Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-01 / 281. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 4

1974. dec. 1., vasárnap

SZÍNHÁZ MISKOLCON

A szocialista közművelődés szolgálatában

A Miskolci SS

151. évébe lépett. 1823-ban az első állandó, kőszínház volt Magyarországon. E nagy múltú színház színpadán szinte minden nagynevű színész megfordult és minden divatos és kevésbé ismert színmű helyet kapott. A színház mai művészi szándékai sem választhatók el teljesen klasszikus emlékeitől. A múltban az állandóan változó társulatok egy olyan színház megteremtését tették szükségessé, amit ma népszínháznak nevezhetnénk.

E rangos színház mai törekvése is méltó folytatója ennek a szinte hagyománnyá vált színházi formának. A másfél évszázad alatt mindig az egyszerű embereknek, Miskolc polgárainak játszottak itt és az ő épülésükre és szórakozásukra szolgáltak a változatos műsorok.

Jelenleg a történelmi fejlődés, a népszínház fogalmának új tartalmat adott. Mit jelent ez a színház számára? Elsősorban azt, hogy a műsorra kerülő darabok eszmeisége megváltozott életünket helyezi előtérbe. A szocializmus építése és a szocialista ember megrajzolása válik hangsúlyossá évadról évadra, megvalósítandó műsorpolitikájában. Ezt szolgálja az új magyar és szocialista államok drámatermésének bemutatásával és a haladó nyugati művek színpadra vitelével is.

Természetesen, mindez igen sok buktatót rejt magában, hisz az említett művek magukon viselhetik általában a kísérlet bizonytalanságait. Azonban e kísérleteknek sem feltétlenül velejárója a bizonytalanság, jó dramaturgiai munkával ezt a zavaró tényezőt a minimálisra lehet csökkenteni.

De nem kevésbé jelentkezik ez a klasszikusok, vagy félklasszikusok bemutatásánál is. Itt a hozzáértő húzás és a „portalanítás” csillogóbbá tehet egyes, már-már a feledés homályába merülő művejket.

A Miskolci Nemzeti Színházban az évadról évadra megismétlődő rangos művészi teljesítmények ellenére is eléggé mostoha gyermek volt mindezideig a dramaturgiai munka. Az időközökben leszerződött dramaturgok nem minden esetben feleltek meg a követelményeknek, vagy legtöbbször ők maguk is teljesen kezdő emberek voltak a színházi munkában. De zavarta a fejlődés egyenletességét az írók hiánya is. Elvétve jutott egy-egy darabhoz rangosabb írótól a Miskolci Nemzeti Színház.

Az 1974—75-ös évadra végre tekintélyes dramaturg és író került a színház említett posztjára. Állandó szerződést kötött mint dramaturggal, Szakonyi Károllyal, és háziszerzőként darabírásra vállalkozott Kertész Ákos és Páskándy Géza. Természetesen, remény van arra is, hogy Szakonyi ismét megörvendezteti a színházat egy új művével. így a dramaturgiai munka biztos kezekben levőnek tűnik és a magyar dráma ügyének szolgálata is folytonossá válhat.

A szocialista népszínház másik fontos meghatározója a társulat összetétele és belső élete. A modern dráma iránt fogékony és korszerű játékot játszó és rendező és azt megteremtő fiatalokból és középkorúakból álló társulat van ma már Miskolcon és ez biztató a jövőt illetően. Sajnos, az utóbbi évek egyes kiemelkedő produkciói nem kaptak elég országos visszhangot. Ennek oka lehet a közömbösség, a rossz propaganda, vagy a miskolci színház rossz földrajzi helyzete. De minden esetben az említetteknél eléggé hiányzott az országos szakma és közvélemény lelkesítő ereje.

Tudjuk azt, hogy e problémával nem vagyunk egyedül, de persze nekünk a miskolci és az egri színház gondjai fontosak. A mellőzöttség érzése ellenére sem veszítjük el színházformáló kedvünket.

A társulatban

ma

jelentős művészi erőt képviselnek a fiatalok, de tekintélyes erőt alkotnak a társulat több éve együtt dolgozó művészei is. Ez a két csapat együtt egyre jobban megközelíti a társulatról alkotott, kissé talán idealizált elképzeléseinket. Közös világnézet és művészi ízlés bontakozik ki a nagy létszámú együttesen belül. Az etikai normák emelkednek, egyre bátrabban beszélhetünk a magánélet tisztaságáról, a művészi alkotómunka igényességéről. És ez nem lehet közömbös egy társulat életében. Meggyőződésünk, hogy a zaklatott magánélet és az igénytelen társulati együttélés minden esetben rányomja a bélyegét az adott színházi produkció színvonalára.

Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a Miskolci Nemzeti Színház produkciói ma már mind kiforrottak, érettek, az említettek következtében ritkaságszámba mennek. Nem, a fentiek viszont megkönnyítik, elősegítik a modern, igazi színház megteremtését Miskolcon. A műsorterv mellett a színház művészi profiljának kialakításában döntő szerepe van a rendezők munkájának. A friss erők pezsgést idéznek elő, a kissé talán elkényel- mesedett társulatnál.

Illés István, a színház fiatal főrendezője jó irányba tudja orientálni a társulat zömét, és ezt a munkát támogatja Nagy András László, Bor József, Sík Ferenc és Jurka László a rendezői gárdában. A Miskolci Nemzeti Színház szívesen dolgozik még több fiatal rendezővel, mert úgy látjuk, munkájukkal képesek továbbfejleszteni és megújítani a kezdő, vagy a már-már lassan modorossá váló színészek mesterségbeli tudását is.

Egy vidéki színésznek az úgynevezett továbbfejlődésre még annyi lehetősége sincs, hogy gyakrabban lásson más színházakat, más művészek játékát. így csak egy biztos kibontakozása lehet vidéken,

a kapott feladat és a tehetséges rendező színészvezetése.

Színházunk mindent elkövet, hogy művészei számára az alkotó-légkör minél köny- nyebben megteremthető legyen.

Ezt szolgálják az ének- és tánctanárok, ezt szolgálja a megváltozott lakáslehetőség, a 28 szobás szőnyegparkettás, komfortos színészház, ami a kényelmet van hivatva biztosítani és a színház gyönyörű, hétvégi tóparti üdülője. Mindez nem mellékes kérdés a mai rohanó élettempó mellett. A művészi alkotóműhely megteremtésének a fentiek elengedhetetlen feltételei.

Nem tudom, nem kellene-e megnézni egyszer már a színfalak mögötti életét egyes társulatoknak és felmérni, mennyire egységes művészi törekvések segítik az egyes színházak belső életét. Feltenni a kérdést: milyen a színészek viszonya egymáshoz, a rendezőkhöz és a kapott feladatokhoz, és nem utolsósorban az adott színház műsorpolitikájához.

A színházban

prózát, zenéset, kis és nagy szerepért egyformán lelkesedő színészek csapatmunkáját igyekszünk megteremteni. Mert az „együttes” jelenlétét színpadjainkon így látjuk megvalósíthatónak. Ügy hisz- szük, a modern színház titka is valahol itt van elrejtve. Természetesen mindennek párosulnia kell maximális szakmai felkészültséggel és továbbfejlődési adottságokkal. És ha midez találkozik korunknak megfelelő izgalmas mondanivalóval rendelkező műsortervvel, akkor már „tettünk egy lépést előre” a szocialista színház megteremtéséért Miskolcon.

SALLÖS GÁBOR

a Miskolci Nemzeti színház igazgatója

PAPP LAJOS:

SZÁZADUNK

Retten néha a szív; ha az égen gyors repülő zúg, vagy katonák menetelnek az utcán új csapatokban. Fegyvert zörget az újságokban a mondatok írott hadserege s front épül az eszmék nyersanyagából.

Nem harctér ugyan ez, de az ágyúk hadsora ismét közbe üvölthet. S kő a kövön meg nem marad akkor. Lenni'akar pedig: élni a föld, meg a földben a régmúlt ezredek emlékké kövesült páfránya, harasztja.

Nőni akarnak a fák és elsokasulni a zölden ringó rengetegek, hol az ágakon csillagok ülnek, s minden nap gyönyörűbb és teltebb fürtöket érlel fényük a párás, barna homályban, a délszaki tenger városain túl... S ott, a jajok kövein, hol az égre tűz-gombákat rajzol a végzet. Ott is, az égő fűszálak s a fűvek közt perzselten lehanyatló tollatlan madarak: mind élni akarnak a roppant hullámok taraján tovasikló, fürge időben.

Fegyverek ős-robajából tisztán kel ki a béke.

Vágy volt még csak előbb és hit, hogy nem lehet így már tűrni tovább, örökös remegéstől törten a földön.

S akkor az elfáradt katonák mind, mind ledobálták zubbonyuk, ingüket is, majd tréfákon hahotázva tetveket öldöstek; levelet, lapot írtak a frontról.

Élünk! — ezt írták, s ez a kis szó, mint a madár szállt túl a komor felhőkön, a távoli fény fele s boldog szem-sugarak tüze védte, ha támadt fagy-viharos szél. Hírek futnak a géptávíró gyors szalagán és készül a holnapi nap, hogy végig járja kitűzött útját; hajnali friss iramoktól jutva a fáradt alkonyatig, hol lassan lépked a gondolat is majd.

Szép rend kellene már! nem gyáva szavak napi árán, nem szónoklatok és nyafogások frázisain nőtt meddő alkudozásból sarjad a tiszta világ itt; egy új korszak teltebb fényén száll a magosba, hol már terveit, új napok égnek a pontos egekben, megrajzolt utakon járván, miket emberi elme mért s Igazít, ha a szükség később azt követelné.

Nem fog félelem és harag ott már szökni kívánó képzeletet. Nem köt sem a harc, sem a kényszerű tűrés láncra szabad s már megszelídült erejű atomokkal munkálkodni okos törvényt, igazabb tudományt sem.

Űj század nemesíti az emberi fajt, s a jövendő őszintébb, kezesebb lesz örvényes jelenünknél.

LEVETT KALAPPAL

A Bajor Gizi Színészmúzeumban

Csendes, kihalt a Stromfeld Aurél nevét viselő budai utca. Amíg'' az enyhe emelkedőn a Bajor Gizi Szí- nészmúzeumhoz közeledtem, azon meditáltam, vajon mit nyújthat az utókornak a színészmúzeum, a kegyelettel őrzött és gondozott tárgyi emlékek, relikviák. Mennyire képesek megidézni a színészt, azt a művészt, aki estéről estére a közönség előtt alakul át hétköznapi lényéből szerepbeli alakjává, lesz király, vagy koldus, hős, vagy elbukott, s minden alkalommal úgy változik át. hogy az egyszeri és mindenkori, soha meg nem ismételhető. Mennyire jeleníthetik meg a régi fényképek, színlapok a függöny lehullásával tovatűnt csodás szerep- formálásokat, a színész igazi művészetét? A Magyar Televízió Színészmúzeíjm sorozata is elsősorban a filmemlékekkel tud operálni, s a színpadi színész nagyrészt háttérbe kerül.

A Bajor Gizi Színészmúzeumról a televíziónézők már sokat tudhatnak. A korábbi állapotáról is, de különösen, amióta Gobbi Hilda lelkes és fáradhatatlan szervezése

eredményeként jelentősen kibővült, méreteiben jóval nagyobb, tartalmában gazdagabb lett. A Bajor család

egykori villája földszintjén, a bejárati ajtón ma is ott van a két kis réztábla Bajor Gizi, illetve férje, dr. Germán Tibor nevével. A múzeum a Magyar Színházi Intézet kezelésében áll, a villa emeleti részeiben azonban idegenek, diplomata-családok laknak. Pedig szükség lenne azokra a helyiségekre is, mint arról a múzeum bármely látogatója meggyőződhet.

Ebbe a múzeumba, ebbe a házba csak levett kalappal, halkra fogott szóval lehet belépni. Azt a kilincset kell lenyomni, amit a magyar színművészet halhatatlanja is naponta többször lenyomott, azokban a szobákban járunk, ahol ő élt, szerepére készült, és ahol olyan tragikus körülmények között fejezte be életét 1951 elején, hogy a halhatatlanok között foglaljon majd helyet.

Az első terem, az egyik nagy elődöt, Jászai Marit idézi. Az 1867-es pályakezdéstől kísérhetjük nyomon életútját. Fényképek hajdani szerepekből, plakátok, könyvek, különféle relikviák, a falon régi ingaóra, vitrinben Stuart Mária és Elektra kosztümjei, hajdani bútorok, személyi tárgyak, kitüntetések és — a halotti maszk. Halott tárgyak, mégis itt érezzük a teremben a nagy tragikát. Egy feliraton olvasható egyik feljegyzése: „Én csak a színpadon vagyok komédiásnő. Az életben nem. Az életben af. a komédiás, aki hitvallásával házal.” És ugyanebben a teremben olvasható a színjátszás egyik nagy óriásának, Sztaniszlavszkijnak mondása: „A színész a közélet embere, aki a szépet, a nemest, a fennköltet viszi az embereknek”, s mintegy rárímel erre Gorkijtól egy idézet a szemközti falon: ,A művész országának, osztályának érzékszerve, füle, szeme és szíve, a művész korának hangja”, A magyar színművészet egyik legkiemelkedőbb alakjának emlékei között ezek az idézetek mintegy az egyetemes haladó színészet ars poeticáiét tükrözik.

A nagy vetélytárs, a tíz évvel fiatalabb és sokkal szerencsésebb körülmények között indult Márkus Emília szobája a szomszédos. Itt is fényképek, emléktárgyak, bútorok, plakátok, ruhadarabok — többek között Az ember tragédiája Évájának egyik kosztümje — jelentik a mo- zaikdarabkákgt, amelyek együttesen próbálnak tükröz- tetni valamit a felszabadulás után ,több mint kilencven éves matrónaként elhunyt művésznőről. Pethes Imre és

Kiss Irén relikviáinak megtekintése után jutunk a múzeum névadójának emlékeihez.

Két szobát töltenek meg Bajor Gizi emlékei. Gyerekkori képektől, tárgyaktól a halála napján is környezetét alkotó bútorzatig sok minden emlékezteti a látogatót Bajorra az első szobában, amely egykori otthonát, magánéleti környezetét idézi. A másik terem a művészi életé. Nem lehet és szükségtelen is felsorolni, mi látható ebben a teremben enyhe zsúfoltságban. A megszámlálhatatlan fényképen, rajzon, plakáton kívül mennyi személyes apróság, mennyi közérdekű dokumentum. Mi előtt álljunk meg hódoló tiszelet- tel? Az öltözőasztal apróságait nézzük, a nagy szerepek kosztümjeit, a régi Nemzeti kiskapujánál készült társasképet, a sok kitüntetést — köztük a legelső művészi Kos- suth-díjat —, vagy a különböző társadalmi tevékenységek dokumentumait? A szobrait, vagy a halotti maszkját. Órákig lehetne szemlélődni, emlékeket idézni. Nem szerénytelenség talán, ha feljegyezzük, hogy e teremben három bekeretezett újságkivágás is található a falon. Két fővárosi lap mellett az Észak-Magyarország megsárgult lapján olvashatja az utókor a fájdalmas híradást és emlékezést 1,951 februárjában: Bajor Gizi meghalt.

A múzeumnak eddig bemutatott része több mint két évtizede nagyjából így áll.

Gobbi Hilda kezdeményezésére és fáradhatatlansága eredményeként született meg további huszonhat színész emlékei szűkös bemutatásának lehetősége. További három szoba és egy folyosórész adott otthont Somlay Artúr, Tímár József, Uray Tivadar, Latabár Kálmán, Rátkai Márton, Gombaszögi Frida, Tőkés Anna, Beregi Oszkár, Gózon Gyula, Berki Lili, Ta- nay Frigyes, Tanayné Halmi Margit, Rajnai Gábor, Kabos Gyula, Gombaszögi Ella, Jávor Pál, Abonyi Géza, Kürti József, Rózsahegyi Kálmán emlékének. Egy kisebb szoba, a régi Vígszínházé. Hegedűs Gyula és Varsányi Irén emlékei töltik meg. Végül a régi Nemzeti Színház szobájába visz utunk, ahol Törzs Jenő, Ödry Árpád, Csortos Gyula, Bartos Gyula, Sugár Károly emlékeit találjuk.

Lehetetlen nem vissza-visz- szatérni például Tímár József cigarettásdobozához, fröccsöspoharához, Willy Loh- man szelepében viselt zakójához és a hatalmas ügynöki bőrtáskához, Csortos Gyula legendás Liliomjának csíkos trikójához, keménykalapjához, Kabos Gyula első, bizakodó amerikai leveléhez — „ ... vagyonnal fogok hazatérni ...” —, a különböző

korszakokban igaztalanul megbántott művészek jogait fosztó dokumentumokhoz (az aláírásokat tapintatosan eltakarták más emléktárgyakkal), a nagy szerepeket idéző emlékekhez, vagy újra megnézni a régi Nemzeti Színház makettjét, eredeti csillárját.

És itt kell visszatérni az emeleti lakásokhoz. A magyar színművészet gazdag az értékekben. Sok a nagy halottja is. A múzeumban mégsem jutott hely még Vizváry Mariskának és másoknak. Vagy a közelebbi múltból Pécsi Sándornak, Kiss Manyinak, Dómján Editnek, az opera néhány nagyjának. Meg talán nem elvetendő gondolat, hogy a múlt századi nagy elődök relikviáiból — Déryné, Egressy Gábor és mások — kerüljön valami ebbe a múzeumba. Kellenének hát az emeleti lakások. A nyugatnémet diplomata-családoknak mindegy, hol vannak, a magyar színészet emlékeinek nem. Jó lenne valami nyomtatott, vagy sokszorosított múzeumi vezető, emlékeztető, esetleg képes kiadvány is. Sokan vennék és vinnék haza. Kiváló ismeretterjesztési alkalom lehetne. Az esetleges képes levelezőlap pedig jó propaganda.

A színészek halottak, színpadi szerepeik meg nem e’a- venedhetnek, de. szellemük ott él a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Azzal találkozhatunk. Innen már csak egy gondolat: vajon a filmszerepekről miért nem esik szó? A színész a filmen is színész, a Magyar Színházi Intézet sem különítheti el áz adott művészben a színpadi és a filmszínészt. De ez már egy külön téma lenne.

Benedek Miklós