Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-25 / 301. szám
1974» dec. 25., sierdc ÉSZAK • MAGYAROR SZAG 5 .Mindennap béke legyen ralamikor, még a háború előtti években, karácsony táján öreg tanítónk mind a hat osztálynak egy verset adott fel, amelyet valamennyi diáknak kívülről kellett tudnia, az első osztályos kis emberkéknek éppen úgy, mint a hatodikosoknak. Meg is tanultuk! Később már tanulni sem kellett, csak felmondani, hiszen ez a vers is, mint annyi más bennünk maradt. Harmincöt év távlatából nem tudom már pontosan, hogyan szólt, nem emlékszem a rímekre és a szerzője sem jut eszembe. Kis utánjárással biztos megtudnám, de úgy érzem, most nem ez a lényég. Az ünnepi versikében valahogy így sóhajtott fel a költő: szeretném, ha egyszer, csak egyszer király lehetne belőlem. Ha nem is, ha nem is sokáig: karácsony estétől karácsony napjáig.” Majd így szól a továbbiakban: „kinyitnám fényes palotámat, s beengednék oda koldust, szegényt, éhezőt, nyomorgót, minden elesettet.” Hogy ezek a mondatok mit rejtettek magukban, arról akkor fogalmunk sem volt. Felnőtt fejjel, így az ünnepek közeledtén jut eszembe újra a régen tanult vers. Deliát miért csak karácsony estéjén, miért csak karácsony napján?! Furcsák vagyunk mi, emberek. Hát ennyire leszűkítenénk a békét, a szeretetet, a megbocsátást, az emberséget, a humanitást? Hát elég lenne egy esztendőből két-három nap arra, hogy tiszteletben tartsuk, és megértsük egymást; hogy elássuk a csatabárdot, de csak olyan mélyre, hogy a nyele kilátsszon a földből, hogy azonnal ki tudjuk rántani. Miért van ez így? Miért van, az, hogy a legvéresebb, leggyűlöletesebb háborúban, polgár- és testvérháborúkban csak karácsonyra nyugszanak el a fegyverek? Lehet, két napig nem gyűlölködni és aztán újra ölni? Azt hiszem, évszázadok alatt kialakult, megkövesedett álerkölcsök és álmoralitások súlyos maradványa ez. Olvastam egy második világháborús történelmi visszaemlékezésben az lí)43-as frontkarácsonyról. A fegyverek nem ropogtak, — írja a szerző, de nem is pihentek: javították, olajozták, tisztították, fényesítették őket. S a katona gyónt, áldozott és szentbeszédet hallgatott arról, ha elmúlnak az ünnepek, még nagyobb gyűlölettel, megújult erővel, embertelenséggel pusztítsa az ellenséget. Annak a földnek a népét\ amelyen mindig békét hirdettek, és a békéért küzdöttek. Karácsonykor szentelték fel, áldották meg a gyilkos fegyvereket, ez volt a legbiztonságosabb alkalom erre. Hát milyen erkölcs ez? De nem kell visszanyúlni a régi időkbe. Most, a helyi háborúkban is ez történik. Béke, kétnapos béke, az ártatlanok földjén, a támadó betolakodók „emberségéből, istenfélelméből”. Nem lehetne két nap helyett háromszázhatvanöt napig békében élni? Lehetne, csak a régi, elavult erkölcsöket, az újjászülető, torz, embertelen moralitásokat, a hódító, gyilkos, fasiszta eszmét kellene szétzúzni. Szétzúzni az egész világon, ahogyan az a Föld jelentős részén az elmúlt fél évszázadban megtörtént. Az, hogy az elmúlt harminc évben — egy, két lokális háborútól eltekintve — egész évben „karácsony” van, egy új világ, a szocialista világ- rendszer megszületésének köszönhető. A Szovjetunió és a testvéri szocialista országok új, magasabb rendű társadalmának, új alapokra helyezett erkölcsének eredménye. E rendszer lényegéből fakad, hogy egész évben békét hirdet, békéért harcol és egész évbén békében élünk. A szocialista társadalomban a béke nem karácsonyi üzenet, nem ünnepi szózat, nem képmutatás. A béke társadalmunk humanitásának, mélységes ember- szeretetének lényegéből, alapjából fakadó eszme. Az év minden napján ezért tevékenykedünk, ezért dólgo- zunk; hogy gyermekeink csak a történelemből ismerjék a háborút, annak leírhatatlan szenvedéseit, borzalmait soha ne érezzék. A világ haladó erői a földrész minden táján azért küzdenek, hogy egész életünk, s ne csak a karácsonyunk legyen nyugodt. S joggal hisz- sziik. hogy ez így lesz, mert az emberiség többsége az egész világon ezt akarja. * K özösségi életünk, magánéletünk is több megbékélést, megértést kíván. A karácsonyt a szeretet ünnepének ismerjük és hirdetjük. Ilyenkor mindenki kedves mindenkihez. Napokig azon törjük a fejünket, hogyan tudnánk másoknak örömet szerezni; figyelmesek, udvariasak vagyunk egymás iránt. Üdvözlőlapokat küldünk, ismerőseinlmek mesz- sziről köszönünk az utcán; ajándékokat vásárolunk, az ajándékozás örömeiben kölcsönösen osztozunk. Nyugdíjas járásbíró mesélte: Élete jelentős részét tárr—r> ii fim » ii ii ni, mi w imffiH gyalótermekben töltötte. Sok peres, vitás, izgága, becsületsértő ügyben hozott ítéleteket. Volt olyan tárgyalása, ami jelentéktelennek tűnt, mégis két-három órát, néha egész napot vett igénybe. Vagyoni osztozkodások, testvérgyűlölködések, örökösödési viták, rágalmazások szerepeltek a periratokban. Hossz volt hallania, amit az emberek egymásra mondtak. Karácsony hetében azonban mintha minden megváltozott volna. Ilyenkor még a peres felek is engedékenyebbek, megértőbbek, türelmesebbek lettek egymás iránt. Sok esetre emlékszem, — mondja, — amikor már a folyosón kibékültek. Hát nem lehetne máskor is ezt tenni? Vagy még a folyosóig sem eljutni? Nem lehetne „ünnepi hangulatban” osztozkodni, a két-há- romszáz forintos ócskaságokon? Egy családi botrány ügyét december 23-ára tűztem ki, — emlékszik újra. Ha á felek nem jelennek meg, az eljárást meg kell szüntetni, — szólt az idézés. A tárgyalásra senki sem jött el. Azóta se láttam őket... Közérzetünk, közgondolkodásunk sokat javult, egészségesebbek vagyunk ezen a téren is, de még nem mindig makkegészségesek. Miért kell bosszantanunk egymást, miért kell oktalanul türelmetlenkednünk, miért kell néha a kákán is csomót keresnünk. S egyet lássunk be: amikor másokat bántunk, elsősorban önmagunkat bántjuk. Mások molesztálása, oktalan bosz- szantása bumerángként üt vissza saját lelkünkre, az idegrendszerünkre. Egy régi közmondás szerint: aki másnak vermet ás, maga esik bele... Jóllehet, régi görög mondából ered, ami így bölcselke- dik: minden embertelen megnyilvánulás mások iránt, egy nappal közelebb visz a sírhoz. e, akarjunk hát királyok lenni, még két napig sem, mint a költő. Legyünk egyszerű emberek; olyanok, akik az év minden napján a paloták helyett a szívüket nyitják ki, és befogadják abba a jót, a nemeset, amivel aztán egész éven át bőségesen t. zdúlkodhat- nak embertársaik javára. A mi népünk békében él. Jó a társadalmi közérzete. Mindenünk megvan ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Társadalmunk biztosítja mindazokat a szellemi és anyagi javakat, amelyek ehhez kellenek. Rajtunk, embereken múlik, hogyan használjuk fel ezket magunk és embertársaink javára. Wirth Lajos Vasárnapi műszak — ötvenezer tonna szén Az idei rendkívüli őszi időjárás a szénbányászatnak is sok gondot okozott. A nagy mennyiségű csapadék miatt például októberben 220 ezer tonna termeléskiesés keletkezett. A visontai kül- fejtéses bányában hosszú időn át lehetetlenné vált a munka. A balinkai bányaüzemben vízbetörés volt, a borsodi bányákban az árvíz bénította meg több napon át a termelést. Mindezek ellenére a szénbányászat a lakossági igényeket eddig zavartalanul kielégítette, s a szénbányászok — mint az elmúlt évek során oly sok alkalommal — vasárnap ismét bebizonyították, hogy mindig számíthat rájuk a népgazdaság. Pihenőnapjukat feláldozva a mélyműveléses bányavállalatoknál december 22-én, mintegy 28 ezren vállalkoztak vasárnapi műszakra. A vasárnapi plusz műszakkal elsősorban az erőműveket szolgálják ki. A három műszakban — hétfőn reggelig — mintegy 50 ezer tonna szenet küldtek felszínre. Kezdődik a vizsgaidőszak Január harmadikén kezdők és február 1-ig tart a vizsgaidőszak a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskola miskolci tagozatán. Ez alatt kétszázhuszonhét hallgató teszi le vizsgáit gyártástechnológia és redszerszervező szakon. A rendszerszervező szak viszonylag fiatal és kétségtelenül nagy jövő előtt áll. Az idén 72 elsős hallgatója van. Itt olyan üzemszervezőket képeznek, akik alkalmasak a vállalatok gazdaságos működését biztosító tervező-, irá- nyítómunka ellátására a számítástechnika módszereivel és eszközeivel. Különösen jól hasznosíthatják az itt tanultakat azok a szakemberek, akik Hajdú és Szabolcs-Szat- lmár megyék műszakilag elmaradottabb részein, a vidéki ipartelepítéseken dolgoznak. A képzésnek a Zalka Máté Gépipari és Gyártástechnológiai Szakközépiskola ad otthont 1932 óta. B. G. A hánya mélyén... Jelentős szerződéskötésre került sor az elmúlt napokban a Borsodi Szénbányák Igazgatóságán, a Szénbányák Vállalat Miskolci Bányaüzemében a Lyukó-aknában dolgozó József Attila szocialista brigád, valamint a Lenin Kohászati Müvek csavaráru- gyárának Ho Si Minh szocialista brigádja között. A szerződéskötés alkalmából a brigádok vezetői elmondták. hogy a jövőben még tovább ápolják, erősítik a hagyományos bányász-kohász kapcsolatot. Verbőczi Ferenc, a csavarárugyár párt- alapszervezetének titkára hangsúlyozta, hogy a bányászok a jövőben fokozottabban számíthatnak rájuk. Domonkos József és Somsály Jánosné, a két brigád vezetője örömmel számolt be arról; a szerződés minkét brigádot hozzásegíti, hogy a munkán kívül más területen is közösen tevékenykedjenek. így például mindkét brigád részt vesz a miskolci Gyermekváros patronálásá- ban, és egyéb kulturális és politikai rendezvények szervezésében. Fúrólyuk-telepítés a Terv-tárói fronton. Fotó: Laczö József 4 Tegrnapról, a Máról és a Holnapról t 5 „ •» ni tennivalók tengerében pihentető szifYti/.üc* a kétnapos ünnep, amikor az ajándékozás örömeit ízlelve izmaink fáradtságán is lazíthatunk az otthon fenyőillatú melegében pihenve. Mennyit szaladtunk, mennyit izgultunk ezért a két napért: még tegnap is bevásárló szatyrokkal volt tele a két kezünk; az esti gyertyagyújtásig dugdosott ajándékokért zsúfolt üzleteket küzdöttünk le; fenyőt cipeltünk kocsin, vonaton, gyalog és villamoson; a kenyérből, cukorból, mindenből többet vettünk a szokottnál, nehogy az ünnepi asztalról véletlenül valami lemaradjon. Így teremtettük meg1 tegnap estére kis szigetünket, amelyen két napon át, akár a házból ki sem mozdulva élvezzük a családi együttlét, a pihenés óráit. S ha mégis világkörüli utazásra támadna kedvünk, a lakásunkba hozzák azt a rádió, a lapok, a televízió. Ebben az összkomfortos nyugalomban talán eszünkbe sem jut, hogy az alma, amelybe harapunk, két hónappal ezelőtt milyen veszélyben volt, hogv a cukor, amellyel kávénkat ízesítjük, milyen áldozatok árán került asztalunkra; hogy a zöldséget, a burgonyát, amelyet asszonyunk a levesbe készít, térdig érő sárból, három kiskatona szedte ... Karácsonyra, ha hó esik, fehér takaró borítja a volt cigányviskók helyét, az árvízkárosultak emberibb körülmények közé kerültek, a nagy víz helyén mar csak néhány befagyott tócsa jelzi, hogy ősszel itt járt a Sajó. Szigetünk melegére, a kétnapos nyugalomra, amelyből új erőt merítünk, rászolgáltunk! Talán csak emberi tulajdonságunk, hogy az idegesítő gondokról, amelyek az őszön feszítettek bennünket, a pihenés óráiban elfeledkezünk. Dehát miért is ne tennénk: az elemek támadásai felett mi, emberek győztünk; a tízes tízezrek összefogása, aminek nyomán van az asztalunkon elegendő gyümölcs, a levesünkben zöldség és bizonyosak lehetünk, hogy új elemi csapásoknál, új nehézségek támadásakor is így lenne. Az összefogásban rejlő erőt, amelyet szocialista társadalmunkban az egy embernek a sokakéval egyező szándéka, a másokéhoz adott és azzal megsokszorozódott ereje jelent — tonnákban és milliókban nagyjából kiszámolták. Borsodban, ahol az ország összes földterületének 7,8 százaléka, szántóterületének 6,2 százaléka van,- nagy volt az őszön a veszély is. Jelentős területeken vált megközelithetetlenné a cukorrépa, napraforgó, kukorica, a zöldség, a burgonya. Nagy anyagi ráfordításokkal megtermelt gyümölcs, szőlő sorsa vált egyik hétről a másikra kritikussá és amikor már úgy éreztük, hogy a bajból elég volt — ránk tört az árvíz... Jószágot, házakat, értékeket, emberi életeket kellett menteni. S a társadalom együttérzése, segítő szándéka a bajba kerültek iránt ezekben a hetekben tíz- és százezreket mozgatott meg; tíz- és százezrek érezték hívó szó nélkül is: kötelességünk tenni valamit, kötelességünk segíteni. H‘ínV álmatlan éjszakát töprengtek át mezőgazdalldU V gágj üzemeink vezetői és dolgozói a megtermelt értékek féltése miatt. Az időjárás kedvezőtlenné fordulása mindenütt téma lett: az üzletekben, a villamoson, ahol a piacról hazatérő asszonyok egymásnak mutogatták, mivé ázott a zöldség, a gyümölcs. És gondban voltak, mert csak negyed-félműszakkal termelhettek cukorgyáraink. Az eső pedig szüntelenül áztatta, verte a földet: a víz, amelyért egész nyáron át áhítoztunk, egyik hétről a másikra támadó ellenségünk lett, sokmilliós anyagiakat veszélyeztetve. Szövetkezeti gazdáinknak nem várt és igazi nagy próbatétele lett hetvennégy ősze, amikor magas fokú szervezettségből, nehéz körülmények között való helytállásból kellett vizsgát tenni. Hiába volt azonban minden erőfeszítés: ahová húsz ember kell. mert a betakarításhoz rendelkezésre álló idő rövidülését élő munkával kellett pótolni, ott tíz ember csak fél sikert érhetett el... S ekkor, mert szocialista társadalmunkban a szövetségnek mély osztálytartalma van. a gyárak, üzemek munkásai elérkezettnek látták: közös ügyünk, mindannyiunk érdekében segíteni kell: emberi munkával, leleményességgel helyettesíteni a gépet, ahol a felázott talajon az már nem boldogulhat. Így történt, hogy százmétereken át, a nedves földön csúszkálva, hátára vett kosárban cipelte az úton álló teherautóhoz a cukorrépát a cementgyári munkás, a diósgyőri kohász. Ebben a rendkívüli helyzetben egy pillanatig sem volt vitás, hogy a kár, amely bennünket ér, mindany- nyiunk kára. s amit lehet, együtt kell megmentenünk a pusztulás elől. Budapestről is jöttek segíteni a borsodi termelőszövetkezeteknek és Kistokaj határában találkoztam olyan katonával, akinek Szombathelyről írta tsz-dolgozó édesapja: „úgy csináld, fiam. mintha a magunkéban volnál!” S jöttek az iskolák diákjai, egyetemek hallgatói. Bányászok mentek nyolcórai munka után az árvédekezőknek segíteni, amikor meghallották, hogy az Edelény környékiekre rátört a Bód- va. Derékig érő vízben gázoltak az állatszállásokhoz: mentették, terelték a megriadt jószágokat, s csak amikor már az utolsó darab is biztonságban volt, kérdezték meg: „kié ez a birka?..!” !l ■ i ú ÜT 4 lielvbíÜ’k hősöket szült. S ha jelentős is ’ mert jelentős a kár. amelyet a? árvíz és az esőzés okozott —, a termés nagy részét sikerült biztonságba helveznünk és bizakodva tekinthetünk a holnapba is, mert a jövő évi kenvérnekvaló magja is legnagyobbrészt a földbe került. Év vége közeledvén, megvonjuk az esztendő mérlegét. Tesszük ezt akkor, amikor ismert a költségvetési összegzés és a jövő évi népgazdasági terv. A terv. amely reális alapokra, mindannyiunk munkájára épül és azzal számol. Tudjuk hát: holnapunk olyan lesz, amilyenné formáljuk, önmagunknak, önmagunkban is naponta megújúlva. Ez az ősz is megmutatta: még óriási tartalékokat hordozunk magunkban. Kiaknázni, feltárn' ezeket — holnapunkért, társadalmunkért, önmagunkért tesszük. Onodvári Miklós ÜZGÍZiSÉÉS
