Észak-Magyarország, 1973. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-05 / 182. szám

1973. aug. 5., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Á hat patronáló csodákat művelt Egy újjávarázsolt óvoda története « tfe uú :. t! ■: fesztivál .. Esküszünk, hogy az egész világon megteremtjük a különböző fajú, szinü, nemzetiségű és felekezetű fiatalok egységét, eltüntetjük a földről a fasizmus minden marad­ványát, megteremtjük a világ népeinek őszinte és nem­zetközi barátságát, fenntartjuk az igazságos és tartás békét, felszámoljuk a nyomort és az ínséget... Eljöttünk, hogy hitet tegyünk az gész ifjúság egysége mellett, hogy megemlékezzünk a harcban elesett társainkról és meg­esküdjünk, hogy az ifjúság dolgos keze, alkotó elméje és lelkesedése soha sem esik többé áldozatul egy háború­nak."' Nem egyedülálló eset, nem „fehér holló”, hiszen napja­inkban szerte az országban s megyénkben'is, mind gyak­rabban találkozni ilyen tör­ténettel. A miskolci Petne- házy utcai napközi otthonos óvoda megszépülésének, va­lóságos újjávarázsolásának története csak egy kis feje­zete egy nemrégiben kezdő­dött, de máris széles körű patronáló mozgalom napja­inkban íródó aranykönyvé­nek. Amikor július elején a nyári nagytakarítási, tataro­zóéi szünetre bezárta kapuit a Petneházy ovi, senki még csak álmodni sem mert róla, hogy egy hónap múlva az apróságok alig fognak ráis­merni újjávarázsolt második otthonukra, hiszen a leg­szükségesebb javítások költ­ségének is csak egy kis tö­redéke, alig 4000 forint állt rendelkezésre. E szűkös „kereten” felül csak a patronáló üzemek, Nagy munkába *££ kolci Herman Ottó barlang- kutató csoport. Elhatározták, hogy „feltérképezik” a Bükk barlangjait. Ebben a tevé­kenységükben az sem akadá­lyozza meg őket, hogyanagy esőzések hatására a barlan­gok járatainak, kürtőinek, szifonjainak egy részét el­öntötte a víz. A csoport ve­zetője, Mészáros Károly, geo- lógusmérnök az Észak-ma- gyarországj Vízügyi Igazga­tóságnál könnyűbúvár-kikép­zést is kapott, amit ilyenkor a barlangkutatásban is jól tud hasznosítani. A köny- nyűbúvár-felszerelés termé­szetesen nemcsak arra jó, hogy a néhány méter hosszú, vízzel telt szifonokon átjus­sanak. hanem védőruhának is használják az állandóan nedves és viszonylag hideg barlangokban. A csoport egy része a na­pokban a Miskolchoz közel eső Kecskelyuk-bariangban folytatta a feltárási, illetve térképezési munkát. Itt is szükség volt a könnyűbúvár­felszerelésre. A krónikás, aki elkísérte a barlangkutatókat, nem tudta eldönteni a gu­miruha felöltésekor, hogy szerencsés, avagy szerencsét­len, mivel két ballábas csiz­mát kapott. Szerencsére bú­várszemüvegre és csutorára nem volt szükség, és a há­romujjas kesztyűket is kinn hagytuk, a napon. Nemcsak a merev gumiru­ha. hanem a szűk járatok, hasadékok, kürtök, szifonok is erősen megnehezítették az előrehaladást. A barlangban a levegő, a kőzet és így a víz hőmérséklete is egyaránt önzetlen, szívesen tett ígére­teiben, s egy írásos szerző­désben bízhattak. Hogy mi volt ez a „szer­ződés”? Júniusban egy szim­patikus fiatalember, Zubkó József, az ÉVIZIG II. sz. fő­építésvezetősége gépüzemé­nek KISZ-titkára azzal állí­tott be Pardavi Antalné ve­zető óvónőhöz, hogy patro­nálni szeretnék az óvodát. Érdeklődött, körülnézett, s aztán írásban rögzítette a gépüzem KISZ-fiataljainak vállalásait. Különben szerencsés ovi. Ezek a KISZ-esek voltak a hatodik patronálok. És, hogy mit értek ígéreteik, az a „zá­rás” utáni napokban hama­rosan kiderült. Az „önkén­tes” tatarozók, ezek a gyer­mekszerető felnőttek egy­másnak adták az ovi kilin­csét. Nem volt szükség sür­getésre, határidő-eltolásra, a rendelkezésre álló egy hónap alatt sokkal többet tettek, több munkát is el végeztele, mint amire vállalkoztak. 8,5 Celsius fok volt. A bar­langkutató csoport két tag­ját, közöttük a krónikást az „hajtotta”, hogy olyan hely­re jussanak el, ahol még nem járt más. A nehéz és a test lélegzését megakadályozó gu­miruhában egyre inkább me­legünk lett. Lassan elmara­doztak a civilizáció útjelzői, a cigarettavégeik, az üres. rozsdás konzerves dobozok és a sziklafalra korommal fel­írt jelek, feliratok. Néhány helyen olyan magasan állt a víz a járatban, hogy a fel­színe, és a felette levő szik - latömeg között éppen csak annyi hely volt. hogy a fe­jünk és a nylontasakba bur­kolt elemlámpát tartó ke­zünk elférjen. Sok helyen csak hason csúsz­va fértünk el, más, szűk he­lyeken pedig oldalra fordí­tott testtel lehetett csak elő­re jutni. Itt jön rá az em­ber, hogy nem is lábbal, ha­nem könyökkel kell mászni. Először az úgynevezett Hármas elágazásnál pihen­tünk meg. Innen sem volt könnyebb az út a Kistemp- lórnig. Az agyagos, csúszós, vizes, kézzel foghatatlan kö­vek között hallatlanul nehéz volt az előrejutás. Az úgyne­vezett Nagytemplom, ahol másodszor pihentünk meg, tulajdonképpen egy kis ká­polna. Magassága azonban a sötétségbe vész. Mint a cso­port vezetője elmondotta, luftballonok segítségével pró­bálják majd megmérni ma­gasságát. Nem vállaltam a további utat. Ott maradtam a Nagytemplomban. Molnár László és Mészáros Károly azonban továbbmentek. Egé­szen a Mák-terméig, ami ar­ról kapta nevét, hogy a falán A Hejőcsabai Cement, és Mészmü dolgozói a lábazat­tól a plafonig kifestettek minden helyiséget. Az ÉVI­ÉIG gépüzemének KlSZ-fi- ataljai többek között térel­választókat, polcokat, cipős- polcokat, játékokat, virág­tartókat készítettek, a bádo- gosmunkák egész sorát vé­gezték el. A Miskolci Ingat­lankezelő Vállalat brigádja a konyhát és a fürdőszobá­kat csempézte ki. A Miskol­ci Üveggyár patronálói töb­bek között egy nevelői szobát alakítottak ki. A Mis­kolci MEZŐGÉP Vállalat az udvari játékokat varázsolta újjá, és segítettek a legré­gebbi patronálók, a Cement­ipari Gépjavító Vállalat dol­gozói, akik már most, a jövő nyárra is tettek egy nagy ígéretet: újjávarázsolják majd az óvoda alaposan megkopott, külső vakolatát. összesítve sok tízezer fo­rint értékű az, amit néhány üzem, néhány lelkes kollek­tívája tett a 150 apróságért. mákgubóhoz hasonló csepp­kőképződmény van. Lassan elhalt a két barlangkutató mozgásának zaja. Eloltottam a lámpát. Egyedül voltam az örök sötétség és némaság bi­rodalmában. Szinte az egyik percről a másikra hirtelen fázni kezdtem. Valahonnan a távolból föld alatt bujkáló patak vizének csordogálása hallattszott. Itt jöttem rá, hogy ez a vad, természetes sötétség szinte elképzelhetet­len az ember számára. Mert az igazi sötétséget csak úgy tudjuk elképzelni, hogy vala­hol messze fellobban egy gyufa lángja, vagy egy távoli csillag világa ... A kifelé jutás sem volt könnyebb. És bár eső hullott meztelen felsőtestünkre, még­is jó volt megszabadulni a merev könnyűbúvárruhától. A tudományos irodalom 400 méternyi utat „ismer” a Kecskelyukban. A Herman Ottó barlangkutató csoport ezen túl már csaknem 200 méternyi távolságot feltárt és feltérképezett. A munka még nincs befejezve. Tovább akar­nak menni, amíg csak lehet­séges, még bontás árán is. Az alig fél ezer méter hosz- szú út oda és vissza — a né­hány perces pihenőkkel — közel két óráig tartott. A barlangkutatók munkája nemosák a megis­merést, a tudományt viszi előre, hanem nagyon is gya­korlati célok megvalósítását eredményezheti. Hiszen tevé­kenységükkel Miskolc jobb ívóvízellátását akarják segí­teni. A megnyitóünnepség részvevői OLY KÖZELINEK tűnik a tűzijáték, amelynek fénye megvilágította egész Szófiát, miközben 148 ország 18 ezer fiatalja búcsúzott a bolgár fővárostól. Álltunk a Lev- szkij Stadionban. A búcsú pillanatai mindig megható- ak... Most Berlin felé szágul­danak a szép vonalú Ikaru- szok. A hangos zsongásból a várakozás izgalma érződik. Nem csoda, hiszen az utasok többsége először vesz részt VIT-en. A készülődés és izgalom szinte futószalagon „gyártja”. a sztorikat. Az első „bomba” már a Szabadság téri indu­lásnál elpukkant. Szögedi József rubadányai fiatal el­feledkezett az útlevélről — így nem az Ikaruszra szállt, hanem a miskolci gyorsra. Ettől nagyobb meglepetés csak az volt. amikor másnap délelőtt a prágai városnézés közben valaki megkopogtat­ta az autóbusz ablakát... Ő volt az. Az éjszakai gyors­sal jött, s amint reggel meg­érkezett, nyakába vette a vá­rost — és belénkbotlolt. Al- tenbergben, ebben a zászló­díszt öltött német bányász- városban — miközben ünne­pélyesen fogadták a magyar delegációt — teljes volt a létszámunk. Kiválasztottak és szerencsések Berlin átadta magát a fesz­tiválnak. Tízezrek hömpö­lyögtek az utcán, amelyet va­lósággal elboríttotak a VIT- dekorációk. A forgalom ki­szorult a belvárosijói, mert az Alexander Platz kör­nyékét elöntötte a VlT hul­láma. A sokszínű forgatag­ban mégis szembetűntek a kék színű FDJ-inges fiatalok. Sokan voltak, és mindenben segítették a vendégeket. A 60 ezres Stadion der Weltju­gend lelátói valósággal kék­lettek, amint elhangzott a nyitány... Persze, nem volt könnyű bejutni a megnyitóra. A né­met ifjúsági szövetség is csak legjobbjait delegálta a sta­dionba — mi pedig sorsolás­sal döntöttük el, kik kerül­jenek a kiválasztottak közé. 50-en ültünk az autóbuszban — 10 jegyet kaptunk a meg­nyitóra. A sorsolás — noha áldemokratikus intézkedés­nek tűnik — de ezúttal nem volt jobb megoldás. A sze­rencse döntött — nem lehet­tek sértődöttek. (Másnap egyébként megismételték a nyitóünnepség látványos ré­szét, s azt már mindenki megnézhette.) A rendezők szigorúan vi­gyázták a bejáratokat. Sőt, a környező utcákat is. A sta­diont csak jegyekkel lehe­tett megközelíteni. Mégis, néhány méterrel a bejárat előtt, az utat övező berlini­ek közül egy magas, szőke lány ugrott közénk. — Srácok, eddig már be­jutottam, könyörgöm, vigye­tek be... már csak a ka­pu ... Beállt a sorba, s szerencsé­je volt. A lelátón pedig ösz- szébbhúzódtak a fiúk. hiszen a budapesti egyetemista lány nemcsak ügyes, hanem csi­nos is volt... Este azután a szállásunkon megtudtam, hogy akadtak ügyesebbek is. Szobatársam, szintén a turista delegáció tagja, a hivatalas magyar VIT-delegáció tagjai között lépett be a stadionba, s csak szerénységén múlott, hogy a dísztribün előtt lemaradt, és nem vonult végig a 60 ezres tömeg gyűrűjében. Nem így az a szolnoki fiú, aki az an­gol delegáció utolsó sorában menetelve — ők ugyanis nem voltak egyenruhában — teljes kört tett meg az ünneplők gyűrűjében. * • Ötletek minden mennyiségben Az ifjúságra, oly jellemző ötletgazdagságból kétségte­lenül az NDK-s fiatalok vit­ték el a pálmát, de mint ki­tűnt, a magyarok is „dobo­gón” voltak. Apropó, ötle­tek. A megnyitó — csakúgy, mint a VIT 10 napja — szinte futószalagon szállítot­ta az ötleteket. Olyan volt ez a monstre fesztivál, mint egy hatalmas színpad vagy 100 ezer szereplővel. Óriási labirintus — mégis, min­denkinek helye és szerepe volt. Már a megnyitón szembe­tűnt a részvevő magyarok igyekezete és ötletgazdagsá­ga. Talán ezért volt, hogy bár csaknem nyolc órát áll­tunk és ültünk a Stadion der Weltjugend lelátóin — volt aki tréfásan egy mű­szakról beszélt — mégsem unatkoztunk egyetlen pilla­natig sem. Gyönyörködtünk és tapsoltunk, s a X. VIT jelszavát az is megtanulta németül, aki egyetlen szót sem beszélt a rendező or­szág anyanyelvén. A „Fri­eden, Freundschaft, Szolida- ritát” mégis akkor zúgott a legjoban, amikor a vietna­mi fiatalok beléptek a sta­dion kapuján. De valahogy mindig erősödött, amikor gyarmati ifjakat üdvözöl­tünk. Ilyenkor magasba lendül­tek az ötletes, színes, fel­fújható műanyagpárnák, — amelyet táskaként kaptunk, néhány kedves apró aján­déktárggyal együtt — s csak később tudtuk meg, hogy felfújható kényelmes ülő- párnák, — s az amúgy is látványos forgatag, ha lehet még gyönyörködtetőbb volt. Az a káprázatos sportbe­mutató és nemzetközi att­rakció, amelynek szereplői kitöltötték az egész játékte­ret, sokfajta élőképet for­máltak — feledhetetlen ma­rad. És a folytatás... Az ünnepségnek csak a hivatalos része ért véget a stadionban alkonyaikor. Az Alexander Platz viszont ak­kor nyitott... Ott nonstop műsor volt — 10 napon ke­resztül. Ez a hatalmas tér, amely éjszaka valóságos fényárban úszott — messzi­ről hívogatva mindenkit, aki csak szippantani akart a VIT varázslatos légköré­ből — egyetlen pillanatra sem ürült ki. Igaz. aki Ber­linbe utazott, első útja Ide vezetett, s az aki elbúcsú­zott az NDK fővárosától, az is az Alexander Platzról in­dult hazafelé. UTCÁKAT megtöltő tíz­ezres tömegek valósággal el­vesztek a hatalmas platzon, — amelynek sokszínűségét megannyi kedves pillanatát, mint óriás vigyázta a több mint 300 méter magas tv- torony — Berlin új szimbó­luma. Következik: Szemtanúk és harcostársak. Paulovits Ágoston Szöveg: Oravec János Kép: Laczó József Leszállás előtt Mészáros Károlv és Molnár László az egyik vízzel lelt szifonnál Békaemberek a denevérek útján Egy műszak a stadionban

Next

/
Oldalképek
Tartalom