Észak-Magyarország, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-03 / 181. szám

tSZÄK-MAGYARORSZAG 6

1973, aug. 3,, vasárnap

Rehaanék

Valami három esztendei szünet után június első felében ismét jelentkezett a képernyőn a jajkiáltás, a minap meg a második csatornán megismételték: Velence veszélyben van! Ez alkalommal egy amerikai dokumentumfilm kiáltotta világgá Volpi grófnő segélykérelmét: segítsen a világ Velence megmentésében, mert pusztítja a tenger, az iparosodás, a Bak járókelő és a sok galamb.

Évekkel ezelőtt, úgy három-négy hetenként — sok millió embertársammal együtt — „megdorgáltak” a képernyőn, mert még mindig nem tettem semmit, vagy nem eleget Velencéért, „az Adria gyöngyszemének, az egész világ kincsének” megmentéséért. Mindig szégyelltem magam, mert a sokféle riport- és dokumentumfilm alkotói képesek voltak azt hinni: bosszúból vagyok ilyen közönyös, mert a Rialto-híd zsibvásárjában egyszer egy árus alaposan becsapott egy bordó színű ingpulóverrel... Esfcüdöztem mindenfelé: nem vagyok közömbös Velence iránt, de mit tegyek érte? Vétkes sem vagyok a pusztulásában. Talajszintjének süllyedéséhez talán hozzájárultam, amikor terein, utcáin lépkedtem, de szobrainak nem ártottam sem kormolással, sem füstöléssel, mert nem is dohányzóm. Mit tehetek hát az ottani füst és korom éllen, ha az itthonival sem bírok!? Szentül fogadkoztam: rohanok Velencébe, amint csak tudok és őrzöm, óvom az Adria gyöngyszemét, csak mondják meg, mit

Velencék

kell tennem érte nekem, az egyes embernek.

Azóta is rohannék Velencébe, de már vagy három éve nem korholtak a képernyőről tunyaságom, Velence iránti közömbösségem miatt. Így most, június közepén, meg pénteken Volpi grófnő SOS-kiáltása, meg a különböző szakemberek, illetékes személyiségek nyilatkozata szinte már régi ismerősként köszöntött rám. Ez az adás, bár alapvető célja ugyancsak a világ figyelmének felhívása volt, határozottan kimondta, -mennyire felelős Velence pusztulásáért az olasz kormány, ugyanakkor elég élesen állította szembe egymással a korszerűsödést a nosztalgikus emlékőrzéssel ■— az utóbbi javára.

Már-már megint arra gondoltam, hogy Velencébe rohanok segíteni, aztán eszembe jutott, jó néhány hazai műemlék pusztulása (a Gazdátlan kastélyok című adás például igen markáns képsorokkal győzött meg erről), jó néhány olyan hazai ipartelepítés, amely a környék életét mérgezi. (Erről meg két hete éppen az építésügyi és városfejlesztési miniszter tévényilatkozata erősítette meg eddigi ismfereteinket.) Volna hát itthon is teéndőm a műemléki értékek mentésében, a környezet védelmében.

Örök tiszteletem Velencéé, de örök gondjaimat kitöltik a hazai hasonló bajok. Még ha nem is egy egész város pusztulását jelentik.

De ha ezek után is még szükség van rám, csak szóljanak, és én rohanok Velencébe. (benedek)

AKÁC ISTVÁN

Ha a polgár...

Ha a polgár beszél veled,

— a beszéde nem kenyered.

Ha kezed kezébe veszi, ezt is számításból teszi.

Mikor „súlyodat” lemérlek —

s nem vagy nekik elég érték:-----k

öre vetnek, és nevetnek, kinevetnek.

Csendélet

Barczy Pál rézkarca

Á vas, a lűz

A tűz nem hazudott. Bár zöldje káprázat volt, ígérete mégis igaz, hiszen olvasztó ölelésében újjászületik a vas, hogy pirosán, majd fehéren izzó tömbként alázatosan az emberé legyen. A birkózásból, olt benn a kemence gyomrában végül a tűz kerül ki győztesen, s mint a jó hadvezér, lei legyőzvén az idegen ellenállót, büszkén, de a szolga meghajlított gerincével átadja uralkodójának: rendelkezz vele. S a kovács rendelkezik a vas felett.

Ám a szolgát is meg kell fizetni, s a. kovács fizet. Fizetsége a győzelemért, hogy testének nedveiből, fülének labirintus járataiból, szemének éles fényéből egy részt a tűznek és a gépekké, kalapácsokká formált vasnak ad.

Fizet!

Ruháján kristályos, sós csíkokat húz az izzadtság, mint kőzeten az idő, a természet, formáló keze. A sötétkék vásznon a márvány erezetéhez hasonlóan jelennek meg a verejték fehér sávjai fokozatosan, ahogy az alkotás, a munka halad, újabb és újabb kristályosodott vonalak jelzik az idő múlását, az alkotó tevékenység folytonosságát.

A kemencék tüze csak a felvillanásokkor festi bronzszínűre a kovács bőrét. Inkább kiszívja barnaságát, talán éppen nedveivel együtt. Mégis itt gördülnek a legszebb bőrökön a verejtékcseppek, s ahogy egészséges színüket, úgy izmaik keménységét sem tudják a nedvek testből távozásukkal kiszikkasztani.

A kovács tudja, a tűz nem játék. Ha az ember

és a kovács

gyenge uralkodónak mutatkozik, ellene tör. A kovács tudja — ahogy Kocz- ka Sándor az itt korán megrokkant apjára emlékezve mondta — mindenre számítani (kell. Csak pillanatnyi figyelmetlenség, s már csak félember az ember, és sosem lesz kovács többé. Ezért dolgoznak a kovács feleségek, még ha hal-hétezer forintot visz haza a családfenntartó akkor is, mert mindenre számítani kell.

Ám a kovács, a.lwgy számol az esetleges rosszal, a tragédia, lehetőségével is, úgy számit és úgy harcol öröméért, sikeréért, s a tragédiát egyre inkább kizáró körülmények megteremtéséért is.

Tágas, csendes, levegős házat épít, hogy helyet'adjon a gyermekszónak, a. nevetésnek, az éjszakai nyugalomnak. E házban nehéz súly alatt inkább csak a, szék, a fotel, az ágy nyög. A kovács pihen.

Otthonában nem kell birkóznia az ellenféllel, a, vassal, sem a, lázadásra mindig kész szolgával, a tűzzel. Iia van még ereje, birkózhat önmagával, akit ugyancsak újra kellene teremtenie napról napra, mindig jobbá, okosabbá kellene edzenie, formálnia, s ebben a küzdelemben a kovács egymaga az ellenség, a szolga és az uralkodó is. Fizetnie kell, sokat kell tanulnia ahhoz, hogy emberi mivoltának hideg, megmunkálatlan részei felizzanak, alakíthatók legyenek, hogy büszke uralkodója lehessen még egy, újabb, szépen megmunkált anyagnak, kiművelt szellemének is. 'fury Ibolya

Gyerekek, nyári hőségben

/i

E

gyik igazgatótanitó barátomnál időztem röviddel a tanév befejezése előtt. A nagyszünetre kirajzó gyerekek önfeledt lármával népesítették be a tágas iskolaudvart. A fegyelem pórázáról szabadulva szertefutottak, ám csakhamar csoportokba verődtek, s ki-ki a tízóraihoz látott. A gyermekekre oly jellemző elevenség, szüntelen mozgáskényszer feloldódott valami álmatag semmittevésben.

Ritkán fordulok meg fa'u- si iskolában, s amikor barátom rám kérdezett, itt és most mi jutott eszembe, kapásból válaszoltam: feltűnően jól öltözöttek a gyerekek.

Rábólintott, ez kétségtelen, s menten szociográfiát rögtönzött a családok, anyagi helyzetéről, gyermeklétszámról, a szülök foglalkozásáról, (a férj az iparban, a feleség a tsz-ben), a háztájiban gyümölcsöződé kétlakiságról... A feltűnő jólöltözöttség és jóltápláltság mögött felraj- zolódotl az a társadalmi ná*- tér, amely apologetikus hangulatba ringatott *- „jól megy nekik ..

Ám barátom — hirtelen és váratlanul — ellenfénybe állította a látványt, nyomatékosan kijelentve: a gyermeket nem feltűnően jól, hanem célszerűen kell öltöztetni. Már-már ingerülten sorolta, a szülői értekezleteken falra hányt borsó minden olyan szó, amely a fennhéjázó divathóbort ellen ágál — a szülők jómódjuk „kirakati bábujának” tekintik gyermekeiket, pedig a gyerek nem bábú!

A június eleji kánikula árnyékba verte az „ünneplő- een” nyakig begombolkozott gyermekeket, pihegtek, szemmel láthatóan szenvedtek a hőségtől. Egy kezemen megszámolhattam a szellősebben öltözötteket — de még a rö- vidnadrágosokon is térdzokni volt, a kislányok drága harisnyanadrágban „feszítettek”.

Az igazgató kedvetlenül legyintett: az orvos intelmei se találnak meghallgatásra, hogy a nylonzokniban tönkremegy a gyerek lába. Az a rögeszméjük, ha csupasz lábra húzzák a szandált, valaki azt találja hinni, a családnak nem futja zoknira .,.

Magam is — az igazgatóval együtt — a „mezítlábasok” nemzedékéből való vagyok, tudom tehát, hogy „honnan fúj a szél” — a múltból, szegénységünk szívszorító emlékei felől.

Barátom lajstromba szedte gyermekkora - társasjátékait, amelyek észrevétlenül öröklődtek egyik nemzedékről a másikra. Mondom, észrevétlenül, egyetlen mozgató rugójuk lehetett: a gyermak cselekvésre nógató mozgáskényszere és a ve télit ed és jellemformáló buzgalma. Egyikkel sem boldogult egy gyermek, de még kettő sem. legalább három kellett hozzá, a „csodás hármas”, amely már mozgásba hozhatta a nevelői kölcsönhatásokat. Egyedül a labdával tucatnyi játékot űzhettünk, de a porban meghempergő labda foltot ejt az „ünneplős” gúnyán — ki is ment a divatból mindahány. Egymás kezét fogva lendületes „ostorkál” játszottunk, csak a legerősebb és legvakmerőbb vállalta az ostorvég szerepét, a tét — lábon maradni! Az „Adj, király, katonát!” — más harci mondással — talán az emberiség hajnalko- rából származik, amikor még se király, se katona nem volt — a gyerekláncnak Tte- kiszáguldó nebuló sokért nem adta, ha sikerült áttörnie a sorfalat. Amint az eső elállt, rohantunk az árokba gátat építeni a lefutó víz elé. A Nagyút lejtős árkában több gát is készült — a „legszebb öröm — a káröröm” fondorkodott a legfelsőbb gáttulajdonos lelkében; s a szabadjára engedett áradat elmosott minden gátat. A sárj Öh, hát a sár kitűnő eszköze megannyi játéknak! Az egyik neve hangutánzó eredetre vall: csuhú! A serpenyőiként kiképzett sáredényt szájával lefelé vágtuk földhöz, miközben sikamlós rigmust rögtönöztünk, megeresztve hangunkat: „Olyant szóljon, mint a ... csuhú!” A nagyobbnál is nagyobb buffasnás volt a cél. A röppentyű is kitűnő szórakozást jelentett. A botvégre erősített sárgolyóbis elröppent a lendülettől, parity- tyánál is messzebbre hordott.

Persze, mezítláb voltunk, egy szál klotgatyában, amit akár magunk is kimoshattunk, s mire eljött a boldog vakáció szomorú vége, a fekete, fényes pamutszövet földszürkére fakult.

Igen, a „csupasz” kenyeret is csemegeként fogyasztottuk el, s ha bőségesen akadt volna rá- és hozzávaló, bizony mondom, vasgyúrókká erősödhettünk volna. Megettük volna ‘szüléink fejéről a hajat — ezt ők hajtogatták, miképp a mai szülők mostanság ennek pont az ellenkezőjét fájlalják: olyan étvágytalan ez a gyerek, csak turkál az ételben... semmi sincs ínyére.

B

arátom tapasztalatai a „túlöltöztetésről” val óbárTlefiangol ók. A gyermekek állandósult félelemben élnek, mert szüleik csak arra emlékeznek igenigen jól, hogy ők nagyon meg tudták kímélni „jó ruhájukat”. Azt azonban már régesrég elfelejtették, hogy csak a hét egy napján, vasárnap „nyalták ki” magukat, és igazán kibírták azt az egyetlen napot sárbaüiés, fáramászás, labdázás nélkül — igazában kipihenték egy végigjátszott hét fáradalmait.

Ami rajtunk hétközben nyüvődött, nem támadt miatta családi perpatvar, híre nem jutott el apánkhoz, hiszen anyánk se tette szóvá. A harisnyanadrágot ma sem adják ingyen, a drága öltöny kabátját anya meg se tudja varrni, ujjnyi repedésért egy vagyont elkér a műstoppoló. A magáról megfeledkező legényke szorongva lépi át otthona küszöbét, mert anyu szemét nem kerüli el a fillérnyi szakadás a nadrágon. „Már megint... sírba tesz ez a kölyök! No, csali jöjjön haza apád!”

Mondjam azt, hogy az apával megfenyegetett gyerek eszében kegyetlen óhaj is megfordulhat?

Az igazgató falusi szegénynegyedben cseperedett fel, amelyen a portáknak egyáltalán nem, vagy csak jelképes kerítésük volt, a gyerekeket ezek az udvarok nemigen korlátozták mozgásukban. Tanulmányozta a ma épülő, módos házak udvarát, s azt tapasztalta, hogy a „Tiszta udvar — rendes ház”-mozgalom kitüntető címért — a homlokzatra ne- lyezett táblácskáért — a háztulajdonosok komoly erőfeszítéseket tesznek. A házépítésben, a berendezésben fordulatnak beillő fejlődés van, az életmódban kevésbé. Az udvar egy jelentős részét elkerítik, baromfi, sertés számára. A maradék portán gondozott virágágyak, kiégett, több színűre festett villanykörték a faragott karókon, amelyek szirmoktól roskadozó rózsatöveknek nyújtanak támaszt. A szabad tér leszűkül. Az elrúgott loci kárt tesz, lesepri a törékeny bimbókat. A szülők gyermekeiktől az udvaron is „viselkedést” várnak. Az utcára vagy távolibb legelőre nem eresztilt őket. Az anya: „Legyetek a szemem előtt!”

Amíg nem voltunk munkára fogható korban, nekünk nem kellett szüléink szeme előtt lenni — állítja az igazgató. — A mi megboldogult gyermekkorunkban sajátos, jobb kifejezés híján — „oar- lagi nevelés” folyt Akár a csirkéket, a gyerekeket is „kicsapták” a gyepre. A gy érméit igazi társa nem a felnőtt, hanem a másik, a többi gyerek. A felnőtt „korlátoltságban” szenved, nem tudja, meddig szabad. A gyermekek „parlagi közössége” pontosan ismerte a gyermeki cselekvés határait, például meddig szabad huzigálni egy csábító hajfonatot — amíg nem kap egy nyaklevest. Ha elsírta magát, akadt vigasztalója, hiszen nem egy- korúak voltait: kicsi-kisebb- legltisebb. A szegénynegyedben egyetlen egyke volt. Hamar megbántódott, rögtön szaladt anyjához, apjához. Az apa fenyegetőzött: „Ügy merjetek a fiamhoz nyúlni, hogy kitépem a fületeket!” A gyerekek nyúlnak egymáshoz, a fiúit éppenséggel földhöz is kenik egymást. A „ne- báncsvirághoz” nem nyúltak, kiverték maguk közül, „menj az anyád szoknyájához”. Minden „brancsban” volt egy nagyobbacska lány, alti anyáskodva rendet tartott. Ha fürdeni mentek a folyóra? A nagyobbak ismerték a veszélyt. Tízen húszán, sokan voltak, vigyáztak egymásra. A kisebbeket úszni tanították a nagyobbak, de ha a mély bukkanó felé merészkedett egy rakoncátlan, azon frissiben elverték. Panasznak helye nem volt.

Nem idill volt ez — a mezítlábas falusi nemzedék gyermekkora így zajlott. Az

egyke, de inkább a „kettőcs- ke” itt is divatba jött. Az életszínvonal jócskán emelkedett. És divatba hozta a túlöltöztetést, játéknak a vásári portékát — hajdani, szinte „eszköztelen” közösségi játékok helyett, amelyek egybetrombitálták a szegénynegyed apraját. Ügyességről, eszességről egyaránt vallatott az a régi játék. A túlöltöz- tetés „kényszerzubbonyában” esetlenné. válik a gyerek. A gondozott portákra nem seregük össze sok gyerek — a felnőttek résen vannak. Kárt tesznek virágban, ruhában, az ablakot is kiverhetik. A károkozás lehetősége valóban megszaporodott.

Mit tegyünk? Vissza a me- zítlábassághoz?

B

arátom kedvetlenül csóválta a fejét. Az nem megy, s ő nem is kívánja, bár tudván tudja, mezítláb nem is olyan rossz, ha hozzászokik a talp. A „visszaszoktatás” prófétáit kinevetnék. Negyven éve készült barátomról az első fénykép. Első osztályosok. Mindegyik mezítláb van rajta, csak a tanító fia nem. Ha el akart köztük vegyülni, játszani akart velük, lerúgta a cipőt, nehogy kárt tegyen valamelyikükben, „hasonulnia” kellett. Most a mezítlábasoknak cipót, kell húzniuk, hogy belőgadtasso- nak. Amikor otthon járt. mutatta a képet egykori osztálytársainál?, , és sorra megdorgálta mindegyiket: a

kölykötökön hosszúnadrág, s szandálos lábán zokni?! Ügy néztek rá, mint akinejk nincs ki mind a négy kereke. Mostani „állomáshelyén" megállongatja napon tővő :a- nítványait: fiam, egy fürdő- . nadrágban se fáznál, lábad se, ha nem húznál rá zoknit. A gyerekei? zavarban vannak, anyjukra hivatkoznak.

Szegény gyerekei?, mondta barátom.

önéletrajzunk bosszúja, mondtam én.

Gulyás Mihály