Észak-Magyarország, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-25 / 301. szám
/ ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1974. dec. 25., szerda Ho!di János: A bükki bujdosó í f T I i Krr tiinn ekhós szekér UIUI1 kocog. Két ló reménykedik a húzással. Egy asszony és két férfi ül rajta. Az éjszaka sötét, csillag- talan. Zuhog az eső. Sehol fény s apró világ. Még annyi sem, hogy az ember megpihentesse a szemét. A lovak fáradtak, s mintha a szekéren ülők sötét kétségbeesését megéreznék, botladozva meg-megállnak. Hosszú, hegyes füleiket ilyenkor előrevetik, ideges remegés fut át tagjaikon. Akik mérhetetlen gyászukban szótlanul gubbasztanak az ázott szalmában, csak ilyenkor váltanak egy-két mondatot: — Fáradtak az állatok! — Baj! Ezután jön a neheze ... — Ne álljunk, az istenért, sosem lehet tudni... A nagy patak, a Hársas, amely végighúzódik a völgyön, helyenként árad. Ilyenkor le kell szállni a szekérről, s zabolánál fogva átvezetni az ijedős lovakat. A ponyva alól kérő és féltő hang repes a bagaria- csizmás fiatal férfiúhoz, Jókaihoz: — Vigyázz magadra, kedves ... — Ne félj, szívem, nem lesz semmi baj ... Zúgnak az erdők. A Bükk fagyosan sóhajt. Meghajolnak a fák. Talán az érkezőket köszöntik? Vagy talán azt a két hosszúgatyás, lobogó ingujjas, cifra szűrös szegénylegényt, akik száguldó lovakon barátkoznak az éjszakával, ördögmódra teremnek a szekér mellett. Az egyik alacsony, tömzsi, széles ábrázatú kunfi, elkapja a lovak zabláját. Mozdulatában dac és elszántság. A hangja erélyes és követelőző. Ebből sejteni lehet, hogy alkalomadtán nem fél reszeltcsövű puskáját sem használni: — Hová mennek? Választ nem vár. Ügy szűri ki fogai közül a többit: — Kutasd át a szekeret Utazó uraság ez, ne sajnáld! Szikrázik a kova. Lángot kap a gyantás fenyő. A szekéren ülők pislognak a pényre. A szegénylegény barna, eres keze a szalmában matat. Már a fény fel- lobbanásánál dühöt mutat az arca, ahogy a paraszt- ruhás menyecskére, a kocsira és az inaslajbiba öltözött emberekre néz. — Nem uraságok ezek, Laji!... — Csak kotorj, ha mást nem, visszük a lovakat. A szalma nem rejt semmi kincset. Már hagyná abba a kutatást a legény, amikor barna doboz kerül elő ... Pattog, sercen a fáklya. A doboz fedelét mohón leemelik. Bíz ott se smaragd, se gyémánt, hanem még attól is drágább kincs pihen. Alig ötujjnyi széles szalag. Senki sem szól. Az eső kopog, dobog a ponyván ... A tömzsi kunfi odarugtat a szekérhez: Gyanakvó a pillantása: — Na, mit bámulnak! Az eres kezű vigyázva nyúl a doboz után. Kicsit oldalra dűti, rávilágít: — Nézd, Laji . .. háromszínű ... az egyik, mint a vér,... a másik, mint a galamb... a harmadik, az a tavasz. Az asszony fekete, selymes pilláiról két könnycsepp hull a szalagra. Két csillogó rubint a millió közül. .. Először az egyik, aztán a másik szegénylegény veszi le a kalapját. Dús, koromfekete hajukba belemarkol a Bükk sóhaja. A tömzsi hangja rekedt: — Menjenek ... Csak a patak partján mindig. Egy fertály órányira a falu ... Csak a Hársas mellett .. Hamvába dől a fény!.,. Ember, ló, ekhós szekér már az éjjelé ... A szekéren ülők nem veszik észre, hogy a két szegénylegény követi őket, míg csak a ködös hajnal be nem vezeti őket a faluba... Tardonára. A háromszínű szalagot vigyázzák! Pedig de nagyon be van az tapodva a sárba! nak, a legszentebbnek, a legnagyobbnak. Vajon megbántad-e március tizenötödikét? Az ifjú keze az ajtót markolássza. Aztán visszalép és úgy csapja be, hogy megremegnek az ablakok. Az asztalhoz rohan és ír ... ír .., „Nem bántam meg, hogy a felkelő nap egyik sugara voltam. Ha újra kezdenénk, újra szívemet tenném a haza oltárára .. A völgyben lapuló faluban alig Van élet. A házakban kialszik a mécses fénye, csupán a falu legszélén világol egy ablak. Kicsi ház, olyan kurta nemesi lak, döngölt földpadló, elő-utóház, egy tiszta szoba. A fény innen ered. Aki lakja, fiatal és mégis öreg ember ... Faragott durva asztalnál ül. Fejét tenyerébe hajtja. Előtte papír, toll, tinta. Agyában égő gondolatok, néha tüzesen reménykedők, néha fojtott parázshoz hasonlók. Aztán mindezt felcseréli a lemondás, a reménytelenség, a suta, öröm- telen nappalok keserű íze. Az üldözött hazafinak megmozdul a keze. Lassan nyúl a toll után. Bemártja a tintába és meg-megvo- nagló vállal írni kezd: „1849. október 27. Ma is a Hársas-patak mentén jutottam fel a pogány oltárra. A mogyoró hull, a somot már megcsípte a dér. Találtam korálgombát is. A pogány oltáron elgondolkoztam Telepi hírén. A nőm beteg. Az egyetlen világító remény az életemben. Alig két hónapja váltunk el. Tengersok idő! Ö Pestre ment, a barátom pedig még feljebb északnak. Vajon mi van a nőmmel? Miért is nem repülhetek hozzá, miért is köt a becsületszavam.” Az ember leteszi a tollat. Égő szemekkel bámul a gyertya lángjába. Körülötte néma, ijesztő csend ... Fullasztó, őrjítő sors az élőhalotté! Az emlékek ilyenkor ezerszeresen fájnak. Ügy jönnek elő, mint óriások, s ha akarod, ha nem, beszélned kell velük. S ezek az emlékóriások most belevájnak az ifjú izzó szívébe fájón, kegyetlenül, vagy si- ' mogatóan édesen, örömmel és bánattal szórják tele, kétkedéssel marcangolják. És az emlékóriás választ vár... Vajon megbántad-e március tizenötödikét?... Az ember az ajtóhoz ug- «- rik. A reteszt eltolja. Kikémlel az éjszakába. A szél nagy erővel oson el mellette és körültáncolja az égő gyertyát. Barátkozik vele. Előrehajolva figyel a zúgó éjbe. A hangot várja, a kérdést, amire választ kell adni most rögtön, a hazáA Szentlélek-kő felhőköpenyben tetszeleg. A Pogány-oltár sem különben. Fagyos, vékonyszálú köd szitál. A Hársas-patak csorogva, csobogva bámészkodik a Bükkre. A szélein, a bebarnult rozsdás füvek mellett már hártyás, jégse- lyem-tető feszül. A faluban a csutajos, rőt, ritkás, vékony derekú mogyoró, bükk és tölgy rengetegéből előbukkan a bükki bujdosó. Meleg ködmön, prémes süveg, bagariacsizma az öltözete. Arcát már szőr fedi, kezében göcsörtös botot szorongat. Megáll, visszanéz a falura. „Ahol a világnak nincsen szája.” Szeme megtelik könnyel. A szíve meg szeretettel. Hát mégis megvan a haza? A Nép? Az élet? Kemény idők, de acélból van a nép! Tőlük kell tanulni! A hazát szeretni! És a hazáért élni! A bükki bujdosó megindul a dérlepte, keskeny csapáson. Botjával időnként lyukat döf a levegőbe. Haynauval, az osztrák pribékkel vitatkozik gondolatban: — ön az 1848-as lázadás — Az voltam, egyik vezetője volt? — ön a császár ellen támadt! — Az elnyomás ellen! — Hazaáruló! — A hazám édes gyermekének hív! Az ifjú ember arca tüzel. Botja vágja, kaszabolja a levegőt. A zsandárki- rály, Haynau képe táncol előtte. Fullasztó vágy keríti hatalmába, hogy felkiáltson: — Hazám! Beszédem van Véled! Hó hull a prémes süvegre. Kicsiny, fehér vattacsomók. Hó hull a Hársos-for- rás tiszta vizébe. Dideregnek a fák a tél első ruhájától. A bujdosó lapos kőre ül. A hársfa alól bugyogó tiszta forrást nézi. Mit néz benne? Tán a messzi emberséges jövendőt látja? Végtelen a csend. A hó neszez csupán. Az ember arca megbékél. A patak csobogott-e valamit, vagy a rengetegtől kapott-e választ? Ki tudja? Leveszi süvegét. Térdre ereszkedik és forrón odaszorítja arcát az őszi avartól terhes anyaföldhöz. A bükki bujdosó. Jókai Mór. Weöres Sándor: r Évvég Burkolva nehéz felhőbe, hajol a tél az erdőre. Éjente, aztán naponta, jobban és jobban befonja. Föléje havat takargat, először hamar elolvad, de lassan fehér mintázat keríti mind be a fákat, fölkúszik kopár gallyakra, gyümölcsként súlya lehajtja, domborul sötét tönkökre, mintha ott lakna örökre. Fagyos szél árad, a messzi párákat kővé dermeszti. Félénk napsugár vígasztal: Majd olvad egyszer, tavasszal. Kalász László: A súlyos nagy nyaraknak valahogy már végük könnyebb a tornyos asztag s rokonunkká szépült emberibbé a munka a megtért mezőkön az égnek sincs túlsúlya csak emlékeit őrzöm a dolgos hajnaloknak hűse borzong bennem az ájult nappaloknak iramát kesergem tüzet mely agyvelőn szít őrült tárcos lángot azt hiszed hogy haragszik isten s megutálod s az időt mely ebédre csak délután terít dűt egy kereszt tövébe s sürgeti perceid korsóból langyos lúgot vedeltet s a kanál ha a szemed lehunyod álmodból kiutál s hiszed mintha fölállnál s csak árnyékod mozog zsibbad nyomorék álmán sajog a tomporod az álmos éjjeleknek igáján fog utálat álomba tücsök cirpeg s harmat gyöngyözi ágyad a tág börtön-határban szükség a cellaőr hajcsár a kapzsi állam s nyomorhóhér megöl ha pillanatra lankadsz gyerek-agyar lerág s örökségül sem adhatsz földet csak kopjafát emlékezz ha szavaknak támad néha mérgük; a súlyos nagy nyaraknak valahogy már végük * Csorba Piroska: Városlakó Cipője sarkát harapják az utcák spóra-gondok tenyésznek hajában nem társul be a halhatatlanságba (kevés a kamat) hat napját betonoszlopra vakarja esőszálon feljár a szemközti hegyre hetedik napja a hatba van falazva tenyerében vasak verdesnek kocka-alakúra kopott a szeme füst fulladozik a torkában tüz-szavakat köp a tér sarkába (ezt már nem bírja lenyelni ő se) Indigó-ágyra hajija indigó-fejét álmában virágba szökken az esernyője Borsodi Gyula: Kiáll, ha kell, az ember Kiáll, ha kell, az ember azért, amit tesz, amit gondol. S ha eltelik a várt időszak, mért maradt ki a jutalomból, nem kérdi. Csendes alkat. Nem szereti, ha megzavarják, hát ö se zargat. Sír közt, ha jár-kel, nyugtaiénak meglépdel néhány talpfát. S gondolja, hogy a vételent Is ilyen parányi kapcsok tartják, mint ő, s a többi társadalom folytonosságát kezdetektől, hogy fenségeljen rajta a nyugalom! Papp Lajos: r Éjszakai hívás (halló! ki beszél?) En vagyok. (mit mondott? ki az?) Sötét van. Csak a csillagok. (nem hallom! hangosabban!) Csönd van. Csak én. (halló! ki beszél?) Ülök egy felhő peremén. Kinek kell szorongásom? Megszámlál tattam ? Én nem beszélek. (halló! ki az?) Nem rezdül se szél, sem a fák; sem a lélek. Csendes éj ülepszik a bő vacsora. Hull rá a csillagok pora. A hazugok elhallgattak. Az igazak nem alhatnak. Ser főző Simon: Hol vanak öregeim? A kéményből kieresztem a ház mögé a füstöt. Tyúkkal sétálok. Elengedem tekintetem a határba nyíló ajtóból, amerre vakond megy a föld alatt: mozog végig a szúnyoglábnyomos kanálispart. Magam vagyok. Koppaszthatják valahol a gágogó szelet, mert még itt is száll a tolla az udvaron. Itthon vagyok, mint valamikor. Ahol a sas legény-fiával összebarátkoztam a magas nyárfánkon. S a földeken: a szerszámok gatyára levetkeztek a melegben. Macska horkol most. Hallgatózásom kint fülel a csutkahalmon. Hol vannak öregeim? Nem szoknak le a dologról. Szenti Ernő: r Ének Szó-menyasszony vers-templomban Ott voltam a lakodalomban Fa-menyasszony zöld ruhában Ott voltam a tavasz-bálban Kinyílott az orgonavirág-ének Kedvünk máglyái sokáig égtek Hol az a tavasz és hol az a bál Elhagyott és üres az oltár Ormos Gyula: Háború Már az alkonyattal clfirhangolom az ablakot, mikor tatom: magukat a hátukra vetve jönnek. Nyílik a gacsos kapu. Sutyarlkkantás fogadja őket. Lényegében te is felkelsz reggel mint a többiek Utána kimész a fáskamrába Utána ülsz utána ülsz s utána ülsz... Telek és hadak vonultak régen s a pince nyomorékká varázsolt Halandók ilyet nem vesznek észre: hogy a fájdalom törtté varázsolt hogy egy lány se néz feléd hogy utcán se jársz ... Lényegében te is felkelsz reggel Lényegében olyan vagy, mint a többiek De telek és hadak vonultak régen s a pince törtté varázsolt...
