Észak-Magyarország, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-01 / 101. szám
II 1975. május 1., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 VASZILIJ KAZIN: Vasat, vasat kalapálok, Csövet csavarok vascsipesszel — Levegő dübörög, minden házból Í Visszahang szállong, a szívem szisszen. r Ollóm csőre kemény vasat | Ilarapdál, vadász sugár i Forgácsot visz lábam alatt, I Egyiket a másik után. S az udvaron is, mennyi munka, Télutáni nagy sürgés-forgás. Hány és hány májusi tócsa — Mennyi halványkék égforgács. S mintha zenére kalapálna Nótát ver a víz a csövön. Zengő trillák 1 Pacsirták bája Harsog hordókon, vödrökön. Agotha Margit metszete A munkával oly szoros és közvetlen kapcsolatban, mint a kéz, mi van még? Munkánkról, végzett és végzendő dolgainkról mindig biztosan eligazítanak. Nekem a kezek mesemon- |] dóim voltak és maradnak. Nagyanyám mesélt róla. „Arról az időről”, amikor még minden másképpen volt. Amikor legkisebb ji- át a háború hétfejű sárkánya hívta életre-halálra; mesélt a ésodaerdőrol, ahonnan pusztulástól megmentő élet-tüzet lehetett a mese-éj leple alatt jeges folyó csoda-szőnyegén hazacipelni. Lassú-emlékező szavaihoz két keze ölében ■nyugvó némasága adta meg a valóság igazfedezetét; gyermekszemet ámulásra nyitó két keze tíz fejezetben regélt egy egész világról. Szavát hallgattam, de kezét néztem, és meg o ittam győződve, hangja csak addig él, míg ágbogas ujja1 táplálni tudják. EK M] Tűzzel szeretkező keze volt nagyanyámnak; meztelen kezével szított fegyelmet a tűz-család fáradt tagjai között. A visz- szafeleselő tűzhely ajtaján kibukó parazsat tenyerén vitte vissza a láng-anyához. „Nem sütötte a kezét?” — soha nem hittem el. Hiszen engem közel sem engedett a kipattogó tüzes hasábokhoz. Hagyjam csak, — lobbant abban a pillanatban, hogy lapátot kotorásztam elő a sparhét alól; így könnyebben megy, meg gyorsabban is. Kézzel. Viszontszerette a szikrák tűz-szerelmét... Van, ami a csikorgó hidegnél is jobban fáj; a szégyen. Valami hasonlót éreztem mindig, ha fagyos reggeleken kinéztem az ablakon, s láttam, jeges vizet dédelget kezeivel, iható legyen az aprólékok számára. Valami szemérmes szégyenféle futott végig rajtam, mikor meleg kesztyűvel óvtam magam a hóseprű nyelének valóságától, * A kisunoka furcsákat tudott kérdezni; Nagymamának csíkos keze van? — nemigen tudott nevetni, ezen is csak elmosolyodott. „Látod, Józsikám, ilyen az én kezem; mintha felszántották volna ...” — aztán nem is szólt többet, csak végigdörzsölte egyik tenyerével a másikat. Simítani azt már nem lehetett. Bal keze középső ujja valami furcsa nagy gömbben végződött. Ha maga elé tartotta, olyan volt, mint készülő felkiáltójel egy igaz mese végén ... A mesét nem lehet kikerülni. Kevés szavú emberek neveltek — hát meséltek nekem a kezek. És megértettem. Emberiek ezek — meséket valósággá teremtő kezek ... T. Nagy József Miért csinálja, elvíárs? Miért csinálja?... Ha letelik a műszak, az embert próbáló, izzadság- cseppeket gyöngyöző kohó mellett és mások sörözni mennek a klubba, miért ül be a próbaterembe, hogy a karmesteri pálca kopogására újra meg újra elölről kezdje a dallamot? S aa a többiek kényelmesen ei- nyújtóznak a fotelben a televízió előtt, mert szemerkél az eső, vagy fúj a szél, miért fújja a hangszerét a cuppanós sárban is, hogy fényesebbé tegyen egy közös ünnepet, vagy tisztességet adjon egy elment kollégának? Ha fúj a gyár, s a lankadatlan figyelésben leállítja az esztergagépet, miért megy újra fáradni, s figyelni, már- már az unalomig isméte,- getni egy lépéskombinációt a tánccsoportba? És egyáltalán; miért mond verset egy adminisztrátor, vagy lakatos, hiszen az előbbi már szédülhet a számoktól és a betűktől, amelyekkel nyolc órán át dolgozott, az utóbbinak zsonghat a feje a gépek monoton zúgásától? — Mert 25 éve ezt teszi — summázza rövidre a választ Kerekes Lajos, az LKM lakatosa, és utána parázslik a vita. — Mert, amikor a kezembe adták, „no, öcs,cos fújj csak bele, elbírod te ezt”, egy harapás vajas, vagy lekváros kenyeret kaptam, ha az utcabeli gyerekelmek egy percre kölcsönadtam. És látják, azóta úgy összenőttünk már, hogy szinte levegőt sem igen tudok venni a hangszer nélkül, s ha néhány napig érintetlen pihen, hát az ember még a feleségével is képes összeveszni semmiségeken .. De elég egy fél óra saját magunknak szült gyönyörűség, önnön kedvtelésünkre zenélés, s már megint derűsen nézünk szét magunk körül. Talán ezért is legyintenek néha ránk: zenészek ... És Cserhalmi Aurél, a lakatosból lett meós szavára derültség fut végig a társakon, hogy hangos nevetésbe csapjon át, amikor valaki az egyik kottarartó mögül megjegyzi; — Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak szeretünk cipekedni, korán kelni, meg néha bőrig ázni... — Mert nemcsak futball van a világon és nemcsak az, hogy dolgozunk, mindig dolgozunk . .. Van más is. S azt hiszfem, aki egyszer megízleli, hogy milyen zenélni, játszani a hangszeren, az megízleli a másnak átadás örömét is. Én azt hiszem, mi valamennyien dolgozók és zenészek vagyunk, akiknek szórakozás ez, önmagukban és a kis kollektívában, és az is megadatik hozzá, hogy másokat is szórakoztatunk — így Marosi Lajos. Miért csinálják? __ — Talán az örömért, ami ott ül az emberek szemében, ha elmegyünk a munkásszállásra vagy a szociális otthonba — mondja elgondolkodva Broda Jó- zsefné adminisztrátor, és megsimogatja a négyéves Katika fejét, aki a mamával együtt szinte egyetlen próbáról sem marad el. — Vágj' talán azért, mert másodikos koromban szavaltam először, és szeretem a verseket... S a gimnazista lány, aki a gyárban dolgozó munkásfiúkkal ropja együtt a táncot, közbeszól: — Mindenki, fiatal és öreg egyaránt, társaságot, közösséget keres. Azt hiszem, egy ilyen csoportban, amelyet közös érdeklődés, közös szenvedély fog össze, megtalálhatja__ — A táncosokat a tánc, az irodalmi színpadosokat a vers szeretete hajtja — mondja csendesen az egyik fiú, akinek lakatos a szakmája —, a játék, a szórakozás. S ha nem érzik nagyképűnek a megfogalmazást, talán mondhatom, hogy az alkotás. Mert amikor színpadra lépünk, akár művelődési házban, akár munkásszálláson, akár szociális otthonban, a közönség már a készt látja. Nem érzi mögötte a munkát, az csak a miénk ... — Egyszer az egyik munkásszálláson lépett fel a színpad. Vagy százan voltak a teremben, beszélgettek, biliárdoztak. Ahogy elkezdtük a műsort, mind többen jöttek előre, s legalább a fele ránk figyelt.. Talán ezért csinálom, mert ahogy nekem, úgy másnak is kell a szép szó ... „Éhe a kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek” ... És a társaság egy kicsit megcsendesedett... Miért csinálja? — szögeztem nekik a kérdést, akiknek nevét általában elrejti a közösség, s akiknek nevét nem írják a színlapokra. Egyek csak a többiek között, ha térzenét ad a Vasas Fúvószenekar, ropja a táncot a Vasas- tánckar, vagy műsort ad a Pécsi Sándor Irodalmi Színpad. De ha leteszik a munkát, útjuk . a Bartók Béla Művelődési Központba vezet, mert hajtja őket a megmagyarázhatatlan szenvedély, az együttját- szás öröme, no és a fölfedezésé, mert fölfedezés minden megtalált akkord, lépés és hangszín ... Vasas szív — mondja az egyik, s a másik csak úgy, egyszerűen fogalmaz: szeretem. Megmagyarázva és megmagyarázhatatlanul —, mert van, aminek belső mozgató erőit oly nenéz kibogozni — ezért csinálják. Szabad időben, amikor már csak pihennek, vagy „csak úgy” szórakoznak, nem hírért, névért, ae az átadás öröméért, a felfedezés öröméért, a szép, közös játékért... Csutorás Annamária Internacionálé F öl, föl, ti rabjai a földnek ... Visszafojtottan kezdődik az ének, mélyről, sötét hangokkal, mintha gyárak benseje bongna, mintha bérkaszárnyák alagsoraiból áramolnának a hangok, mintha röpcédulákkal osonok lépései hallatszanának. Összefogásra toboroz az ének, a múltat végképp eltörlő harcra. És emelkednek. emelkednek a hangok: most már hömpölyög, sodor, ezrek, milliók megállíthatatlan sodrásával, trombiták, kürtök vibrálása feszíti az éneket, a világ munkásainak hangja, hite, győzelmes kiállása dübörögteti. Szép bizony, döbbenetes erejű ez az ének, a proletariátus nemzetközi forradalmi himnusza. Megtanultuk énekelni, jól, szépen énekeljük. Az ember akár hányszor is hallja, valahogy mindig fölkavarja, valami mindig feszíti a bensejét. Mintegy parancsszóra — legbensőnk parancsszavára állunk vi- gyázzba, hajadon fővel énekeljük, hallgatjuk, öregjeink pedig csillogó szemmel, ökölbe szorított kézzel. Mint itt, ezen a május elseje előtti ünnepségen is. Nem tudtuk persze mindig ilyen szépen, ilyen sodrással énekelni ezt a himnuszt. Meg kellett nekünk is tanulnunk. Jómagam először harminc évvel ezelőtt gyerekként hallottam végigénekelni. Meg kell adni: fura éneklés volt. — Hol van apátok? Ezzel a kérdéssel kezdődött a történet. Félelem érződött anyánk kérdésében, mert akkor, harminc évvel ezelőtt minden kérdésben félelem volt és minden válaszban bizonytalanság. Apánk persze nem mehetett messzire, mivel a németek éppen lőni kezdték a falut. Akkor már a szovjet csapatok benn voltak és a németek lőtték a falut. Jó lenne apánk után menni, aki egy kis körülnézésre hagyta el a pincét. Jó lenne, ha a kíváncsiság erősebb lenne, mint a félsz. Az ágyúzás nem tartott sokáig. Hátha már nem is lőnek! Éppen nem figyel senki. Most! Surranás föl a lépcsőn, gyorsan be a lakásba és igen, itt van apánk. Az egyik szovjet tiszttel. Zömök, széles vállú a tiszt, a tányérsapkája hátra tolva, oldalán hatalmas pisztoly, melyet vékony szíj biztosít a derekához. Egyik kezében vizesbögrét szorongat, a másikat apánk vállán tartja. Apánk sildes sapkája Is hátra lökve, arca kipirulva — ha ivott, rögtön kipirult az arca —, kezében, ki tudja, honnan előkerített teáscsésze. Mindketten állnak. És énekelnek. A z egyik oroszul, a másik magyarul, de mindketten ugyanazt az éneket. Az ének ugyan időnként akadozott, a dallam is el-elcsú- szott, de azért mindketten tudták, hogy miről van szó. Átölelve tartották egymást — az igazság az, hogy néha inkább talán már támogatták —, a tiszt néha kiszabadította a kezét, hogy megtölthesse a teáscsészét, meg a vizesbögrét. Vodkával töltögette. — Hogy pont most nincs a háznál pálinka! — méltatlankodott apánk, és arrébb lökte az asztalon a kőműveskanalat, meg a függőónt, mely szerszámok feltehetően a szakmai hovatartozás — vagy osztály hovatartozás? — jelzéseként kerültek elő a kamrából. Pálinka ugyan soha nem szokott a háznál lenni, de most mégis lehetett volna az is. Ismét becsapódások mozgatták meg a földet. — Nyicsevó — mondta a tiszt. — Papka! Jiscsoráz! — Jó — mondta apánk, nyilván nem először hallva már a jiscsorázt, ilymódon értelmét is fölfogva. És énekelték újra. Ez a harc lesz a végső... Akkor, harminc évvel ezelőtt nem volt sodrása, höm- pölygése az éneknek, de volt különös, szokatlan hangulata. És ereje is, igen. Az is volt. Rövid idővel később sem volt sodrása, pedig akkor már többen igyekeztek énekelni, az iskola előtt megrendezett gyűlésen. Szinte az egész falu ott: volt, mindenki várta a megváltozott világ híreit, programját. Akkor a front már elvonult. A kommunista párt rendezte a gyűlést, melynek végén ők kérték az egybegyűlteket: énekeljük el az Internacionálét. Merész, veszélyes kérés volt, mivel csupán a kommunista párt tagjai, négy-öt ember tanulgatta pár napja az éneket, ők vették elő most a zsebükből a kézzel írt szöveget és bizonytalankodva elkezdték. Nem valami jól kezdődött, itt-ott mosolyogtak, élcelődő megjegyzések hangzottak el, de hirtelen egy erős. határozott hang vette át az irányítást és végig énekelte, pár ember kíséretében. Szűkös kórus volt ez bizony, de a dal sikeredett. A végén a papírokat zsebre gyűrő emberek siettek apánkhoz. — János bácsi! Hát maga ezt honnan tudja? És fejből az egészet! Apánk elégedetten törölte meg homlokát, — Honnan tudom, honnan tudom? Hol voltatok ti még a kommün alatt, mikor már ezt énekeltük! Majd megtanuljátok ! Meg. Már megtanultuk mindnyájan. Persze, azok az emberek — mint apáink is — akik negyvenöt előtt a varosokat járva keresték a munkát, korábban megtanulták. Hiszen nálunk. Magyar- országon már 1905 novemberében énekelték a proletariátus nemzetközi forradalmi himnuszát, volt kitől megtanulni. Nemcsak a dallamát, a szövegét, hanem az igazi tartalmát is. A mondanivalóját. Franciák komponálták, írták a szövegét, francia munkások énekelték először, gyorsan elterjedt az egész világon, nálunk bizonv már a kilencszázas években énekelték. Vállalva, elszenvedve az ezzel járó következményeket is. Talán jobban is énekeltük, jobban is énekeljük, mint azok. akik megfogalmazták, megkomponálták ezt a himnuszt. a már különösen szépen hangzik, egyöntetűen. Ott, abban a faluban is tudja énekelni mindenki, amelyben harminc évvel ezelőtt négy-öt kommunista próbálta elsőként elénekelni á nyilvánosság előtt. És tudják persze sok. más országban, a világ számos országában. ahol pedig még nem tudják tökéletesen, ott tanulják. De azért mégis innen hangzik szépen, innen, a mi környékünkről. És mintha annak a két embernek a hangja is ott hallatszana benne, akik közül az egyik Iro- szul, a másik magyarul énekelte . . Priska Tibor MllÉS IBIS
