Észak-Magyarország, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-05 / 4. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 73a 1975. január 5., vasárnap Herman Ottónak lesz méltó síremléke! Ppppmhpr' 27'én vo1^ UCtCIHíltl hatvan eve, hogy meghalt a nagy magyar természettudós és kitűnő tollú természettudományos író, Herman Ottó. Munkásságát, eredményeit, sokoldalú tevékenységét, tudományszervező fáradozásait Miskolcon, Borsodban szükségtelen bemutatnunk. A tudós édesapja, Hermann Ede Károly a Diósgyőri Vasgyár orvosa volt. öt leány- és egy fiúgyermeket nevelt fel. A fiút, a későbbi természetbúvárt a gyermekkor legszebb élményei, emlékei elszakít- hatalan kötelékekkel fűzték a Diósgyőr környéki tájhoz, a Bükk hegyeihez, s Miskolc élete végéig második otthona maradt. A város hálával s tisztelettel ápolja Herman Ottó emlékét. Szobra áll a róla elnevezett múzeum előtt; Miskolc egyik gimnáziuma fölvette nevét, s az egykori lillafüredi nyári lak ma Herman Ottó Emlékmúzeum. A Magyar Nemzet közelmúlt számaiban két alkalommal is (1974. december 12., december 29.) foglalkozott Herman Ottó emlékével, érdemeivel, működése korszakos jelentőségével. A december 12-i számban megjelent írás — szerzője Környei Elek — megszólaltatja a tudós egyetlen élő rokonát, Sárospataky Józsefné, aranydiplomás nyugdíjas tanárnőt, aki gyermekkorában sokszor volt a lillafüredi nyári lak vendége, s aki — mint korábban édesapja, Szeöts Béla — híven ápolta, s ápolja Herman Ottó emlékét, s gyarapította az emlékmúzeumot a tudós személyes vonatkozású tárgyaival, emlékeivel. A tanárnő nyilatkozik a cikkben a tudósnak a hámori temetőben levő sírja fölött létesítendő síremlék megvalósulásának elhúzódásáról, illetve arról, mint késleltette a síremlék felállítását egy pár év előtti miskolci javaslat, amely azt tartalmazta, hogy Herman Ottónak, s a tanítványnak, a szintén jeles tudósnak, halbiológusnak, Vásárhelyi Istvánnak közös síremléket állítsanak. A javaslatot elutasították — ő, az egyetlen élő leszármazott is tiltakozott ellene, — s azóta is késik Herman Ottó síremlékének elkészítése. „Végül is felvetődik a kérdés — zárja a cikket Környei Elek —, lesz-e Herman Ottónak a hámori temetőben méltó síremléke?” A kérdésre egyértelmű, s megnyugtató igennel felelhetünk. Tény ugyanis, hogy a miskolci ÉSZAKTERV Vállalat egyik tervező kollektívája, a Janáky István szocialista brigád, Dézsi János építész irányításával a múlt év első hónapjaiban elkészítette Herman Ottó síremléke felállításának terveit, mely síremléket a Miskolcon élő Varga Miklós szobrászművész készített el. A szobrászati alkotást egyébként a Képzőművészeti Lektorátus 1974 januárjában zsűrizte és felállításra elfogadta. Ugyancsak elfogadta a lektorátus 1974. június 3-án kelt határozatával Dézsi János építész síremlék-elhelyezési tervét is. A síremlék ^n?Skészült felállításának építészeti terve is, amely 1974. június 3-án elfogadást nyert, s amely a hámori temetőben rendelkezésre álló hely szűkösségéhez mérten is tiszteletben tartja azt az óhajt, hogy Herman Ottónak külön síremlék állíttassák. A lektorátus határozata óta több mint fél év telt el. Különös, hogy a nagy tudós egyetlen élő leszármazottja nem tud a síremlék megvalósulása érdekében tett lépésekről, a fent leírt tényekről. S az is különös, hogy a lektorátus döntése óta mindmostanáig nem történtek további gyakorlati intézkedések a síremlék felállítására. Ezért tehát, amikor megnyugtató igennel válaszolunk Környei Elek kérdésére — igen, lesz méltó síremlék — a válaszhoz hozzá kell tennünk az újabb kérdést is: Mikor lesz? Mert e síremlék felállítására s avatására a hatvanadik évforduló lett volna kiváló alkalom. Papp Lajos AZ A TŰZ... Ismerkedjünk Kazincbarcikával — Az a lűz akkor is ott van, ha én nem látom? — Igen, kisf iam, akkor is. ■& Látni még nem, de az ég verdeséséből már sejteni lehet a lángot. Reggel van, köd; most fehér az ég a tűz fölött. Ahogy a busz kifordul Sajószentpé- terről, előtűnik a lángnyelv. Aki az ablak mellett ül, sokáig kifelé néz. Az üvegen át figyeli a lángot, az üvegen figyeli önmagát. Az arcán ég a tűz. Maradna, de már egész közel a láng. Kazincbarcika következik. & „Az Országos Helyki jelölő Bizottság 1950. december 4-én a lakótelep (később város) helyéül a Miskolc—C'zd irányában húzódó, a fő közlekedési úttól délnyugatra, a Herbo- lya felé vezető volt iparvágány és kocsiút közötti területet, illetve az c feletti magaslatot jelölte ki. A városépítés 1951. szeptember 1-én kezdődött... A települést a Minisztertanács 1006/1954. I. 28. M.T. sz. határozata emeli városi rangra.” (Papp Attila: Ismerkedjünk Kazincbarcikával.) Hallani a lobogást. Egymást követik a teherautók, hajlong a sorompó, találkoznak a vonatok füstgomolyai. Zajlik a csend. Mát-mérő lépések a járdán, elgondolkozott emberek, utcákra ébredt utak. # „Kazincbarcikát a. virágok, a fiatalok városa mellett joggal nevezik iskolavárosnak is, hiszen 7 osztott, 1 részben osztott általános iskolával, 1 közös igazgatású gimnáziummal és egészségügyi szak- középiskolával, 1 vegyipari szakközépiskolával, 2 szakmunkásképző intézettel és egy főiskolával rendelkezik. A különböző fokú oktatási intézményekben mintegy 10 000 diák tanul, ami jelentősen meghatározza a város lakosságának fiatal — 27 éves — átlagéletkorát.” Délben a láng levegőért kapkod. Kisebb és titokta- lanabb lesz; szinte átlátni rajta. Nem igéz meg; nyugodtan rá lehet nézni. & „A Borsodi Vegyikombinát az ország egyik legjelentősebb nehézvegyipari üzeme. Jelentőségét bizonyítja, hogy 1973-ban ez a vállalat termelte a hazai nitrogénműtrágya 30 százalékát, a pvc, a kaprolaktám és a karbamid 100 százalékát.” # Hallani a lobogást. Jólesik hallgatni hazafelé; lassan minden magára marad. Együtt, egyedül állnak a teherautók, vonakodik a sorompó, hiába vár a vonal füst. Csendesedik a zaj. Holnap-váró lépések a járdán, elgondolkozott emberek, utakra szenderiilt ■utcák. * „A város lakossága 7971. jonuár 1-én 27 000 fő volt, mely az ötéves terv végén ■— várhatóan — eZéri a 33 000 főt. 1974—75-ben átadjuk a város első 200 férőhelyes óvodáját... A városi könyvtár állománya az 1970. évi 62 000 kötetről 1975-re 83 000 kötetre növekszik... Az olefin-program megvalósításában lényeges feladatot kap a Borsodi Vegyikombinát is. Egy 120 000 t/év kapacitású, ctilénalapú pvc-üzem építése kezdődik a tervidőszakban, ahová majd Leninvárosból érkezik az etilén...” (Kazincbarcika 1971—1975) # — Az a tűz akkor Is ott van, ha én nem látom? — Igen, kisfiam, akkor is. Sajó László ] S l í Bárány Tamás: t j BSgE e, szívem, mi naH gyón lentről kezd- . B tűk. Akkoriban 9 úgy mondtuk: § csórón. Gábornak á egy szál fekete | ruhája volt, abban járt vizsj gázni; nekem egy szoknyám, J két blúzom. De szerettük egymást, a többi nem számí- ; tott. Gábor másodéves volt, ; amikor megismerkedtünk, én j végzős gimnazista. Az, az, ; igen, az a bizonyos, nagy, | halálos diákszerelem: a mií énlc aztán igazán az volt! És \ gyönyörűvé talán épp a re| ménytelensége tette: hogy i még csak el sem tudtuk képj zelni, hogy is lesz ebből va, laha házasság ... Gábor szülei vidéken él- } nek, ő valamelyik kollégi\ umban hányódott, én meg, a i szüleimmel, a józsefvárosi szoba-konyhában. Oda nem : mehetünk, természetesen, Alsó- vagy Felsőbürökpusztára, ! az ő szüleihez, hisz azok is csak a szoba-konyhában, és j hozzá hol, te jóságos isten! t A legközelebbi kisvárostól is j vagy harminc kilométernyi, re ... Nálunk meg szintúgy j csak a konyha várhatott volí na ránk; de az anyós kony. hájára mégsem mehet az ember az orvosi diplomájával, no nem igaz? A kuporgatás, a hihetetlen t lemondás esztendei jöttek. Spóroltunk, szívem. A szá- 1 junktól vontuk meg, de szó ‘ szerint értsd! Te, mi olyan szegények voltunk ezekben az években, hogy ha nagy ritkán elvetődtünk színházba, hát kettőnknek legfeljebb egy jegyre telt. Az első részt 1 rendszerint Gábor nézte végig. a szünetben ideadta jegyét, s a második részre én ültem be. Előadás után aztán elmeséltük egymásnak, amit a másik nem látott, s csak kikerekedett bennünk az egész darab... Mosolyogsz? Mi akkor inkább sírni szerettünk volna. És Gábor, képzeld, még ezek közt a körülmények közt is tudott takarékoskodni! Az ösztöndíjából kuporgatta félre a száz meg kétszáz forintokat, s mire a diplomáját kézhez kapta, tizenkétezre volt a bankban ... De ötvenkilenc kilónál nem is nyomott többet szegénykém, elképzelheted! Akkor már én is évek óta dolgoztam, és magam is szaladgáltam minden elsején fele fizetésemmel a takarékba, így aztán, mire Gábor lediplomázott, nekem is volt félretéve huszonegyem; vagyis kettőnknek összesen harmincezrünk. Ezzel már lehetett egyet-mást kezdeni, s nem látszott teljesen reménytelennek valami lakás után nézni. No, nem az élettörténetem akarom mesélni, elég itt annyi, hogy a diploma után szépen megesküdtünk. Gábor a kórházban kapott egy szobácskát, én laktam tovább is az anyáméknál, és a szabadnapjain éltük a házaséletünket ... Milyen volt? Fogóddz meg: életem legszebb esztendeje! Az a fullasztó izgalom mindig, a találkozások előtt! A felsurranások, hol hozzánk, ha a szüléimét sikerült leráznom, hol hozzá, a kis kórházi szobájába ... Férj és feleség voltunk, szívem, és olyan túlfűtötten éltünk, mint egy jegyespár ... Hiszed vagy nemién el sem tudtam volna képzelni azelőtt, hogy ilyen boldogság egyáltalán van a világon! No, aztán elkészült a lakásunk — szövetkezeti, igen —, és valahára beköltözhettünk. Lakás tehát már volt, két és fél szoba, vagyis tizenkét csupasz fal, öt ajtó, öt ablak. És tükörsima, üres parketta. Mert bútorunk, az persze nem volt. Meséljem, ami most jött? Az első év: az egyik szoba és a rádió. A második év: a másik szoba berendezése. Harmadik év: a gyerekszoba és a függönyök. A negyedik év: porszívó, televízió, jégszekrény. Ötödik év: Andriskánk. A gyerekkocsi. A Mó- zes-kosár, a babakelengye. Hatodik év: egy-egy szőnyeg a két szobába, és a készülődés a másik gyerekre. De ember tervez. Gábor épp akkoriban kezdett egy kissé jobban keresni: új helyre került, és alakulgatott*' a magánpraxisa. Én a két pici miatt természetesen nem tudtam visz- szamenni dolgozni, anyámmal felváltva kínlódtunk velük, s szerettem volna valaki állandó segítséget, egy megbízható bejárónőt, hogy amint Krisztinkétől tehetem, menjek vissza az' intézetbe. De Gábor hallani sem akart erről. Kiszámolta, mennyibe kerülne a bejárónő, s csak fejét rázta, makacson. „Anyád olcsóbb! — mondta, ellentmondást nem tűrőn. — És nekem most minden fillérre szükségem van. a kocsi miatt.” Igen, szívem. A nyolcadik és a kilencedik év ezzel ment el: kocsira gyűjtött a drágám. S a tizedik év meghozta a kocsit. És hozott még valamit, mert a baj mindig együtt jár: hozta szegény anyám súlyos betegségét. Én újra bejártam már az intézetbe, amikor ő kidőlt mellőlem, nem volt hát más, mint az, hogy a gyerekeket óvodába adjam. Mi az intézetben hétkor kezdünk, Gábor nyolckor a rendelőben. Én tehát ötkor kelek, elkészülök, keltem a gyerekeket, reggelit adok, sietve, mert hatkor ki ketl lépnem a kapun, hisz ha nem érek velük fél hétig az óvodába, elkésem az intézetből. Tehát kelek ötkor, mondom, rohanás, mosakodás, öltözés, öltöztetés, reggelikészítés és reggeliztetés, aztán rohanás a tömött buszhoz, átszállással rohanás az oviba, megható búcsú, és rohanás a villamoshoz, ki, az intézetbe. Amikor ott beesem az ajtón. Gábor nagyjából akkor kelhet. Minek is kelne előbb; hiszen csak nyolckor kezd, és dolgozik éppen eleget! Igen, szívem, ez így fest elméletben. Az elején még lábujjhegyen jártam, és a kicsiket suttogva költöget- tem, fel ne verjük az apjukat. Pihenjen csak szegény, dolgozik eleget! Ja-ja, de ez csak az elmélet, szívem, és hidd el, más a gyakorlat! A gyakorlat úgy fest, hogy én a fogvacogtató hidegben elindulok a két gyerekkel a hajnali sötétben, felvergődöm velük valahogy a degeszre tömött buszra, tipró- dunk, reszketünk, hogy le ne rúgjanak róla, aztán ugyanezt másodszor is, és amikor az óvoda kapujában elbúcsúzom tőlük, akkorát sóhajtok, hogy néha már lelkifurdalásom támad: nem bántam én meg valójában ezt a két gyönyörű gyereket? Eleintén csak átsuhant bennem, meg-megkísértett, később már követelőzőén dörömbölt agyamon a gondolat: az apjuk most fordul a másik oldalára... De még ez is csak elmélet volt, szívem. A gyakorlati próba most jön. Egyszer csúnya baleset történt, gázolás, ilyesmi, és a forgalom elakadt az utcánkban, a villamosok, buszok megtorlódtak, csupán a gyalogosok mehettek tovább, s a fürge, mozgékony kiskocsik kerülővel, a mellékutcákon. Hát ott állunk, szívem, a percek múlnak, negyedórákká, majd félórákká állnak össze, s még mindig semmi. Hatkor indulunk, mondtam már, de fél nyolc: és még mindig nem mozdulunk. A gyerekek fáznak, nyöszörögnek, türelmetlenkednek, sírni kezdenek; én meg, gondolhatod, az őrültségig vagyok már: ennyit még öszesen nem késtem az életemben, mint amennyit ma reggel fogok ! — Végre jó hír fut végig a hosszú-hosszú, rostokoló kocsisoron: talán most már majd indulunk. Fél nyolc is elmúlt már: kinézek az ablakon, és képzeld, a kocsinkra hull a pillantásom! Ördög tudja, hogy is van ez: Moszkvics, Moszkvics — de én ezer közül is nyomb in megismerem a miénket. A gyerekek sírnak itt mellettem a hidegtől, nekem merő .'jgcsap a lábam, és Gábor zakóban ül a fűtött kocsiban, és épp most gyújt rá lassú, ráérős mozdulattal az első cigarettájára. Aztán kö- j rülnéz, hogy a hosszú tor- ! lódást elkerülendő, merre ! vehetne egérutat. Te, ha az ember nagyon akar valamit, sikerül! Irtóz- tató erőyel szuggerálom és képzeld, Gábor felnéz, rámpillant. Kétségbeesve intek a két gyerek felé, s muta- í tam, hogy leszállunk, várjon s vigyen tovább bennünket. Derűs arcán egy pillanatnyi felhő, órájára pillant, majd udvariasan fejet ráz, és már i kanyarodik is be az első í mellékutcába. Én meg ma- * garnhoz húzom a két reszkető csöppséget, és átkozom, í átkozom, átkozom magamban azt a gazembert. Kilencre értem be aztán az intézetbe, csontig fagyva. Aznap határoztam el, hogy elválok tőle. Nem rög- ( tön persze, hiszen az'ilyesmi i igazán nem könnyű dolog; millió szálat kell az ember- jj. nek eltépnie. !3 nekem különösen sokat kellett, hisz meséltem róla, mennyire j szerettem. Eltartott vagy j másfél évig, amíg végképp elszántam magam. Most lesz nemsokára a második tárgyalásunk. H idd el, nem tehettem másképpen. A házasság végül is közös vállalkozás, nem? Én legalábbis ezt tanultam a szüleim házában. Ha nyomor- gunk: együtt nyomorgunk. Ha jól megy sorunk: együtt élvezzük. De hogy az egyik filléreskedik, gondok közt él, a munkában megszakad- vállán két kisgyerek és egy négytagú háztartás minden terhe, a másik meg ezalatt vígan éli világát, kényelemben, fűtött kocsiban s gond nélkül urizál — ez tarthatatlan! Mondd, szívem, nincs igazam?
