Észak-Magyarország, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-04 / 259. szám

1973. nov. 4., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Számvetés a jövőre tekintve Beszélgetés dr. Szabadíalvi JózseíTel a múzeumi hónapról Véget ért a múzeumi és műemléki hónap idei ren­dezvénysorozata, amely ha­gyományainak szellemében az októbert használta föl, hogy a nagyközönség és természetesen a szakma ér­deklődését felhívja .mind­arra, amit muzeológusok, néprajzi kutatók égy esz­tendő munkájával elértek, általában a közfigyelem előterébe állítsa a múzeumi munkát, múltunk értékei­nek propagálását, azok be­építését közművelődésünk egészébe. A múzeumi és műemléki hónap borsodi eseményeiről, a rendez­vénysorozat egészéről, s a levonható tanulságokról be­szélgettünk dr. Szabadfalvi Józseffel, a Herman Ottó Múzeum igazgatójával. — A program igen gazdag volt. Egyedi elő­adások, egész napos ta­nácskozások, sorozatok je­lezték az eseményt. Ho­gyan értékelné magát a programot? — Bár úgy tűnt. hogy nem sok, amire vállalkoz­tunk, végül is kissé zsúfolt lett a program. Különösen a végére tűnt úgy, mintha kicsit maximalisták lettünk volna, ennek ellenére hisz- szük, hogy tartalmi mon­danivalójukat, színvonalu­kat tekintve értékesnek bi­zonyultak rendezvényeink. Különösen sokat adott szá­munkra a megyei múzeumi tanácskozás. Először kísé­reltük meg, hogy a 'megyé­ben fellelhető valamennyi múzeum, kiállítóterem és gyűjtemény vezetője egy asztalhoz üljön. Most az ismerkedés és tájékozódás igényével, a jövőben pedig már konkrét tematikával. — Akik figyelemmel kí­sérték a programsoroza­tot, azok igen sok tapasz­talatot szereztek e tartal­mi színvonalról. Sajnála­tos volt viszont, hogy a nagyközönséget nem sike­rült igazán bevonni a rendezvényekbe, még ak­kor sem, amikor elsősor­ban nekik szóltak azok. — Éppen ezért örülünk, hogy a jövő esztendőben nem kell kiállítás nélkül „nekimennünk” a múzeumi hónapnak. Most is igazoló­dott, amit egyébként tu­dunk, hogy a nagyközön­ség a „kirakaton”, az ál­landó kiállításon keresztül szemléli a múzeumot, a tu­dományos munkáról ke­vésbé vett tudomást. Így tehát nem lehet jó propa­gandát csinálni a múzeum­nak addig, amíg nincs ki­állítása, s mivel nekünk már régóta nincs, sajnála­tos tényként kell megálla­pítanunk, hogy az emberek elszoktak a múzeumtól. Jö­vőre viszont nálunk lesz a múzeumi hónap országos megnyitója, s akkor nyit­juk meg új, állandó kiállí­tásunkat is. — Mindez igaz, ám nem szabad elfeledkeznünk ró­la, hogy több helyen mű­ködnek múzeumbarát- körök. Ügy véljük, e kö­rök tagjainak nagyobb fi­gyelemmel kellett volna kísérniük a múzeumi hó­nap rendezvényeit. — Valóban, a megyében csaknem négyszázra tehető a múzeumbarát-körök tag­jainak száma, de azt is meg kell mondanunk, hogy nem mindenütt valóban élők ezek, az egyébként önálló körök. Özdon és Keleméren rendkívül élők, agilisak, tettrekészek, de nem ez az általános tapasztalatunk. Egyébként az októberi, évi rendes közgyűlésén a mú- zeumbarát-kör el is hatá­rozott egy „tagrevíziót”. Reméljük, ez aktivizálja majd a kör munkáját. A múzeumi hétfők igen szín­vonalas, neves előadókkal megtartott előadásain pél­dául szinte érthetetlenül alacsony volt az érdeklő­dés. — Ez a most hiányzó kapcsolattartás persze, nem oldódik meg magá­tól. Ahhoz azonban, hogy a közfigyelem jobban a múzeumok felé forduljon, nagyobb propagandára is van szükség. — Nemcsak mi foglalko­zunk a propagandatevé­kenységet művelő elképze­lésekkel. Ezt a múzeumi hálózat tekintetében hete­rogén és gazdag megyét — 25 múzeum, kiállítóterem és gyűjtemény van jelen­leg Borsod területén — valóban jobban kellene propagálni. Elképzeléseink között szerepel egy népmű­velő muzeológus beállítása, akinek feladata lenne a kapcsolattartás a különböző szervekkel és a nagyközön­séggel, s gondolkodunk egy olyan kiadványon is, amely ismertetné, képekkel illuszt­rálná, mit láthat az érdek­lődő Borsodban. Ehhez partnert is szeretnénk sze­rezni. — Természetes dolog, hogy egy-egy rendezvény- sorozat lezárása után el­sősorban azokat a tapasz­talatokat összegzik, ame­lyeken túl akarnak lépni a következő sorozaton. De a mérleg akkor jó, ha a pozitívumokról is szó esik. — A kedves emlékek kö­zött első helyen a buda­pesti bemutatkozást emlí­teném. Nemcsak azért, mert magunk is éreztük, hogy sikeres volt, hanem, mert a szakma is annak tartotta. A hét elején Budapesten részt vettem az igazgatói tanácskozáson, és ott is rendkívül értékesnek ítél­ték a mi borsodi napunkat. De amit ennél is többre tartunk, az mégiscsak — bár nem voltak tömeges érdeklődők — a tartalmi mélység, s a már említett első megyei találkozó. * Dr. Szabadfalvi József a beszélgetésen inkább a ne­gatív tapasztalatokból le­vont tanulságokról, s a ter­vekről beszélt. Szakmai szempontból érthető. Az azonban ettől függetlenül igaz, hogy a múzeumi és műemléki hónap 1973. évi rendezvénysorozata magas szinten összegezte múzeu­maink, muzeológusaink te­vékenységét. Ha a jövő esz­tendőben az állandó kiállí­tással a nagyközönség is jobban bekapcsolódik e programsorozatba, ez csak további gazdagodást, kitel­jesedést jelent. Csuíorás Annamária Barczi Pál tusrajza Fábri-filraográfia Fábri Zoltán filmrendező a magyar filmművészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége. 1952-ben készítette első játék­filmjét a Vihart, s azóta az Idén bemutatott Plusz mínusz egy napig tizenhat játékfilm sorakozik mögötte. A közel­múltban tartott VII. magyar játékfilmszemlén, Pécsett a szemle új sorozataként retros­pektív vetítést tartottak, s azon Fábri tizenkét filmjét mutatták be az érdeklődőknek. Ugyanak­kor a szemle intéző bizottsága kiadásában megjelent egy négy­íves, jó kiállítású képes tü­zet, amely Fábri Zoltán mun­kásságát mutatja be. Nádasy László filmrendező, Fábri egykori dramaturgja és asszisztense, sokszínű portré- vázlatot ír Tábláról, bemutatva benne azt az embert, akivel bosszú éven keresztül együtt dolgozott, s az emlékekből min­dig az etikus ember ra jzolódik ki. ez a vonás kanja a hang- núlyt. Így mutatja oe Fábri munkáiát, a közös munkát, nmíg eljutottak Sarkad! Imre pg v kéziratához, a Leány vásár­hoz. Ebből született meg n Körhinta című. ma is roppant friss, értékes film — tizennyolc évvel ezelőtt «‘Nme­ken keresztül Fábri alkotó pe­riódusait. a témák iránti elkő- teleze«tségeit. Effv másik szer- rő. Grunvalszkv Ferenc, aki elsősorban kis^ilmjei révén is­mert. interlűt készít Fábri Zol­tánnal. Véerül Ember Mariann n Fábri-müveket, foerad* kriti­kákból készített össz**álKtást. l>ss^'níTlíté.c a fjim-k fotóiból, és filmográfiát anyag teszi tel­jessé a kiadványt. F füzetet Pécsett a látogatók Is kézhez kanták Ügy érezzük, n líTonVét fSlm '«vetítse és e Kiadvénv közreadása Igen sok rmborhez vitte körei Fábri é« művészetet. Szíveden futnánk hasonló klad"Anvokat ismert fP**»alkotókról ts. ^settee nice sem várva n ké* év múlva tc.lcntkező, következő filmszemlét. A VÍZ MESTERE AZ 1970-ES nagy árvíz idején ismerkedtem meg János bácsival, az Észak- magyarországi Vízügyi Igazgatóság egyik gátfel­ügyelőjével, aki a Tisza 7. számú védelmi szakaszá­nak volt védelemvezetője. Az országhatártól György- tarlóig 65 kilométer hosz- szúságú gát parancsnoka volt, másfél ezer ember, csaknem félezer tehergép­kocsi és különféle föld- munkagép munkáját irá­nyította az évszázad leg- hosszabbra elnyúló árvéde­kezésének idején. Akkori emlékeim közül kettő él ma is legéleseb­ben bennem. Az egyik a víz, a folyó, a Tisza. Láttam helikopterről a levegőből, gyalogosan, gépkocsiban a gátak tetejéről, hajókról, uszályokról, kompokról, rocsókról, ladikokról a víz színéről. Milyen is volt? Nagy. A két gát között az óriási teknőben ritkán höm- pölygött ennyi víz. Mély volt és kávébarna . színű mikor áradt, és kifakult, világosabb lett a színe, amikor apadni kezdett, csendesedett. És mi min­dent hordozott a hátán? Farönköt, gallyat, ágat, állatletemet, törmeléket, szalmát, virágszirmot. De láttam rajta cipőt, elhagyott ladikot, kertkaput és rok­kant bútort is. Egy öreg­asszony — miközben ke­resztet vetett — azt mond­ta, hogy koporsót is látott úszni a folyón. Másik felejthetetlen em­lékem Fiala János, véde­lemvezető. Cigándon, a vé­delmi szakasz központjá­ban. az éjjel-nappal dolgo­zó, élő, pattanásig feszült idegállapotú táborhelyen akkor beszéltünk először kedvünkre, amikor egy reg­gel váratlanul megpattant az ég alja, kisütött a nap. A nehéz járművek széles „gumitalpától” megviselt zöld fű már megsárgult, gázolajtócsák, csíkok feke- téllettek mindenütt. János bácsi sokáig nézte a nyüzs­gő árvízi tábort, aztán csendesen ezt mondta: — Ha levonul a nagy víz, és mi is elvonulunk innen, talán kiegyenesednek és ismét kizöldülnek a fűszá­lak. Gyerekek kergetőznek majd itt... Gyerekek... János bácsi 7 éves korában, 1907-ben — egyidős a szájaddal — ta­lálkozott először a megva­dult folyóval. Zagyvaréka- son akkor még az iskolás gyerekek is ott dolgoztak a megrongálódott körtöltés­nél. szakajtóval hordták a földet. Öt akkor hazaleüld- ték, de visszaszökött, és ő is dolgozott. Ekkor történt, hogy egy fiatalember a faluból, még a nevére is emlékszik. Juhász András, belefulladt a megáradt fo­lyóba. Az a ló rántotta be. amelyet a meglazult töltés oldalában járatott. hogv így tömörítsék a földet. Ez az emberhalál az egész falut megrázta, megdöb­bentette. A gyerekek pedig ezentúl csak félve emleget­ték a folyót. Fiala János sem felejtette el. de akkor gyermeki lelkében nemcsak a félelem, hanem a konok dac Is megszületett: nem szabad megengedni, hogy a víz. az élet alapja emberi életeket raboljon ... Pontosan fél évszázaddal ezelőtt lépett vízügyi szol­gálatba. A Szolnoki Árvíz­mentesítő és Belvízelvezető Társulatnál kezdte rajzoló­ként. maid elvégezte a víz­mesteri tanfolyamot. Meg­ismerkedett a folyókkal, természetükkel, az ellenük való védekezéssel és azok­kal a lehetőségekkel, ame­lyeknek útján emberi szol­gálatba lehet őket állítani. Es János bácsi azóta a víz igazi mestere. Dolgozott a sátoraljaújhelyi folvam- <mémöki hivatalnál, a Bod­rogközi Tiszaszabályozási Társulásnál és 1933 január­jától ő a törökéri gátfel­ügyelő. Pontosan, szinte még a napokat is tudva, emlékszik az 1927—28-as nagy télre, amikor a Tiszán 74 centiméter vastagságra hízott a jég. A 32-es kora tavaszi nagy árvízre, ami­kor a Bodrogon az eddigi legmagasabb vízállást mér­ték, s amikor Tiszacser- melynél a jég átszakította a töltést, és 9 nap és 9 éj­jel dolgoztak megállás nél­kül, hogy megállítsák a további szakadást. Munkása volt az 1936-os. az 1940-es, 1941-, 42-es árvédekezés­nek. 1950-től pedig, húsz esztendőn keresztül, ő volt a Tisza 7. számú védelmi szakaszának védelemvezető­je. ö irányította a munkát az 1964-es, a 66-os. a 67-es és legutoljára a legnagyobb, az 1970-es árvíz idején. — És látod — mondja —. ott voltam mindenütt, ahol a víz fenyegetett, de em­berhalállal gyermekkorom­tól nem találkoztam. Azt szoktam mondani és most is azt vallom, hogy nem félni kell a folyótól, hanem megismerni, kiismerni. Nem elég csak azt tudni róla, hogy a víz visszafelé, föl­felé nem tud folyni. Egé­szen apróra kell ismerni természetét, a benne élő világot, a vízinövényeket, de még a halak járását is. A tudományon, a tudáson, a jelenlegi nagy technikán kívül emlékeznünk kell a régi öregek közvetlen ter­mészetmegfigyelés alapján kialakított bölcsességére is. Ma már például csak mo- solygunk azon, hogy a régi gátőrök a vakondtúrások számából sejtették, lesz-e árvíz. Pedig ebben is van igazság. Mert ha a vakond kijön a gát tetejére, vizet érez. Törökéren, ahol Fiala Já­nos már több mint negyven esztendeje gátfelügyelő, há­rom szivattyútelep van egy. más mellett. A gőzgépes, amely még az elmúlt szá­zad végén épült, a Diesel­motor meghajtású, amelyet a 30-as évek második felé­ben helyeztek üzembe, és az elektromos szivattyú, amely most készül. Azóta már lebontották a régi gát- felügyelői házat, és meg­épült az új is. amely egy­ben hivatala és lakása Já­nos bácsinak. Hetvenhárom esztendős múlott, és még mindig ott van az őrhelyén. A szakmában azt tartják róla, hogy élő lexikon. Es arra kérik, hogy addig ne menjen nyugdíjba, amíg ő maga sem akar, mert tu­dására. gazdag tapasztala­tára szükség van. De János bácsit nemcsak a vízügyi szolgálat dolgozói tisztelik, becsülik, hanem a környé­ken mindenki. — Nincs ennek semmi különösebb titka j— mondja, és rám néz szemüvegén ke­resztül. — Nézd. az én apám ötvenkét esztendőt tanított egyfolytában Zagy- varékason, hat gyerekét és még hat árvát nevelt föl kis tanítói fizetéséből be­csülettel. Szeretni kell a munkát és tisztelni az em­bereket, mert akkor szeret­ni fog minket a munka és tisztelni fognak bennünket az emberek ... MEGZABOLÁZOTT fo­lyók, erősre épített gátak, emberi tisztelet, és tizen­kilenc különféle kitüntetés — többek között a Munka­érdemrend ezüst fokozata — őrzi Fiala János fél év­százados munkáját. A folyó, amelyet úgy ismer, mint tenyerét, nemcsak víz. ha­nem legendák, történetek, népdalok bölcsője és mesé­be illő emberek szülője, formálója, nevelője is. Szöveg: Oravec János Kép: Laczó József rtim>

Next

/
Oldalképek
Tartalom