Észak-Magyarország, 1973. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-05 / 182. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1973. aug. 5., vasárnap T okaj bizonyította már, hogy nemcsak Tokaj- Hegyalja bortermelő központja, nemcsak a jó borok szimbóluma; élő s életképesebb ott- ! hona a múzsáknak is, mint azt eddig róla feltételezték. Hiszen a képzőművészek hagyományos tokaji táborozása után a múlt év nyarától kezdődően augusztusban vendéglátója a szép szavak mestereinek, íróknak, költőknek, akik most augusztus 5-én másodízben adnak találkozót egymásnak a Tisza és a Bodrog torkolatában, a tokaji írótáborban. Hagyományfelújító vállalkozás a Hazafias Népfront Borsod megyei Bizottsága és a Napjaink szerkesztősége által közösen létrehívott írótáborozás. Hiszen voltak már korábban — a harmincas években, a népi írók kezdeményezésére — nyaranként írótalálkozások, táborozások. Nemegyszer országos rangú - vállalokzások, kezdemé- nyezések, országfelfede- $ ző, népművelő fáradozó- ü sok szülőhelye volt a tá- f borozás, az írók eszmét, '} véleményt cserélő együtt- j} léte. S hagyományterem- » tő tett is a mostani tokaji Ij írótábor; hiszen az | utóbbi huszonegynéhány ! évben nem volt arra példa, hogy vidéki irodalmi folyóirat ilyen vállalkozásba fogott volna. Ez mindenképpen a borso- g di fórum, a Borsodban élő, munkálkodó írók jjg kezdeményező bátorsá- f. gát dicséri. S azokat, ij akik felkarolták ezt a kezdeményezést: a Borsod megyei Tanácsot, a Hazafias Népfrontot, s mindenekelőtt a vendéglátót, Tokaj községet. Idén a hatnapos táborozás eszmecseréinek • ■ középpontjába a mun- tj- kásirodalom, a munkás- ábrázolás nagyon időszerű problematikája kerül. Országos figyelmet keltő eszmecsere színhelye lesz augusztus 8-án, szerdán Miskolcon a megyei könyvtár, amely alkalmat ad a tokaji írótábor résztvevőinek, hogy megvitassák irodalmunk e sokat emlegetett kérdésével kapcsolatos nézeteiket. S a vitát, az eszmecserét kiegészítik, személyes tapasztalatokkal gazdagítják a Miskolc, Özd, Kazincbarcika, Leninvá- ros nagyüzemeiben teendő látogatások. Köszöntjük az 1973. évi tokaji írótábor vendégeit, s kívánunk tartalmas együttlétet, sok- sok^gazdagító tapasztalatot, Raffai Sarolta TENYESZE7 A z Intézet bár álomszerű, valóságos, vasbeton lényegével is légies, színei a realitás fölhígított, szinte árnyékká szűrt visszaverődésének tűnnek fel. Éppen ezért a cipőkopogás itt egyértelműen durvaság, az ajtó- csukódás harsány hangja szentségtörés, ezért visel mindenki gumi vagy posztó talpú papucsot a varázslatos falakon belül. Cili, az eleven, cigányképű kis fruska materialista világnézete ellenére is isten különös kegyelmével magyarázhatta csupán, hogy puszta érettségijével ötödik emberkeként az Intézetbe került. A küszöb átlépésének csodája immár két hét óta minden áldott reggelen szinté révületbe ejtette. A hét- köznapián egyszerű munkanapló kpclcás lapjai leheletfinom, cizellált rácsozattá bűvölődnek, az akváriumok nyálkától homályos, áttetsző falai láttán a mária- üveg nevét ízlelgeti a jámbor s parány voltában is oly megdicsőültté szédülő ember, még ha máriaüveggel történetesen soha nem is találkozott — mert mit tesz az. istenem! A hangulat, a megfoghatatlan, kedélyünkön, magatartásunkban lecsapódó, fölemelő vagy si- lányító hangulat a lényeg, így leszen valósággá, amit valóságnak hinni, elfogadni merészelhetünk — és maradéktalanul! Igen, szinte maradéktalanul. Cili az ebicethal-tenyészet előtt ült, sima, kisiányos arcán révület és ámulat, amint az ingertáp legyezője a hínáros víz tetején szétterült, előbb még egyre nagyobb és nagyobb felszínt hódítva meg, majd növekvő önsúlya következtében a „tengerfenék” régiói felé tartva parányonként, tört szemcsékben táncolni, küszködni, alámerülni kényszerült, lassan azzá válva, amivé rendeltetett... A fruska sóhajtott, óráját figyelte, a táp-elmerülési menövert az idő és mennyiség egyenes arányban jegyezgetve érezte, hogy munkája hasznos, fontos, nélkülözhetetlen, és bár a lefelé-törekvés szabályait kutatja, attól még magasröptű és fönséges. Az ajtó csaknem tökéletes zajtalansággal nyílott- csukódott, mintegy szellemkezektől érintetten, Cili inkább csak a közeledő, majd távolodó, s az igazgatói iroda ajtaja mögött eltűnő test fluidumát, semmint a mozgást kísérő neszezést érzékelte, a vastag üveglapon megfigyelhette a tartás né-* mességét, a fejforma nagy- rahivatottságról tanúskodó körvonalait, a homlok térbe szökő merészséget... A következő pillanatban már ijedten követte az ingertáp további tevékenységét újra, mely a Tenyészet salakjává lenni érdemesül, emberi valószínűség-számítás szerint, még mielőtt a nap lenyugodnék. A megfigyelés hord- erejét azonban semmiféle szárnítgatás nem pótolhatja, a más irányú érdeklődés kitérői megbocsáthatatlanok, súlyos hibaként esnek, és nagyot nyomnak a latban, mely tudvalévőén a legfontosabb mérőeszköz, ha a kereskedelemben nem is használatos immár. Mindezek a fontolgatások természetesen mit sem változtattak a tényen, tudniillik az igazgató' ily szokatlan- időben történő megjelenésén, sőt. ha egészen pontosak akarunk lenni; és Cili az akart lenni: az igazgató szokatlan jelenlétén az Intézetben. Az igazgató ugyanis tudományos munkán dolgozott, komoly tudományos munkán, otthon, az elmélyülésre alkalmas, vékony oszlopok csarnokában... Valóban, szentelt oszlopokról beszélni még a fluidumhatás következtében sem lehet, miután új és modern kislakásról van szó — nagyon helytelen bár —, nagyon, nagyon helytelen... Ez ugyan magánvélemény, a fruska magánvéleménye. de egy igazi masszív oszlopos csarnok mondjuk, az időszámításunk előtti időből... vagy esetleg egy valódi középkori kúria- nős, igen. Egy valódi középkori kúria még ahogy-úgy megtenné. M ert van-e szentebb a világon, azaz tiszteletre méltóbb, mint a tudományos munka? Cili az igazgató vaskos kötetéről ábrándozott, mely minden bizonnyal keveset várat már magára. „... Az ebicethal-tenyészet ingertápra reagáló élettani tevékenysége. ..” Jól hatna. Aranyozott betűkkel, műbőrkötésben. A lehető legjobban hatna. Ámbár... címadási joga csak a szerzőnek van... lehet, hogy Ó még jobbat lel. Még jobbat? Hát. .. tizennyolc éves korában az ember semmiben sem lehet egészen bizonyos. de ha hozzávetőleg mégis megközelítheti a bizonyosságot, akkor ebben a címelbírálásban érzése szerint Cili jobban megközelíthette, mint bármi más ítéletében, amióta magára eszmélt. Egyszóval, amióta számára a világ egyáltalán világ, mint olyan. Azaz, mint ilyen. És az ember tizennyolc évesen, fölvilágosul- tan, materialista alapállásban is csak ezt mondhatja: hála istennek, hogy ilyen. Ez az ajtó. az a bizonyos, a diszkrét, az igazgatói iroda ajtaja szinte magától, elegánsan és nesztelenül megnyílt. — Cecília, lányom. Jöjjön csak. Cili az akváriumra bámult, megdermedt, lábszárcsontjaiban a velőt kocsonyásodni érezte precíz biológiai kioktatása ellenére is. — Cecília, lányom! A hang valamivel emeltebben és határozottabban szólította. Cili fölugrott, csavaros ceruzáját leejtette, az mesz- szire gurult, ő maga még mindig a- Tenyészetet nézte, bár semmit nem látott, s dadogásnál többre nem is futotta erejéből. — Igen... de... igazgató úr... de.. . igen. — Jöjjön csak. Cili valamennyire összeszedte magét. — Igazgató úr, kérem, az ingertáp... — Éppen arról van szó. Jegyzeteit hozza be. Cili megbátorodott. — A kísérlet kellős közepén?! Igazgató úr kérem. .. E gy türelmetlen és nagyon is hétköznapi csettintésen kívül választ most már nem is kapott. Ügy érezte, gyökerestül tépi ki tekintetét a máriaüveg elzárta világból, előkotorta ceruzáját, loholt. Az igazgató a vese alakú, sötétre fényezett íróasztal- mái' “ ült." ‘ méltóságát ‘ tartva, • fáradhatatlanul egyenes testtel és gerincoszloppal, mint ahogyan az egy igazgatóhoz illő. Sőt. Mint ahogyan a testtartásnak az igazgató igazgatói lényéből fakadnia kell. Cili megállt a nyitott ajtóban, mereven néz^e a telefonkagyló után tapogató kézfejet, a nagyrahivatott- ságot bizonyító arcélre szemét se próbálta emelni. Csak a hangot hallotta. — A ... maga megítélése szerint... használ egy kísérletnek, ha a ... róla készült feljegyzéseket gyűrögetik? A fruska süllyedni érezte talpa alatt a mozaikszerűen lerakott parkettet. — Igazgató úr, kérem..; én... elnézést, igazgató úr... — hebegett, és gyorsan letette jegyzetfüzetét a veseasztal gyengédhajlású szegélyére. Az igazgató bosszúsan legyintett, s már a telefonra figyelt. — Dehogy, Marika kedves. .. dehogy magácskának szólt. Az egyik... hm... kezdő kis munkatársam... igen, szerencsétlenkedik most még... hogyan hihette egy pillanatig is? Nem, nem. Egyébként örülök; hogy megismerte a hangom. Kapcsolná a főnökét?... Jó. Várok. Cili nekibátorodott. — Igazgató úr, kérem... A nemes arcéi harmóniáját vesztve határtalan ámulattal fordult a fruska felé. — Fontos telefonom van. Szíveskedjék megvárni, kérem. — Majd váratlan szívélyességgel a kagylóba: — Ki? Kivel beszélek? Doktor Fortuna Dánielt keresem. Igen. Te vagy, öregem? Jól sejted, Bóbita János... Ezt én is megkérdezhétnem tőled, öregem... Megy, hogyne menne. Ha perspektivikusan figyeljük a dolgot..', sebesebben, mint hinnéd... Ilyen szemlélet alapján expressz jellegű... Nahát, az egészen más... Azt mondom, egészen más!... Elárulnám neked kérlek, de... — Cili felé vetett egy fölmérő, gyors pillantást, aztán tétován: — Na, jó. Ne aggódj a feleséged miatt, jó helye, van itt. Jó... To-va- lö-kö-dön-cö-sen. He! He?.. Azt elhiszem.'.. Én is jia- hotáznék, de nem először hallom... Micsoda?... Na jó. Nem először sütöm el. A fruska aggódva fordult meg, akváriumát leste, majd óvatosan hátrált. — Hová megy, Cecília lányom? Ejnye. Maradjon csak. — De igazgató úr, a Tenyészet. .. Az igazgató azonban már ismét nem rá figyelt, a huzalnak beszélt. — Nem. édes öregem. Egy kis... betanítandó munkatárs... A... Pikszis főorvos lánya... Igen, igen, a fő-fő- istené. ö hát. — Hirtelen csönd, nagy nevetés. — Én akartalak meghívni. öregem. .. néhány telefonom lesz még, és egy kis röpke értekezés itten... Fél hat? Nem bánom. Viszlát, öregem. Cili most már inkább türelmetlenül, mint megillető- dötten helyezte főnöke keze ügyébe füzetecskéjét. Egy újabb szám tárcsázása következtében valamiként mégis az asztal szegélyéig söprödött megint a gonddal összeállított adatok tárháza. Gyűjteményecskéje. Cili kicsinyítőképzős kifejezéseket keresgélt kínjában, aztán újra eszébe jutott a Tenyészet, az ő saját, külön TeOLVASÓ Lenkcy Zoltán rajza nyészete, mely egyszer talán még tudományos munkát is szolgálhat. De előző lelkesedése, felelősségérzete már eltűnt, furcsa, soha nem ismert ürességnek adva helyet. Menekülni szeretett volna vissza a Nagyszerű- höz, az Egyedülvalóhoz, a Hithez, füzete után nyúlt határozott és gyors mozdulattal, egy szót se értett az igazgató újabb telefonbeszélgetéséből. csak az olj.o.s, nagyrahivatott arcot látta el- vigyorodni, a szájat nyílni és csukódni, a szemsarkakat hunyorogni... kifutott. — Cecília, leányom! — érte utol az ellentmondást nem tűrő hang. — Jöjjön vissza! Cili betámolygott az irodába, most már figyelt: hallotta az igazgató magyarázatát. — mármint hogy a kicsike renitenskedik. igen, ez ő, a kicsike, aztán az igazgató, anélkül, hogy a kagylót elfedte volna, odaszólt neki foghegyről: — Főzzön három kávét, Cili leányom, és... ne várjon, mit is akartam még... ja. igen. Igen. Nos: tálcán... érti? tálcán hozza be. — Majd a huzalnak: — Na. ugye. így kell ezt. barátom. Cili megint a Tenyészet előtt ült, a vastag üvegfal előtt, mely már nem juttatott eszébe sohasem látott, titokzatos üvegféléket, egy vastag üvegfal előtt ült, es kész. Nem érdekelte, hol hagyta el a füzetét, nem érdekelte az ingertáp salakká válásának folyamata, nem érdekelte semmi. Amikor azután a két kuncogó kis diáklány bejött, hogy a biológia iránti lelkesedését növelje az Intézetben tett látogatással, valamint az igazgatónál történendő magasröptű beszélgetéssel, Cili kötelességtudóan vitte be a számukra főzött három kávét, amint kívántatott, apró csészékben, cukorral és tálcán. M ajd a Tenyészetre meredve ösztönösen, gondolatok nélkül vetette le munkaköpenyét. papucsát. A zsebében rejtőző irószerszámokat a köpenybe csomagolta, és szép finoman beleejtette az egészet a Tenyészet hínáros vizébe. — Cecília, leányom! — hallotta az igazgató igazgatói hangját, ő azonban magas tűsarkain szentségtörést kopogtatva a kijórati ajtó felé tartott, melyen belül jámbor kis fruskaértelme földerítésére várva a sok remélt titokból immár semmi. de semmi titok nem maradt. Egy fia se. Garai Gábor Cseppkő-szobor A lánynak húzza derekát a csúz, a vén fiú köhög; Hétezer éves szerelem: itt áll rendíthetetlenül cseppkőből két konok , , , . , , szobor hult szerelmek iszkolnak at ragyog kívül, erős belül. az engedelmes föld fölött. A két bordasor összeforrt Es nem fogad szól már a — külön létük volt 1 test: egykoron —, ketyeg a szív. remeg a láb: s kővé vált, párjára talált aszú emlék élesztgeti végre Baucis és Philemon. a régi gyönyör parazsát... S mégsem válnak szét soha már. Hűségük lágy kérgét örök márványba metszik a szikár eszmék s a fényes ösztönök. ÍRÓTÁBOR 1973, TOKAJ
