Észak-Magyarország, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-07 / 106. szám
ÉSZAK - MAGY A RORSZAG 6 1972. május 7., vasárnap A Vasgyár Miskolc része. A hatalmas ipari város ellentmondásainak egyike. Városrésznek kicsi, lakótelepnek széjjelhúzódó. Nem „falu”, a kertes házak ellenére. Nem is város, még mindig a földszintes házak dominálnak benne. Az LKM és a DIGÉP között húzódó kolóniáról szólni „idegenek” számára — nehéz. Akárcsak Miskolcról magáról, amiről azt mondják az öregek, hogy tíz év kell, amíg valaki megszokja, s akkor is a környékét szereti csak, Tapolcát és Lillafüredet, vagy a Bük- köt. A Vasgyár fogalom, ugyanúgy, mint a vasgyáriak — akik nem egyenlők a gyárakban dolgozókkal; csak., az vasgyári, aki ott született, vagy ott nevelkedett, s az igazi vasgyári ott is hal meg. A vasgyári lakótelep, az úgynevezett munkásjóléti intézmény a kiegyezéskor keletkezett, de csak 1878- ban (az acélsíngyártás bevezetésével) indult „fejlődésnek”, ekkor épült a Szin- va partján 48 kettős munkáslakóház. Nem ismerhetem az ősi Vasgyárat, az egykori Szinva-strandról is csak hallottam, akárcsak arról, hogy a fiatalok a Zú- góban, vagy afölött füröd- tek, s ha rajtukütött a rendőr, s elszedte ruháikat, pucéron szaladtak, vagy bicikliztek haza. Három helyütt is laktam a Vasgyárban, a kórház mellett, az iskola előtt, s a Gőzön Lajos utcán, közel a temetőhöz, a Kerekdombhoz, ahová szánkózni jártunk, és a Ládi fűrésztelephez, ahonnan faillatot hozott esténként a szél, amikor a szegényebb srácok a vagonokhoz indultak szenet lopni. Az elmúlt 27 év alatt sok minuen változott itt, de a telep hangulata megmaradt, akárcsak érdekes elszigeteltsége: a vasgyáriak azt mondják manapság is, ha az I. kerület felé villamo- soznak, hogy „bemegyek a városba”. Még kis srácok voltunk, amikor egy délután, alvás helyett kimásztunk öcsémmel az Árok utcai szoba ablakán. A fél utca bennünket keresett, míg aztán megtaláltak, ahogy hálóingben a rhaltert Régen és most kavargattuk á „tanonciskola” építkezésén. Aztán itt van a Vasgyár főtere. Láttam egy 20-as években készült fényképen, hogy középütt bekerített park állt, kívül álló padokkal, meg a fogyasztási szövetkezettel és a tejcsarnokkal, oldalt pedig a szódavízüzem. (Ez utóbbi és a „Konzum” persze, sokszorosan átalakítva, ma is áll.) Én már úgy emlékszem a térre, hogy ott volt a piac, közepén az apró vásárcsarnokkal, borbélyüzlettel, tej- és húsbolttal. Később egy szobor került rá. Ma már üres a tér, egyetlen épület sincs rajta, csak a munkásokra váró autóbuszok, meg' nénikék az üzletek árnyékában, akik földről kínálják poros almáikat, vagy zugpálinkájukat. Ugyan, mit szeret a Vasgyáron ? Habozás í nélkül mondom, hogy az embereket. Hát milyenek a vasgyáriak? Emberek, munkások, dinasztiák, akik szeretik .a munkát. Nem egysze- szerűen az ógyárban (kohászat), vagy az újgyárban (gépgyár) dolgozók, hanem munkások ők. Számomra a Vasgyárban tárult ki a világ, amely éppen átalakulóban volt. Előbb az udvari fakamrákig totyogtam, aztán a kertbe a virágokhoz, amelyek ugyanúgy kormosak voltak, mint télen a hó. Még ott, a mostani Bolyai Farkas utcában történt, hogy sírva-toporzékolva szalámit követeltem a gyerekek nyiladozó öntudatával, s bebújtam egy fehér szekrénybe duzzogni. Ezt az emléket manapság, 27 éves fővel, gyakran elfelejtem, hiszen bemegy az ember a boltba, s mindenféle élelmiszert vehet, annyit, amennyit akar. Akkortájt viszont a martinász Frici bácsi adott nekünk tejet, hogy erősödjünk. Hát ilyen emberek a vasgyáriak. Akik messziről nézik a Vasgyárat, legjobb esetben a romantikát látják benne. Azelőtt a Győri kapuban haladó villamosról is látni lehetett, ahogy a friss salak vörösen izzik a kohászat kihűlt „hegyein” ... Az utóbbi években a katonásan számozott utcák közé is beépültek a bérházak, s az egykori „népjóléti” intézmények közül csak a Diós- győrvasgyári Torna Klub (DVTK) él, a Vasgyár sportegyesülete, amelynek szurkolói gyermekkoromban úgy biztatták a focicsapatot egy-egy meccsen, hogy a buzdítás felhallatszott a Komlóstetőre. Oda az 50-es évek elején még kirándulni járt az ember. Jó néhány évvel ezelőtt teljesen beépült a Komlóstető, s ma autóbuszjárata van. Ugyanakkor lebontották a Ládi melletti barakkot, ahol egymás mellé zsúfoltan éltek az emberek. Előbb- utóbb az egykori Szanetli, az Árnyaskert is eltűnik, vagy kénytelen átalakulni, mert a Vasgyár változó életünk olyan szimbóluma, amely az emberekben hordozza hagyományait. Nyitrai Péter Üj folyóiratunk: a IÍŐTA A Kórusok Országos Tanácsa. a KÖTA megjelentette folyóiratát. A folyóirat címe a tanács rövidítése: KÓTA. Két évvel ezelőtt alakult meg a Kórusok Országos Tanácsa, azóta két ideiglenes tájékoztatót adott ki. most először jelentkezik a jó kiállítású, könnyen áttekinthető folyóirat, amely az örvendetesen szélesedő kórusmozgalom szakmai tájékoztatója tapasztalatcseréül is szolgáló fóruma, irányítója kíván lenni. Az első számban a KÖTA ügyviteli vezetősége ad közre beköszöntő programot, s első cikként Varga Gábornénak, az országgyűlés alelnökénelc. megyei tanácsunk elnökhelyettesének érdekes cikkét olvashatjuk: Fokozottabb megbecsü’ést jól dolgozó kórusvezetőinknek! A cím már a tartalmat is jelzi. Felkeresi a lan Vásárhelyi Zoltánt, bemutat egy ügyész kórustagot, olvasunk a Páva-mozgalom gazdára találásáról, és több informatív anvaa kao még helyet az első lapszámban, amelyben sainálatosan már egy gyászkeretes híradást is olvashatunk Kiss Dénes zeneszerző haláláról. Érdeklődéssel olvastuk, örömmel köszöntiük az új folyóiratot, amplytől a kó- rusmozpalommal együtt igen sok tanácsot, hasznos útmutatást, segítséget várunk a különböző jellegű énekkarok további fejődéséhez. fbm) LAKATOS JÓZSEF: Nyárfák ölében jólesik a hegedííszó borvirágos kőmezőkön vaslábas ágyad fehér lepedőiben szerelemmel megfürödtünk Lila tehénkék cicije alá boglyába gyűltünk Koromfekete cigány fejed alatt virágkarámjaikból megszöktek a nádasok A kenyér bölcsője — Menjünk inkább anyá- mékhoz, ők éppen most sütnek, tán mái- friss kenyér is van. Az udvar hátsó részében egyhelyiséges épület, ehhez építették a búbos kemencét. Mf"-( még forró, a kihunyó parázs egy darabig melegen tartja a vastag kemencefalakat. Az imént szedték ki a három nagy kerek kenyeret és a kis cipót. Két hétig — a következő sütésig — a most kisült kenyeret eszi a család. — Sülés után megkenjük a kenyér tetejét egy kis vízzel, aztán amelyiket eltesszük, azt vászonkendőbe, nylonba csomagoljuk. Nem is szárad meg két hét alatt sem, nem úgy mint a bolti ..; Ezt a házikenyeret szoktuk meg. Még a liszt kétharmada is sajátunk, a tsz-ből kapjuk, s Tiszáidéra viszik őrölni. Fehér kötény van rajta, hiszen liszttej, tésztával, frissen sült kenyérrel csak így lehet dolgozni. Most a kenyérsütéskor használt eszközöket, tányért, dagaszi tóteknőt rámolja el, s közben beszél tovább. A dagasztóteknőt tisztogatja. Olyan mint a bölcső. A kenyér bölcsője. Az a dagasztószék a teknő alatt — mondja az asszony édesapja — egészen új, most csináltattam. A régi jól kiszolgálta a maga idejét. már úgy rezgett-mozgott, hogy csúszkált a teknő. De ez most tart. beleillik a teknő hasa. — Nehéz a dagasztás. Még ha jó a teknő, meg a szék, akkor is — szól közbe az édesanya. K. Zsebesi Miklósné. — Egy egész óra hosszat megállás nélkül kel] csinálni, aztán nyugszik egy kicsit a tészta — és újból megdagasztiuk, amíg szép hólyagos nem lesz. Akkor aztán kiszaggatjuk. megsöndörgeljük. és bele a fatálba. De régen csinálom ezt! Amióta férjhez mentem. — Talán három falunak elég lenne, amennyi kenyeret életében már megsütött. — Van vele munka Der- sze. hogv van Elmenni a boltba egyszerűbb volna. De búzát kapunk — évente 10—12 mázsát —. s azzal mi egyebet csinálhatnánk? Mások a drága kenvérsa- bonát feletetik a iószágaal, de azért panaszkodnak, hogy az üzletben vett kenyér ísy rossz, meg úgy rossz. Bár itt nálunk. Alsó- dobszán több családról tudom, hogv még mindig otthon. kemencében süti a kenveret. Otthon, kemencében. Ma már ez ritkaságszámba megy. akik így csináliák. egészen természetesen min- dennani dologként beszélnek róla. hiszen az is volt 25—30 évvel ezelőtt Akkor nemigen tudták — főként a községekben —, mi is az a pékség. A szép pirosra sült négykilós kenyerek az asztalon sorjáznak. Két hétre elég. A kenyérillat a szobában is érezhető, pedig tán már a kemence is kihűlt. Hamar kihűl, igaz, hamar is melegszik, mert venvigével fűtik. Amikor az égő venyigétől a kemencetéglák is izzanak, elő a sütőlapátot’ A három kenyér és a cinó befér egyszerre, másfél óra alatt meg is sül. — Mi már úgy hozzászoktunk az itthoni kenyérhez. hogy ezután sem fogunk boltit venni. Anvámék is ilyet esznek már vagv 70 éve. Férjem is szereti, én is ehhez szoktam. De a gyerekek, ifi Budi Imréné gyerekei már kiflit, zsemlét visznek az iskolába a tízóraihoz. Szöveg: Orosz Júlia Kép: Mécs Ernő Előre bocsátom, a gyárváros éjszakáit nem a riportban említett szélsőséges, negatív példák jellemzik. Éjjelente, legyén hétköznap, vagy ünnepnap, emberek ezrei dolgoznak, izzadnak a hengerek mellett, „főzik” az acélt, csapolják -a nyersvasat, mások ezalatt a délelőtti, vagy a délutáni munka fáradalmait pihenik ki, esetleg szórakoznak kulturáltan családi, baráti körben. A másik „világgal” ismerkedtünk Csuhán Bélával, az alkoholizmus elleni társadalmi bizottság vezetőjével, amikor fizetésnap estéjén körútra indultunk Özdon. Füstös kocsmáról kocsmára járva, zenés szórakozóhelyeket látogatva ismerkedtünk, azzal a világgal, ahonnan már olyan sokan kerültek rács mögé, s amelyik oly sok családi tragédia okozója... A „ZOKOGQ MAJOMÉBAN Utunk este 8 órakor az új városnegyedben, a Béke-telepen a Fekete macskának keresztelt, becenevén ki tudja miért, „Zokogó majorinak ismert kocsmába vezetett. Az egyetlen helyiségből álló. kis talponálló nem illeszkedik bele a városképbe, de, hogy igény van rá, bizonyítja: időnként nagyobb forgalmat bonyolit le (ha nem is forintban mérve) az alig néhány száz méterre lévő Bükk-étteremtől, amelyik kulturált szórakozási lehetőséget kínál. Igazi kocsmai hangulat fogad. A zsúfolt, lármás kis helyiségben mindenfelé eldobált cigaretta végek, a földön tócsákban áll a szétlocsolt alkohol. Itt is. ott is vitatkozó, veszekedő embercsoportok, mások meg már éppen „nagyon szeretik” egymást. Többségükön látszik, hogy délután két órától még nem értek haza az azóta minden bizonnyal megvékonyított fizetési borítékkal. A pulinál feltűnően alacsony, hatvan év körüli asz- szonyka kapaszkodik a korsó sörért. Jót húz belőle, miközben szemét körbeforgatva beszélgető parLner után kutat. — Tudja maga, kinek az anyja vagyok én? ... Biztos ismeri, diplomás ember. Nagy ember. Én neveltem ... — mivel alkalmi pártnerét nem köti le a kiselőadás, egy közeli csoportot szemel ki „áldozatul” De nem hagyják szóhoz jutni, újabb korsó sört nyomnak a kezébe. A sarokban két hosszú hajú, bizonytalan korú fiú osztozik egyetlen korsó sörön. Megisszák, és kisurrannak az ajtón. Munkásruhát viselő ember sodródik mellém. — Mégiscsak rettenetes — kezdi —, az ember nem akar beszélgetni és rákényszerítik. Nem tudnak ezek egy kicsit sem disztingválni... — azután elmeséli, hány nyelvet beszél folyékonyan, s az önéletrajzi előadásnak csak a záróra vet véget. Fel kilenckor megkezdték a helyiség takarítását. De könnyebb megszabadulni az egész napos szeméttől, mint a még mindig inni vágyó emberektől. A SÖNTÉSBEN KISKORÚAK A Lejtő úti italboltba is röviddel záróra előtt érkeztünk. Ugyanaz a kép fogad. A csapos részeg emberekkel veszekszik. Nem szolgálja ki, míg azok váltig bizonygatják, hogy csak egy kicsit ittak. Végül rendőr vezeti ki őket a friss levegőre. A pénztárnál alig tíz éves lányka topog cigarettára várva. Egy másik, hasonló korú fiú rövid ott-larlózkodásá- nak is a szolgálatos rendőr vet véget. A szatyorjában két üres borosüveg. A kitessékelt fiú azért feltalálja magát. Megszólít egy befelé igyekvő embert. — Bácsi, kérem, vegyen nekem két liter bort. Nem szolgálnak ki, s ha nem viszek haza. apám megver. — Hány éves vagy ? — Lépek hozzá. Kicsit gondolkozik, azután tizennégynek vallja magát. Kilenckor ez az italbolt is bezárt. A gyárkapu előtt spicces ember kérdezi az időt. Tízre megy dolgozni, még van ideje. Szerencsére a közelben már nincs nyitva italbolt, ahol addig még folytathatná. „CSENDES" ESTE A Velence-étteremben, talán a szitáló eső miatt, talán azért, mert a zenekar szabadnapos, alig van vendég. Ittas ember tántorog egyik asztaltól a másikig, „jópofáskodik”, de nem haragszanak rá, ilyennek szokták meg, törzsvendég. A gyárban jó dolgozó hírében áll, de onnan az első útja mindig az étterembe vezet. A III. kerületi, nem a legjobb hírnek örvendő Rákó- czi-étterem annál zajosabb. Tíz óra előtt ugyancsak emelkedelt a hangulat. Itt már a rendőrségnek is akadt dolga. Megbotránkoztató viselkedéséért Fkrkas Tiha- mért, 11 gyermek apját „begyűjtötték”. Egyébként rokkantsági nyugdíjas, még 900 forintot sem kap havonta. Vajon mennyit ad belőle haza családjának? Tíz óra után legnagyobb a forgalom a Kékacél-étte- remben. A gyárból kiözönlőket előre, tálcára készített féldecik fogadják. Az ülő vendégeket ilyenkor egy kicsit elhanyagolják, igaz, talán száznál is több embert kiszolgálnak alig húsz perc alatt, a munkásokat szállító autóbuszok indulásáig. Hiába, az üzlet, az üzlet... FOGDA A VÉGE Röviddel éjfél előtt újra rendőri beavatkozásra van szükség. A Béke-telepre hívják az URH-t. Az egyik 25 év körüli fiatalember betörte édesanyja földszintes lakásának ablakát, s tőrrel fenyegetőzve rontott a családra. A szomszédban kerestek menedéket. A korábban erős fiatalemberből szerény kisfiú lett, amikor a rendőrökkel megérkeztünk. — Miéit tört be? — Nem akartak beengedni. De csak nem gondolják, hogy bántani akartam saját édesanyámat. — A kést miért hordja magával? — Azzal szoktam reggelizni. Tetszik tudni, nagyon szeretek enni. — Munkából jön? — Nem Reggelig dolgoztam. Azóta szórakoztunk egy kicsit. Hol itt, hot ott .. A garázda fiatalember szállásgondja megoldódott. A fogdában kapott helyet ideiglenesen. Ez lett p fizetésnapi éjszaka vége . . Tóth István
