Észak-Magyarország, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-10 / 187. szám
ÉSZAK-MAGYARGRSZAG 6 1975. aug. 10., vasárnap i íiolnap éíéíéb R. F. Dasmann könyvéről A PUHA FEDELŰ, kis alakú könyvecske igen szerényen húzódik meg a tudományos-fantasztikus úgynevezett sci-fi kiadványok és egyéb olvasmányok között. Borítólapjának ijesztő rajza korántsem sejteti, hogy ez a könyv tartalmában messze túlnövi a könyvet kíváncsian lapozgató érdeklődők első rálátásra támasztott igényét. Pedig a könyvtörténelem számos példával szolgál olyan esetekhez, amikor a méltatók egy- egy írásról saját terjedelmét sokszorosan meghaladó nagyságban jelentek meg. A külföldi sajtóközlemények után most — hogy Dasmann munkáját magyarul is kiadták — hazánkban szintúgy mind több újság ad mondanivalójáról több-kevesebb értékelést. Ha C. P. Snow állítása igaz Jamés D. Watson A Kettős Spirál című beszámolójára, amely szerint „Ez a könyv egyetlen eddig megjelent könyvhöz sem hasonlít”, úgy Dasmann könyvére még találóbban és még sokkalta inkább igaz ez az értékelés. Ahogyan reménytelen irodalmi vállalkozás volna Tolsztoj Háború és béke című alkotásának szépségét egy néhány oldalas Comics ábraregényből feltárni, hasonló tudományos — és egyben társadalmi — felszínesség álcázását szolgálná Dasmann munkájának egy pár soros ismertetőbe összefogott tartalmi leírása. „A földi élet mintegy hárommilliárd éves történetének során az élő fajok sokasága váltotta egymást a vízben és a szárazföldön. Egyesek túlszaporodtak, mások eltűntek az élet színpadáról, de mind kitörölhetetlen szerepet hagyott maga után. Ezeket a nyomokat őrzik a mészkőhegyek épp úgy, mint a széntelepek és kőolajmezők, a kövült csontok és egyéb maradványok. De soha egyetlen faj sem veszélyeztette magát az élet színterét, amíg az ember el nem özönlötte a földfelszínt” — vezeti be a Gondolat Könyvkiadó az UNESCO megbízásából készített és ebben az évben magyarul is megjelentetett 150 oldalas könyvet, az Óvjuk Meg Bolygónkat. A tanulmány színpompás szerkesztésben, izgalmasan tárja elénk a napjaink emberére leselkedő egyik legnagyobb veszélyt, az önnönrhaga elleni tevékenységének közbülső és ugyanakkor végső következményeit. A GONDOLATI ÉS A TÉNYANYAG folytonos összehasonlítása nyomán az olvasóban akaratlanul is az Európai Béke és Biztonsági Értekezlet határozati anyagának a második fejezete, a környezetvédelmi gondok, s az aláíró 35 ország vállalt erőfeszítései villannak fel. Nem tud szabadulni a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1973-as Visegrádi Környezetvédelmi Konferenciáján bemutatott Siedentopf-féle mo- dell-év képzetétől, amelyben ha januárban jelent meg Földünkön a vegetáció, márciusban az első madarak, májusban virultak ki a fák lombjai, szeptemberben haltak ki az őshüllők és már november a végéhez közeledett, amikor az.első emberszabású majmok kiegyenesítették derekukat. Viszont csak december 30-án jelent meg a valódi ember. December 31-én 20 órakor halt ki a neandervölgyi ősünk, s csupán éjfél előtt 30 perccel kezdte az ember a földet művelni. Az ipari forradalom éjfél előtt 36 másodperccel indul hódító útjára. Az autó vagy a repülőgép csupán. 12 másodperccel az év befejezése előtt zúg fel. Ebben az utolsó 30 másodpercben (!) az ember eléget minden folyékony, szilárd és cseppfolyós üzemanyagot, miközben 4 másodpercenként az össztermelés, illetve 6 másodpercenként a Föld népessége is megkétszereződik. Szomorú tudni, hogy a végső 6 perc alatt már kipusztítottunk 200 állatfajtát és ebből 70-et a XX. században, ami a modellben 13 másodpercnek felel meg. Dasmann könyve a környezet válságának bemutatásával kezdődik, figyelemmel követve mind a népesség számadatainak, mind a technológiai szabályozásoknak, illetve a területhasznosításnak problémáit. A bioszféra alakításánál a levegő, a víz, az, élő világ elrendeződését, valamint az egymással fenntartott kölcsönkapcsolatainak bonyolult folyamatait és annak hatásait elemzi. Tulajdonképpen a harmadik fejezetben lép az olvasó elé az ember a maga sajátos, tudatos környezetátalakító munkájával. Az első tűz fellobbanásától az urbanizációig követi a társadalomnak a természetben mind szélesebbre tágított útjait, egészen a nagy felismerésig, hogy a természet elleni küzdelem befejeződött, hogy helyébe a természet ■ és a környezet védelme lépjen. Jól körül- határoltan világít rá a második világháború befejeztével jelentkező két — addig nem ismert — rettenetes veszélyforrásra, a radioaktivitás felfokozott károsító szerepére, valamint a szintetikus szerves vegyszerek tömeges alkalmazásának « rombolásaira. Az atombomba pernyéje is halált hozó, de az iparban és mezőgazdaságban mind kedveltebben felhasznált radioaktív izotópok sem veszélytelenek. Az egyre nagyobb tömegű anyagmeny- nyiség mindinkább növeli az ellenőrizhetetlenül „elkallódó” részek illetéktelenül kiszabaduló veszélyvalószínűségét. Jóllehet a szerző nem mondja ki nyíltan — ez érthető is —, de koránt sincs meggyőződve arról, hogy vajon nem a hatalmas atomerőművek a felelősek a levegőben csak napjainkban észlelt 131-es atomsúlyú jódizotóp és a 85-ös atomsúlyú krypton- izotóp megjelenéséért. „Most az a veszély áll fenn —- mondja Dasmann —, hogy műszaki csodák létrehozására kifejlődött képességünkkel a környezeti katasztrófák sorozatát szabadítjuk fel. De nem elkerülhetetlen, hogy így történjék”. HA HIÁNYOSSÁGRÓL beszélhetünk e könyvet illetően, úgy az az utolsó fejezetben érződik. A szerzőnek a nemzetközi kapcsolatok kérdéseinek áttekintésénél elkerülte figyelmét nemcsak a Szovjetunió és a szocialista országok környezetvédelmi munkájának a termelőeszközök köztulajdonára épülő tervgazdasági fölénye, hanem a nyugati országok diszkriminációs mesterkedései is, amellyel a környezetvédelmi munka eszközeit politikai zsaroláshoz kívánták igénybe venni. Pedig a társadalom egyetemes jövőjére utaló befejező idézetében megemlíti, hogy az idő a környezetvédelmi harcban korántsem áll az emberiség oldalán, holott: MÁR MA KELL ÓVNI HOLNAPUNKAT! Dr. Réthly Gyula Gá! Sándor: Eljön az Ki az akit elveszítesz héttornyú várban lakó sárkány ki az akit elragadsz e tájról szürke hajnalon, lobogó estén nyár kezdetén tüzek lobbaiíása legelején’? Valaki a távolság kék tornyai közül elindul ellened két puszta kézzel két szétnyíló tenyérrel felemelt tiszta tekintettel a múltak mély kútjait hordozva csontjaiban mezítláb csupasz mellkasán a napot melengetve eljön az aki eléd áll hétfejű idő hétféle tornyod titkát kitárni eljön az aki feltöri a pecséteket a zárt ajtókat az élet és a halál forrásai előtt ó a tűz a tűz a születő idő első' lobbanása a héttornyú láng a rét zöld síkja felett felemelt hajnal hét búzavirág-tenyere csobbanás , a tó közepén és a víz gyűrűi ahogy elindulnak a part felé a virradatban eljön az aki a harmadik nap hajnalán megáll majd győztesen csupasz mellkasán a napot melengetve Mczey István munkája Az olvasztár Nyersvassal telt üst lebeg a 7-es kemence ajtaja előtt. Fent a csarnok magasba nyúló fémvázain égő-vörösen tükröződik a fény. Az olvasztár a kemenceajtó előtt állva kézmozdulatokkal irányítja a darust, aki fülkéjéből vezényli 45 tonnás szállítmányát. Szinte centiről centire kell igazgatni az anyaggal telt üstöt, az ajtóig. Egy rossz mozdulat és... Elképzelni is rossz: az izzó vas nem tréfál. Egy gombnyomás a műszerfalon és lassan kitátja torkát a kemence. Mozdul a daru, bilién az üst, ömlik a fehéren izzó vas. Az olvasztár arrébb áll; szikraeső borítja el előbbi helyét. Megtörli homlokát. Lassan, alig észrevehetően emelkedik az üst. A csatornán keresztül sustorog- va tűnik el a folyékony vas. Ki tudja, hogy az olvasztár, aki a szikvízzel töltött ballon felé hajol hányszor irányította már ennek a kemencéne|j a feltöltését? Talán ő maga sem. Egy idő után nem számolja azt senki. Itt a termelés a lényeg: a heti, a havi norma teljesítése. Az olvasztár, Szabó András mondja ezt. Ingén tenyérnyi száraz hely sincs. Amikor az „újságtól jött embert” bemutatják neki — biccent. Aztán int a műszerház felé. Várni kell, nem ér rá; .mert a vas nem várhat. Bentről kifelé tekintve már nem olyan ijesztő a szikraeső. Az olvasztár, aki a Lenin Kohászati Művek martinsorán a beömlő vasat irányítja, minden figyelmét a mozdulatokra összpontosítja. Az üst elvonul. Később a műszerház egyik ütött-kopott székén ülve a szakmában eltöltött évekről beszél. Munkába állásának éve nagyon messzinek tűnik. 1938-ban szinte gyerekként lépett be a most 52 éves ember a gyár kapuján.. S együtt nőtt a gyárral. Szakmát tanult, családot alapított, házat épített; ez a természetes. Amíg az-üst újabb terhével visszatér, egy* kis pihenésre is jut idő. Azt mondja, restelkedik néha, mert megöregedett. Nem bírja már úgy, mint régen; csaknem negyven éve nézi az izzó vasat, isz- sza naponta a négy-öt liter vizel, hát nem is csoda, hogy romlik a szem, gyengül a szív, erötlenedil a kar. Beosztottjai — mind a négyen harminc éven aluliak — körülülnek bennünket. Hallgatnak, csak az öreg beszél. Róluk, fiatalokról. Szinte apáskodva kezeli valamennyit. Két éve vannak már így, egy műszakban; ismerik egymás örörhét, gondját. És ismerik egymás munkáját is. Talán ezért is dolgoznak együtt szívesen. Az olvasztár feláll. Félrecsúszott ingét betűri nadrágjába. Két gombot lenyom a műszerasztalon és a kemence ajtaja lecsukódik. Azt mondja, itt a kemencénél eltöltött évek alatt mindenki annyit tanul, amennyit a szakma megkövetel. Aki lemarad, az előbb-utóbb a szakmából is elmarad. A vas nem tűr képzetlen embereket. Arra a kérdésre, hogy szereti-e a munkáját, elcsodálkozik. Aztán elmagyarázza, hogy ezt a munkát nem lehet csak úgy, rutinból csinálni. Persze a fizetés sem lényegtelen, sőt ennyi idő után már mérvadóvá válik... A fia megnősült, a lánya férjhez ment. Három unokájára többet költ, mint annak idején saját gyerekeire. A komoly, verejtékes arc, a műszerház félhomályában az unokák említése közben felderül. Itt a hőség és az állandó zaj közepette erre is jut idő: gondolni rájuk. ★ Amikor a csarnok túlsó oldalán ismét feltűnik a nyersvassal telt üst, Szabó András is elindul. A munka, az izzó vas nem várhat. Ezt ennyi év után őis tudja. Azt mondja, hogy a vas nem tréfál. Megkínozza azt, aki ve|e bánik, belőle él. Átmegy a csarnok kemence felőli oldalára és megszokott mozdulatokkal vezényli a közeledő üstöt. Búcsúzóul a _ felnyitódó kemenceajtóra mutat. Pusztafalvi Tivadar Toronyiránt Tornakápolrtss Színben, a közös tanácson nem biztatnak. Mondják, nem nagyon érdemes fölmenni a hegyek közé ... A fiátalok elköltöznek, gyermek nem születik, öregek lakják a néhány lelkes falut. Kátyús úton haladunk. A hegyoldalon fekete ruhás, kendős asszonyok hajladoznak a sápadtra mosott kötőkben, inas, barna kar győzködik a kaszával. Egy kanyar mögött tornyot látni. Később felbukkan alatta egy cseréptető — az első ház. Libák gágognak a kocsi- úton. Szél hoz halk harangszót. Idős asszony mo- tyót köt az egyik udvaron. Hol lehetnek az unokák? — Onoka? Nem jönne az ide már semmi pénzért sem... Mit akarna egy ilyen 74 éves öregasszony mellett, ugyan miket- ki nem talál? A gyerekeket is nagyon ritkán látom, szer- teszéjjel élnek a világban. Heten voltak, de jutott is belőlük midenhová, kettő van Kanadában, van egy Amerikában is, meg ki tudja még merrefelé. A legnagyobbik, az jön ki néha háromhónaponként szombat, meg vasárnap. — Dolgozzuk a férjemmel ezt a kötérjnyi kis gazdaságot, van két tehenünk, adnak naponként 8—10 liter tejet. Ma is négy órakor keltem, sötétedésben meg majdcsak valahogy lefekszünk. Most indulnék kapálni, oda készítettem ezt a kis útrava- lót. Hát így, munkában telnek a napok, mert így szoktuk meg. Csak azt tudnám, miért hajtjuk még mindig magunkat? Földet többet nem veszünk, nincs kire hagyni. A ház sem kell itt senkinek, ha elföldelnek bennünket, majd széthordja a világnak a szél. Mi itt születtünk, itt érezzük jól magunkat, itt is megyünk majd a földbe. De a fiatalnak már nem. ez kell. Rádiónk van, azon hallgatjuk a híreket. Pozs- gai Béniná a nevem. Nehéz léptű, izzadó postás kopogtatja, a léckerítést. Lavél nem jött, a hetilapot hozta csak, a Szabad Földet. Mondja, lassan csak ebből, az újságkihordásból áll már a munkája. A 72 léleknek összejön néha nyolc, tíz levél, de az már ünnep. No és a nyugdíjak, de arról nem szabad egy szót sem. Szolgálati titok. * Csak egy van belőle, cégtáblája nincs a tornakápolnai boltnak. A helyiség kicsiny, kőpadlós, valamikor talán cselédlakás lehetett. Messziről látni, szikkadtak a kenyerek, egy halomban a polcokon mosószer, konzerv. Vegyes pálinka, palackozott régi vörösbor. Ezt itt senki sem viszi. Pénztárgép nincs, minek is ide... A boltvezető, a pénztáros, az eladó egyetlen személyben. Csodálkozom, mert fiatal. Farkas Valéria a neve. — Négy órán át tartok nyitva naponta: reggel héttől kilencig, este öltői hétig. Igazán csak a legszükségesebb élelmiszereket rendelem meg, a sót, a kenyeret, a cukrot; ezek fogynak csak. Havonta elmegy 130 darab kétkilós vekni, de ez már a nagyobbik szám, mert egyre csökken, no és a konzervek. Hetven darab húskonzerv, kétszáz májkrém és más jóformán semmi. Az üveges lecsót, töltött káposztát senki sem veszi. Itt mindenki magának főz. A boltoslány nem szándékozik sokáig itt maradni. Még tanul, addig csak, csak valahogy, de aztán rögvest le a BVK-ba. öregek közt a fiatal is hamarabb öregszik. A falu végén, egy portán elbontott ház nyoma. Megvan még az alap, látni a padozatot is, de a falak már eltűntek. Értékes a tégla, hát elvitték az ifjú házasok. S vitték az öregebb házból az ajtót, az ablakot. Helyükön még friss a vakolás, öregasz- szony húz vizet a nyikorgó kútból, szóba áll az idegennel, de süt belőle a bizalmatlanság: i — Mit mondhatnék én már ezzel a vén fejemmel? Sokat betegeskedünk, bizony. A férjem is járja az orvost, meg én is. A lányom itt lakik egy Kánó nevezetű községben, néha meglátogat. Tehénke, igás- állat volt. most nincs. Szárnyas jószág egy kevésnyi, hogy legyen vasárnapra hús a levesbe. * A falu szép, jó lenne egyszer itt üdülni. Elvész a tenger hegy köpött, szinte hangos a csend. Talán egyszer majd újra fölfedezzük Tornakápolnát is. De van, aki itt él. fiatal, és már most látja a hegyoldalak leendő nyaralóházait . .. — Nem akarok én innen sehová elmennj — mondia Maraffai Mária. — Nekem igazán jó itt. Tizenheten vagyunk fiatalok, és nagyon összetartunk. Igen szeretjük egymást, minden este ott vagyunk a , KISZ klubjában. Jártam én már sokszor Miskolcon is. de ott olyan másak az emberek . .. Vagyunk itt inép fiatalok is. És összetartunk ... Udvardy József
