Észak-Magyarország, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-16 / 40. szám
£SZAK-MAGYARORSZAG 7 tma&rnmsmp&W'S* íebimsn Í&., mátlIOp—— Hideg ez a február eleji hajnal! Hiába mondogatjuk cl minden nap: nem igazi tél ez a mostani, hiába jósol a rádió csak talajmenti fagyokat, itt a völgyben mégiscsak tél van. Igazi téli hajnal. Csontig hatol a hideg, van vagy 7—8 fok mínuszban. Most tűnnek el az éjszaka megkopott fényű csillagai, ereje fogytán a Hold sarlója, és amott, az óriás gyárkémény irányában halványvörös fénnyel ébredéshez készülődik a nap. KÉSIK a műszakos busz, Legalább tízen-tizonöten állunk a váróban. A hidegre fittyet hányó, csikóeleven diákok, két prémsapkás, vásárra igyekvő, 60 körüli bácsi, néhány, batyuval és kosarakkal megrakott, pia- coló néni. Arrébb egy po~ cakosodásnak indult férfi — I hóna alatt degeszre tömött aktatáska. Mellette éppen csak beszédtávolra egy fia- j talassszony. Még most, a j hajnali derengésben is lát- I szik rajta: gyermeket vár. Nem sok lehet már hátra a kilenc hónapból. Távolabb néhány középkorú nő és | férfi, nyilván a miskolci ! üzemekbe igyekeznek. Hétfő van, álmosak vagyunk. Ilyenkor szűkmar- kúan mérjük a szót. A közös téma, a „hidegebb van, mint. tegnap reggel”, „pár napja összefutott néhány autó a sajószentpéteri országúton” — végére hamar pontot teszünk. Marad a szűk körű beszélgetés. Egymáshoz óvakodnak a szomszédok, úgy folytatják. Van rá idő, az autóbusz még mindig nem látszik. A két kucsmás a leghangosabb. Nem érdemes most venni — bizonygatja az idősebb —, pocsék esztendő jön a jószágra. Azt sem adja majd vissza, amit moslékban beléöl az ember. Es akkor hol van még az a temérdek szemes takarmány? A másik ellenkezik. Neki mást diktál a sok éves tapasztalat. Szerinte most kell venni, ha még oly satnyát is, akár a hüvelykujja. Esztendőre kés alá való hízó lesz abból. Ha jól gondoznák, persze — teszi hozzá csípősen. A diákok a hétvégi „házit” cserélgetik. Jókedvűek, egymással évődnek. A pocakos a fiatalasszonnyal beszélget — nem hallani, miről. Vidám lehet a téma, mert az asszonyka nagyokat kacag. Aztán hirtelen csönd támad. Cémavékony hang vágja ketté a beszélgetéseket. Mint egy igen élesre állított sziréna szaggatottan elhaló visítása. Megáll a szó, mindenki fordul valamerre. Mi lehet az? És hol? Nézünk egymásra, mintha a másik többet tudhatna. Másodszor, ' harmadszor is ugyanaz a hang... — Egy cica — mondja valaki bátortalanul, mintha nem lenne biztos a hallásában. Pedig tényleg az! Egy cica sír, panaszos, kétségbeesett, fojtott, reszkető hangon. Valahol itt, a közelben ... egészen közel. Tisztán hallani. Biztos, hogy itt van! — állítja határozottan a pocakos. Itt? Mi az, hogy itt? És egyáltalán, mi ez az ellenséges, fürkésző pillantás? Elsőnek a piacos néni érti meg a gyanúsítást. — Nincs nálam! —mondja kosarára szegeződött tekintet láttán. Zavartan, mintha rajtakapták volna. Mindenki őt nézi. — Nem nálam van! — ismétli most már olyan hangsúllyal, amiből érteni kell: más is van itt szatyorral, aktatáskával... Egy cica éppenséggel abban is elfér... Furcsa helyzet. Mindany- nyian gyanúsak vagyunk, egyszeriben ellenségek lettünk. Igazság szerint valamennyiünket meg kellene motozni a táskákat, kinyitni. Másképp aligha derül ki... Csak jönne már az a busz!... A panaszos nyávogás ismét felhangzik — de már messzebbről. Fellélegzünk. Oldódik a hirtelen támadt feszültség, megint jó ismerősök vagyunk. A cica sírása azonban ott lebeg közöttünk. Legelőször egy diáklány mozdul, a híd irányába indul. Alig tesz néhány lépést, máris kiáltja: ott van! Ott lent, a. híd alatt! A patak fölött rltkás köd gomolyog. Melegebb a vize, mint a téli reggel levegője. Onnan, a köd, a pára alól jön a vékonyka hang. Igen, most már látni is. Múlt őszszel, az áradáskor a patak is megduzzadt, gallyakból, törmelékből apró szigetek sodródtak össze. Ezek egyikén akadt meg a cica. Lábával egy ágba kapaszkodik, testét ide-oda himbálja a víz. Hiába próbál valami biztos, szilárdabb talajt elérni, a többi lába csak a vizet kaszálja. Egyre erőtlenebből. Ott állunk valamennyien a híd korlátjánál, nézzük a parányi jószág vergődését Az egyik fiú nagyot röhög a látványon. — Figyeld — löki oldalba társát —, milyen masszív kis kandúr! Hogy erőszakoskodik azzal a faággal... — Nem bírja sokáig — jegyzi meg valaki. — Ebben a patakban savas a víz... Szétmarja... — Egy-két napos lehet, még a szeme se nyílt ki... — Le kéne vágni a kezét, aki ilyet tesz — háborog a szatyros néni. — Nincs az ilyennek szíve... A kucsmás cigarettát vesz elő, nagy komótosan rágyújt csak azután kezdi. — Egyszer a miénk is fialt vagy hatot. Mit kezdtem volna annyival... ? Az anyját meg... igen haragudtam rá, hát „elintéztem”. Oda löktem ki, a kert végébe... Ügy higgye el, egy hónap se telt el, beállított. Odajött este, mikor vacsoráztam. Egyszercsak érzem, a libámhoz dörgö- lődzik... És néz rám szomorúan. Megsajnáltam, tán még bocsánatot is kértem tőle. Amikor megsimogattam, remegett szegény, de akkor már tudta, megbékéltem vele... No, hát az nyávogott így, mikor az elsőt ütöttem agyon azzal a vas rúddal. — Hagyják már abba? ™ csattan fel az aktatáskás. — Nem látják, hogy a fiatal- asszony ... Eddig fel sem tűnt, hogy ő is itt áll. Szorosan fogja a korlátot, merőn nézi a vizet, a kínlódó kis testet Mintha megbabonázták volna, nem tudja levenni a tekintetét róla. — Borzasztó —- suttogja, - inkább csak magában. Az arca sápadt, az egyik lány kapja el, mielőtt elesne. Amikor odébb kísérik, akkor hallom: az első gyereke meghalt... megfázott szegény ... Kisfiú ér a megállóba. Iskolába megy, ő már a későbbi buszt várja. Amint meglát bennünket, ő is odajön. Pár pillanat múlva már ott egyensúlyoz a zaom- békokon, a patak közepén. Az egyik férfi utána indul, de már elkésett. A fiúcska — cipője megmerült ugyan a vízben — már fogja a cicát, diadalmas mosollyal hozza fölfelé a parton. Simogatja, hagyja, hogy a parányi jószág ingébe akassza rózsaszín körmét, a kabátja alá fúrja magát. A kis didergő, érzve a gyerek meleg bőrét, hihetetlen erővel tornássza be magát a fiú álla alá. Panaszos sírása is alábbhagy, halk . nyöszörgéssé enyhül. Mint a gyermek, amelyik a sírás után még sokáig hüppög. A KISFIÚ hazafelé indul, talán el is késik az iskolából. Mi pedig szótlanul, egymás tekintetét is kerülve ülünk az autóbuszon... Nagy István Kgyszoba-Konyhát; íaftás. Benne a szülők, a nagyszülő 6s hét gyerek. Hét kiskorú gyerek. A férj segédmunkás. Nyilván fölösleges lenne ecsetelni, milyen itt az élet, hogyan telnek a napok, mennyi a gond. Fölöslegesek a jelzők, mert a tények -* mint mindig — most is sokkal többet mondanak. Valójában mindent elmondanak. A mezökereszlesi Bálánk a Mártonok családjáról van szó. Ok laknak ennyien ebben a szoba-konyhában. Hadd álljon Itt rögtön: hamarosan azt Írhatjuk: laktak. Minden remény megvan rá, hogy kis idő elteltével rendes körülmények közé, megfelelő családi házba költöznek. Talán mondani is fölösleges: sokkal jobb érzés ennek a változásnak az ígéretéről szóló, hivatalos levelet olvasni, erről hírt adni, mint a népes család mostani körülményeiről. Mi lesz a megoldás ? A helyi tanács adna ennek a nagy családnak állami bérlakást, ha lenne. De nincs. Van ellenben ebben a faluban is néhány ember, aki ilyen vagy olyan ok miatt eladná a házát. Ezek közül veszik majd meg valamelyiket a családnak, olymódon, hogy a vásárlási érték tíz százalékát Balaskáék fizetik meg. A jó hírhez hozzá tartozik az is, hogy — tekintettel a gyermekekre — a család részére rendszeres nevelési segélyt kívánnak biztosítani. A lakásgond a faluban 5s gond, lia nem is érzi annyi ember, mint a városokban. Akik viszont érzik, ugyanúgy érzik a községekben is. Az állami bérlakások rendkívül szűkös keretére nemigen lehet számítani megoldásként, hiszen a községekben ezeknek a lakásoknak a száma csekély. Aki teheti, építkezik De nem mindenki teheti. A legszegényebbjének szinte reménytelen lenne a helyzete. De nem az. Közismert, hogy az állam a nagycsaládosokra különös gonddal ügyel. Ez a különös gond — nemrégiben született ruudcletek. határozatok •— tettek lehelőve azt is. hogy az említett család megfelelő körülmények közé juthat. Szükséges azonban a végrehajtásért felelősök jószándéka, segítőkészségc Is. A keresztesi «•saiád megsegítéséhez szükséges például a járási hivatalnak. a hivatal igazgatási osztályának, a helyi tanácsnak a teiininkarása, jószándéka. A tények igazolják mindezek meglétét, így egy hét gyermekes család hamm osan megfelelő otthonhoz jut. Jó lenne hasonló hírről beszámolni megyénk más községeiből is. hiszen több helyen is élnek rossz körülmények között. Igaz. nem könnyű előteremteni a szükséges feltételeket. A rendeletek azonban adottak, érvényesek mindenütt, végrehajtásuk pedig kötelező. Azzal együtt is. hogy nem könnyű. Mindenütt megoldást kell azonban keresni. Más szervek, intézmények biztatása nélkül is. (pt) TELKIBÄNTä;:: Csendesen, lágyan simulnak házsorai az abaúji hegyek oldalához. Ilyenkor télvíz idején, napközben kihaltnak tűnik a község, kevesen járnak az utcákon. Telkibánya ... Hajdanában a tizennégy felvidéki szabad királyi bányavárosok között tartották számon. Ezt bizonyítja egy 1270-ből, V. István király korából származó oklevél, majd egy másik. Mátyás király korabeli írás, amelyen a dátum 1471-et mutat. A község főutcáján emeletes, tornácos, sárgára festett épület. Előtte léckerí- téses kis udvar, faragott kövekkel és négy darab kopjafával. Mert a kopjafa éppen úgy hozzá tartozik Telkibánya történelméhez, mint az aranybányászat, a fakitermelés és a porcelán- gyártás. Az épület földszintjén lcétszámyú faajtó, fölötte felirat: Ipartörténeti gyűjtemény... Oldalt megfáradt, kopott kőlépcsők vezetnek fel az emeleti részhez. Apró, törékeny, érdeklődő tekintetű nénike nyit ajtót. Kádár Sarolta, nyugalmazott tanítónő. As előszobában kézzel festett porcelántányérok borítják a falakat. — Én gyűjtöttem, vásárolgattam ezeket a tányérokat még a harmincas években — mondja, s meleg kabátot vesz magára, mert „odalenn” — mármint a múzeumban —, ilyenkor bizony hideg van. Télen kevés látogató fordul meg errefelé. Ha valaki jön, a tanítónő sietve letipeg a rozzant lépcsőkön s kinyitva a múzeum ajtaját, nagy szakértelemmel magyaráz. Látnivaló és érdekesség bőven akad. — Maga az épület. Magyarország első porcelán- gyára volt — meséli Kádár Sarolta. — A történészek szerint 1825-ben épült, de amikor renováltuk, a mész alatt 1824-es évszámok voltak a kövekbe vésve... Egykoron a regéci és a sárospataki vár tulajdonosa. Brenczenheim Ferdinánd herceg, Széchenyi István barátja alapította a porcé- lángvárat. Az alapanyag a telkibányai kaolin volt. A vitrinekben csodálatos színű és mintázatú tányérok, kulacsok százai sorakoznak. A herceg haláláig „regéci” jelzéssel látták el a gyártmányokat, majd később a bérlők már a „Telkibánya” jelzést alkalmazták. A szürkészöldes máz, a petrezselymes és a szőlőleveles minták terjedtek el a legjobban. Az ezredfordulóra már olyan híre lett a telkibányai porcelánnak, hogy nem győzték az igényeket kielégíteni. A kézi erő mellett egyre több gépet vásároltak. S azután 1906- ban leszerelték a berendezéseket, elszállították Hollóházára. Még két évig kézzel gyártották a porcelán- tárgyakat, majd 1908-ban bezárt a gyár ... — Még ma is élnek olyan öregek a faluban, akik ebben a gyárban dolgoztak. Itt van a 84 esztendős Varga Mátyás, aki 186-féle tányérmintát ismer és meg is tudja festeni. Gyakran vannak látogatói. akik megkérik, hogy hajdani, eredeti mintákat fessen nekik a tányérokra. TÁLÁN az országban egyedülálló ipartörténeti gyűjtemény látható Telkibányán. S talán egyedülálló a múzeum „gazdája”, gondnoka is. hiszen Kádár Sarolta igen sokat tett annak érdekében, hogy mindenki számára hozzáférhetővé váljanak Telkibánya és kör- nvékének ipartörténeti emlékei. — Amikor 1915-ben elvégeztem a tanítóképzőt, sokfelé tanítottam, majd 1928-ban kerültem ide, Tel- kibányára. Apám Vizsolyban volt lelkész... Ö vásárolta meg nekem az akkor nagyon rossz, romos állapotban levő egykori porcelángyári épületet. A legfelső szintet, mert két emelet volt itt, le kellett bontani. Tataroztuk, renováltuk, lakhatóvá tettük a „gyárat”, amelynek a felső szintjein voltak a műhelyek, a földszinten és a környező utcák házaiban pedig a raktárak... Kádár Sarolta tanította a község gyerekeit és közben keresett, kutatott. Tányérokat. régi történeteket, eszközöket gyűjtött össze. Balassa István, a sárospataki múzeum egykori igazgatója egyszer azt javasolta, hogy táblával jelöljék meg az épület ipartörténeti múltját. A tanítónő viszont kérte, hogy létesítsenek múzeumot. — Szóltak hogy próbáljak meg néhány dolgot összegyűjteni. Akkor már nyugdíjas voltam, s 1959- ben kezdtem a gyűjtést. Sokáig, nagyon sokáig elhúzódott a múzeum ügye. Végül is 1970 októberében bemutattuk ezt a kis gyűjteményt ... Szívesen odaadtam a földszintet. Én az emeleten lakom, s ha kell. az idegeneket kalauzolom... Nem látszik meg rajta, hogy az idén betölti a het- venkilencedik évét. Olyan hévvel, energiával magyarázza az egvkori bánvamé- csesek. bánvászékek és porcelántárgvak történetét, mint hajdanában, az iskolában a diákoknak magyarázta a magyar irodalmat, történelmet, vagy földrajzot. Sokat tud a régi bányákról. a bányászok, fakitermelők sorsáról, életerői a környék történelméről. — ITT ÉLTEM LE az életemet... Szívesen kerestem. kutattam a régmúlt idők történelmét, hiszen nekem sem volt mindegy hogy miként nevelem, tanítom a gyerekeket — mondja búcsúzóul, s még hozzáteszi: — Máskor is jöjjenek be. ha erre járnak, szívesen mesélek ... Felföldi György Sarolta néni múzeuma
