új lakás boldogságától telített: áradozik, lelkesedik, de a tapéta nem tetszik neki. Szóvá teszi, panaszolja. A panaszra több férfiú bólogat, teljes egyetértésben. Azok a férfiúk, akiknek a feladatuk az új lakások hibás tapétáinak kijavítása. — Hát bizony, legjobb lenne, ha az egészet kicserélnénk ... — Az! Az bizony jó lenne! Azt kéne! Kicserélik? — Az a baj, hogy éppen ilyen tapéta nincs raktáron. — Hát milyen van? — Ilyen ni! Nem valami szép... — Nem. Más nincs? — Hát.. . lenne éppen, lehetne ugye... De az már... Lett. Lett más tapéta, szép tapéta, de nem ingyen. Ez megint csak érthető. — Az előszobát nem akarja kitapétáztatni? Ha már itt vágyunk, azt is megcsinálnánk.. — Jó lenne az is bizony. Mennyiért? — Nyolcszázért... Ha kisiparossal csináltatja, még drágább. Nem hiszi?. — Elhiszem. Legyen. És megy a munka, gyorsan, ügyesen, kifogástalanul. Honnan való vajon a tapéta? A vállalat raktárából ? És, akik fölrakják, vajon erre a napra is megkapják bérüket a vállalattól? Szónoki kérdések. * — Tulajdonképpen csak néhány léc kellene, falborításnak, meg kellene néhány polc a könyveknek. Jó erős legyen minden, az a lényeg. Arra gondoltam, hogy ez önnek, kisiparosnak ... — Uram, nagyon szívesen vállalnám, de nézzen körül! Ki sem látszok a munkából. Sajnos, nem megy, nem megy, most éppen nagyobb megrendeléseim is vannak, határidősek, így hát... „Tud valakit?’ „Tud valakit?” „Tud valakit?" „Tudok. Éppen tudnék, de...” Helyben vagyunk, ez már ismerős szöveg. — Mondták már, hogy miről van szó. Én megcsinálom magának, de csak csendesen, mert... ugye érti ? — Persze. Érthető. — Különben megcsináltathatná műanyagból is. Szép borítóelemekei készítenek, hiszen itt a gyára. De tudja, mennyibe kerül métere? Kábé huszonöt forint! Nem négyzetmétere, hanem ahogy mondom: métere! Ki tudja ezt megfizetni? Csakis vállalat, intézmény. Szóval, majd én megcsinálom fából, olcsóbban. Csak mondom ... De ezt már mondani sem kell. Annyit kell még talán mondanunk, hogy mindezek ellenére ne essék félreértés. A szolgáltatás fejlesztésére az elmúlt tervidőszakban milliókat fordítottunk. , Megyénk munkáslakta területein mintegy 80 millió forintot használtak fel erre a célra. Fejlődik, gyarapszik ez a rendkívül fontos terület, és a jövőben is fejlődik, gyarapszik. Szükséges is. Priska Tibor 1 i ! FÉLÚTON Ülünk a szobában. Nem tudom biztosan, csak érzem — bizalmatlan. Az a másfél óra. amire elkértem a főnökétől, a szakoktatójától, nem sok. Másfél óra alatt nem lehet megismerni egy embert. Talán tudja ezt ő is, — A nevem benne lesz? Mondom neki,1 hogy nem. Rágyújt. Kínálom S.ymphó- niával, de kék munkáskabátjának zsebéből törődött Fecskét vesz ?lő. Először 1974-ben találkoztunk. Akkor, amikor a .Lenin Kohászati Művek öntő. tanulókat „toborzott” Mej^y- aszón. Tizennégyen jöttek. A nevelőintézetben, ahol életük nagy részét —eddigi nagy részét — leélték, nemigen tudták mi is az az öntőszakma. Aztán elfogadták. A vállalat biztosította számukra mindazokat a lehetőségeket, áme. lyek a tanuláshoz, a megélhetéshez szükségesek. Valamennyiük számára szinte természetes volt, hogy ismét új helyre kerültek, új környezethez. ''örülményhez, új emberekhez kellett alkalmazkodniuk. Tizennégyen kezdték. Ma már csak nyolcán vannak. Ö megmaradt. Azt mondja, jó itt. szakmát tanul, telnek a napok, s van ami leköti... # — Sajószentpéteren születtem, 1958 májusában. Csak anyámra emlékezhetek, rá is csak úgy, nyolcéves koromig. Igaz, azután is találkoztam vele egyszer, de erről majd később. Nos, anyám a szénosztályozóban dolgozott; bátyámmal voltunk együtt többnyire. Az apámról csak annyit tudok, hogy valahol Hajdú megyében él. Iskolába nemigen jártunk, aztán nyolcéves koromban a bátyámmal együtt elkerültünk Sajószentpéterről, Nevelőszülőkhöz Ernődre. Ahogy visszaemlékszem, rendesek voltak. Két és fél év múlva azért tették ki a szűrünket, mert a bátyám valamit ellopott. — És te ? Nem tudja mire kérdezek. Hallgat. ' — Csak egyszer . .. Éhes voltam, akkor már Szala. szenden laktam egy öregasszonynál, aki magához vett minket. A kamrában volt egy köcsög tejfel. Amikor megettem, -a köcsög aljáról a macska szájára kentem a maradékot. Sosem jöttek rá, de azért én akkor az egyszer loptam. Szalaszend után jött Alsó- zsolca, ahol már egyedül maradt. Testvérét Megyas^óra vitték, hiszen a feisőtagoza- 'tosokat mind idehozták. ' — Szerettél akkoriban valakit? — Sosem voltam valamj jó tanuló. Alsózsolcán, nem. sokkal odaérkezésünk után jött egy képesítés nélküli tanítónő. Máriának hívták, néhányunkat . egyszer-kétszer elhívott a lakására; nem, félre ne értse, nem dolgozni, csak úgy beszélgetni. Volt egy testvére is, nem sokkal idősebb tőlünk, szerettünk odajárni. Azt hiszem, szeretett bennünket. Tudtam, nem sokáig leszünk együtt, hiszen akkor jártam negyedik általánosba & az ötödik osztályt már Megyaszón kellett kezdeni; A tanítónő férjhez ment azóta. — Édesanyáddal találkoztál-e? — Egyszer, amióta elmentünk otthonról. A tónál játszottunk lent, Megyaszón. Látogatási nap volt, én meg indultam befelé az intézetbe. Egy idősebb asszony ült az út melletti pádon. „Fiacskám, keresd meg Z. I-t és küldd ide!” Mondtam neki, hogy én vagyok. Ö meg elővette a személyi igazolványát, és akikor tudtam meg, hogy az anyám. — Ha jól emlékszem, egy óra hosszáig maradt ott; elmondta. hogy eladta a házat, a szőlőt és utána elment. Hát ennyi... Ja, az osztályfőnököm, aki látta az ablakból, hogy én csak ott állok a padnál és nézek utána, a végén megszidott, amiért nem kísértem el a kapuig ... — Aztán találkoztam vele még egyszer. Akkor riiár itt, az LKM-ben voltam tanuló. Egy kimenőnapon összefutottunk a bátyámmal a Széchenyi- utcán, ö vájárnak tanult, valahol Pest mellett. Mondta, menjünk haza, megnézzük, mi van a muterék- kal. A dátumokra pontosan emlékszem, ez 1975. január 27-én volt. Úgy estefelé érkezhettünk, és pontosan egy hónapig ragadtunk ott. A bátyám az anyám élettársával járta a kocsmákat, én meg a ház körűi dolgozgattam. Sosem aludtam annyit, mint akkor. Amikor visszajöttem ide a vállalathoz, vizsgálat indult ellenem. A szakmunkásképző intézetben is rossz pontot szereztem. Meg is látszot. a tanulmányi eredményemen. Régen volt, úgy érzem kár volt, akkor azt csinálnom. Most valahogy kezdek helyre jönni magammal, javult az átlagom is. — A karácsonyt és a szilvesztert Pesten, a 32-es számú szakmunkás intézetben* töltöttem. Azokkal az állami gondozottakkal együtt, akinek régen nincs hová menniük. Hogy másképpen is el lehetne tölteni ezeket az ünnepeket? Én, illetve mi jól éreztük magunkat... — És otthon? Hallgat egy kicsit, mielőtt válaszolna. — December 6-án, amikor — nem tudom miért — hazamentem, a házunk előtt óriási csődületet láttam. Rendőrség, tömeg és egy fekete hullaszállító kocsi. Nem tudtam mi van. Be akartam menni, amikor jött ki egy rendőr. — Maga az -lhunyt fia? — kérdezte és amikor megmondtam, hogy igen (fogalmam sincs, hogy miről volt szó, csak úgy ösztönösen rávágtam), kezembe nyomta anyám személyi igazolványát és azt mondta, temettessem el. — Mire gondoltál akkor? — ... hogy miből?... Ahogy ott az utcán hallottam, anyámat az élettársa ütötte agyon, miután hazamentek a kocsmából és lefeküdtek. December 11-én temették el. Az időt kérdezi. A másfél óra már lejárt. Mondom neki, majd leszólok telefonon, a főnökének. Megvonja a vállát. — És itt, a gyárban ? — Rendesek. A főnök is, a többiek is. Ha szakmai gyakorlatunk van, reggel jövünk ide. Tanuljuk a különböző fogásokat, ki jobban, ki rosz- szabbul sajátítja el. Eleinte, amikor idejöttünk az üzembe, sokan megbámultak bennünket. Persze már ezt megszoktuk. Aztán van itt egy női brigád, néha meghívnak magukhoz. Beszélgetnek velünk, ünnepek előtt mindig vesznek valami ajándékot. Az iskolában biztosítják az étkezést. a kollégiumra húsz forintot kell fizetni havonta. ' Az én ösztöndíjam 410 forint, szerdán, szombaton és vasárnap .kimenőnk van, aztán csoportosan is elvisznek bennünket különböző rendezvényekre. —Mire vágysz, mit szeretnél elérni? — Mindenem megvan. Tizennyolc éves leszek, és ha felszabadulok, abból a társadalmi ösztöndíjból, amit mindegyikünk kap, számításom szerint 18 ezer forint £og összegyűlni, a takarékkönyvembe. Hogy mire fordítom? Nem tudom, nem gondolkodtam még ezen. — Én itt maradok a gyárban. Munkásszállón szeretnék lakni, mert ugyan hova is mehetnék ? Aztán bevisznek katonának, letelik az a két év. Ki tudja, mit hoz még az idő? Barátom — hacsak azokat nem számolóin, akikkel idekerültem — nincs. Szeretnék majd venni egy házat, de ezért még sokat kell dolgozni. Szeretném ezt a házat berendezni, s szeretném ha abban a teljesen berendezett házban lenne valaki, aki úgy érzi, szüksége van rám ... Gyerek? Korai még nekem erre gondolni. Fiatal vagyok. Egyet azonban biztosan tudok: őt. nem nevelőszülők, nem intézetek nevelik majd. S ez megnyugtat ■. ■ l’usztafalvi Tivadar
