Észak-Magyarország, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-13 / 292. szám
Vasárnap, 1970. dec. 13. ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Nem elég befogadni őket Csökkeni munkaképességű fiatalok első munkahelyen Mind a négyen a Szentpéleri-kapui rehabilitációs tanműhelyben tanulták a szakmát. Három elektroműszerész, egy mechanikai műszerész. A miskolci VIMELUX-nál rajtuk kívül még harminchat csökkent munkaképességű fiatal szakmunkás dolgozik. ha le is vagyunk százalékol- va, de abban a szakmában, amit megtanultunk, s amit végzünk, teljes értékű munkát adunk! Azon a nyáron szárazság volt... Dezső nehezen mozog, két bottal jár. Ahhoz képest azonban, ami vele történt, az a nagyobb dolog, hogy életben maradt. — Hány éves volt :’ — Tizenöt. — Mi történt? — Azon a nyáron szárazság volt. Házat építettünk, a magunkét. Követ fejtettünk, ■s jött egy zápor, megereszkedett a föld, s megindult. Alatta maradtam, eltört a gerincem. Mondom, nagy szárazság volt akkor ... — örül a szákmájának? — Nagyon, de tovább .szeretnék tanulni . . . mert ezt így nem fogom évekig bírni... — Nehéz munka? — Nem. Csak' sok a ki- sebb-nagyobb prob’, ma. Tőlem többet követelnek, mint az egészségestől, mert. hogy én 30 százalékos csökkent munkaképességű vagyok, s azt be kell dolgozni... meg más bajok is vannak ... ... hogy meg ne bántsam őket Fiatal ember az üzemvezető. Szívesen beszél a négy fiú dolgáról. Bevallja, sokszor tanácstalan velük. — Mindig úgy vigyázok a szavaimra, hogy meg ne bántsam őket... — Tudja, hogy melyiknek mi a betegsége? — Nem. Nem mertem megkérdezni tőlük... Sokszor nem is értem őket. Dezsőnek mindkét lába nyomorék, s Nazt mondja, nem tud egy helyben sokáig ülni, azt mondja, neki jár egy- vagy kétóránként annyi pihenés, hogy felálljon az asztaltól, s mozogjon.. jó, mondom, ha jár, jár. De hol van ez előírva, miféle rendelkezés van erre? Úgy gondolom, örülhetne, hogy ül,.. — Arra nem gondol, hogy a fiú beteg lábaiban rossz a vérkeringés, s időnként valóban szüksége van rá, hogy mozogjon? — Ez bizonyára így van, csakhogy nem gondoltam rá. Most már, hogy mondja.. . hiába az embernek kellene valamit érteni ezekhez a dolgokhoz, hogy meg ne bántsa, hogy megértse őket. Azon is elképedtem, amikor ez a fiú azt mondta, hogy kosárlabdázni jár a kórházba. Nem is nagyon hittem, később olvastam a spartakiádról. Amit pótolni kell he íves a bérük Munkaidő után együtt ülünk a kis műhelyben, a négy fiatalember és az üzemvezető. A fiúk hamar felszabadulnak. s bátran, őszintén elsorolják. mi okozza rossz közérzetüket az üzemnél. Gábor, Dezső és Sándor egymás után sorakoztatják fél gondjaikat, András, aki süketnéma, írásban közli nagyon okos, észszerű javaslatait, amire csak most figyel fel az üzemvezető. — Másfél éve dolgozunk a vállalatnál, azóta hat forint az órabérünk. Ha szóltunk, azt mondták, rossz időben vettek fel minket, akik később jöttek, jobban jártak. — Igen, velünk dolgozik egy fiú, egészséges, fél éve van itt, s jóval többet keres, mint mi... — Ö az — mondja Dezső —, aki kevesebbet termel, mint én, s mégis jobban keres. Nekem meg azt mondják, hogy tőlem még többet várnak... — Nagyon kellene a több pénz — veszi át a szót Sándor —, igaz, hogy húszéves vagyok, de nem szórakozásra kell, hanem gyógyszerre. Asztmás vagyok, s van olyan hónap, hogy 3—400 forintot is ki kell adnom gyógyszerre. Ha pedig táppénzen kell lennem, az kész nyomor... — Mit tehetünk — inti le a vitát Gábor —, tudjuk mi azt, hogy nem nagyon ugrálhatunk, hiszen nem rajonganak a vállalatok értünk. Meg is értjük ... csak nem szívesen látjuk, hogy anyagilag háttérbe szorulunk, holott igyekszünk rendesen dolgozni... hiszen én azt hiszem, A ketchumi házban minden a régi... Ne részletezzük most, milyen kisebb-nagyobb gondok és sérelmek vannak a VIME- LUX egyik üzemében. Ne részletezzük azért, mert néhány dolog félreértésen alapult, s azon, hogy az egészséges társadalom nem volt felkészülve arra, hogy ne csak befogadja, de teljes egészében magához formálja ezeket a húszéveseket. Félreértés az is, ha azt hiszik, hogy különösebb szánalmat vagy ajnározást várnak. Még csak azért se sértődnek meg, ha felettesük tőlük tájékozódik betegségük természetéről. Ez lenne a természetes, s utána az, hogy ne keressenek paragrafusokat rá, hogy egy félig béna ember hány percre állhat fel. A vállalatnál telt látogatásunk után a vállalat igazgatója tüzetesebben megvizsgálja valamennyi munkahelyükön a rehabilitált fiatalok munkakörülményeit, s a velük való bánásmódot. Egy dolgot azonban elmulasztottak az illetékesek a fiatalok munkába állítása előtt. Ilyen nem volt, de a közeljövőben sürgősen meg kell tenni: össze kell hívni a re- habilitáltakat foglalkoztató üzemek vezetőit, különös tekintettel az üzemvezetőkre és a közvetlen munkavezetőkre, s meg kell kérni vagy egy traumatológus orvost, vagy egy pszichológust, vagy akár mindkettőt egyszerre, hogy adjanak tájékoztatást arra nézve, milyen betegségekkel dolgoznak ezek a fiatalok, milyen — az általános munkafegyelmet nem sértő — engedményeket kell nekik biztosítani. Most már jó éve annak, hogy az első csoport munkába állt, bizonyára a velük foglalkozó művezetőknek is lenne számos kérdésük, amikre szívesen kérnének feleletet egy ilyenféle tanácskozáson. Szükséges ezt mielőbb megrendezni, nehogy később komolyabb súrlódásokra kerüljön sor. Adamovics Ilona Azon a júliusi hajnalon elhangzott dörrenés tragikus visszhangja még ma is gyakran betör a látszólag törékeny. azonban mégis rendkívül energikus, mondhatni férfiasán céltudatos asszony, Mary Hemingway emlékezetébe. A házuk halijában saját fegyverétől szétzúzott fejjel, mozdulatlanul fekvő férjének képe azóta sem halványult el emlékezetében. Olyan nő lett, aki megbékélt lelkiismeretével, akinek nincs re j teget.nivalój a. Még, jól emlékszünk rá, ho“" annakidején nem akarta elismerni az öngyilkosságot. „Ez baleset, esküszöm Önöknek!” — ismételgette az ossz ese reglett ú j s á gí rókna k, akik szinte elözönlötték Ke- tchumot. Nyilatkozatában makacsul állította, hogy Ernest a Ma.vo klinikán eltöltött napok óta már nem szenvedett depresszióban, hogy nem volt rosszindulatú daganat a nyelvén, sem rák az állkapcsában. Illúziók nélkül Az irodalomtörténet feljegyezte már, hogy Ernest és Mary a tragikus reggelt megelőző este együtt vacsorázott „Christian”-ban, a legjobb halat és vadat felszolgáló éttereimben. Innen korán tértek haza otthonukba. Hazaérve Marynek eszébe jutott egy nápolyi dalocska, amelyet an. nak idején egy mandolinos adott elő emlékezetes délolaszországi útjukon. Mary belekezdett a dalba, a Papa pedig menetközben átvette a refrént és vidám nevetéssel együtt énekeltek. Ki gondolna ekkor egy nyolc órával később bekövetkező öngyilkosságra? Hemingway asszony ma már elismeri, hogy a nagy író elébe akart vágni a halálnak. Most már megérti egykor elhangzott szavait: „Annyira szeretném megtanítani neked azt az igazságot, amivel az asszonyok nem törődnek: nem szabad illúziókat táplálni.” Mrs. Hemingway nem táplál illúziókat. Nem lett helyzetével visszaélő özvegy, aki szünet nélkül kesereg, vagy karmolásra kész, valahányszor valaki megtámadja Ernest. Hemingway szeretve tisztelt alakját. Ó az író felesége akar maradni. S ezt legjobban egy mondása illusztrálja: „őbenne élni, vele élni. mintha még itt lenne, vidáman, joviálisán, szellemesen, neptuni szakállával, amelyet időnként nagy nevetések ráznak meg.” Az asszony minden évben hat hónapot ketchumi házukban tölt, ahol azóta sem változott semmi és ahol ugyanazt a kemény, módszeres életmódot folytatja, amelyet egymás mellett ismertek meg. Naponta négy órát férje irodalmi örökségén dolgozik, s derűs gőggel, kivételes hűséggel ápolja Hemingway kultuszát. Szívesen válaszol a világ távoli részeiből érkező diáklevelekre, akik tanácsot kérnek, amikor dolgozatot írnak férje munkásságáról. Találkozás a Ilit/-ben A ketchumi ház őrzi tizenöt évig tartó boldog házasságuk legféltettebb emlékeit. Mint írja, itt gondol legtöbbet életük meghitt pillanataira, megismerkedésükre. Mint ismeretes. 1944-ben, a háborús Londonban ismerkedtek meg egymással. Június 4-én este szokás szerint a haditudósítók megtöltötték a Ritz bárját, ugyanis a haditudósítók itt találkoztak mindennap. Az egyik fiatal, csinos és élénjk amerikai nő ekkor közölte társaival: „Nagy esemény van készülőben, a »-Papa« érkezik New Yorkból egy repülőerőd fedélzetén.” Az újságírónő Mary Welsh, aki a Daily Express számára dolgozik. Hemingway igen nagy hatást gyakorol rá és még aznap este találkoznak egy étteremben. Másnap Hemingway megkéri, ebédeljenek együtt, s az előétel fogyasztása közben feleségül kéri. Mint mondja, ezt akkor nem vette komolyan. Ezután naponta hoz a postás levelet Mary Welsh otthonába. A levelek hangja egyre szenvedélyesebb, s végül is az író meghódítja Mary szívét. 1946-ban pedig, miután mindketten szabaddá váltak előző kötelékeikből, egy havannai ügyvédi irodában házasságot köt nek. 4 nény páncélszekrény titka A Hemingway házaspár hat éven át. minden évben több hónapot az Idaho állambeli Ketchumban tölt. Szeptember első napjaiban vadgalambra vadásznak, októbertől januárig vadkacsára. Ezután visz- szatértek New York-i otthonukba, amely a nagy kiadó- vállalatok szomszédságába- volt. Hemingway neve — mint ismeretes — Havannával is szorosan összekapcsolódott, ahol legendája 1938-tól vert gyökeret. Itt a „Fincha Vi- gia” haciendájában írta 1931- ben az öreg halász és a tenger c. művét, Tudjuk, hogy a haciendát azóta múzeummá alakították. Mary egyébként a „Papa” halála után 22 kiló- grammnyi kéziratot talált lerakva egy kubai bank négy páncélszekrényében. Az író végakaratának végrehajtójaként csupán egyedül ő dönthet arról, mit adhatnak ki ebből. Két pennsylvaniai professzor felmérése alapján a 22 kilogrammnyi kézirat, Hemingway irodalmi öröksége: négy regény, 19 novella, 33 költemény. 11 elbeszélés. Mary eddig három művet adott ki. A folyón át a fák közé c. regényt, kétkötetnyi emlékiratot: Párizsi ünnep és Sorban címmel. Ez utóbbi Hemingway haditudósítói írásait tartalmazza. Békéjét a lain védi A ketchumi padláson 12 utazóládában várják sorsukat Hemingway bizalmas levelei. Az író végakarata szerint e levelek közül egyet sem tehetnek ki a közönség kíváncsiskodásának. Mint Mary Hemingway mondja: „Nem akartam tudomást venni ezekről a levelekről. (Ezt a levelezést azzal a négyasz- szonnyal folytatta, akiket szeretett. — A szerk.) Ami a mi levelezésünket illeti, csodálatos könyv lenne. Nem fog napvilágra kerülni.” Az elmúlt esztendőkben sokan megkérdezték már Mar1,’ Hemingwayt: miért nem ír életrajzot férjéről? Erre mindig azt válaszolta: „Nem állítom, hogy ismerném Ernest találkozásunk előtti életét,” A ketchumi temető zöld lejtőjén, a folyó túlsó oldalán márványtábla jelzi Hemingway sírját, rajta a felirattal : Emest Miller Hemingway 1899. VII. 21. — 1961. VII. 2. Mary két fenyőt ültetett a sír mellé, az egykori harcostársak pedig fehér keresztet helyeztek el megemlékezésül. Nap mint nap ismeretlen emberek jönnek a világ különböző tájairól ide, hogy leróják kegyeletüket. Télen pedig sítalpas gyerekek siklanak le mesteri módon a behavazott lejtőn. A turisták gyakran kérdezősködnek a faluban házának helyéről. A falu lakói rendszerint emí- gyen válaszolnak: „Hol a ház? Négy kilométernyire (holott csak 400 méterre van), de vigyázat, állandóan kutyák őrzik!” Pedig ebből semmi sem igaz, csak védelmezik a nagy író örök nyugalmát és Mary magányát. A lesszebb ajándék Mary ragaszkodik Ketchum- hoz, ahol ősszel aranybarnára színezett, télen csupasszá váló dombokról, hegyekről, pisztránggal teli patakok zuhannak le. Szereti ezt a vidéket, mely Hemingwaynak is minden más tájnál jobban tetszett, amelynél jobbat vadászat és halászat számára álmodni sem lehet. Az asz- szony ma is mindennap vadaszni jár, s a vadászatnál ugyanazokat a fogásokat ismétli, amelyre férje tanította. Az első vadásznapon, amelyet férje nélkül töltött, csak két madarat lőtt. Ma vadásztársai a falu lakói, akik megítélhetik ennek a törékeny, kék-vászonnadrágos, bőrze- kés, fehér hajú asszonynak a vadásztudományát. De az író örökül hagyta rá a sziklás hegység nagyszerű tájai iránti szenvedélyét is. amelyet az asszony egyik vallomásában így fogalmazott meg; „Megtanított arra. hogy a természetben éljek. Ez a legszebb ajándék, amelve* F’-ti»st nekem adott.” (l>—a) paprika ... hát a lacikonyha mellett bizony nemigen lehet elmenni csak úgy nézelődve! A teknőből, azaz a tekenőiből rengeteg összegyűlt. — Magának odaadom négyszázért, lelkem. .. „Magának.” Ez a „magának” sem található meg, csak a vásárokon. Hiába tudja az ember, hogy mindenkinek ezt mondják, mégis jólesik. Még körül is néz, nehogy más is meghallja, hogy vele ennyire kivételeznek. A kádárok viszont nincsenek itt. És éppen Göncön nincsenek a gönci kádárok! De hát úgy hirlik, azokból már csak kettő van, és bizonyára bőséges a munkájuk. Asztalok, szekrények, kárpitozott székek. falvédők, bizsuk, műanyag géppisztolyok, hold-autók, az egyik néni most köti fel a hátára a tekenőt, egy bajú- szos bácsi olyan peckesen lépked sáros öreg csizmájában, mintha már a vállán átvetett tükrös szárú lenne a lábán, fenyöillat keveredik a levegőbe, igen, már a karácsonyfát árulják — 20 forint métere, de ha valamivel több, azt a kicsit már nem számítják. A vásár szélén egy asszony szólítja meg ismerősét, egy idősebb kucsmás bácsit. — Hol vette ezt a kesztyűt, Józsi bácsi ? — Ehun a vásáron. — Szép. A boltban is ilyen van. — Nem a! Nem ilyen! És igaza van. Ez a vásárból való. Ezért más. Priska Tibor TÉLI VÁSÁR — Mi kérem már csak ennél maradunk ... Hangjából kis büszkeség is, megbán- tódás is érződik. — Tessék befáradni! Fel lehet próbálni a nagykabátot! Ha nem vesz, akkor is próbálja fel! — invitálja a vendégeket a Budapestről érkezett vásáros. Arrább is ilyen szóval fogadják a vevőt. — Jó a vásár uram? — Ez uram? Hát nem adtam még el semmit! Teljes ráfizetés! Azért a szép invitálás mégsem lehet teljesen eredménytelen, hiszen a sátrak mögött magángépkocsik álldogálnak. Köztük egy magán rendszámú Volks- wagen-busz. A szűcsmester Mezőkövesdről érkezett, igazán szép bekecsekkel. — Mennyire tartja, mester? — Négyszázra. De lehet alkudni is, azért vásár. — Vittek már el valamit? — A vonat ára már megvan! A reggel; órákra ez is valami. Es itt van természetesen a lacikonyha, mely mégiscsak télen az igazi, amikor nemcsak érezni lehet az illatot, hanem még látni is a sercegő tepsikből felcsapódó párát.- Pirosra sült kolbászból. csontot alig rejtő húsból, házi hurkából. Mellette a dombórúra sült, fehér házi kenyér, nagy üvegekben az ecetes K endők, trombiták, mézeshuszárok, tükrös, szívek, legfőképpen pedig csizmák, bekecsek, nagy- kabátok, kucsmák, rengeteg meleg holmi, hiszen téli vásár zajlik Göncön, a mindig is híres vásározó helyen. Sok év óta gyűlnek ide ilyen vagy )ivan áruikkal az eladók és jönnek a legtávolabbi helyekről is a vevők. Talán akkor röppent legmesszebbre a gönci vásár híre, amikor a közeli Hernád völgyében a Nagy Kék Országúton vitték portékájukat a lengyel kereskedők, leg- főként éppen a híres gönci hordókban a hegyaljai bort. Talán akkor, talán még korábban, de a hír is, a vásár is negmaradt, bár a portékák1 változtak. Persze nem minden. A mézeskalácsos éldául ugyanígy állhatott akkor is itt, nint most Fojtó néni sátra, ahol most 's huszárokat, tükrös szíveket és egyéb ,’ásárfiát lehet kapni, A mézeskalácsos néninek is mindig ilyennek kellett isnni, mint most Fojtó néni, ilyen kedvesnek, türelmesnek, szívesen szólónak. Itt vannak a nyíregyházi csizmások is, modern, bundabéléses és hagyományos, tükrös szárú csizmákkal, melyekben még a tócsák — havas, latyakos tél /an — is megszépülnek. — Jé! Bőrtalpú! — csodálkozik el a néni, aki felemeli az egyik csizmát. A mester hirtelen megszakítja tárgyalását másik vevőjével, és a csodálkozó felé fordul:
