Észak-Magyarország, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-06 / 286. szám
ÉSZAK - MAGYARORSZÁG 4 Vasárnap, 1570, dec, 6, „Az első, és mindmáig túl nem szárnyalt magyar tragédia” írójának. Katona Józsefnek tragikus emberi- írói útjáról, magas hőfokú hivatástudattal és igaz haza- fisággal áthatott, . s mégis „különös”, „zárkózott”, „titokzatos” egyéniségéről, ösz- szeforrottságáról a színészet ügyével, mely a Szent Szövetség korában, a reformkor küszöbén nemcsak e kisvárosi parasztiparos sarjadék- nak, nemcsak a már l'ejle- dezni kezdő magyar értelmiségnek, hanem az ébredő nemzeti öntudatnak is any- nyi mindent jelentett, fájdalom, nincs terünk szólni. .Szülővárosának, Kecskemétnek megbecsült tisztviselője, a [ügyésze volt már, leszámolt irodalmi-drámaírói ábrándjaival: .. ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelméről gondoskodik, és — elhallgat”, — de sorsa alapján s felül is emelkedve rajta, kitűnő történelmi és logikai érzékkel kutatta tanulmányában: Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? Ö azonban adott mégis, reménytelenül is, utókorának legalább egy olyan kimagasló drámai remekművet (a többi írása ennek előzményeként vagy utórezgéseként érdekli csupán még a szakmai körök figyelmét is), a Bánk bánt, melynek értékéi mintegy száztíz év óta, Arany János és Gyulai Pál akkor nagyon is értő és alapos elemzései óta nem vitatják, de koronként újra-értelme- zik, és amelyet minden — neve és szándékai szerint is — nemzeti színházunknak felújítani, a felnövekvő újabb nemzedékekre tekintettel is műsorra tűzni: tisztesség és kötelezettség... Csupán a látott előadásról szólhatunk. A Bánk ban elsősorban történelmi tragédia, s nem véletlen, hogy a XIX. század második évtizedének legfontosabb magyar kérdéskomplexumát, a haladás akkori két, egymásba kapcsolódó „láncszemét”, Kossuth és 1848—49 irányába, "az „ér- dekegyesités-nemzetegyesí- tés”, a szabadságharc és forradalom irányába mutató „láncszemeket”: a függetlenséget és a szabadságot éppen II. Endre és Gertrudis udvarában, az 1210-zel kezdődő válságos évtizedben játszódó cselekménynek lényegileg, történelmileg hiteles tükrében szemlélteti. S mivel Katóim — ebben a drámában — a legnagyobbak közül való nagy iró. ma is bámulatba ejtő óriása a „játékszini költőmesterségnek”: a Bánk bánnak lélektani, hitele is van. Jellemek és sorsok ütköznek össze es elölnek el benne. S meri történelmi és emberi tartalma egyaránt a maga korának leghaladóbb álláspontjáról, s egy nagy iró melyen érző szivéből. sarjadt, « darabosságában is erőteljes, színes, érzékletes és távlatos drámai nyelven: az utejkor mindegyik szakaszában érték, bámulatra és nemes élményre késztető alkotás — A Miskolci Nem zeti Színház a tragédia valamennyi „rétegét” felszínre hozta, ' Nyilassy Juditnak igen elmélyült, hozzáértő, gondosan kimunkált, „visszafogott”, puritán, ahogy ma illik mondani: racionális és intellektuális rendezésében. A nagyon meleg és nagyon őszinte elismerést, ez a rendezés. úgy véljük, főként, azért érdemli meg, mert voll bátorsága .modernkedés”. Önmaga iliniogatás nélkül szakítani olyan színházművészeti „kegyes hagyományokkal”, amelyek a Bánk bánt teátrálissá, túlságosan patétikussá tették (bizonyára lesznek nézők, akik ezt hiányolják majd, s „hidegséget”, „szenvlelenséget” em legetnek!), s ezzel egyrészt elfödték amúgy sem köny- nyen föltáruló mélyebb értékeit, másrészt az igazi haza- fiság helyett valamiféle ál- kuruckodó, „felülről” népies- kedő, káros nacionalizmus „felhangjait” szólaltatták meg... Az együttes megértette ezt a korszerű, mert az író valódi szellemét idéző „hangío- gós”, reális Bánk bán-értel- mezést, s általában egységes játékstílussal, jól alkalmazkodott is hozzá. Wege- nast Róbert mértéktartóan stilizált, nagyvonalúan reális, sjjép díszletei, s a mindig szép munkát végző Hruby Mária szinte észrevehetetlenül jellemeket hitelesítő jelmezéi is, nem csupán a szereplők, kik közül talán leginkább a címszereplőnek, Páláncz Ferencnek nagyon emberi, nagyon melegszívű, mélyen átérzett (s a szöveget is igen szépen mondó!) „nagyura” fog a későbbi előadások közönségének is legközelebb férkőzni a szivéhez. A Tiszaeszlár emlékezetes főszerepével egyenrangú, harmonikusan szép és megrendítő „nagy alakítás” volt ez! Érthető okokból Tiborc megformálója. Csapó János kapta az ugyanilyen erősségi fokú tapsokat a bemutató előadáson. Meg is érdemelte, mert a hatáskeltés minden csábító és olcsó eszköze nélkül mutatta meg „a szegény jobbágyban” az em bert, aki sorsvállalóan méltó „partnere” és hitelesítője is ezáltal Bánknak. Velük egyenrangú Kovács Máriának ugyancsak a „visszafogottság” egyszerűségében rendkívül sokszínű és árnyalt Gertrudisa. Épp úgy volt magyargyűlölö zsarnok, mint csak a látszatra vigyázó nagyúri hölgy, uralkodni vágyó, hiú nő és tetszeni, csillogni akaró „szépasz- szony”. El tudta hitetni, színpadi halála után, színpadi királyi férje valóban királyi szavait: „Magyarok! Előbb, mintsem magyar hazánk. Előbb esett el. s méltán, a királyné”!... A vendégként visszatérő Balogh Emese Melindája helyenként „túljátszottnak” hatott; inkább a Hamlet „színpadias” Oféliá- jának, semmint a Nyilassy Judit helyes értelmezését, „visszafogott” rendezését és társai játékstílusát követő Melindának... Somló Ferenc Petur bánja a tőle megszokott szoborszerüen tökéletes emberalak volt: fegyelmezetten, fékezett indulatokkal állította színpadra a fékezne- tetlenül indulatos, viharos érzelmeiben sodródó, meggondolatlanul heves, de alapjában jólelkű, nagy célokért is csak „szalmalánggal” égő és elíüstölgő magyart. Ellentétben a Horthy-korszak- ra eső diákkoromban látott Peturokkal, ő — nagyon helyesen — nem nőtt, s nem is akart Bánk bán fölé nőni!... A nagyúrral való „nagy jelenetében” éreztem a színházművészetnek azt a fölemelő pillanatát, amidőn „beérlelődik” az • együttes diadala a szerény, igényes es kötelességtudó igazi művésznek, az értő, tudatos és határozott rendezésnek, valamint a mintaszerű, egymást „le” nem játszó társulati. ossz játéknak!... Upor Péter Biberachja is szakított a rossz színpadi hagyományokkal : emberi ,erdek- ember” volt, nem elstilizált torzkép. Mikhál bánból — hálátlan szerep! — kellemesen egységes öregembert teremtett Gyarmathy Ferenc, elkerülve, hiteles „egyensúlyozással”, a komolyan már nemi vehető szenilitás Scyl- láját éppúgy, mint a gyáván megalkuvó lágyszívűség Charybdisét. Markáig Gábor Ottóját a szereposztás és a színészi alkat szerencsés találkozása jellemezte; érezhetően kedvvel játszott. Kár, hogy nem mindig tud megszabadulni ideges mosolyaitól és arcrángatózásaitól!... A más szerepekben oly kitűnő Csiszár András mintha kelletlenül, a szerepet „csupán kötelességből” vállalva végezte volna eL a színpadon II. Endrének a bemutatón látottnál „többet” is tartogató teendőit... Nagyon emberi volt Zoltán Sára Izidó- rája, nem hisztérikus „kékharisnya”, mint annyi, ifjúkorban látott elődje... Egy- cgy erőteljes villanást vésett emlékezetünkbe Környei Oszkár Simon bánja, Szili János Myska bánja, Vajda László Solom mestere, Györ- váry János zászlósura, Ken- deffy Gyula „udvornikja” és a „békétlenék” közül Szabados Ambrus ................ A lúgyesznek választatván. Katona. József a könyvalakban épp akkor megjelent (eleiében színpadra nem vitt!) Bánk bánt szülővárosa tanácsának ajánlotta, melyet Kecskemet akkori tanácsa „jóindulattal” elfogadott. s egyben „az auktor úrnak a magyar nyelv pai- lérozhatásara törekedő igyekezeteiért honorárium fejében a város kasszájából 100 forintokat kifizettetni rendelt.” — A mi „honoráriumunk” szóljon a Miskolci Nemzeti. Színháznak ezért a Bánk bán-bemutatóért, s legyen a megértő laps, az őszinte elismerés. .. Mert a dráma tiszta, szép, hiteles ebben a felfogásban és játékstílusban! ............ G yárfás Imre Művészet — magánügyként és közügyként Ha valaki ponyvaregényt, vagy félponyvát olvas, lelke rajta, ez nagyrészt magánügye. De a ponyvát tömeges kiadással kínálni százezreknek és olvasását szorgalmazni, már nem dicsérhető, mert nem magánügy, hanem közügy. Mint ahogy közügynek tekintendő és elmarasztalandó az a már-már kufárkodo törekvés, hogy egyes könyvkiadók — nagyszerű könyv- sorozatok mellett — a nagyobb nyereség reményében, de nevüket diszkréten elhallgatva, „ez kell a népnek!” felkiáltással tömegméretekben dobják piacra a kultúra perifériájára szorult, vagy már azon is kívül eső selcj- tet. Ez már nagyon is közügy és káros cselekedet, még akkor is, ha ezek bevétele részben hasznos célokat is szolgál. Ha valaki, magánosán, vagy szükebb társaságban magnetofonról, hanglemezről értéktelen zenét hallgat, magánügy. De közügy lesz, ha ezeket tömegével kínálják, és a tömegkommunikáció‘sokszorosításában is állandóan ez hangzik. Magánügy az ízléstelen lakás, a kerti törpe, de közügy a giccs tömegméretű árusítása, kínálata, a városkép kialakiPAPP LA.H>8: » < Otthon-ország Minden út amelyről jól tudom hogy a kanyaron túl is folytatódik tovabh S a fák és villanypoznák serege kétoldalt a megnyugtatóan szelid sereg. Felszántott földek barna hullámai villámló tavak kristály-cserepe folyók selyem-fonadéka életünk békés gyújtópontjai kékesfehér és sárga fényű lámpák ismerős dombok völgyek és köszöntés ismerős felhők ideföiit amiket nem parcellázhat föl senki sem és nem mázolhat össze különböző színekkel mint a térképek körülkerített foltjait Mert hát ez az én hazám. Tüskés betonerődök, s fotocellái zárak nélkül egymásba fonódó áramkörök finom vezetéke. Itt a mával kezdődött minden ellenséges tegnapok után mily csodálatosan biztonságos zárlatok nélküli hálózat ez közöttünk kik az óra -járását követve nyíltunk életre s élünk a holnapoknak Kevés a piros-fehér-zöld szín a világból Öregemberek városa kuporog itt besüppedt tetőivel s elkormozódutt szortyogó kéményekkel a. vaksi házak fölött s az meg a gyermekeké meséli magasba szálló hintalé-láttos.iival fövennyel borított térség napfény és nevetés papírsárkányai Aztán futkárszá- il és gyermekén, i1' aranypénzeivel behintett rétek serdülő vágyak szökőkútjainak csobogása s az először-szeretők szomjúsága csókok még tiszta forrásai mellel! Mindez a hazát jelenti egyszerűen váltosstathatatlanul mint a munka igazsága és a hazavivő utaké. fásánál adódó esetleges Ízlésbeli visszafordulás. Az otthoni olvasás, zenehallgatás, képzőművészeti alkotások kifüggesztése a lakásban, az ízléstelen otthoni nótázás, a saját lakáson belüli kultúrálatlan környezet kialakítása, vagy akár gyakorló művészeti, irodalmi ténykedés tulajdonképpen mind magánügy, de rögtön közüggyé válik, ha ez tömegeknek szánva jelentkezik. A művelődés területén közönségszervezéssel és kulturális termékek terjesztésével foglalatoskodók körében nem ritkán találkozhatunk azzal az állásponttal, hogy nem baj, ha egy-egy mű értéke • nem valami magas, nem baj, ha az előadás, vagy a bemutatandó műsor selejtes értékű, mert „ez kell a népnek1” (Hozzátehetnénk azt is*, hogy ezt talán köny- nyebb ma eladni, ezzel könnyebb keresni.) A köz- érthetőség es a popularitás rossz félremagyarázásával nem ritkán nyitunk zöld utal az ertéktelensegnek a művészet, a műkedvelés és a. tömegszórakoztatás szinte minden ágazatában. Vidéket járó, ügyeskedő ügynökök igen sokszor értéktelen készítményeket visznek ki vadászterületükre képzőművészeti alkotások helyett, mondván: oda ez is jó lesz. Hasonló módon egyes vidék- járó művészbrigádok, haknitársulások olyan produkciókkal lépnek vidéki közönség elé, amellyel egy-egy megyeszékhelyen már nem is próbálkoznának, s bizony, egyes falusi könyvesboltok választékában is a kisebb hányadot képviseli az értékesebb mű. S ahoj nem szól bele erélyesebben a megyei irányítás, még a moziműsorban is adódik aránytalan eltolódás a fércmüvek felé, megint csak azzal a rnegoko- iással, hogy ez kell a közönségnek ! Természetesen, ellenkező előjellel is megmutatkoznak hasonló tendenciák. A művészetek egyes propagálói helyenként túlfokozottan egészséges türelmetlenséggel csak olyan alkotásokat, szellemi termékeket fogadnak el értéknek, "és propagálnak, amelyek napjainkban még egy nagyon-nugyon szűk réteg érdeklődésének felelne!c meg, kevesek igényeivel találkoznak. De nem ritkán sznobizmustól, arisztokratizmustól indíttatva, olyan műveket kívánnak tömegek közkincsévé erőszakolni, amelyek mesíerkéltsé- güírnél, átmeneti divatjelle- gükncl. a közérthetőségtől való oktalan, és messzi elrugaszkodásuknál fogva nem is számíthatnak soha nagyobb tömegek érdeklődésére. Megmutatkozik ez a filmművészetben képzőművészeiben, irodalomban, színművészetben, zeneben egyaránt. Mindkét álláspont helytelen. A tömegek lebecsülése és az ízlésbeli arisztokratizmus is. A párt X, kongresszusán az izlésfejlesztés, a kultúra kincseinek és a mind nagyobb dolgozó tömegeknek egymáshoz közelítése többször szóba került. Mindez azonban nem egyik napról a másikra megoldható feladat. Nem várható az olvasással csak nemreg barátkozó embertől, hogy lelkesedjék a kevéssé közérthető irodalmi alkotások iránt, vagy aki korábban csak az első világháború rettenetes, műkő emlékmű honvéd- szobrait, ismerte, azonnal a modem szobrászat híve legyen. De nem, is szabad neki. mindig csak félponyvát, kerti törpét, és naplementés patakpartot, fenyvesekkel kínálni: Nem lehet színházat csak az értelmiségnek játsza - ni, műsort csak vájtfülüek- nek tervezni, de nem szabad összevágott haknimü- sorokat sem színházművészetként kínálni azoknak, akik esetleg még nem az abszurd drámáért lelkesednek. A parabola jellegű, több áttételes és egyszerre több idősíkban játszódó, bizonyos fejtörést igénylő jelképrendszerrel operáló színpadi, film- és tv-alkotásokat nem egyszerre érti és kedveli meg mindenki, de nem az az út vezet az értéshez, hogy „ez kell a népnek” jelszóval silányságot nyújtunk. Kongresszusi felszólalásában Aczél György igen élesen elmarasztalta a fentiekben vázolt mindkét irányú elhajlást, s felszólalása nagyon sok tanulságot tartogat a kulturális életünk irányító posztjain állóknak. Egyebekben a kongresszus is megállapította, hogy a. kulturális fejlődés közben adódnak ellentmondások. (Kádár János beszámolójából: „A fejlődés természetesen útkereséssel jár, s nemegyszer ellentmondások és viták közepette megy végbe. A fejlődés azonban nyilvánvaló.’') Az izlésfejlődésre és -fejlesztésre fokozotttan áll nak e megállapítások. Nemes kultúrpolitikai fel - adatunk az ellentmondások maximális csökkentése, s magas művészi értékű, szocialista-realista talajon fogant és mind nagyobb tömegek számára közérthető müvek alkotásának szorgalmazása, e művek propagálása, kínálata. Ez tudatformáló, lársadalumépitő munka, köziig ■ Benedek IMikiő* Bánk bán Bemutató előadás a Miskolci Nemzeti Színházban
