Észak-Magyarország, 1971. augusztus (27. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1971. aug. 1., vasárnap Keserű ébredés Több mint tíz éve, hogy í egy ország reszketett a leg- | kegyetlenebb járvány tom- J bolása miatt, amely nyomorékokká, bénákká tette a kacagó, gondtalan gyermekeket, az anyák szeme fényét. A kórházi ágyacskák megteltek, s a szülők sírva rimánkodtak: — Doktor úr! Segítsen, mindegy hogyan, csak életben maradjon a gyermekem! A járvány tombolt, majd alábbhagyott, s az életben maradottak még hosszú évekig lakták a kórházakat, sok gondos ápolás igyekezett némi erőt árasztani a lankadt kezecskékbe, lábacskákba. Az állam nagyon sokat áldozott, s az állam nem fáradt bele, nem mondott le egyetlen gyermek bizakodó mosolyáról sem. Es a szülők? A szülők közt nem egy akadt, aki nem vállalta a nyomorékon maradt gyermekét. nem akart tudni róla. így járt Pisti is, aki négyéves korában betegedett meg, s aki. többet nem látta a mamáját. Várai!an kérés Pisti most már tizenhét éves. Egyik keze és egyik lába béna. Intézetről intézetre járt, s közben, ahogy kezde megismerni a kórházakon, gyermekotthonokon kívüli életet, rájött, hogy mindenkinek van valakije. A maga gyermekes módján keresni kezdte szüleit. Kérte a pedagógusokat, a látogatókat, mindenkit, találják meg az ő édesanyját. Tavaly sportversenyt rendeztek Miskolcon a mozgás- szervi sérültek részére. Versenyt nyert Pisti; is. A nagybarcai intézet igazgatói a összehívta a jó helyezést elért gyerekeket, s megkérdezte, mit kívánnak. — Én csak azt kérem jutalmul — mondta Pisti —, keressék meg végre édesanyámat. Az igazgató közölte a kérést a MIK Sztahanov szocialista brigádjával, akik már évek óta rendszeresen eljártak a Heine-Médines gyermekekhez, s mindig kedveskedtek nekik valami- mivel. A Sztahanov brigád tagjai zömmel házfelügyelők, a város minden részén. Elkezdték keresni Pisti anyját. Egy évbe tellett. A szálak szerte futottak. Egy védőnő elkezdett emlékezni. Bekapcsolódott a vállalat vöröskereszt^« álapszerve- zete is. A nyár elején csörgött az intézet telefonja. Az igazgató alig hallotta a drót másik végén sírásba fulladt hangot — itt a Pisti' mamája beszél... í jra a/ intézetben Megható volt az egymásra találás. Pisti hinni sem akarta, hogy sok éves álmodozása valóra vált, hogy ez a síró, soha sem látott asz- szony az édesanyja, akiért ő annyit áhítozott, akit any- nyiféle formában maga előtt látott már. A nevelőknek és a közreműködőknek nem jutott eszükbe, hogy valami ilyesfélét mondjanak a gyereknek, a várakozás éveiben: — Nézd Pisti, az nagyon' természetes, hogy vágyódsz édesanyád után. De jó, ha mindenre gondolsz, nemcsak a szépre, a jóra, hiszen jusson eszedbe, olyan kicsi ez az ország, s egy felnőtt ember — ha akarja — hetek alatt megtalál benne egy állami gondozott gyermeket. Ha akarja! Persze sok ’mellékkörülmény lehet. Minden meglehet, ezért mindenre gondolj... Alig telt el két hét, vagy talán annyi, sem, Pisti bekopogtatott a nagybarcai intézetbe. Visszajött. — Mi történt? — Még állása sincs., az anyámnak,., két kisebb testvérem van. azok is állami gondozottak ... anyám is keresztszüleimmel él, most menjek én is a nyakukra? ... Tanulni szeretnék valamilyen szakmát, vagy valamit, amiből majd megélhetek ... most mit tudnék dolgozni így, félkézzel? A nehéz fjzikai munkát nem bírom, tanulni kell... anyám ezt nem érti. dolgozni küldene... 5 meg nem dolgozik sehol... Csak nie« egyszer jöjjön haza! Miskolc, III. kerület, kis' utca az erdő aljában. Kedves, melegszívű cigányasz- szony kesereg Pistii után — a keresztanyja. Annyira hiányzik — mondja —, úgy megszerettem azt a gyereket ... Az anya nagyon csalódott. Ül, keserű kifakadásai közben nyeli könnyeit. — Rosszul nevelték azt a gyereket az intézetben! Megszökött tőlem, míg fáért voltam, el sem köszönt... pedig mindent ígértem neki, magára költhette volna, amit keres. — Miért nem nevelte maga jobban? Már engedjen meg, de milyen jogon vár hálát éppen Pistitől? Miért . ragaszkodjon magához, csak azért, mert a világra hozta? — Rosszul nevelték! — hajtogatja egyre —, pedig cigarettát is vettem neki, meg sört is néha... — Miért nem akart tudni a gyerekről? — Én nem akartam? Hiszen kerestem, össze-vissza leveleztem ... úgy örültem, hogy itthon volt... mikor este aludt, sírva csókolgattam béna kezét, s kihúztam a feje alól, nehogy elnyomja... azóta nincs nyugtom, mióta visszament, csak sírok ... mondtam, vegyük ki a pénzt a bankból, ami nevére van betéve, szüntessük meg az állami gondozást, akkor kiadják, s felöltöztetem ... —■ Van a gyereknek rendes ruhája, s ha szakmát akar tanulni, miért nem hagyja inkább? Igaza van, ha nem akar a más terhére lenni. Miért nem dolgozik? — Majd fogok ... már szó van róla... — És eddig? — Beteg voltam. — Mi a betegsége? — Tudja... — habozik, majd határozottan kivágja — az ideg tetszik tudni, az ideg... Tessék mondani annak ágyereknek, hogy csak még egyszer jöjjön haza ... csak látogatóba legalább... * Levelek mennek, levelek jönnek. Pisti úgy érzi, ke-' serű volt az álmodozásból való ébredés. Azért mégis jobban érzi már magát, mert vannak rokonai, van édesanyja, aki ír reki, aki várja az ő levelét, akivel talán még össze is melegedhetnek, ha az édesanya nem követel semmit, hanem türelmesen megvárja, hogy a kamasz szívben kivirágozzék és megerősödjön a megbocsátás. Adamovics Ilona ) Általában igen, de most - nem ijjilékezés régi kijelentésekre — l Hinni ,,iíj fejezete ' Ha végigtallózzuk a nyugati sajtó véleményeit a hónap közepén bejelentett kínai—amerikai közeledés ügyében, elsősorban a retrospektív jóslatok, utólagos előrelátások dominálnak. Mindönki egyszerre tisztán látja azt, amit annak idején legfeljebb csak feljegyzett, de semmiképpen sem alkalmazott. Az Intemationál Herald Tribune például felidézi Theodore White könyvé, nek, a Hogyan lesz valakn elnök 1068-ban címűnek azt a részletét, amely Nixon nézetét ismerteti az elnöki funkcióról. „Az elnökre a külpolitikában van szükség, a külügyminiszter nem fontos, a külpolitikát valójában az elnök csinálja” — mondotta akkoriban „Trükkös Dicky” (Nixon beceneve). Az a tény, hogy mindenható tanácsadója, Kissinger tárgyalt Kínában, és csak az elnökkel beszélte meg a látogatást, nem a régi tételt idézi ? A'zuitán az is a mostani lépést látszik igazolni, amiről a Washington Post számol be: Nixon alighogy elnök lett, Kína-,szakértő egyetemi tanárokat hívott" magához és kikérte véleményüket. Egy közismerten konzervatív professzor óva intette az elnököt attól, hogy változtasson a kínai politikán. „Általában osztom a véleményét, de most az egyszer nem” — válaszolta Nixon, de nem mondta meg, miért. Ezeknek a ködösen kétértelmű, ügyvédi fogásokra jellemző kijelentéseknek alapján született meg Washingtonban egy új „tudományág” a politikai életben, amit „ni- xonológiának” neveztek el, mert az elnök kijelentéseit próbálta analizálni — nem sok sikerrel. Most azután mindenki értelmet lát mindabban, amit egykor értetlenkedve jegyzett fel. Nixon tehát általában egyetértett a konzervatív tudóssal, de a kínai kérdésben — nem, pekingi útjának bejelentésére azonban inkább kérdőjellé váltak a nyugati hírmagyarázók, mint egyetértő felkiáltójellé, és ismét „nixonologizálnak”. Szinte valamennyien egyetértenek abban, hogy — mint az AFP idézi U Thant kijelentését — „új fejezet nyílt a nemzetközi kapcsolatok történetében”. A bécsi Die Presse nyersebben is megfogalmazza U Thant „új fejezetének” amerikai kormánykörök nyelvére lefordított lényegét: „Kína aktív bekerítésének politikája hivatalosan is a világpolitika szemétdombjára került”. Mi következik mindebből a nyugati ökoskodók számára? Egyetlen horizont egyre jobban láthatóvá válik, akár a semleges Ausztria Die Presse című lapját, akár a francia AFP hírügynökség elemzését nézzük, vagy amerikai hangadó lapokra, mint például a Washington Postra figyelünk. Hogy mi ez a horizont? Ha a Die Presse cikkéi idézzük, akkor az, hogy „o világpolitika súlypontja a heUienes években Ázsiában lesz”. (Megnyugtató Európának, és a semleges Ausztria óhajtja is ezt a nyugtatót.) Ha a francia AFP-t nézkük „az általános leszerelés kevésbé tűnik utópiának, helyreállhat az indokínai béke, a. világ ügyeit három nagyhatalom is intézi majd”. (Ezt óhajtja elsősorban a nagyhatalmak közt lavírozva középhatalmi súlyra törő Franciaország.) Az amerikai sajtó viszont Tajvan helyzetének alakulását vizsgálja (ez érthető, hiszen nagy pénzeket fektettek a volt kínai elnök szigetébe). Akar így, tikár úgy. a nyugati sajó élismeri, hogy a nixoni bejelentés után „a világ már nem azonos a tegnapival”. De milyen lesz holnap? Máté Iván Csípős hangvételű jury láv film pereg holnaptól a moziban. Vjekoszlav Majer novellájából írta és rendezte Kreso Golik. Nyárspolgári álidül a század korábbi időszakaiból, amelyben az ételt, italt kedvelő Safranek úr bizalmába fogadja egy ifjabb ismerősét, hogy összeházasítsa sógornőjével. Ám az inkább Safranek felesége iránt érdeklődik, s ebből sok bonyodalom származik, de ahogy a vígjátékhoz illik, a végére minden tisztázódik. A film derűs másfél órát ígér. A férjet Franjo Majetics, a feleséget Mirjána Bohanec, a sógornőt Mia Oremovics és a gáláns csábítói Relja Basics játssza. Hétfőtől a mozikban: Aki dalol, rossz ember nem lehet i \ ŐRIG (Pünkösdi István munkája) I I Baracklekvár A MELEG elvSiselhetet- lennek tűnt. Ki tudja, hányadszor fordultam meg jobb oldalamról a balra, majd isméit hanyatt. Feladtam. Nem megy, nem is erőltetem. Majdcsak reggel' lesz így is! Beletörődtem, megnyugodtam. S ahogy így feküdtem, hanyag testtartással, pontban fél kettőkor éjfél után, a nyitott ablakon csodálatos illat áradt a, szobába. Baracklekvár, meleg baracklekvár illata. De hát igazán nem valószínű, hogy valaki éjfél után kezdjen lekvárt főzni. Honnan ‘ hát ez az illat? Alighanem örökké titok marad. De az illat lassan elárasztotta a szobát. Félreismerhetetlenül finom, friss, meleg baracklekvár-illat. Nem is emlékszem, miikor ettem utoljára baracklekvárt. És ezt az illatot? Régen, nagyon régen, gyerekkoromban éreztem utoljáira. Anyám főzte a lekvárt hatalmas lábasokban. Nincs is már talán ilyen hatalmas lábas! Eb micsoda fakanállal keverte! Fakanál sincs ekkora már, biztosan. És különben is. Az egész lekvár-főzés nagy, ünnepi szertartás volt. Hatalmas, ovális ruháskosarakiban hoztuk haza a piacról a barackot. Ha pukkadásig ettem magam belőle,- a kosárban akkor sem látszott meg a hi ány. Aztán "kint, az udvaron, a tótnál az üvegmo- sés. Rengeteg befőttes-, lekvárosüveg. Isten tudja, honnan, néha egészen különleges formájú, régi üvegek is előkerülték. Ezeket én gondoztam. Ügyeltem rá, hogy beléjük is feltétlenül jusson lekvár. Ezek voltak az „én üvegjeim”. Aztán a pucolás, magvazás — a magot a napra tettük száradni, jó téli szórakozás volt sütés előtt a barack - magtörés —, már benne is a lábasban a sok barack, a sok zacskóból a cukor már nagy, púpos, fehér hegy a tetején. Kavarnom nem volt szabad, de talán nem is bírtam volna. Aztán bele az üvegekbe — csodálatos j széip színe van a friss lek- ; várnak — vizezni, kivágni ' a celofánt, gumit rá, aztán be az ágyba a dunna alá! S mindezek után az egész lekvárfőzés koronája: enyém a lábas, a falcánál. Vakarom,. nyalo-m, kapa- ! rom. Ragad a kezem, a szám, fülig lekváros vagyok és boldog és megelé- i gedett. Azzal a hatalmas lábassal most enyém az egész Világ. S LÁM, a lekvárillat ál- mosít is, már minden rendben ... ez már félálom . . (sz—i)
