Észak-Magyarország, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-10 / 187. szám

1975. crug. 10., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZÁG 7 Vendég járás és vendég látás Vasi Tokafban két csárda A nyárral együtt már évek óta visszatérő téma Tokaj kereskedelmi és ven­déglátóipari ellátottsága. Az évszázadok során kiváló minőségű borai tették vi­lághírűvé a nagyközséget. A világhír pedig törvény­szerűen azzal jár, hogy napjainkban egyre több külföldi országból keresik fel Tokajt a turisták. Egy­szóval nagy a vendégjárás, amellyel viszont — sajnos évek óta — nem tart „lé­pést” a vendéglátás. Először is; van két ha­lászcsárda. Csak így, egy­szerűen, „natúr” halász- csárda. Mindennemű meg­különböztetés nélkül. Azaz, valami különbség azért van: az egyiket, a „régit” az áíész üzemelteti. Jó a konyhája, figyelmes a ki­szolgálás, tiszta, ízléses az étterem és a halételeken kívül másfajta enni-inni- valót is kínálnak. Ezzel szemben a másik, az „új”, — amely szintén halász- csárda és a Tiszavirág Ha­lászati Mg Tsz üzemelteti — már némi kívánnivaló­kat hagy maga után. Pél­dául augusztus 4-én, hét­főn a tokaji írótábor részt­vevőinek egy része is „ész­revette”, hogy a csárda bel­ső, nagy étterme zárva volt. Délben szintén! Csak az üvegezett, Tiszára néző teraszfélében volt kiszol­gálás. Minden asztalt el­foglaltak a vendégek. Két iskolai diákcsoport az elő­térben várakozott, hogy fél óra elteltével helyet kapjanak. Az asztalokon pecsétes abroszok, megtelt hamutálak „bizonyították” a meglehetősen nagy for­galmat. Közben az aszta­loknál ülő vendégek nem győzték elhessegetni a vi­dáman röpködő legyek ez­reit! A mögöttünk levő asz­talnál három halászlét ren­deltek. A felszolgáló fia­talember néhány perc el­teltével hozta is a kért ételt, ám az egyikből jókora ada­got a mi asztalunk mellett a keramitkockára öntött. És a zsíros, hagymás lé még távozásunkkor — há­romnegyed óra elteltével — is ott díszelgett a kövön. Néhányan beleléptek, csúsz­káltak. Senki nem törölte fel! A kiöntött étel azonkí­vül, hogy gusztustalan, balesetveszéllyel. is jár Nem beszélve a legyekről. Jó néhányan bosszankodva és vegyes érzelmekkel tá­voztunk a halászcsárdából. Mint az a társaság, akik — bizonyára az ország má­sik részéből jöhettek — először helyet foglaltak az egyik asztalnál és hosszas várakozás után a hozzájuk lépő felszolgáló közölte ve­lük, hogy nem ebbe, ha­nem a másik (!) halász- csárdába kell menniük ebé­delni. Jogosan méltatlankodtak és kérdezték; miért nem lehet valamiféle névvel megkülönböztetni a két ha­lászcsárdát? Igazuk volt azoknak a diákoknak is, akik az asztalok megüre- sedésére várva feltették a kérdést: vajon miért nem nyitják meg ' legalább az ebédidőben a csárda belső, nagyobbik termét is, miért kell hosszú percekig a be­járat előtt várakozni, ami­kor lenne elegendő asztal és ülőhely is?! Az említett példák is bi­zonyítják, hogy Tokajban nagyobb figyelmet kell for­dítani a megnövekedett vendégj árásra és a hozzá kapcsolódó vendéglátásra! F. Gy. r A bogácsi strand szom­szédságában, a Mezőköves­di járási Úttörőelnökség út­törőtáborának területén tábla „hirdette”: itt ren­dezték meg a mezőkövesdi pajtások rajztáborát. A tá­bor névadója Ék Sándor, akinek munkásságával, mű­vészetével már a táborozás első napján megismerked­tek a gyerekek. Eridéi La­jos rajztanár vezetésével ugyanis 22 úttörő töltött kellemes hat napot Bogá­cson, ismerkedtek a tájjal, a matyó népművészet ha­gyományaival. S ebből az ismerkedésből születtek meg azok a kis rajzok, váz­latolt, akvarelek, amelye­ket be is mutattak a sátrak mellett felállított alkalmi kiállító paravánokon. Akár az úttörők programját is nyomon lehetett követni ezeken a rajzokon keresz­tül. A legügyesebb, a legte­hetségesebb gyerekek ke­rültek a mezőkövesdi álta­lános iskolákból a bogácsi rajztáborba, melynek meg­valósításához nemcsak az úttörőelnökség és az úttö­rőház, hanem a Matyó Há­ziipari Szövetkezet is se­gítséget nyújtott. A szövet­kezet ötezer forintos támo­gatása nélkül minden bi­zonnyal csak elképzelés maradt volna a táborozás. Így viszont nagyszerű le­hetőséget teremtettek ah­hoz, hogy a gyerekekkel sokoldalúan foglalkozhas­sanak, miközben a táboro­zás örömeinek is hádolhat- nak. Mert nemcsak a ma­tyó művészettel ismerked­tek a gyerekek, nemcsak a táj szépségei „kerülnek át” a rajzlapokra, nemcsak a különböző alkotási módok­kal, technikával kötnek szorosabb barátságot, ha­nem élvezték a vakáció napjait is. Daltanulás, já­ték, strandolás, tábortűz ugyanúgy szerepelt a prog­ramban, Ma már újra odahaza vannak a gyerekek, de a rajzmappában ugyancsak sok kis alkotás őrzi még a táborozás emlékét. S az el­következő hetekben, hóna-? pókban is hasznosítják mindazt, ami a Bogácson töltött napokban rakódott le emlékezetükben. (es. a.) alkotásokból válogatnak össze néhányat a gyerekek és a táborvezető. A „civilizációs betegsé­gek” egyike az alkoholiz­mus. Mert az. alkoholizmus betegség. Számos , ország küzd vele. Az - alkohol nemcsak az iszákos ember fizikai és szellemi állapo­tát rombolja le, nemcsak családi élete megy tönkre, hanem mérhetetlen kárt okoz a társadalomban is. Azt, hogy az alkoholista előbb-utóbb tönkreteszi magát és családját, többé kevésbé mindenki tudja a környezetének példáiból is. Azt már kevesebben, hogy az alkoholizmus miatt ki- ' esett munkanapok, a kép­ződött selejt, a bekövetke­zett üzemi és közlekedési balesetek és bűntettek mil­liárdos nagyságrendű kárt okoznak társadalmunknak. Ma már alig vitatják, hogy az alkoholizmus be- 1 tegség. Ennek elismerése viszont valami (éle kényel­mi állapotot teremtett, so- I kan teljesen az egészség­ügy problémájának tekin­tik. Holott az alkoholizmus társadalmi probléma. Egész­ségügyi apparátusunk eh­hez a legnagyobb felké­szültséggel is kevés — len­ne. Lenne, mert egyelőre túl sok fegyvere sincsen. Miskolcon például 3000— 4000 gyógykezelésre szoruló alkoholista él a becslések szerint. Az önkéntes elvo­nókúrára mégis hosszú idő óta csak 100 körül jelent­keznek évente; a zárt in­tézetben kezeltek száma pedig esztendők óta .csök­ken (1972-ben: 50, 1973­ban: 30, 1974-ben: 15) — a helyhiány miatt. És hiá­ba fejlesztik 60-ról 120 ágyasra a Semmelweis Kórház elmeosztályát az V. ötéves tervben, nem lesz lehetőség az alkoholelvonó­részleg kialakítására. Mindezekből világosan kitűnik, hogy a gyógyítás­ra — amely egyébként is az utolsó fázis — nagyon kevés a lehetőség. S amíg az egészségügyi szolgálat nem tudja biztosítani a gondozást és gyógykezelést, addig az erre irányuló pro­paganda is csak váktöltés- sel való lövöldözés. (Egyéb­ként idén még, az amúgy sem nagy hatóerejű plaká­tok sem kerültek ki az ut­cára.) Az alkoholizmus okainak feltárására széles körű ku­tatómunka kezdődött ha­zánkban az elmúlt évti­zedben. Naiv megállapítás­nak tűnik, de kulcskérdés, hogy az alkoholizmus az iszákossággal, ez a túlzott alkoholfogyasztással, ez utóbbi pedig a kialakult szokásokkal függ össze Öröm és bánat) ünnep vagy munkakezdés, a munka közbeni fáradtság, a letu­dott munka mind-mind ok a koccintgatásra. 1972-ben egy lakosra 10 liter abszolút alkohol ju­tott Magyarországon. (A legkülönfélébb szeszes ita­lokat 100 százalékos alko­holra átszámítva.) Az egy lakosra jutó abszolút alko­holfogyasztás tekintetében ezzel a világon a 10. hely­re kerültünk. 1973-ban ugyan csökkent a tömény- fogyasztás, ' de nőtt a bor és sör aránya. Nem beszél­ve arról, hogy a statiszti­kában nem szerepel a zug- pálinkafőzdékben termelt — szakemberek szerint te­kintélyes mennyiségű — szesz. Jóllehet a kereskedelem és a vendéglátás is sokat tehetne az alkoholizmus és iszákosság visszaszorításá­ban, most már tisztán kell látni, hogy a radikális esz­közök és beavatkozások tu­lajdonképpen hatástalanok. (Például a skandináv or­szágokban este hat órakor bezárnak -a kocsmák — mégis dühöng az alkoho­lizmus; nem használ még a kényszermunka sem.) Miskolcon is bezárt egy tu­cat kocsma és falatozó, ám közönsége a helyén nyílott létesítménybe jár vissza, vagy más helyen keres le­hetőséget. És tulajdonkép­pen az is mindegy, hogy egy élelmiszerboltban egy polcot vagy tízet foglal-e el italáru. Mindenképpen hozzá lehet jutni a szesz­hez. A dolog tehát végül is nevelési téma. Sok mindent lehet kap­ni, amivel árthat magának az ember. De nem árt, mert’ nem szokás. A zsi- lettpengével felvághatja bárki az ereit, mégsem le­het betiltani, vagy eldugni a boltban. De a gyerek ke­zébe nem adja épeszű em­ber. Míg ugyanez az ép­eszű ember nyugodtan ad egy korty bort vagy sört a gyereknek. Főleg, ha ün- ■ nép van. Hogy a nevelés •— első­sorban a családban, hiszen a jó, s rossz példát ott lát­ja, elsősorban a gyerek az italozással kapcsolatban — milyen nagy jelentőségű arra, egy „nem szeszes” példa. Égjük orvos bará­tom úgy nevelte kezdettől a gyermekeit, hogy ha jók, hagymát ehetnek vacsorá­ra. (Ha rosszak, nem kap­nak.) Gyermekeinek sem­mit sem jelent például a csokoládé és cukorka, mely egyébként meg sem köze­líti egészségügyi szempont­ból a hagjunát. Higgyük el, hasonlóképpen van ez az itallal is. Józan embernek semmit sem jelent. Az egészséges életre ne­velés egészségügjü problé­ma is. De egyáltalán nem­csak az egészségügy „pro­filja”. Mint ahogy az egész alkoholizmus sem az. A család, az iskola, a ven­déglátó helyek — és így tovább —, egy szóval; csak az egész társadalom együt­tesen léphet előre az alko­holizmus elleni küzdelem­ben. És rrtég ez az együt­tes harc sem hozhat gyors és hathatós sikert. Ez a realitásokhoz tartozik, akárcsak az, hogy az alko­holizmus Detegség. De az iszákosság még nem. Nyitray Péter Életrajzokat, pályaképeket lapozgatva... A z én gimnazista ko­romban igen kevés természettudományos ismeretet kaptunk az álta­lános irányú közoktatástól. Így, a gyenge alapok bir­tokában, szakkönyvekből nem tudom pótolni mű­veltségem effajta hiányait, — de a népszerűén megírt tudománytörténeti művek­ből, kiváltképpen tudósa­inknak a mi világnézetünk szerint megrajzolt életraj­zából, pályaképéből sok minden világossá vált előt­tem. S főként: nem kevés érdekességre bukkantam. 1970-ben indította meg az Akadémiai Kiadó A múlt magyar tudósai gyűj­tőcímmel az ilyen okos, hasznos, olvasmán>ros stí­lusú és korszerű szemléletű könyvecskék — életrajzok, pályaképek — sorozatát. (Másféle sorozatokról is említést tehetnénk: Így élt..., Életek és korok stb.) E sorozatban egy-egy alkalommal öt, csak együtt, tokban kapható könyvecs­ke jelenik meg. Sajnos, csupán Ms példányszám­ban, ezért — Miskolcon ki­váltképpen — nehezen le­het hozzájuk jutni. A na­pokban már a hatodik ilyen .gj'űjtemény, tehát a 30-ik könyvecske hagyta el a sajtót. A helyesebb és pontosabb összefoglaló cím voltaképpen az lenne, hogy a múlt és a közelmúlt ma­gyar tudósai, hiszen példá­ul a II. sorozatban Kodály Zoltán, Geleji Sándor, Mol­nár Erik életéről, tudomá­nyos ipunkásságáról szól egy-egy kis kötet, s ők 1967-ig, illetve 1966-ig él­tek, dolgoztak. (Őszintén fájlalom, hogy részletesebb méltatást sehol sem olvas­tam a Geleji Sándort be­mutató kismonográfiáról; hiszen e könyv „hőse” 20 esztendőn át volt a mis­kolci Nehézipari MűszaM Egyetem tanszékvezető pro­fesszora, s munkatársa és utódja, Kiss Ervin proíesz- szor rendkívül vonzóan, fi­nom tollal, a műszalú kér­désekben járatlan olvasók számára is követhetően, érdekesen rajzolta meg Ge­leji Sándor életét, egyéni-( ségét, tudományos és tu- ’ dománj’szervezői munkás­ságát, oktatói — pedagó­giai arculatát és elveit is... — Ugyanebből a so­rozatból a Herman Ottóról, múzeumunk névadójáról szóló könyvecske — három szerző írta három fejezetét — ismertetését, méltatását vagy bírálatát is szívesen olvastam volna...) M ár pusztán annak fel­sorolása is tanulsá­gos lenne, tudomány­ágak szerint csoportosítva, hogy kikről szólnak, kiket mutatnak be az eddigi 30 könyvecskében a szakava­tott és az ún. „nagyközön­ségnek”. tehát: színvonalas népszerűséggel író szerzők. Eheljrett azonban csak né­hány érdekességet ragad­nék ki. így Korányi Sándornak, a modern magyar belgyó­gyászat megalapozójának két megállapítását: ..Az or­vostudományban egyetlen igazság van: ez a tudásnak és az embérszeretetnek igazsága, mely nem alakul­hat senkinek egyéni felfo­gása szerint.” A másik csak pályaképe megrajzo­lójának, Magyar Imrének szövegébe ágyazva érthető. Tehát: Korányi „minden embert tisztelt, bizonyos mértékig, emberi mivol­tukban még azokat is, akik lealjasodtak. „A tehetség­telenek örök összefogása a tehetséggel szemben” — mondta, amikor a kari ülésről szomorúan újságolt egy-egy méltatlan döntést. A nagy magyar orvosok közül való Huzella Tivadar (1836—1951.) is. Életrajz­írója és utóda, Törő Imre szerint „beiktatta az álta­lános biológiát előadásai­nak programjába, és nagy tevéken j'séget fejtett ki, hogy az orvostanhallgatók, tanrendjébe a biológia be­kerüljön”. Gondoljuk meg: századunk 20-as és 30-as éveiben ezért még küzdeni, sőt, harcolni kellett, mert „egyenesen megtiltották ne­ki, hogy biológiát adjon elő. (!) Sokszor elmondot­ta. hogy az orvostanhallga­tók elvben úgy mennek át a klinikai tanulmányokra, hogy nem tudhatják; az embert nem a gólya hozza. Ö ezért ...........mindent el­m ondott hallgatóinak a biológia alapjairól, amit csak fontosnak tartott”. Egyébként „liberális gon­dolkodása” miatt, „amely abban az időben az ő kö­rülményei között baloldali politikának felelt meg”, gyakran „összeütközésbe került a fasizálódó környe­zettel __ Folytak a Huzel­l a elleni támadások, me­lyek egészen apró. de sok­szor élesen személyeskedő és \ becsületsértő hullámo­kat is vertek. Huzella nem­csak védte magát ezekkel a lealacsonjütó vádakkal szemben, hanem maga is támadt. A kari tanácste­remben a kari ülések al­kalmával saját részére egy kis asztalkát vitetett be. dokumentálva, hogy tárna-1 dóival nem ül le egy asz­talhoz, miután nem tehet­te meg, hogy az üléseken ne vegjren részt, hiszen ez hivatali kötelessége volt. Különös harcot foljüatott szeretett biológiájának el­ismertetéséért.” ... Egy másik könyvecské­ből — az ugyancsak világ­hírű orvosról és állatorvos­ról, Hutyra Ferencről (1860 —1934.) szól, aki „megsze­mélyesítője, géniusza lett az állatorvos-tudomány­nak” — megtudhatjuk pél­dául azt. hogy hazánkban cak 1872-ben szüntették meg az állatorvosi oktatás­ban a német nyelvű elő­adásokat (!) és rendelték el a . magjrnr nyelv, az anya­nyelv kötelező használa­tát'. .. Vagy. hogy a XIX, század második felében Eötvös József. Trefort Ágoston és Markusovszky Lajos már tudatosan hang­súlyozták a közgazdaság, közegészségügy és közne­velés oszthatatlanságát, s Hutyra egész tevékenvsége már „az egészségpolitika és művelődés-, illetve ne­veléspolitika közös célkitű­zéseinek jegyében” bonta­kozhatott ki... M indezzel azt is bizo­nyítani Kívántam, hogy a jói- megírt ' udománynépszerűsítö' élet­rajzok és oálvaképek érde­kességben is vetekedhet­nek az életrajzi regénvek- kel!... Gyárfás Imre i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom