Észak-Magyarország, 1973. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-26 / 199. szám
I ESZAK-MAGYARORSZÄG 6 1973- aug. 26., vasárnap t élután indultak visz- sza a személyvonattal. Géza úgy érezte, valamit csillapult gerincében a nyomás. Hátát óva. tosan engedte a támlához, lassan mozdulgatva kereste a pontot, ahol nem nyilall belé az elviselhetetlen fájdalom. Már nem volt dühös, inkább elégedettség-félét érzett. „Megmondtam én előre, kár nekivágni a bizonytalannak.” Feleségei, heteken át kérlelte otthon, amíg rászánták magukat az utazásra: „Apuka is megírta, mindenkin tud segíteni a esodadoktor Meglátod, egyszerre megyógyailsz.’’ Tizenkét órára'értek Hévízre. Csak sokára találták meg a házat, amelyben a doktor lakott. Kis, kopasz emberke jött ki a kapun, görcsösen markolta botját, ahogy rájuk nézett. — Ez jobban sántít ,mint én — súgta Géza a feleségének. A kapu előtt kerülték egymást. —• Hiába jönnek, ma már nem fogad — mondta nekik a kis ember kedvetlenül. — Pedig Fehérvárról utaztam ide, több mint száz kilométert. — Mi Miskolcról jöttünk — felelte Géza, és sajnálta az öreget. Amikor ismét kívül voltak, a kapun, Géza meg-' • könnyebbült. Tartott ettől a naptól. „Csodadoktor... Ugyan!?” Az úton magfeszült idegei most kiengedték a félelem görcáét. Két • éve, amióta fáj a dereka, ..rengeteg injekciós kapott, könnyebben és nehezebben viselhető kezéléseket. Min- dig azt mondtak azok bnájd ^használnak. De nem javult. A vonat ablakából nézte a hegyeket. Lassú fordulás, sál ’ vonultak körbe, ahogy kanyarodott a szerelvény. — Próbálj aludni! 1— kérlelte a felesége amikor elhagyták Tapolcát. — Ha odaérünk, felébresztelek. — Engedelmesen lehunyta szemét. — „Nem ' így képzeltem el ezt a találkozást!” Gyermekkori emlékei tódul, tak elő, ahogy erre a vidékre gondolt. Akkor háború volt. Most mégis kísérték az emlékek, és gondolatban újra átélte őket. Szerencsétlennek érezte magát, mint akit váratlanul egy kellemetlen kötelezettségre figyelmeztetnek. Ügy érezte, most nem szaladhat ki a fákhoz, a sásos zsombékokhoz, amelyek ezért elvesztették értéküket. Fojtogatták emlékei, nem tudta, hogyan gyűrje Te őket. Később enyhébb lett a kattogás, teste megkönnyebbült .érezte tagjait, és már nem félt kilépni az utat szegélyező bokrok közé. Ügy érezte, lebegtető- en könnyű a szél is, amely megcsapta az arcát és si- .kongva szaladt volna tovább, hogy lerázza magáról a terhet, amelyet melyen, nagyon mélyen magában hordott. A vonat rándításárá ébredt. keze ijedten rezzent a támlán. — Hogy vagy? — kérdezte a felesége részvéttel. — Elég rohadtul — válaszolta kedvetlenül. — De nem fáj. Csak össze vagyok törve. — S csak arra gondolt, hogyan találhatná, meg a könnyűséget, amelyet keresett. — A meleg is teszi. — mondta az asszony. A hőség csakugyan nagy volt. Gyomrában a görcsös nyomás alábbhagyott, csak valami fáradtság kísérte, alig bírta szemét nyitva tartani. Kényszerítette magát, hogy a tájat nézze. „Talán akkor.. .’’Feltekintve szemlélte a szeszélyes kanyarulaté erdőséget és a szemhatár felé emelkedő csipkés hegygerincet. Borzongás futott végig tagjain. Ez már ismerős tájék volt. Gyermekkora emlékei ismét erősödtek, mégis ide- genséget érzett. Mások voltak a fák, és az űtszéli bokrok tömör karéja is más. „Huszonnyolc év nagy idő” — gondolta. Sárgára festett apró épületnél álltak meg. — Innen már csak egy állomás, talán tíz kilométer, ha lehet — mondta feleségének. — Az első ház jobbra, ahogy a fürdőtelepei! érinti a vonat. Nyugdíjas korú vasutas motoszkált a kilinccsel, egyszerre huszonnyolc évet zuhant az időben. ... Klottgatyában állt a betonlap közepén, bőre még őrizte a fürdés vízgyöngyeit.. A nap meredeken tűzött, s a kerítés tört lécei mögött reszketve vibrált a táj. Ekkor látta meg a portölcsért. Először apró füst- gomoly kerengett benne, azután magasan szétterült. A látomás füstjének íze villanásszerűen érintette meg, de ahogy kapkodva szedte a levegőt, már érezte a csípős ízt. Nem is érez. hette, a robbanás messze volt, a drótakadályokon túl tüskés szederindák takarták a látást. A többiek is felálltak, és megütközve nézték .ahogy hozzájuk ért a hangja. majd megállt Géza előtt. Nem szólt, táskáját a csomagtartóba dobta. Ismerősnek tűntek mozdulatai, de Géza hiába kutatott emlékeiben, nem találta a hiányzó részeket. — Kicsit feljebb húzom az ablakot, ha megengedi, itt kanyarodik a vonat és bevág a kórom — mondta. — Éppen kérni akartam.. — A dereka? — nézte Gézát. — Hévízen voltunk, de nem sikerült az orvossal... — A csodadoktornál? Nagyon sokan járnak oda. A fiam is volt, neki is a dereka. Néhány, kezeléstől ő teljesen rendbe jött. Mi már régóta ismerjük a főorvos urat) — folytatta a beszédes emberek közvetlenségével. — Tetszik tudni, a Beneser doktor úr itt volt a háború alatt katonaorvos. Itt, éppen ebben a házban volt a hadikórház — mulatott ki az ablakon. — Ö operálta meg a menyemet is, az Arankát, mert felrobbantak egy kézigránáttal. A húga szegény odalett. Nagy temetése volt, ott volt talán az egész, falu, pedig akkor nem volt mesz- sze a front. Géza az üvegig dőlt a vállával. A délutáni nap már messze mögöttük volt, úgy tűnt, a hegyek gerincét éri. Az erdőszélek tömör zöldjébe fekete foltok vegyültek. Csak a víz felől szóródott a fülkébe a vibráló ragyogás. Ahogy lassított a vonat. Géza előrehajolt, és lehunyta szemét. Amikor kinyitotta, meglátta a portölcsért. Először apró füstgomolyag kerengett benne, majd magasra szétterült. Az elsuhanó fák takarták a látást, és nem tudta pontosan az irányt sem. Mesz- sze volt. Géza megremegett. „Ez nem lehet” — mondf:a megrendülve. „Huszonnyolc éve már... És ezek nem lehetnek ugyanazok az emlékek” Gondolataiban — Ilyenkor nem robbantanak a katonák! — árnyékolt Micu a szeme előtt, ahogy nézte. — Gyerünk oda! — tette hozzá izgatottan. A drótakadályon át tudták a járást. Naponta keresték arra a kilőtt töltényhüvelyeket, és össze- . szedték a felrobbant kézigránátok szilánkjait is. A katonák hagyták. Ismerték őket. Átügettek a tankcsapdák szeszélyes labirintusán, óvatos egyensúlyozással. A fel- szaggatott mező füstös göröngyei szétporladtak a lábuk alatt. Az átforrósodott föld vörösre égette talpukét, de nem törődtek vele. Szerették ezt a helyet. Oly. kor egymásnak mutatták a talált kincseket, amelyek közt néha éles töltény is akadt, Azokat rejteniük kellett, mert az anyjuktól verést kaphattak érte, ha megtalálta náluk. A bokrokon túl egyenruhák mozogtak. Különösnek tetszeti furcsa hajlon- gásuk. Mozgásukban volt valami tétova ijedtség. Micu futott elől, s ahogy kiértek az út mellé, átlyug- gaiott tejeskannába botlottak. Jól ismerték, alig múlt egy órája, hogy Feri két húgánál látták. A lányok tejért mentek. Feri a barát, juk volt, de most nem volt velük. A két gyereket a katonák akkor emelték fél a földről. A kislányok mozdulatlanok voltak erős karjaikban. Gizi lába valószínűt- lenül csüngött, mintha nem tartozna testéhez. Ahogy az arcát nézték, Micuban felcsukloit a sírás. — Hogyan történhetett?! — tanakodtak ijedten a férfiak. — Mert nem vizsgálták át utána a terepet, és nem semmisült meg minden gránát! — mondta egy csont- csillagos dühösen. Majd rájuk nézett. — Ismertétek őket? — kérdezte. — A szomszédban laktak — felelte Géza bátyja. — Talán a nagyobbikat meg lehet menteni — mondta a csontcsillagos részvevőén. — Ügyes . orvos a parancsnok!... Ügyes orvos — tette hozzá, talán hogy vigasztalja őket. Szótlanul mentek haza. Körülöttük még nyár volt, de Géza úgy érezte, valami megváltozott azzal a robbanással. Idegen lett a tó és a rét ahol eddig éltek. Valamit elvettek belőle, amit még a repülők sem tudtak megtenni sohasem, és csak most döbbent a hiányára... Estére elapadt Géza könnye. Lefekvéskor is csak a délutánra gondolt és Gizire. Hogyan lehetne a múlthoz és hozzá is visszatérni? Maga előtt látta a szétnyíló száját, s a mozdulat ívét, ahogy óvatoáan emelte a katonaorvos. Nem értette, hogyan lehet ez, amikor éppen egy hete mondta: „Majd megnövök, és akkor a feleséged leszek, ha elveszel.. Géza csak akkor eszmélt, amikor elhagyták' az ■állomást. Tétován mozduló keze az asszonyéra kulcsoló- dott. Ránézett az öregemberre, aki egykedvűen nézte a házakat. „Szólnom kellene neki, de vajon érdemes-e elmondanom? Van-e értelme, hogy újra leéljük együtt azokat a napokat? Mert huszonnyolc év után én csak ezt jelenthetem neki. Hiszen e pát perc alatt mit mondhatunk mást is egymásnak ? Meg sem nézte a házat, amelyben akkor laktak. Behunyt szeme előtt megfordult a táj, s amikor l egyensúly ba . kerül t. érezte, kinyithatja a szemét. Megszorította felesége karját. Meleg teste hozzásímult. Az asszony közelsége megnyug. tatta. Az elhagyott állomáson túl is sűrűn követték egymást az ismerős házak. Az ülésen összébbszo- rultak. Gézá ismét megizzadt, „Meddig terjedhet szél tagjaimban és idegeimben újra a háború? Meddig növekedhetnek eltemetett emlékeim? ... Vajon szaba- dulhat-e az ember a fölé tornyosuló nyomás alól, amely álmaiban néha bebo. rítja, és akkor reszkető tagokkal ébred, mint a hálóval fogott állatok?” Szikraeső húzott el az al- konyuló égen. A kis mozdony szaporán pöfögött, s a piros tetejű víkendházak közöt sikoltva gurgulázott a hang. A lcigy.úló lámpák alatt farmernadrágos lányok riszálták csípőjüket, és ha megtorpant az'állomásokon a vonat futása, kaszáló mozdulatokkal integettek. Vidámságuk sem tudta feloldani Gézában az emlékek görcsét. Géza az öreget nézte, lop. va, most már tudta a nevét. „Mennyire mást jelent neki már ez a táj, mint amit most bennem újra elindított. Csak a térben vagyunk azonos helyen, de én huszonnyolc éve történt dolgokat hordozok magamban, s nem tudpm. hogyan szabadulhatnék, tőlük?” H ogy a sínek lágyan hajló ívén fordult a vonat, Géza ismét meglátta. a portölcsért. Magasan kifeküdt az égre. Egyenletesen kúszó fények húztak el a szerpentinen, reflektoruk végigsuhant a ki terebélyesedett fákon. — Mi az ott? — kérdfezte Géza kimutatva az ablakon. A vasutas odanézett. — Bánya »— mondta. — Bányát nyitottak arra, jóféle bazaltkő van ott. kell az építkezéshez az anyag. Hajdú Gábor Balatoni csípések Valami új szokás van kialakulóban a. Balaton környékén, amely a kereskedelmi, illetve vendéglátóipari létesítményeknél abban jelentkezik, hogy a nyitva tartási időt nem nagyon tisztelik. Ez nem azt jelenti, hogy például este 7-kor is nyitva tartanak, hanem éppen fordítva, rendszerint korábban bezárnak. Félórával, órával, vagy még többel Is előbb zárnak, ■mint az előírt nyitva tartási idő. Jóindulatú emberek ezt úgy magyarázzák, hogy mivel az elmúlt hetekben, bizonyos áruféleségekből köztudottan rossz volt az északi part ellátása, nincs miért nyitva tartaniuk a pavilonoknak, büféknek és egyéb, a pénzt önállóan kezelő létesítményeknek. Kevésbé jóhiszemű emberek viszont azt mondják, hogy délután öt órára ezek a kereskedelmi alkalmazottak, vagy gebinesek már megkeresték napi adagjukat, kár magukat tovább strapáim. S ha valaki ezt netán szóvá teszi, sok egyében kívül azt a választ is kapja: próbálna csak ő ott helytállni egész nap, ahelyett, hogy a Balaton partján lustálkodik. Mintha a Balaton mellett beutalóval csupa parazita őrgróf és egyéb hasonló dőzsölne, és kizáró lag a gebines büfék csaposai és rokon foglalkozásúak lennének a dolgozók. * Divatáru pavilon az egyik bazársoron. Két asszony, miután kétszáz forinton felül fizetett, átveszi a becsomagolt árut. Egyikük így szól az eladóhoz: — Köszönjük szépen, s ne tessék már haragudni... — Én nem haragudtam — válaszolja kimérten az eladó —, csak idegesített, hogy ez sem tetszik, az sem tetszik, válogatnak, közben elmegy a buszom. Most már nincs semmi baj. A vevők elmentek, az eladó pedig beült a pavilon mögött várakozó Trabantjába, s elporzott. Lehet, hogy kocsival ment a buszmegállóig? * A közelmúltban elhunyt kiváló grafikusművész emlékkiállítása. látható a Tihanyi Múzeumban. Az egyik teremből vitafoszlányok hallatszottak. Két hölgy azon vitázott, vajon értékes művészeti munka-e, vagy sem, s ha igen, mennyire értékes. A szobába érve a két hölgyet derékban meghajolva találtuk. Elmerülten vizsgálták a terem mozaik-parkettájának mintázatát. A falakon körben tizenkét kiváló grafikai munka nézte a két asszonyt. * Emléktárgyat kerestünk. Tihanyban, a fa.lusi boltban tetszetős kerámia hamutartót láttunk. (Ugyanez mindenütt megtalálható a Balaton körül.) Megnéztük, aztán lemondtunk róla, hogy megvásároljuk. A hamutartó ugyanis elsősorban használati tárgy nem pusztán dísz. Ennek pedig megvolt az a jó tulajdonsága, hogy a beleszórt cigarettahamu minden ürítés nélkül kikerül belőle, merthogy köröskörül szép rácsosra, tervezték és készítették az oldalát. A dobozán az egyik borsodi üzem neve szerepelt készítőként. Gratulálunk. (bm) Por tölcsér