Észak-Magyarország, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-22 / 93. szám

fSIAK-^AeyAKPRSZÄO 6

Szerda, 1970. őprílís 22.

W

Láttam Lenint

Irta: Martin Anäersen»Neae6*

L

enin ügye most kibontakozott és mindenen úrrá lett Nincs az emberiség szempontjából nézve egyetlen valamennyire jelentős esemény sem, amely ne lenne összefüggésben Leninnel és a forradalommal. A mai világ halálos harcban vonaglik; kínokban születik a jövő. De Leninen kívül akkor ki látta ezt? Mi, a kongresszus részvevői, akik a Föld minden tájáról gyűltünk egybe: német és skandináv munkások, négerek, egyiptomi fellahok és indiai kulik, — mindnyájan hittünk az új világban és Leninben. De maga Lenin rendíthetetlen bizonyossággal tudta, hogy eljön a győzelem, és világosan látta a győzelemhez vezető utat.

Ez emelte ki őt a küldöttek hatalmas, tarka gyülekezetéből, ahol szép számmal voltak ragyogó elmék. Ezt sugározta egyszerű külseje, amely egyáltalán nem volt olyan, amilyennek általában a nagy gondolkodókat képzelik — ez tükröződött beszédeiből is. Lenin gondolatai világosan és kristálytisztán áradtak akkor is, amikor az emberiség legnagyobb problémáiról beszélt, és szemléltetően feltárta mindenki előtt, hogy a jövő elkerülhetetlenül és határozottan a jelenből bontakozik ki. Ügy tűnt, Lenin minden ember életét átélte. Minden ország helyzetét ismerte, ismerte a szegények életét, és az egyes országokban alkalmazott kizsákmányoló módszereket; azt is elénk tárta, hogyan fejlődtek ki ezek a módszerek, egészen napjainkig.

— Lám, ő igazi ember — szólt suttogva hozzám egy norvég munkás. — És mennyire hasonlít bármelyikünkhöz, csak ezerszer élesebb szemű!

• Martin Andersen-Nexö (1869—1954) neves dán kommunista író, aki 1922 őszén Moszkvában Járt, részt vett a Komintern IV. kongresszusának munkájában. A Szovjetunió hűséges barátja volt. A háború éveiben tevékenyen részt vett a fasizmus ellen vívott harcban. Miután a hitleristák megszállták Dániát, Svájcban, a Szovjetunióban, a háborút követő években pedig az NDK-ban élt.

Leninről

Irta: Paul Vaillant-Conturier*

lagyimir Xljics a szüntelen cselekvés megtestesülése volt és maradt, s ugyanakkor tetőtől talpig marxista volt. A vele való érintkezés olyan hatást gyakorolt az ember tudatára, mint a fülledt szobába betörő vihar: felfrissítette az előítéletekkel és formális doktrínákkal túlterhelt agyat. Lenint mindmáig nem sikerült megrajzolni; arcvonásait annyira áthatotta lényének belső tartalma, hogy ezt szinte lehetetlen ceruzával visszaadni.

A gondolatnak és az akaratnak ennél az óriásánál nem volt helyük a lelki drámáknak. A forradalmi gondolat vaslogikája, az ügyének igazságába vetett rendíthetetlen bizonyosság hatotta át őt. Lenin egyetlen egyszer sem ingott meg, soha nem tért el az egyszer kitűzött céltól.

Lenin, az értelmiségi, úgy tudott gondolkodni, mint egy munkás. Lenin, a szónok, üres frázisok és szópufogtatás nélkül beszélt. Ez az ember, aki megrázta az egész világot, akinek a tudata szüntelenül megemésztette mindazt, ami ebben a világban történt — ez az ember tudatos életének utolsó percéig megőrizte magában azt a csodálatos képességet, hogy úgy tudjon érezni és gondolkodni, mint egy néger hordár. Az elnyomott annamita, hindu ugyanolyan érthető, ugyanolyan nyitott könyv volt számára, mint a pétervári fémmunkás, mint a párizsi textilmunkás. mint az új-virginiai bányász. Lenin — az új ember tökéletes típusa — a jövős_előképe volt számunkra. Ilyennek láttam Vlagyimir Iljicset találkozásunk első napjaitól kezdve.

•Paul Vaillant-couturier (1892—1937) a francia munkásmozgalom kimagasló személyisége, író, költő, publicista. A Francia Kommunista Párt egyik alapítója, a Komintern m. kongresszusának küldötte. 1935—1937-ben a l’Humanité fő- szerkesztője volt.

V

Lenin és a tömegek

Irta: Clara Zetkin*

enint a rabságban sínylődő, az elavult, társadalmi

L

és életformák harapófogójában vergődő emberiség lelki szenvedéseinek mély, bensőséges megértése hatotta át. De bármilyen erős volt Lenin együttérzése a tömegek nehéz sorsával, semmiképpen sem ebben merült ki a tömegekhez való viszonya. Ez a viszony nem a könnyes részvéten alapult, mint sokaknál — szilárd gyökereit az a vélemény alkotta, hogy a tömegek történelmi, forradalmi erőt képviselnek. Lenin a kizsákmányolt és rabságban tartott emberekben meglátta és nagyra becsülte a kizsákmányolás és a rabszolgaság ellen küzdő harcosokat, s ezekben a harcosokban meglátta és nagyra becsülte, a minden kizsákmányolásnak és rabságnak véget vető. új társadalmi rendszer építőit. Az elnyomás és a kizsákmányolás régi pilléreinek szétzúzása, mint a tömegek feladata, Lenin szemében szorosan összefüggött az elnyomás és kizsákmányolás nélküli rendszer megteremtésével, ami szintén a tömegei: ügye.

Lenin számára, ahogyan egyszer nekem elmondta, mai- nem volt elégséges csupán „a tömeg mennyisége”, a világot újjáteremtő proletárforradalom felszabadító küldetéséhez; Lenin szükségesnek tartotta „a minőséget a meny- nyiségben”. A forradalmi tömeg, amely győztesen lerombolja a régit, és az új létrehozására hivatott, Lenin számára nem volt szürke és közönyös, nem volt laza agyagtömb, amelyet a vezetők egy kis csoportja tetszése szerint formálhat. Lenin a számtalan egyénből álló, nagyszerű, küzdő, felfelé törekvő emberiség tömörülésének tekintette a tömeget. Fel kell ébreszteni ennek az emberiségnek az érzéseit és tudatát, ki kell fejleszteni, és a szervezett aktivitás legmagasabb fokára kell emelni a proletár osztályöntudatot.

* Clara Zetkin (1857—1933) a nemzetközi. kommunista és munkásmozgalom kimagasló személyisége, Németország Kommunista Pártjának egyik megalapítója. A Kommunista In- ternacionálé III. kongresszusán beválasztották a Komintern végrehajtó bizottságába és annak n<3i titkárságát vezette. 1924-től kezdve a Nemzetközi Vörös Segély végrehajtó bizottságának elnöke volt.

Clara Zetkin emlékezése 1929-ben íródott.

Az édesanya

A vértelen forradalom

Októberben nem vonultak százezrek az utcára, mint februárban. Nem lobogtak zászlók és transzparensek, nem énekeltek, nem kiabáltak; az utcasarkokon nem harsogtak szónokok. Viszont vér sem folyt. A petrográdi felkelésnek legfeljebb tíz áldozata volt; a Téli Palota ostromlói közül hatan estek el, a védők közül senki.

Bizonyára nem megy minden ilyen simán, ha a kormánynak lett volna ereje védekezni. Csakhogy Keren- szkijt ekkor már alig néhány alakulat támogatta, s az is csak ímmel-ámmal. A Téli Palotát védő hat páncélautóból öt átállt a felkelőkhöz. A Mihajlovszkij tüzériskola lövegeivel együtt még a támadás kezdete előtt elhagyta a palotát. A kozákok ígérték, hogy küldenek segítséget, de nem küldtek. A Pál hadapródiskola megüzente, hogy menne harcolni, de nem mehet, mert fél a mellette állomásozó gránátosezredtől. Az első fűz- párbaj után a maradék kozákok és sok tiszt is megszökött. A női zászlóalj, amelyet Kerenszkij azért alakított, hogy megszégyenítse a harcolni nem akaró katonákat, esté megadta magát.

Harcolni a felkelők se nagyon akartak. Hogy a helyőrségre nem nagyon számíthat, azt a Forradalmi Katonai Bizottság is tudta. A fővárosban állomásozó katonáknak február óta egyetlen kívánságuk volt: ne vigyék őket a frontra, ne kelljen harcolniuk. S a nyolchónapos semmittevés után a fegyelemnek végképp semmi nyoma sem volt. A felkelők terveiket épp ezért a vörösgárdistákra, a matrózokra, s néhány válogatott katonai alakulatra építették.

A Téli Palotát végül is nem harc árán foglalták el. Az oldalbejáratokon, pinceablakokon egyre több felkelő szivárgott be a palotába; nem harcolni, agitálni. Eleinte elfogták és lefegyverezték őket. Aztán egyre többen lettek, s végül ők fegyverezték le a tiszti iskolásokat, akiknek ugyancsak nem volt kedvük harcolni, s megijedtek az ágyúzástól, bár a 30—35 lövésből csupán kettő találta el a palotát, s az sem okozott nagyobb kárt. Amikor a roham megindult, már senki sem védte a Téli Palotát.

A kormánycsapatok az egész felkelés alatt egyetlen kísérletet tettek: Sztanke- vics, az Ideiglenes Kormány biztosa, egy csapat hadapróddal kivonult, hogy visszafoglalja a telefonközpontot. Egy bolsevik zászlós, s egy kormánypárti hadnagy negyedórás szópárbajt vívott; eredmény nélkül. Amikor megjelent két bolsevik páncélautó, Sztankevies azonnal szabad elvonulást kért, amit meg is kapott, s a támadók nyugodtan visszamentek a Téli Palotába.

Gyávák voltak a felkelők? Aligha; az elkövetkező években volt alkalmuk bebizonyítani az ellenkezőjét. S már júliusban megmutatták: ha felbőszítik őket, habozás nélkül kockáztatják az életüket.

De most nyugodtak voltak és magabiztosak. Olyan nyilvánvaló volt számukra: a hatalom őket illeti. Annyira meg voltak győződve erről, hogy eszükbe sem jutott kételkedni a győzelemben. Ha ellenállásba ütköznek, bizonyára harcolnak. De így minek vért ontani? Arra a néhány polgárra, katonatisztre, hadapródra, akik nem akarják megérteni, hogy az ő világuknak vége, elég rákiáltani, hogy elkot- ródjanak. S ha elkotródtak, megvalósul a szabadság, a béke, az igazságosság birodalma. Ma Oroszországban, s holnap az egész világon.

(Részlet Gyurkó László: Lenin, október című könyvéből)

A ROKONOK

és a jő ismerősök szerint Marija Alekszand- rovna Uljanovna, született Blank, szép sudár növésű volt fiatal korában. A természet kedves, kiegyensúlyozott gazdag egyéniséggel adományozta meg. Anyja után német származású volt és már gyermekkorában jól beszélt nemcsak németül, hanem angolul és franciául is. Olvasottsága, zeneszeretete és műveltsége folytán az ismerősök azt hitték, hogy valamelyik előkelő bentlakásos intézetben nevelkedett. Valójában csak otthon tanult.

Marija Alekszandrovna, mint minden jó anya, azt akarta, hogy gyermekei okosabbak, műveltebbek, boldogabbak legyenek szüleiknél. Sokáig ő volt gyermekei házitanítója („írni és olvasni anya tanított meg minket” — A, I. Uljanova-Jelizarova). Valamennyi Uljanov gyerek jól tanult, különösen Vlagyimir és Olga, mindannyian jól nevelt tanulók voltaic. Vlagyimir Uljanov gimríáziu- mi jellemzése megjegyzi, hogy „az otthoni nevelés jó eredményei • nyilvánultak meg Uljanov kiváló magatartásában”.

Anyjától valamennyi Uljanov gyerek nagyszerűen megtanulta a nyelveket, sőt Vlagyimir Iljics — mint ismeretes — egynéhányat anyanyelvi szántén sajátított eL Marija Alekszandrovna valamennyi gyermekében felkeltette a zene és a természet szenvedélyes szeretetét. Mint igazi anyának, sikerült hiánytalanul átadnia kivétel nélkül minden egyes gyermekének saját szellemi hozományát.

Bármennyire biztos volt a dolgában, nem tartotta elfogadhatónak, hogy döntéseit rákényszerítse gyermekeire,

amikor azok már kíkérffitófe az életbe. Csak Alekszandr forradalmi tevékenysége érte váratlanul. Többi gyermeke nem titkolta előtte vonzódását előbb az illegális irodalomhoz, majd az illegális tevékenységhez. A teketória nélkül rendezett házkutatásokba, a Vlagyimir, Anna, Dmitrij és Marija elleni ítélet várásába belefáradva voltaképpen elvárhatta volna, hogy valamelyikük mindig mellette, az, idős asz- szony mellett maradjon és békés életmódot folytasson. Uljanovék visszaemlékezéseiben azonban egyetlen egy célzás sincs arra, hogy bármelyikükhöz is ilyen kéréssel fordult volna. Hozzászokott, hogy azt a sorsot tekintse boldogságnak, amelyet a gyermekei választottak maguknak.

Hihette volna-e, hogy második fia még híresebb lesz, mint az első? Gyaníthatta-e, hogy neve a történelem egy egész korszakát jelenti majd? Vannak sajátos anyai szempontok. Az anyáknak az a fontos, hogy fiúk éljen, egészséges, szerencsés legyen. A ritka alkalm-’-kor, amikor Marija Alekszandrovna dolgozni látta Vlagyimir Iljicset, egyszerre volt büszke rá és aggódott miatta. „... Miért erőlteti magát, miért beszél olyan hangosan — még megárt neki” — mondta egyszer, amikor meghallgatta egyik előadását.

11911 EGYIK áprilisi es- I

_____________ tejen, amikor

a

z emigrációból már visszatért Petrográdra, Lenin kiment a volkovói temetőbe anyjához, akit Olga Iljinics- na mellett temettek el. Nem tudjuk, sírt-e vagy sápadtan, nyugodtan, könnytelenül, némán gyászolva állt két sírdomb előtt.

Ivan Zjuzjukin

f'

Pili» it Ili «MPfÄ fii

Nyolcéves volt Vologya, amikor az Uljanov család ebbe a házba költözött Szimbirszkbcn. Kilenc évig, 1878-tól 1887-lg éltek itt.

Lenin:

A kommunista erkölcsről

jVAyyiijr a nők helyzetét. Nincs a világon olyan demokrata párt, a legfejlettebb polgári köztársaságban sem, amely évtizedek alatt ebben a tekintetben akár századrészét tette volna annak, amit mi uralmunknak már az első évében megtettünk. A szó szoros értelmében kő kövön nem maradt azokból a nők jógi egyenlőségéről. a válás megszorításáról, a válással kapcsolatos undorító formaságokról, a törvénytelen gyermekek el nem ismerésétől. az apaság megállapításáról stb. szóló aljas törvényekből, amelyeknek a burzsoázia és a kapitalizmus szégyenere, még sok maradványa található minden civilizált országban. Ezerszeresen jogunk van büszkélkedni azzal, amit ezen, a téren‘tettünk. De minél inkább megtisztítottuk a talajt, a régi, polgári törvények és intézmények szemetétől, annál világosabbá vált előttünk, hogy ez csak a talaj megtisztítása az építkezés számára, de még nem maga az építkezés.

A nő továbbra is házi rabszolga, minden felszabadító törvény ellenére, mert a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, elar

Építkezés, tiszta ta fajon

tompítja, lealacsonyítja a nőt, odaláncolja a konyhához, és gyermekszobához, munkaerejét barbár módra terméketlen, kicsinyes, idegölő, butító, nyomasztó munkára pazarolja. A nők igazi felszabadítása, az igazi kommunizmus csak ott és a likőr kezdődik, ahol és amikor megkezdődik a tömegharc (amelyet az államhatalom birtokában levő proletariátus vezet), a kis háztartás ellen, vagy helyesebben amikor kezdetét veszi a kis háztartás tömeges építése nagybani szocialista háztartássá.

Va Íí)H clég fordítunk-e a

< jvíl gyakorlatban erre a kérdésre, amely elméletileg minden kommunista számára vitán felül áll? Természetesen nem. Elég gondosan ápoljuk-e a kommunizmus hajtásait, amelyek már most megvannak ezen a téren? Nem. és még egyszer nem. A nyilvános étkezdék, bölcsődék, napközi otthonok — ezek a kommunizmus hajtásainak példái, ezek azok az egyszerű, hétköznapi, semmiféle pompát, ékesszólást, ünnepélyességet nem igénylő eszközök, amelyek valóban alkalmasak arra, hogy felszabadítsuk a nőt, valóban alkalmasak arra, hogy hogy csökkentsük és megszüntessük azt az egyenlőtlenséget, amely a nők helyzetében a férfiakéhoz képest a társadalmi termelésben és a társadalmi életKétségtelen,

ben való szereplésük terén fennáll. Ezek az eszközök nem újak, a nagykapitalizmus teremtette meg őket (mint általában a szocializmus valamennyi anyagi előfeltételét), de a tőkés rendszerben, először is ritkaságszámba mentek, másodszor — ami különösen fontos —, vagy üzleti vállalkozások maradtak, a .spekuláció, nyerészkedés, csalás, hamisítás minden rossz oldalával, vagy pedig a jóérzésű munkások által joggal gyűlölt és megvetett „polgári jótékonyság látványosságai” voltak.

nálunk ezek- az intézményeknek a száma jelentékenyen megszaporodott. és hogy kezdik megváltoztatni jellegüket. Kétségtelen, hogy a munkásnők és parasztasszonyok között sokkal több a szervező tehetség, mint amennyiről tudomásunk van, sokkai több az olyan ember, aki ért ahhoz hogy valamilyen gyakorlati dolgot sok munkásnak és még több fogyasztónak a részvételével megszervezzen, minden frázispufogtatás, kapkodás, civakodás. tervekről, rendszerekről stb. szóló fecsegés nélkül, ami a túlságosan önteli „unintelligencía”, vagy az újdonsült „kommunisták” állandó „betegsége”. De mi nem ápoljuk kellő módon az újnak e hajtásait