Észak-Magyarország, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-16 / 40. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 Ess-asaa 1975. febfUUl' 16., vas'Őliiep Az öreg malom . M-y- m safenMHapr* ■ * -" ...,.:,'.. i.; •. .„ ■ •«*?* * • • r, ■ $ £. Fotó: Laczó Józsefi! Rácson, a^. öreg malom kőfalánál a kin teraszhoz fényesre koptatott fokú vaslép- cs6 vezet. A padkán mohos tölgyfadeszkák közé szorítva csobog-zuhog a kis patak. A molnár a zsiliphez lép, ráereszti a vizet a százados nagykerékre. Lassan, nyikorogva indul," s zúgni kezd az üres malom. A zsilip alól taj- télcozva rohan a víz a kerék vályújába, onnét a lapátok közé. Túl a keréken úgy zúdul le és porlik szét szikrázó ezernyi cseppre, mint egy igazi vízesés. Ma már csak a szövetkezet hoz őrölnivalót. Kifogyott a liszt, megsárgult a régi mol- nárság halvány pora a gerendákon. Lisztet már nem őrölnek, csak korpát. Sokszor napokig üresen ásít a garat, hiányzik a puha lisztszag. A szabadrekesztőn szabadon fut le a víz, minek járjon a kerék feleslegesen. All a nagykerék és csend van. Künn morajlik az eleresztett víz» .közelről szinte dübörög. Csak a malomban van halott-nagy- csend. Porszem se mozdul, néha valami kóbor szú perceg egyet-egyet a gerendákban. Bezzeg száz év előtt! Néha még éjjel is ment az öreg malom. A mester és segédje éjjelente felváltva virrasztot- tak. A meleg éjszakában künn lágyan zúgott a víz, benn puhán doromboltak a kövek. Akkor még el-eltévedtek erre a szegénylegények is. Nyugodt hely volt ez a faluvégen, a malomzúgás körülvette, megsimogatta, magába rejtette őket. A szerszámok símán jártak, a zsákokba melegen ömlött a liszt. Félórácskát csendesen el lehetett pihenni a molnárlegény kuckójában... Több mint ötszázéves köveivel, egy leégés után újjáépítve, 1882-től áll az öreg malom. Mohos kövei, deszkái, lisztporos gerendái őrzik az évek emlékét.»« V. L i Kalász László 0 [Ml laris» i ültetetlcn szüreteim 0 (vctetlenek? üitetlenek?]) t megnőnek? E ám be nem érnek? 8 ' el sem gondolt gondolataim 1 át sem élt érzéseim i (buták? túlon-túl ridegek?) J csírái-e a jövendőnek el sem múlt múltam megvan-c? van-e már mám mire építsek? fut-e emberek ereje erembe s hogy csak értük éljek? tudom-e: minden nap miért? s hiszem-e minden nap miért nem? hallom-e az áramlatot zúgolódni sorsunk medrében? képzelem-e: nem lesz halál meglátom-e az öröklétcl? jutok-e véges végtelenbe? fogadok-e onnan vendéget? kívánhat-e a zsenge fű míg lenyomod miként én téged? Mlesi Rürten@fiesic n n H J az Idők szikla tömbjein ! s tudnom kell; szétmállaszlják-c őket u eróziós törvényeim ii vagy minden folyó o visszafogd ull I] ß döng az Sdö mint az acél (I d Bősem tudom meg sorsomat a akkor r.em ha megtikkadok? A kupéban, szemben egymással két fiatalember ül. Az egyik jó étvággyal falatozik, s míg ezt teszi, a másik szóval tartja. Egyáltalán nem figyelve arra, hogy amit mond, azt netán mások is hallják s el-elmoso- lyodnak a történetein ...-¥? — Szoktad nézni a televíziót? Az esti mesét... Én mindig megnézem. Különösen Mekk mester kalandjainak drukkolok. Talán jobban, mint a srácom ... Ezzel a bevezetővel, a feltett kérdésre választ sem várva, a kora reggeli órákban már mesélő kedvében levő ifjú ember nyomban előszed baráti köréből is valakit, aki — szerinte —. olyan, mint ez . a mesebeli mester. — Képzeld! Egyszer azt mondja a barátomnak a szomszédja: mit kéne csinálni, sok a patkány a portán, hogy lehetne kiirtani? Erre mit gondolsz, mi történt? A barátom így felelt: rá se ránts!- Majd elintézem én! Értem a módját. Mint kiderült, meg is egyeztek az akcióban, még hozzá a következő napra. El is ment a komám. De előbb jól bereggelizett s előtte természetesen lehajtott egy-két kupicával is. Aztán munkához látott. Ténykedése nem tartott sokáig. A mérget a sertés- és tyúkólban az általa legjobbnak ítélt helyre rakta, aztán bement a háziakhoz, akik közben ebédre is meghívták. A gazdasszony két tyúkot is levágott a vendég és a „nagy esemény” tiszteletére, hogy az „állatállományt” immár nem fenyegeti ézután semmiféle veszély. A vendég nem is kérette magát. Egymaga elfogyasztotta az egyik tyúkot, leöblítette a házigazda saját termésű borával, s miután a tiszteletdíjat is zsebre tette, jókedvűen elköszönt. De másnap ... Reggel, ahogy a háziasz- szony — a mindennapos szokáshoz és kötelességhez híven — eledelt akart adni a sertéseknek és a baromfiudvar lakóinak is, elhűlve szörny ülködött s — érthetően — sírva fakadt. A sertés is, és az aprójószág is, mind egy szálig kipusztult. Keserves tanulság nemcsak a háziak, de mások számára is... *■ Amíg a vonat kocogva gurult a síneken, gyűrűzött a mesélőkedv is a kupéban. Sok derűvel, néhol sajnálkozással, helyenkint méltatlankodó vagy lekicsinylő pózzal a hangvételben és mondandóban. — Ismered ugye? (S mondta a nevét annak, akiről a történet szól.) Amikor a barátja rábólintott, hogy igen, tudja ki az, így folytatta: — A cimbora évek, évtizedek óta olyan vonalakon teljesített szolgálatot, ahol a vonatok sebessége egyáltalán nem volt, vagy ma sem mondható szédületesnek. Ehhez szokott hozzá, érti a dolgát, megvan minden vizsgája ahhoz, hogy bármilyen helyzetben számítsanak rá. Megfelelő körítéssel és fűszerezéssel bonyolódott a „mese”, amiből kiderült: egy alkalommal beugróként kellett szolgálatba mennie, méghozzá a budapesti gyorsra. Vonatvezetőnek. Miután ő volt kéznél, rá esett a választás. Ment is. De a sebesség . „. — Szóval nem bírta a sebességet! — Van, aki például autóbuszon sem utazik, mert elszédül — kontrázott a másik. — Tudom én azt! Nem is azért mondom, mintha elítélném ezért, csakhát soh’se hittem volna, hogy ... — Miért, mi történt? — kérdezett rá a barátja. — Hogy mi? Ö is elszédült. Be kellett vinni a segélyhelyre. Hirtelen csöppent bele a nagy sebességbe. ■¥c Kedves szokás, izgalmas esemény az óvodákban a gyerekek számára, ha az óvónénik megrendezik egy- egy társuk születésnapját. Ilyenkor a többiek ajándékot, egy csomag cukorkát, vagy csokoládét visznek s azzal köszöntik fel „évfolyamtársukat”. Történt az egyik óvodában is, hogy a gyerekek ilyenfajta ajándékkal a zsebükben érkeztek „munkahelyükre”. Köszöntötték az ünnepeltet s mindannyian kaptak „kóstolót” az ajándékokból. De hogy, hogy nem, mindenki ugyanazt a márkájú és minőségű cukrot vitte az ünnepeltnek. S mi történt később? Néhány nap múltún az egyik kis lurkó, hazafelé menet egyszer csak nyűgöslcödni kezdett a mamájával, akivel útközben be is vásároltak a boltban. A kicsi csak hajtogatta a magáét: — Anyúúú! Vegyél nekem szüli-cukrot!... A mama hirtelen nem is tudta, miről van szó, aztán csak kitalálta: olyan cukrot kér a gyerek, amilyet legutóbb az óvodában látott a fia, amikor születésnapot ünnepeltek. T. F„ K örtefa vagyok, egyszerű körtefa. A háziasszony — Erzsiké — amikor bemutat a vendégeknek gyorsan és büszkén, sok-sok szeretettel a hangjában, még hozzáteszi: a búzával egyidőben érnek be a gyümölcsei és százhúsz éves. Hát igen. Peregnek az évek, rendre elsorjáznak. Tavasz, nyár, ősz, tél a szokott időben érkeznek. Hatalmas istenem, a Természet, bölcsen segít az újjáéledésemben, termékenységemben, hozzásegít^, a csendes őszi lombhulláshoz, téli álombamerüléshez. Már ébredezem. Bár a törzsem, ágaim kissé havas-deresek — a naptár csak februárt jelez —, lent a földanyában szerteágazó gyökereim érzik a tavaszt, a megújhodás és rügybontás édes-izgalmas ixjámorát, a megtermékenyülés gyönyörűségét. Csendes, nyugalmas ez a februári kora alkony. Szülőhelyem Tárcái — szépen fejlődő nagyközség — megszokott zajai-illatát küldi felém. Apró pelyhekben hull a hó, amiből kevés volt az idei télen. Itt, a Babolcsay utcában meg éppenséggel nagy a csend, a község szélén éldegélünk, előttem a tágas, nagy kert, a határ, míg törzsem egyik fele éppen az utószoba ablakán tekintgethet befelé, hiszen alig másfél méterre vagyok tőle. A kíváncsiság emberi tulajdonság, mégis szeretek leske- lődni. A hosszú évtizedektől sötétbarnára repedezett törzsemnek jólesik, ha a gazdasszonyomat nézhetem, a Komáromi Erzsikét. Bizony, nekem csak Erzsiké marad, mert amikor született — hetven évvel ezelőtt —, én erőm teljében voltam, a nagy forró ősnyarakban sötétzöld lombkoronám puha hűvöset, ágaim pedig — a szőkülten érő búzával egyidejűleg — sok-sok gyümölcsöt adtak. Mostanában persze — túl a száz éven — egyre terméketlenebb vagyok. Nem" sok haszon származik belőlem, s amikor — néhány éve — verandát építettek az ősi ház elé, és a tetőt meg kellett hosszabbítani, valaki arról beszélt, hogy ideje lenne engem kivágni. Mégis megmaradtam. Az én Er- zsikém nem engedett bántani: amíg én élek — mondta —, addig csak maradjon. És persze a Sándor, Erzsikének a férje is pártomat fogta. Ezt elvártam tőle, mert jövőre kerek ötven éve lesz, hogy elvette feleségül Erizsikét, s lett a Komáromi lányból Osváth Sándorné. Most is bent ülnek e februári téli alkonyban az utószobában. A tévé képernyőjén valami történet pereg, a forró kályha melegét szinte én is érzem. No lám, vendégek is akadnak; Török Pálné, az özvegy szomszédasszony,, azután a távolabbi szomszédban lakó Éles Albert bácsi. Egy idegent is látok, az asztalnál ül, valamit jegyzetei. Az asztalon borral telt poharak. Mindezt én látom, a szoba alatt megbújó gyökereim pedig hallanak, s így jut el hozzám a kályha mellett ülő Erzsiké hangja. Onnan beszél: — ... mert az úgy volt, tetszik-e tudni, hogy jöttek a gyerekese. Amikor harminc évvel ezelőtt elért bennünket a front, vagyis felszabadultunk, m;ír nyolc gyermekünk volt. Zoltán, a kilencedik — aki itt Tarcalon a javító részlegben művezető —, ő 1945. február huszonnyolcadikén született. Igen — hál’ Istennek —, mind a kilenc gyermekünk él. Jó, azt is- elmondom, kiből mi lett, kit merre vitt a sorsa. Szóval Sándor, a legidősebb jelenleg Kiskunfélegyházán katona, alezredes. István, a debreceni gürdülőcsapágy-gyárban munkás, József Budapesten gépkocsielőadó, László ugyancsak a fővárosban építési főmérnök, Lajos Miskolcon, a Lenin Kohászati Művekben bageros, Dezső Mádon pincemester, Jo- lánlca szintén Mádon dolgozik a borpalackozóban, Erzsiké Debrecen legnagyobb borpincészetének a vezetője, no és Zoltán — altiról már beszéltem — itt Tarcalon művezető. Igen, mindannyian családosak és hál’ Istennek, jól megy a soruk. Egy-egy ünnepnap vagy disznótorkor négy-öt gépkocsi is áll az udvarunkon, mert a kilenc gyermek közül ötnek van saját autója. Nem, nem akarok dicsekedni, de mindegyik szorgalmas, jó dolgos, becsületes és mindannyian egészen lent kezdték. László fiunk is kőművestanulóból lett építész, szóval okosak, fürge eszűelt. Igen, mi itt élünk ket- tecskén az öregemmel — bizony, ő is hetvenkét éves már —, van egy kis nyugdíja a téesztől, meg a gyerekek is küldenek valamit. Tetszik tudni, akkor örülünk, ha látogatóba jönnek. Most disznótorkor is több mint húszán voltunk együtt. Persze, nem mindig volt így. A felszabadulásig a három hold földből, meg a nyolcszáz négyszögöl szőlőből kellett megélni. Sokat gürcölt az öregem is, de nekem a föld, a szőlő mellett itt volt a kilenc gyerek. Nem szégyellem én elmondani, hogy nagy szegénységben éltünk. De azért és után... mindig tisztán, rendesen jártak a gyerekek. Minden este mostam rájuk, hogy reggel tiszta ingben, ruhában menjenek el az iskolába. Engem a hajnal rendszerint talpon talált. Mire az öregem végzett a jószágokkal, addigra én a kertben levő kapálást-egyeselést, vagy plántázást elvégeztem. Mert ez a néhány száz öles kert is táplálónk volt. Ma is az. Nem, a gyerekeink sosem éheztek. Ha vérrel verejtékezve is, de kikapartuk a földből ami kellett. Ahogy ma visszagondolok a harmincötös-negyvenes évekre, szinte hihetetlennek tűnik; mennyit bírtunk dolgozni. Nem emberi élet volt az. A tengernyi munka mellett megesett, hogy nem ettem kenyeret, inkább vigyék el a gyerekek az iskolába. Mert takargatni kellett a szegénységet. Jó, jó, apjuk, te csak ne szólj közbe, nem szégyellem én azt az időt. Becsületesek, tisztességesek maradtunk szegénységünkben is. Itt van az öreg barátod, Albert, ő a tanú rá, meg az egész község. Szóval, tetszik tudni, tengersokat tudnék beszélni a küszködésünkről, rníg meg nem virradt. Már csak így mondom, ilyen egyszerűen, értve ez alatt a felszabadulást. — No, az első években, akkor sem volt könnyű. Fura idők jártak, úgy negyvenhét-negyvennyolc táján elvitték a kilenc gyerek elől az egyetlen tehenünket is, hiába sírtam, ordítottam. Azután jött a Godo nevezetű foglaló szamaras szekérrel, hogy viszi a pádról a kukoricát, de egyszerűen nem engedtem. Csupán a jegyzőkönyvet írtam alá. Azután ... azután egyre könnyebb lett, különösen az elmúlt tizennyolchúsz évben. A gyerekek felnőttek, megnősültek, férjhez mentek, mi meg kettecskén morzsolgatjuk a tűnő napjainkat, megdolgozzuk a háztájit, & kertet, aprólékot meg disznót nevelünk, meg várjuk a gyerekeket. Az öregem különösen a Sándort, az alezredest, mert hogy ilyenkor elvitatkoznak. Jó, jő, te csak ne szólj bele. Tudom, szeretsz vitatkozni! A te hetvenkét éves fejeddel néha másként gondolkozol, mint Sándor. Egyszóval ki-kimegyek a piacra is, egy kis mákot, emezt-amazt viszek eladni, s közben csak látom ám, hogy ezek is új házat építettek, azok meg a régiből csináltak újat. Mert sok itt az új ház. Belül a modern bútor, az udvarokon pedig az autó. Kezdünk már kisvárossá lenni, kollégium, napközi otthon, óvoda, azután vízvezeték, aszfaltút és jön a hír, hogy már ennek is diplomája van, a másik nagyrangú rendőrtiszt, valamikor gyermekkorukban csak úgy virított nadrágjukon a folt. Igaz, a mi öreg házunk helyett nem tudtunk újat építeni. Nem, nem dicsekszem, de kilenc becsületes embert neveltünk. Aztán hogy egyik-mási- kojuk többre vitte, ahhoz már köze van ennek a világnak. — Sokszor megállók a nagyapám ültette vén körtefa mellett, hátam nekidőtöm annak a göcsörtös törzsének és elgondolkozom: ha harminc évvel ezelőtt nem fordul a mi világunk rendje, vajon hogy alakul családunk sorsa? Mondom, csak elgondolkozom a vén körtefánál. Jaj, ha ez a fa beszélni tudna, az is elmondhatná, mennyit küzdöttünk. Tetszik tudni, ki akarták vágni, de nem engedtem. Egy kicsit a gyermekkorom emlékét őrzi, meg látta a gyermekeim emberré válását is. Hadd éljen, míg magába tudja szívni a föld nedvét, az se baj, ha már alig-alig terem. Hadd éljen, megérdemli. Sokszor jól tartott engem is, meg a gyerekeinket. Legalább addig éljen, míg mi, az öregem, meg én ... ... Köszönöm Erzsiké. Mindent jól hallottam és megértettem. A szoba alatt szerteágazó gyökereim hűségesen továbbadták a szót. Igen, ha beszélni tudnék, azt is elmondanám, amit te, Erzsiké nem mondtál el. Ez az anyai szív titka. A szeretet titka. Mert én láttam, amikor késő este, miután kimostál, hogyan takargattad a gyerekeket, hajoltál föléjük, s csókoltad meg arcukat, homlokukat. És mennyi fájdalom volt szemeidben, ha a régmúlt holnapok bizonytalansága kopogott az ajtón, vagy a í'oszladozó nadrágocskák reménytelen állapotba kerültek. Mert sok volt a bizonytalan holnap és sok a foszladozó ruhácska. Láttam; voltál gyengéd, amikor úgy hozta a pillanat, de láttalak dühtől eltorzult arccal, amikor a családot, a gyerekeiteket támadás érte. Nem túloztál, nem mondtál valótlant a jegyezgető embernek. Sőt, a régmúlt rideg valóságát, mintha szépítetted volna. De mindez már a múlté. Úgy jött ki ajkaid körül és szívedből a dolgok rendje, akár a kinyilatkozás. Igazi anya, feleség vagy. Látom, a vendégeid elmentek. A kora esti harangszó, meg a felvillanó fények között ballagnak. Ismét magunkra maradtunk. Engem a ködpárás, hűvös levegő ölel körül, benneteket ott bent, a kellemes meleg. Kint még élénkek az utcák, az ágaim végén rejtőző, kipattanásra váró rügyek látják; jól öltözött fiatalok tartanak a kultúrház felé, a presszó zsúfolt, az új fürdőszobákban forró víz csorog a kádba, amott gyermekfejek hajolnak az iskolai lecke fölé. B izony, harminc évvel ezelőtt, alig hetekkel a felszabadulás után, amikor nem messze még ágyúk tüzétől piroslott köröskörül az ég alja, nehéz napok jártak. De mégis bizakodva várakozott a község a virradat felé tartó ezeréves magyar éjszakában. Látom, lefekvéshez készülődtök. Hiába, az évtizedek nyomják az embert. Ismét elmúlt egy nap. Majd reggel találkozunk. Most pihenjetek... pihenjetek... Holdi János
