Észak-Magyarország, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-04 / 259. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1973. nov. 4.. vasárnap Siker—almafában mérve MINT EGY óriási edény, amelynek aljára raktárépületeket. rámpát építettek, és oldalait fával ültették be egészen a peremig. A fák — bár hűvös már az idő — zöldek még, ágaik között itt-ott piroslik egy-egy alma. A völgy alján élénk színű ládahegyek, tolató, helyezkedő járművek, színes ruháiba öltözött, jövőmenő emberek. Nagyüzem. Körülbelül 90 vagon alma jut innen a Szovjetunió. Csehszlovákia, az NDK és az NSZK boltjaiba. — Az első év, amikor azt adja a gyümölcsös, amit vártunk tőle — mondja Szalipszki Endre, a fancsali Egyetértés Termelőszövetkezet elnöke. — ’ Száz vagon alma terem, stariring, deliicsesz. jonatán, a legkitűnőbb fajták. Magyar alma — hirdeti az orosz szöveg a ládákon. A termelőszövetkezet elnöke az aznapi rakományt számlálja. Jó lenne tudni, mire gondol, mennyi emlék villan át agyán, amikor a völgy alján levő szervezett nyüzsgésre és az egész látóhatárt betöltő almáskertre tekint. Az elmúlt 11 évnek története van. — Ezen az 54 hektáron lagjelő volt azelőtt. De csak a neve volt legelő, mert lepusztult a táptalaj, vízmosások szabdalták mindenfelé. Ml viszont nem engedhettük meg magunknak, hogy ennyi földet veszni hagyjunk. Először arra gondoltunk. szilvafákat telepítünk ide, mivel az szívó- sabb a többi gyümölcsnél. Aztán egy kedves vendégünk érkezett, elismert, tapasztalt szakember. Meglátta a fancsali kertek szépen fejlett almafáit és biztatott minket. Belevágtunk. Ta 1 a j egy engetéssel, talaj- javítással kezdődött a munka. És 1962-ben megrendelték az első almafákat. Any- nyit. amennyi 11 hektárra elegendő. Kétkedők, persze akadtak, am; természetes is, hiszen ezen a vidéken mindaddig csak egy-két almafa termett a házak végében. Figyelmeztették a termel ösrmvetkez^tek Vf*zetőit. hogy túl merész, túl kockázatos a próbálkozás. Igen ám. de közben megérkeztek a facsemeték. — Soha nem felejtem el. húsvét előtti héten érkezett a szállítmány. A legrosz- szabb időben, mert mindenki az ünnepre készült, takarított. meszelt, vásárolni járt. A fákat viszont el kellett ültetni. Csábító jutalmat kellett adnunk a vállalkozóknak, tíz fa elültetéséért 1 kg búza járt. Végül Is sikerült. Csakhogy a következő tél tönkretette a fákat. Eszünkbe jutottak a figyelmeztető szavak, de hiába. Már megszerveztük a csemeték kivágását, de egy mentő ötletünk támadt. Tövig visszametszettük valamennyit. Aztán vártunk; Magunk sem hittünk szemünknek. amikor gyönyörűen kihajtottak. Néhány hete ezen a 11 heiktáron bő termést takarítottunk be. A kísérlet bevált, megkezdhették a szakaszos telepítést. A fák ma már minden részen érettek, az idén 100 vagon alma termett. — Eddig 3 millió 200 ezer forint az árbevétel, de a szállítás még nem fejeződött be. Végérvényesen négy. négy és fél millió forint lesz. Ez annvj.t jelent, hogy az idén körülbelül másfél millió forint tiszta jövedelmet hoz a gyümölcsös — végez gyors számvetést az elnök. — Ez az összeg mit jelent a tsz-neik, mire fordítják? — Fancsalon akkora a sár, hogy félő, benne ragadnak gépeink. Tavaly kezdtünk először utakat építeni. A közúttól a tsz- majorig épült bekötőút. Az Idén belső, üzemi utakat létesítünk. Az útépítés nagy beruházás, de nekünk megéri. Ezenkívül folyton kopnak a gépek, frissíteni kell a gépparkot. És ml. fancsali emberek olyanok vagyunk, hogy nem szeretünk tartozni. Ezért jelentős biztonsági tartalékot képeztünk. Öt éve nem vettünk fel hitéit. Ezt a szokásunkat szeretnénk megőrizni. És persze a legfontosabbat: mindenütt akkor megy igazán jól a munka, ha a munkások elégedettek, hiszen azért vállaljuk a kockázatot is. hogy jól élien a taglság.;. NAGY KINCS ez a gyümölcsös. Gazdasági értékét bárki felbecsülheti. A fancsalinknak annál is többet jelent. Emlékeznek még a lepusztult legelőre, ők változtatták meg ezt a táiat. A természettől visszahódított területen minden fa a siker f^-'mibóluma. — Tizenhatezer-kétszáz- hetvenhárom almafánk van — mondja az Egyetértés Termelőszönetikeze*' elnöke. Lévnv Ovöriryl Fotó: Szabados György Ősi orosz építészet Hagymakupolás, ősi orosz templomok; fából faragott emlékoszlop, Dimitrij székesegyház, fatemplom a XVI. századból: ma a novgorodi skanzenben áll.'Bástyák, oszlopok, erődítmények. Történelmi múzeum és újra templomok. Fölöttük valószerűtlen magasságban lebegnek az áttört ötvösmunkának tűnő keresztek . . . Sajátságos hangulat a MÁV Miskolci Járműjavíó műhely irodaházának folyosóján. A kiállítás címe: Az ősi orosz építészet. — A Balti-tengertől a Csendes-óceánig című rendezvénysorozat egyik része a kiállítás — mondta Szabó László. az MSZBT elnöke. Hétfőn nyílt. Kevés a hely, a kiállítás megtekintését úgy kellett megszervezni. A folyosón a brigádok egymás után jöttek. Az elmúlt néhány napban mintegy hétszázan látták. Néhány vélemény: — Ezt többször meg kell nézni. — Milyen keveset tudunk az orosz építészetről, jó volna jobban megismerni . . . — Ennyi szépségről fogalmam sem volt. Csak csodálom a természetet, a folyókat, a fákat és mellettük az omberelj állal emelt épületek harmóniáját. . . Vándorkiállításként a jármű- favíóból özdra kerül. A kiállítás november 7-én nyílik az Ózdi Kohászati Üzemekben. On. nan több bemutatás után Lc- ninváros kapja meg véglegesen az anyagot. — Nagyon örülünk nogv az MSZBT elnökségétől megkaphattuk a kiállítás anyagát — mondta Szabó László. — Akik dolgoztak rajta, ncii^ sajnálták a fáradtságot. Sok óra társadalmi munkában, mintegy húszán készítették cl. Varga Zoltán igazgató: — Eredményesen működik az MSZBT. Szoros testvéri kap* csola alakult ki köztünk és a moszkvai Ljubjinói Vagonjavitó üzem között. Az öt éve tartó kapcsolat eredményeként a két lizém dolgozóiból 110 cserelátogatás történt. Baráti, emberi kapcsolatok születtek . .. — Ez a harmadik kiállításunk — mondta Szabó László. — Az „ötven éves a Szovjetunió” anyaga jelenleg a Miskolci Pamutfonóban van. A jövőben több kiállítást tervezünk, hiszen a témakörök választéka kimeríthetetlenül gazdag, és megkapunk minden segíséget. H G. Mai történetek o Amikor első alkalommal engedték egyedül a gyereket az oviba, hol a mama, hol a papa „leste meg” titokban, jó irányban, nem másfelé megy-e a csemete?... Ugyanezt tették délután is, ahogy hazafelé igyekezett a kisfiú. Az egyik napon a papa volt a soros. Megszokott „őrhelyén” állva várta a gyereket, aki többedmagá- val, nagy beszélgetés közben, de „szabályosan” indult el az úton. Meg is nyugodott az apa: lám, lám nincs itt semmi baj ... Alig jutott e gondolat végére, látja ám, hogy a kis csapat betér az egyik útbaeső bérház lépcsőházába. A papa várta, mi lesz? De telt, múlt az idő, s a gyerekek sehol. Hová tűntek ezek? Csak nem a pincébe mentek egy kis játékra, barangolásra, kutatómunkára? ... "Jó negyedóra múltán határozta el magát, hogy utánanéz a „rejtélynek”. Ekkor derült ki — amire nem Is gondolt —, hogy a lépcsőháznak két kijárata van. A gyerekek ezen a romantikusabb úton értek haza. Az ő fia is, aki nagy étvággyal evett, mire édesapja hazaért... © A hároméves kislány mindig megfogta anyukája szoknyáját, ha a boltba ment. Nagy esemény volt a gyerek számára a vásárlás, a nézelődés. Az is igaz viszont, hogy nem mült el olyan alkalom, hogy a mama bosszúság, apróbb-na- gyobb kaland nélkül megúszta volna a beszerzést. A minap is magával vitte a gyereket, aki a nagy forgatagban pillanatok alatt eltűnt. A mama tudta, hol keresse: a cukorkás pultok előtt talált rá, ahol őkel- me nagy élvezettel „kóstolgatott” egy nyalókát. Kétszer-háromszor megízlelte a cukrot, aztán nagy igyekezettel visszacsoma- golta a papírba. Ekkor ért oda a mama, s majd elhűlt lánya mesterkedésén, aki lekicsinylőén így szólt: — Nem volt jó ... ® Eleven, mint a csík, határozott, mint egy felnőtt, jó beszédű, mint egy szónok. Pedig alig műit ötéves. A minap is oda perdül a szomszédasszony elé, aki szatyorral bevásárló körútra indult. Azt mondja a gyerek: — Én olyan éhes vagyok! Tessék már nekem hozni valamit. Kifli is jó lesz. Az egyszuszra elmondott kívánságtól az indulóban levő asszony szóhoz sem jutott. Kisvártatva azért megkérdezte: — Miért nem mégy fel, haza? — Nem szabad felmenni! — így a gyerek. — Miért nem? — Mert akkor nem szabad lemenni! — hangzott a határozott és egyértelmű válasz. © Ugyanez a kisfiú egy más alkalommal azzal lepte meg az említett szomszédasszonyt, barátjának édesanyját, hogy bekopogott hozzájuk és így szólt: — Kezét csókolom! Most jövök az óvodából... Kisvártatva hirtelen fejéhez kap, és mint egy felnőtt, kicsit mérgelődve, kicsit lemondóan azt mondja: — Jaj! Az oviban felejtettem az esernyőt!... — No, akkor lesz kapsz! — így a válasz. Erre magabiztosan legyint: — Á! Dehogy!... Máskor is előfordult már velem ilyesmi. Majd megmagyarázom ... T. F. tumultusban, amely a buszra-szállást megelőzi, még nem tűnt fel. Mint mindig, most is teljesen lekötött bennünket a szokásos és begyakorlott könyöklések kivédése, szokásos és ugyancsak begyakorolt könyökléseink kiosztása szeretett felebarátainktól és felebarátaink részére. Ugyancsak leköti ez az ember figyelmét! Ráadásul megjegyzésekre is ügyelnünk kell, valamint a megfelelő válaszadásokra is, ho'gy ne nézessünk teljességében mulyának. Szóval, ebben a minden napra kötelező, apró harcunkban még nem tűnt fel, de, amikor a busz elindult, akkor már igen. Akkor viszont úgyannyira feltűnt, hogy valaki zavarában felállt az ülésről és átadta neki helyét, ami már eleve szokatlan, nem mindennapi esemény Miskolcon. Mielőtt leült volna, kis ideig még mereven állt és szúrós tekintettel nézett valahová messzire, majd kalapját megbiccentve — ez is eléggé szokatlan ma már — kimért mozdulatokkal foglalt helyet közvetlenül az ajtó mellett. Egyenes derékkal. merev tartással ült, még a fejét sem mozdította semerre. — Juhász — súgja oda társának az egyik tizenéves kislány, de elég hangosan ahhoz, hogy mások is meghallják. Többen is feléje fordulnak — a juhász felé —, nézik, nézegetik, de az iménti kijelentésre sehonnan nem érkezik ellenvetés. Leplezetlenül bámuljuk, mintha most látnánk életünkben először eleven juhászt, mert, hogy igazi, hamisítatlan juhász, az biztos! A juhász pedig csak ül mereven, semerre sem tekintve, csak előre, ámbár minden bizonnyal észrevette az érdeklődést. Alacsony, apró emberke, mégis látszik az ereje, szívóssága. Valahogy látszik. Csak a kora nem. Az lehet ötven is, hetven is. Ruhája bizonyára ünneplő. Nyilván ezt a kalapot nevezik pörge kalapnak. A szalag mellett szajkótoll díszlik. A fehér ing magasan is begombolva, nyakkendő nincs. Nem is kell, nagy kér lenne bizony, ide egy nyakkendő, ami szerencsére nincs is. Mellény ellenben van, méghozzá sok gornbű és különböző cirádákkal is díszített. Az egyik gomblyukból régimódi, jókora ezüstlánc indul ki, majd a megfelelő, kellő ív után eltűnik a mellény — vagy inkább lajbi? — zsebében, feltehetően ezüst zsebórára kapcsolódva. A kiska- bát kigombolva. Zsebéből dohányzacskó sallangjai lógnak ki — kos bőréből készítik ezeket a dohányzacsikókat — Ezen kívül pedig díszítésekkel cifrázott. No, nem nagyon, csak annyira, hogy jelezze: az ünneplő csizmáról van szó. Nap-szél-látta cserzett bőre van a juhásznak, keskeny az egyik sallang végére kötve fényes, pipaszurkáló himbálódzik. Ugyancsak a zsebből emelkedik ki a pipa sötétbarnára szívott-érett meggyfaszára is, a belecsavarozott csutorával. A csizmanadrág is sötét színű, a csizma pedig > tükörfényes. vágású, kék szeme és hatalmas bajsza. Tömött, süni, fölfele pödrött bajsza. És ott, a kezében az elmaradhatatlan bot is, a sok fogástól fé- nesre koptatottan. Másik kezében pedig a kopott, fekete pásztortáskát szorongatja, amely mindig is bőiből készült, és, ha lehetett, sárgaréz csatot tettek rá, mint erre is. — De jó lenne nekem ez a táska! — súgja társának az iménti kislány, és láthatólag mindketten irigykedve nézik a ma valóban divatos formájú táskát. A juhász mintha mosolyítana szemével. Nemigen romlott még meg a hallása. Lehet, hogy mert mindahá- nyan elhelyezkedtünk már úgy, ahogy, vagy pedig mert itt, a környéken mindnyájan csak a juhászt bámuljuk, de tény, hogy nem lökdösődünk annyit. Egy kövérkés, szemüveges férfi megköszörüli torkát, és úgy, találomra a termésről mond valamit szomszédjának, de nagyon is nyilvánvalóan a juhásznak szánva a beszéd-próbálkozást. Hiába. Szomszédja biztatóan néz a szemüvegesre, aki most már merészebben folytatja: — Eső kéne. Régen esett... nem is tudom, mi lehet a földeken? Nincs a szónak foganatja. — Meg főként milyen lehet a legelő? Arra lennék én kíváncsi, milyen lehet a legelő így eső híján, ahol ugye sok a jószág, a birka, miegymás jár-kel, ugye? Ez már egyenes beszéd! Nézzük, várjuk, hogy mondjon valamit a juhász, de nem szól az semmit. Fejét sem mozdítja. A kezdeményező emberre nézünk, tud-e még valamit, de már nem jut eszébe semmi, így ő is elhallgat. Megállókat hagyunk magunk mögött, míg az egyiknél a juhász is feláll. Tágulunk előle, utat biztosítva neki, mint valami nagyfő- nöknek. Az apró ember pedig a tizenéves kislányhoz fordul, vár egy kicsit, majd a fekete bőrtáskára mutatva megszólal: — Magának adnám én, kedvesem, de az unokám már elkérte, neki viszem... Igaz, ő is városi már, de nem baj. Majd csak rendes ember lesz... L elépked a lépcsőn és belevesz a tömegbe. A tizenéves lányok vi- horásznak, mi pedig a környékbeliek csendben állunk, mint akiket valamiért megfenyítettek. De nem sokáig! Egy svájci sapkás ráförmed a kövérkés szemüvegesre, közölvén, hogy az ilyen túltáplált egyének, akiktől se föl, se leszállni nem lehet, hátráltatják a város ötéves fejlesztési tervének valóra váltását. Mint varázs-szóra, lehullik rólunk a csendesség, elmélázás, és a megállóból felnyomakodóktól — akik ugye, csak azért is és direkt ezzel a busszal akarnak utazni — már a szokásos, jól begyakorlott könyökmozdulatokkal védelmezzük helyünket. Priska Tibor njuhász
