Észak-Magyarország, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-01 / 101. szám
c ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1975. május csütörtök Érthetően, a népről, a néphez A XI. pártkongresszus több megközelítésben is foglalkozott a művészi alkotómunkának társadalomformáló sze- •j repével, feladataival. Mind a beszámolóban, mind a határozatban, illetve a program- nyilatkozatban megfelelő helyet kapott ez a témakör. A beszámolóban többek között azt hallhattuk, illetve olvashattuk, hogy „ ... a forradalom elsősorban nem a művészi formákban, hanem a társadalomban megy végbe. Az alkotók azonosuljanak a néppel, a művészeti alkotások érthetően és valóban a népről, a néphez szóljanak, a szocializmust építő magyar nép életét, munkáját, harcát fejezzék ki". Ez a kongresszusi állásfoglalás nem új, hanem magas szintű összegezése a több, korábbi párthatározatban, állás- foglalásban megfogalmazott j elvárásoknak, s elsősorban a társadalmunk gerincét képe- ! ző munkásság és a művészeti alkotások kapcsolatát, egymáshoz való viszonyának milyenségét kívánja meghatározni. Már az elmúlt évben hozott közművelődési pártha- , tározat is szólt erről, illetve jj a határozat végrehajtására hozott intézkedések, irány- mutatások között is íeltalál- | juk ezt a gondolatkört. Az 1974. szeptember 25-i orszá- ) gos közművelődés-politikai ' aktívaértekezleten — elsősorban Aczél György előadói be- í szédében, de több felszólalásban is — hangot kapott, hogy a munkáskultúra, a munkásosztály kultúrája azért tölthet be centrális ' szerepet a nemzeti kultúra minden területén, mert nem kizárólagos jellegű, hanem minden haladó hagyomány szintetizálását, elsajátítását célozza, s új értékeket létrehozó erényei mellett az emberi kultúra évezredes eredményeinek, értékeinek kritikai elsajátításán alapszik. A szocialista kulturális forradalom a kultúra továbbfejlesztését s nem rombolását jelenti. A mumkáskultúráról azért is kell külön beszélni a bevezetőben idézett kongresszusi állásfoglalás kapcsán, mert tagadhatatlanul jelen van egy olyan végletes nézet, amely szerint a fizikai dolgozók kulturális igényei, nem utolsósorban, vettől elválaszt- \ hatatlanul az életformabeli igényei fenntartás nélküli és abszolút mércét jelentenek. Ez a nézet nem veszi figyelembe a munkásság rétege- zettségét, ezen belül kulturális rétegezettségét. S ameny- nyire ez a rétegezettség és kulturális igénybeli differenciáltság a munkásságra érvényes, pontosan úgy áll a tá- gabb értelemben vett dolgozó népre is. Amikor hát a kongresszusi állásfoglalás szellemében a népről és a népnek szóló érthető művészi alkotómódszerekről, kifejezési eszközökről szólunk, eleve figyelembe kell vennünk a differenciált igényeket, a differenciált értést, s törekvéseinknek ezt kell szolgálni, nem pedig — „a munkásság igényeire” hivatkozva — a leegyszerűsítést, a szimp- lifikálást. Az, hogy a népről, a néphez, világos, egyértelmű, nem vitatható. Az érthető meghatározás azonban már értelmezésre szorul. Bizonyos, hogy kommersz regényszerűségek betűgyárosai, úgynevezett tömegfilmek gyártói, elkényelmesedett, magukat megújítani rest alkotók meglovagolhatják ezt az érthetőségre törekvő állás- foglalást. Egyszerű történet- kéiknek. szimpla gondolataiknak kifejezési eszközei sem másformák. De az ember, a társadalom életének közérdeklődésre számot tartó konfliktusai általában összetettek, differenciáltak, s e belső összetett tartalmat, differenciáltságot a . kifejezési forma is alá kell, hogy húzza, fesse, érzékeltesse. Adjon a művészeti alkotás szellemi munkát a befogadónak, gon- dolkoztassa el, s ne szellemi restségre szoktassa. Sok jó példa sorakoztatható fel, hogy a látszólag nehezen érthető mű milyen közel tud kerülni az emberekhez, tömegekhez, ha a befogadás szándékával és nem eleve elutasító módon közelednek hozzá. Csak egy példát említünk itt: Hernádi Gyula— Jancsó Miklós Vörös zsoltár című játékának a Borsod megyei KISZ-fogadalomtétel résztvevői által történő fogadtatását. Az érthetőség fogalma tág, széles körű, nehezen körülhatárolható. Nem lehet cezúrát vonni az érthető és érthetetlen között. Az értést sok feltétel adja, elsődlegesen a művet befogadó szubjektuma, s azon belül értési szándéka. Picasso érthetőségét ma már senki sem vitatja nálunk, mert nem illik, pedig jelkép- rendszere ugyancsak áttételes, műveinek befogadása erős szellemi munkát kíván. Fellini, Bergman, Antonioni filmjeihez sorban állnak az emberek a mozipénztáraknál. De Bartókot még ma is sokan elutasítják, hazai filmalkotókat kabaré-céltáblának használnak, mai magyar képzőművészek tárlatainak vendégkönyvébe gyalázkodó sorokat is írnak a mind jobban szaporodó, értésről tanúskodó bejegyzések közé. Az érthetőséget nagyrészt nem a foglalkozás, a beosztás, a végbizonyítványokkal kimutatható iskolázottság, hanem az érteni akarás, az érdeklődési készség határozza meg! Van egyetemi tanár, aki megreked a népszerű, de művészileg értéktelen könyveket fabrikáló írónál, ugyanakkor fiatal szakmunkás Adyt és napjaink modern költőit értelmezi. Előfordul, hogy szellemi dolgozó is kijön n moziból, mert tudja, hogy a pucér lányok már nem térnek vissza a vászonra (legfeljebb a következő előadásra újra beül), ugyanakkor falusi fiatalok vitázva keresik a szimbolika mögötti tartalmat, s várják Gleb Panfilov, Tarkovszkij, Wajda és mások filmjeit, és Chaplin esettsége mögött is megérzik a gondolatot. Lehet, hogy nem értik azonnal, de — mint egy gimnazista fiú éppen a Vörös zsoltár kapcsán elmondta — megérzik, mit akar nekik az alkotó elmondani. Nem az izmusok, a mo- dernkedők, a minden áron csak formaújító, meghökkentő formákat kereső művészek és művészkedők védelmében szólunk, hanem az érthetőséget a végletes leegyszerűsítéssel összetévesztők szellemi restsége ellen. A népről, á néphez kell szólni — tanít a kongresszus. Napjaink népéről, napjaink népéhez, napjaink nyelvén, napjaink mind többek által érthető művészi kifejezőeszközeivel. S nem a hetvenöt év előtti századfordulóéval. Ez is a kongresszus tanításából következik. Benedek Miklós Az épülő Tiszai Erőmű kéménye Fotókiállítás Fotókiállítás nyílik május 2-án, pénteken délután 3 órakor Angyal László műveiből a kazincbarcikai Eg- ressy Béni Művelődési Központban. A kiállítást a Kamera fotószakkör és a 112- es számú Ipari Szakmunkásképző Intézet közösen rendezi. Szén és vér IMS tavaszán si felelősség hárul rájuk. A Bányamunkások Szabad Szakszervezetének országos közgyűlése akkor így fogalmazott: „A bányamunkásoknak országmentő feladatuk van.” A csepeli ipartelepek munkásai ez időben hirdették meg a szocialista munka májusi versenyét. Mint megfogalmazták, a felszabadulás utáni első május elsejét, a szervezett munkásság fel- emelkedésének emléknapját, egybe kell kapcsolni a magyar nép felemelkedéséért vívott harccal. A Borsod megyei nagyüzemek — közöttük a bányák dolgozói — elsőként csatlakoztak a felhíváshoz. A perecesi központtal működő bányák például — Baross-akna, Pálinkás, Mátyás-táró és > Lyukóbánya — ebben a nemes vetélkedésben a nehéz élelmezési helyzetben, a rossz ellátási viszonyok között országra szóló eredményt értek el. Pedig egyre drágább lett a kenyér, a ruha, a gyógyszer és a szalonna. De a bányászok mindennap leszálltak, vasárnap is, hogy biztosítsák az élet megindulásához, kibontakozásához az ipar és a közlekedés kenyerét, a szenet. De nemcsak szenet, hanem vért is adtak a bányászok. Perecesen, a telep közepén, az állomás melletti épületeken ilyen plakátok függtek: Adjatok vért a felszabadító orosz hősöknek! 250 gramm vérért 30 dkg cukrot, 30 dkg szalonnát, 30 dkg darát. 30 dkg húst, bőséges ebédet és 224 pengőt ad a Vörös Hadsereg.” Annak Idején már a MOKAN-komité megkezdte a telepen a véradás szervezését. Ezt a munkát folytatta a kommunista pártszervezet. Kezdetben nem sok jelentkező volt. Féltek és gyengék voltak az emberek. Később azután olyan sok volt a jelentkező, hogy beosztásuk gondot okozott. Pedig az akkori élelmezési viszonyok, a nehéz bányamunka önmagában is sok „vért” vett el az emberektől. De a bányászok adtak vért, mert a felszabadító hősöknek kellett, mert tudták, hogy azoknak az embereknek az életét mentik meg, akiknek a magyar munkások emberi életé köszönhető. Az időben talán egyetlen ünnepet ültek meg a bányászok. Május elsejét. Harminc esztendővel ezelőtt ott voltak a miskolci felvonuláson. A pe- recesiek magukkal vitték a Magyar Kommunista Párt perecesi szervezetének új, első zászlaját is, amelyet abból a selyemből készítettek, amelyet korábban a lőszerüzem használt. Ezt a fehér selymet megfestették vörös színűre és az ügyes kezű asszonyok, lányok az egyik oldalára ráhímezték a földgömböt, méghozzá olyan színekből, ahogy az a térképen látható, a másik oldalán pedig ott csillogott az arany szegélyű ötágú csillag és a felirat: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” A népkerti nagygyűlésen az emelvény közelében helyezkedtek el és itt mondták az ünnepi szónokkal, Révay Józseffel együtt a győzelem és a szabadság májusának fogadalmát: „Fogadalmat teszünk, hogy nem kíméljük az erőnket, verítékünket, fáradságunkat; valóra váltjuk art, hogy Magyarország újra boldog, erőe és demokratikus lesz!” És a bányászok, és a miskolci nagyüzemek munkásai beváltották ezt a három évtizeddel ezelőtt tett fogadalmukat. A széncsatában, a fogadalom megvalósításának első lépcsőjében az országos győztes Baross-akna lett. Ide került 1946-ban a nemzet zászlaja, a nemzet ajándéka. És most harminc esztendővel később, amikor Magyarország, a szocialista Magyarország boldog, erős és demokratikus, a Borsodi Szénbányák Vállalat, a borsodi szénmedence dolgozód a vállalat történelmében a legmagasabb kitüntetést, a kongresszusi zászlót érdemelte ki. É» ugyanúgy, bányászok adnak szenet a népgazdaságnak. Vállalják, hogy gazdaságosan termeljenek. Leküzdik a nehéz geológiai körülményeket. Űj technikával és új technológiával ismerkednek és ezeket jól alkalmazzák., Arra törekednek, hogy minél biztonságosabbá váljék a föld alatti munka. Képezik magukat szakmailag és politikailag és gazdagítják magukat emberileg. És ugyanúgy, mint három évtizeddel ezelőtt, adnak vért a rászorulóknak, önként vállalt társadalmi munkával segítik szűkebb hazájuk és az egész szocialista társadalom gazdagodását, de segítik a függetlenségükért küzdő testvéri népeket is. És ha kell, szem-, beszállnak az elemi csapásokkal, és mint munkásőrök felkészülnek szocialista vívmányaink megvédésére is. Oravec János Amikor a dalárdának hefogták a száját7 AZ EMBERI emlékezet kiszámíthatatlan belső logikával idézi vissza a megélt eseményeket. Pedig biztosan nem a puszta véletlen irányítja a „memória- egységet”, hanem a valami okból különösen jellemző jelentkezik először. Kondi József nyugdíjas asztalos, amikor most, a számára leginkább nevezetes május elsejéket veszi sorra, kockázatosságában is derűs eseménnyel kezdi. — Még a kilencszázhu- szas évek végén történt, hogy közvetlenül május elseje előtt a hatóság betiltotta a Miskolci Általános Dalárdát, amelyben én is énekeltem. Közbevetőleg legyen mondva, nekem már előbb is elég sok volt a kontómon, hiszen 1917 óta szúrtam szemet, mint szak- szervezeti aktivista. Hát még, ha azt is tudták volna rólam az akkori rend- felvigyázók, hogy az 1919- es Magyar Tanácsköztársaság idején részt vettem a ludovikás ellenforradalmi lázadás leverésében, mint vöröskatona. No, de eléggé szemet szúrt, vagy inkább a finnyás füleket sértette az is, hogy a munkás dalárdában nem andalító dalokat énekeltünk. Persze ez a betiltás is végül úgy alakult, mintha hang- erŐsítővel közvetítették volna a búcsú hangversenyünket A nyomdász barátaink ugyanis szabályos formájú „gyászjelentésben” terjesztették — igaz, illegálisan. de nagy példányszámban — a dalba szedett hírt: „A miskolci dalárdának Befogták a száját. Mert nem tudta eldalolni A kurzus nótáját.” Ebből aztán városszerte megtudta mindenki, hogy már a munkások dala is alkalmas társadalmi izgatásra. A miskolci munkás dalárdát ugyan betiltották, de a szánkat azért nem tudták befogni. Ekkor álltam be én is. sokadmagammal, a Diósgyőri Vasas Énekkarba. Az sem volt akadály, hogy én „fás” voltam. Az elvtársak besegítettek a gépgyár csomagoló műhelyébe, ahol ládákba burkoltuk a gépalkatrészeket. Ettől fogva a vasasszakszervezetben volt a második otthonom. Bár évekig nem ünnepelhettük nyíltan május elsejét, olyankor napközben vörös szegfűt tűztünk a gomblyukunkba, s úgy sétáltunk Diósgyőr utcáin Délután pedig beültünk a Szaletlibe, a vasgyári vendéglő kerthelyiségébe, mindegyikünk kért egy korsó sört, s közben az asztalnál mégis elénekeltük az egész műsorunkat, a szívünk szerint való mozgalmi dalokat. Vagy kirándultunk a vasgyár mögötti Ládi erdőbe. Ez volt a diósgyőri munkásmajálisok kedvelt színhelye, s ott énekeltük a forradalmi dalokat. Gránát József karnagyunk közöttünk sétálva vezényelt. Kijárt ezekre a kockázatosságukban is vonzó, felejthetetlen baráti, elvtársi találkozókra Rónai Sándor is, aki akkoriban a miskolci szociáldemokrata pártszervezet igazi baloldali meggyőződéséről ismert titkára volt. Aztán a szorongató háborús évek után — ezekből én egy esztendőt töltöttem a fronton, de mint hadiüzemi munkás, szerencsésen ismét hazakerülhettem — elérkezett az első szabad május elseje, 1945- ben. Diósgyőr akkor még nem tartozott Miskolchoz, de az ottani munkások már akkor is csatlakoztak a miskolci ünneplő elvtársaikhoz. Énekelve vonultunk Diósgyőrtől a miskolci Búza térig. Nem tudtunk betelni azzal a jó érzéssel, hogy most már nem kísérik rendőrségi nyomozók a menetünket, hanem tiszta szívből köszönthetjük a mi ünnepünket, amelyet már ezentúl senki nem vehet el tőlünk. A felvonulás után elmentünk a Ládi erdőbe. Emlékszem, az őszülő hajú dalosok is olyan vidámak voltak, mint a fékezhetet- len kedvű kamaszok. Ettől fogva egybemosódnak a május elsejék emlékezetemben. Hadd mondjam még el, hogy összesen negyvenhárom évet énekeltem a munkáskórusok- ban. Most már megkopott a hangom, de a Vasas Művészegyüttes minden fellépésén ott vagyok, s gondolatban együtt énekelek azokkal, akik a mi helyünkbe léptek. AZT MÁR NEM ő mondja el, hanem a „Rónai Sándor” megyei Művelődési Központ igazgatója, Kovát-s György fűzi a beszélgetéshez, hogy a nyugdíjaskor sem apasztotta el Kondi József tettvágyát. Nem tud nyugton maradni, s nem „ül szobrot magának” ügy sem, mint a Szocialista Hazáért Érdemérem érdemes kitüntetettje. Karbantartó asztalosként most is mindig ő az első, aki bejön a művelődési házba, éles szeme észrevesz minden javítanivalót —s munkájához ráadásként hozzáadja elnyűhetetlen jókedvét. Neveli, serkenti környezetét — állandóan tett- rekész jelenlétével. Berecz József SIMON EMIL: O • • rf rr ozovono Fáradt kezéből kifutott a szál. Színes vonal lett, irkasor a megvilágított teremben. Futott, mint vízbe a zsinór, menekülve az orsó rabságából, vagy mint mesék gombolyag-fonála csalogatta magával, s vezette: „Ugorj föl a zörgő szerkezetre, egyszer úgy magadból is kiválva, tedd párnára géprész-kezedet.” Aztán csomózott. — Két perc telhetett.
