Észak-Magyarország, 1969. július (25. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 _____________________* V asárnap, 1969. július 6. »Hagyjatok békén“ Egy pedagógus: — Súlyos idegbeteg gyerek. Kimondottan képezhetetlen. Véleményem szerint, zárt intézetbe kellene vinni, _ vagy idegszanatóriumba. Gyógypedagógiai intézetbe sem alkalmas. Nemrég elvitték Patakra, de amikor a bizottság előtt az édesanyja elengedte, odaszaladt a vizsgáztató nőhöz, és hasba ütötte. Itthon, az udvaron meg szokták kötözni, mert nekimégy mindenkinek. Egy másik pedagógus: — Sajnos, a testvéreivel is baj van. A kislány ugyan átment, de a fiú kettőből is bukott. Ezt a kisfiút, Misit lehetne gyógypedagógiára vinni, de a testvérét, aki othon van, Sanyit nem. Okvetlen zárt intézetbe kellene mennie. A múltkor átmentünk az udvaron, és megtámadta a feleségemet. Mindenkire rátómad. A tanácselnök: — El kellene valahová vinni. De nem a tanács feladata, hanem az egészségügyé. Próbálták már elintézni, de eddig nem sikerült. Orvosunk most nincs, csak helyettesítő jár ide, októbertől azonban lesz állandó orvosunk. Nem helyes így, Persze, hogy nem helyes ezzel a kötözéssel, de mit lehet tenni? Mikor mentem oda, engem is megtámadott. rint és fél liter vagy 1 liter bor. Kevés a munkaerő, a gazdák szinte vadásszák a napszámost.) Sanyika ... Hideg ez a szoba és valahogy sötét, hiába süt künn a nap. Sanyika sápadtan, gyenge alkattal ott kuporog a kiságy végében, majd hirtelen, gyors mozdulatokkal a lábán levő gurtnidarab másik végét odakötözi a kiságy rácsához. Az édesanyja és a nagyanyja van még a szobában. — Látja, kötözi magát — mondják. — Önök is meg szokták kötni? — Igen, néha meg kell, nem bírunk vele. Nagy baj az is — folytatja az édesanyja —, hogy itt van még a másik két gyerek, nem' veszik fel őket a napközibe, pedig nekem ezzel az eggyel is sok bajom van, leköti az időmet. Jó lenne, ha legalább a kettőt felvennék a napközibe! — Hogy hívnak, fiú? Sanyika nem válaszol, félrehúzódik, bizalmatlan. A két asszony biztatja, nógatja, beszéljen. Sanyika gyorsan közbeszól: — Hagyjatok békén! Hagyjatok békén! Ikertestvére, Misi jön be. — Misi! Szereted Sanyit? — Szeretem! A két fiú összenevet, nézik egy kicsit egymást, majd Misi kiszalad játszani. — A többi gyerek hogy van Sanyival? Kollégiumból idényszálló Miskolc egyik legszebb és két nyári hónapra idényszállólegkorszerűbb épülete a Köz- nak használják a kollégiumot. ponti Leánykollégium’ nyáron ,.A ,Naps,V^r néven meßnyiH ... J uiicfejuiu nymon turistaszállóban négyágyas Kinasznalatlanul állna, hiszen szobák állnak a vendégek rena lakók már a vakáció örömeit delkezésére. A „C” kategóriájú élik. Átutazó vendégek számá- szállóban egyszerre 204 szera viszont nehéz szállást bizto- mélyt tudnak elhelyezni. Az sítani a városban, hiszen köz- előcsarnokban büfé nyílt meg, ismert a szállodai férőhely- az étkezést pedig az Avas-szálhiány. E lehetőséggel élve, a lóban bonyolítják le. Gyár Bozsik Isiván munkája, A Napjaink júliusi számáról Sok érdekes es gondolatébresztő cikket, tanulmányt olvashatunk a Napjaink júliusi számában. Az 50 éves évforduló jegyében a Szlovák Tanácsköztársaság megalakulására és küzdelmes néhány napjaira emlékezik Tóth Pál. Különösen a pedagógusok, a magyar tanárok figyelmébe ajánlják Bata Imre Irodalom és iskola című. valóban harcosan és hangosan, az irodalom tanításáról, az irodalom és az élet kapcsolatáról íródott gondolatsorát, valamint Fekete Gyula Rangsor címen megjelenő írását. Két fájdalmas veszteség is érte az utóbbi időben irodalmi életünket: eltávozott az élők sorából Tersánszky Józsi Jenő író és Sinka István költő. Pápát; Sándor emlékezik rájuk. Sinkó Ervinnek, a Tanács- köztársaság nemzedéke egyik jeles képviselőjének és Fábry Zoltánnak életművéről olvashatunk a lapban. Közéletiség és politika címen Kabdebá Lóránt írt a Költészet 69 kapcsán. Új könyvekről. Déry Tibor. Veres Péter, két elsőkönyves költő — Csala Károly és P. Horváth László — valamint Hubay Miklós megjelent kötetéről kapunk tájékoztatást. Egy elbeszáló^t. két szórakoztató r«5>cr«M»t és Böszörményi Nagy Ernő finn útiélményeit is bizonyára szívesen olvassák. Több szép vers és rajz szépíti a lap anyagát. Sándor Frigyes Liszt-díjas karnagy Egy ember — Többet kellett volna a szülőknek törődni vele! Nem igaz, j hogy nem lehetett volna segí-j teni rajta, és biztos, hogy még j most is lehetne. Értelmes, okos fiú az, amennyire az ilyen gye- j rek lehet, de szépen kellene vele bánni. Nem lenne szabad j ütni-vágni, csúfolni és inger- kedni vele, mint egy kutyával!) Tud ő, szegénykém, szépen is j viselkedni. Most már, persze, nehezebb meggyógyítani, de í emlékszem én arra, amikor) még csak kezdődött a baj. Ak-< kor rögtön el kellett volna vin- s ni valahová, hogy gyógyítsák) meg. De lehet abból még em-í hert csinálni, ugye, hogy le-) hét? [iát segítsenek már rajta! < Sokan mondják el még vé-! leményüket. Nagyon sokan. Ésj 'miamennyien szóba hozzak a) családot, ahol a vélemények —| teljesen azonos vélemények szerint több ital fogy a kelleté-j nél. A férjet dicsérik. „Agyon- do,gozzn” magát, csak nagyon! ritkán iszik, de a többiek...) (Ebben a községben a napszám) Például szőlőkapálásért 100 foA padláson, abban a nagy kartondobozban kutattam, amelyikben egyc- temi jegyzeteimet tartom, amikor véletlenül megtaláltam. Az én ütött- kopott rongybabámat. Rongytestén zsírfoltok és piszkok, a lábán meg, nini, kifestett a varrás .. Egy kevéske fűrészpor is kihullott belőle. Igazi, hamisítatlan, rongybaba. Míg elnéztem, lassá.n-las- san felelevenedtek gyerekkorom emlékei. A rongybabának nem volt soha neve. Egyszerűen csak A RONGY- BABA-nak hívtam. Anyám akkor varrta, amikor még járni sem tudtam. Nagyra szabta, egy régi lepedőből. Azután késő éjszakánként, amikor én, meg nagyobbacska nővérem már aludtunk, összevarrta a kiszabott anyagot, teletömte fűrészporral. Akkor már volt teste, de feje még nem. Az első karácsonyomra kaptam meg a babát: egy csodálatos porcelán fejjel, amit úgy vett valahol. Legalább a feje legyen igazi... A baba meg én elválaszthatatlanok lettünk. Később is magammal hurcoltam. Velem evett, velem aludt, velem „tanult” meg járni. Azaz tanult volna... Ha ... Ha nem lett volna sokkal, de sokkal nagyobb, mint én akkor. így szegényt csak vonszoltam. A porcelánfej nem bírta sokáig a „strapát". Egy-kettőre ki kellett cserélni. Papírmaséfejet kapott. Es a fejek gyakran változtak. Mivel lábánál fogva húztam, a papírmasé sem bírta soká. De az anyám sem. Másra kellett a pénz. Egy nap azután, amikor ismét cléálltam sírva, fejetlen rongybabámmal, gondolt egy nagyot. Maradék anyagból fejet is csinált. Még szemet és szájat is rajzolt rá. Sőt, szemöldöke is lett a babának. Megöregedett, megcsúnyult. Emlékszem, sokszor kicsúfoltak érte társaim' de mégsem váltam meg tőle. Autózni is magammal vittem. Ugyanis volt már egy kétszemélyes „sportkocsim". Pedállal kellett hajtani, hátul pedig ült az utas. Az utasom a baba volt. Ha pedig társaimat vittem, akkor ölükbe ültettem a RONGY-ot. Ha. kocsizni akartok, fogjátok a babámat! Idővel ők is megszokták elmaradhatatlan társamat. S közben teltek az évek. Magam sem emlékszem, mikor fogtam utoljára a kezembe. Egy darabig ott ült a szobában, a fotelban. Amikor elkerültem otthonról, őt is eltüntették. El is feledkeztem róla. Egyetemen a könyveket kellett bújnom. Hogyan került a dobozba? Nem tudom. Talán a gimnazista tankönyveimmel. S azután, évenként újabb jegyzeteket tettem rá. Most meg ismét itt van. Az egyetlen játékom, ami megmaradt. A RONGYBABA. Már félig mozdultam, hogy visszategyem, de mást gondoltam. Megfogtam a lábát — úgy mint régen — csakhogy már nem ért le a földre. Bementem a lakásba. Anyám meglepetten szólt, amikor meglátta. — Nini. A rongybabád, Azután ő is kézbevette, megsimogatta. Mert ő is szerette. — Tudod mit — mondtam neki —, visszateszem a fotelba. — Tedd. A gyerekkori társ ismét elfoglalta helyét, öcsém és húgom ugyan fur- csállották — ők már nem igen emlékeznek rá —, de apám meg a nővérem felkiáltott: — Hát ez még megvanl Hirtelen zavarba jöttem. A régi emlék érzékennyé tett. Mogorván feleltem: — Megvan. Látjátok, Több szó nem is esett. Nemrégiben vendégeket vártunk, Egy kislány is jött. Amikor beléptek, nem vették észre. Csak később figyelt fel a babámra. — Anyu, anyu! Nézd már! Baba! Megörültem. Azt hittem kézbe fogja majd szegény, rút, meggyötört rongytestét. De tévedtem. Hátralépett és nevetni kezdett, Uj- jacskáival pedig csűfolódva szamárfület .mutatott. — Jaj, de csúnya, jaj, de ronda... Anyám rám nézett. Legszívesebben elsírtam volna magam. Szó nélkül felálltam, megfogtam a lábát, amelyen gyermekkori maszatos ujjaim nyomai olyan jól látszottak és kivittem. Betettem a szekrénybe. Amikor visszamentem, már vidáman beszélgettek. Anyám kérdően rámnézett, én meg odasúgtam. — Majd becsomagolom. Elviszem... Azóta ismét velem van. Csutorás Annamária (kólája, amelyet Járdányi Pál és <Szervánszky Endre zeneszerzők ) közreműködésével adott ki, a (magyar hegedűsnevelés alapja (lett. A zeneiskolák hálózatának (kiterjesztésekor, — húsz évvel (ezelőtt —, Bartók és Kodály művein kívül, egyáltalán nem (létezett korszerű és magyar (hangvételű zenepedagógiai irodalom. Sándor Frigyes kezde- (ményezésére zeneszerzőink szí- Sne-java látott e hiányosságok (felszámolásához. Nemcsak az ifjúságnak szánt (művek megszületésén munkál- í kodott, figyelemmel kísérte (sorsukat is. Aligha akad olyan i zeneiskola az országban* ! amelynek ne lenne személyes kontaktusa Sándor FrigyesseL ! Az országos ifjúsági kamara- (zenefesztiváloknak — amelye- ! két. több mint tíz éve más-más (városokban rendeznek — fá- í radhatalan zsürielnöke, aki (szeretettel és sok-sok tapintat> tál, jó tanáccsal segíti a peda- | gógusokat. Tizenegy éve kamaraprofesz- ! szór a Zeneművészeti Főisko- j Ián. Tanítványainak kérésére* > 1962-ben elvállalta a főiskola (újonnan alakult kamarazene- 5 karának vezetését. A zenekar* > amely nagy sikert aratott Ju- ) goszláviában és Bécsben. las- Ssan kinőtt a főiskola szárnyai (alól, tagjai ma már vezető bu- (dapesti zenekarokban muzsikálnak. Továbbra is együtt ‘tartja őket azonban a muzsika (szeretete és a tudós vezetőjük I művészete. Sándor Frigyes í négyévtizedes pedagógiai és ; karmesteri munkásságát pedig i az Erkel-díj I. fokozatával ju- J talmazták. Brcuer .látta* Hideg ez a szoba. És sötét. Valahogy sötét, hiába süt künn a nap. A nagy, közös udvaron gyerekek játszanak, jókedvűek, vidámak, de ide nem jut semmi ebből a vidámságból. Hideg van itt, de lehet, hogy csak valami belső borzongástól. A környezet amolyan zolai. Mintha az ő regényéből lépett volna lii a fiú is, aki a kiságy szélen kuporog. Sápadt, vézna. Most kellene a harmadik osztályba járnia... Nem mindig a kiságyban van, néha kimegy az udvarra. Ilyenkor, ha idegenek látják, megdöbbennek. A helybeliek, a szomszédok sem szokták ugyan meg a látványt — nem lehet ezt soha megszokni —, de ők évek óta ismerik, tudják, és próbálnak biztatni mindenkit: tegyünk érte! (Különben úgy tűnik: ha tettek is érte, nem sokat tettek, azok sem, akiknek erre módjuk, lehetőségük lenne. Valamelyest kötelességük is.) Igen, tegyünk érte, mert így semmiképpen sem maradhat. Ez nyilvánvaló azok előtt is, akik először, azok előtt is, akik évek óta látják Olaszliszka egyik udvarán' a megkötözött gyereket. Mert meg szokták kötözni. Nem mindig, de általában igen. Erős zsineggel, hogy ne tudja eltépni. Rövid pórázra. — Könnyen nekiktámad, elzavarja őket. De nem mindegyiket. Van, akit szeret, azzal szívesen eljátszik. A kötél felé nyúlok, Sanyika rugdos, csapkod, de gyorsan abbahagyja. Tanácstalanul nézzük egymást. Mintha töprengene, jöjjön-e, ne jöjjön, végül marad. — Jó lenne, ha valahol meggyógyítanák. Sok idegesség van benne, biztosan meg tudnák gyógyítani! Amit lát, vagy hall, azt mind el tudja sorolni. De mi nem tudjuk, hová vigyük mór, kinek szóljunk — mondják az asszonyok. — Én megyek! Szervusz, Sanyika! Nyújtja ő is a kezét, leparo- lázunk. — Balkezes. Azért nyújtotta a bal kezét — mondja a nagyanyja. Biztatják még őt szép köszönésre, beszédre, de Sanyika egy „hagyjatok békén”- nel intéz el mindent. A konyhában megállunk egy kis beszélgetésre az asszonyokkal. — Vigyétek ki a széket a bácsinak! Ezt Sanyika mondja, majd feláll a kiságyban és néz. — Máskor is eljövök Sanyika. Jó? — Jó! — Szevasz! Áll egyenesen a kiságyban, majd néhány pillanat múlva elköszön: — Csókolom! Kinn süt a nap, szép idő van, A gyerekek játszanak, futká- roznak az udvaron. Priska Tibor olyan hangversenyről, amelyen szólistaként Bartók Béla működött közre. A 33 éves fiatal művész akkor már jelentős sikerekkel büszkélkedhetett. Sándor Frigyes hegedűművésznek készült. 1926—33 között a Lichtenbcrg Emil vezette legendás hírű Budapesti Énekés Zenekaregyesület hangversenymestere, s ekkor, Bach és Händel oratórikus alkotásainak magyarországi bemuta’tó- . in közreműködve, jegyezte el magát a régi muzsikával. Az előadóművész programjához szervesen hozzátartozik Sándor Frigyes zenepedagógiai programja. Több mint négy évtizede tanít, és fáradhatatlanul szervezi a széles körű magyar hangszeres oktatást, amelynek kiemelkedő alakja. Hegedűis„Kivételesen szép és komoly liangversennyel ajándékozta meg ismét nagyszámú törzsközönségét Sándor Frigyes kitűnő együttese, a Budapesti Női Kamarazenekar. A nálunk még eddig clőadatlan 338-as Kö- chel-számú Mozart C-dúr szimfóniát Sándor Frigyes a mozarti szimfónikus költészetnek mély és biztos megértésével olyan gazdagon és plasztikusan kidolgozott, minden részletében mélyre világító és egyúttal nagyvonalúságában magával ragadó előadásban ismertette meg, hogy a közönség első hallásra felfedezhette ennek a mesterműnek minden szépségét.” Nem kisebb kritikus, mint Tóth Aladár írta ezeket az elismerő sorokat 1938-ban, egy A rongybaba} ; •; x x-x-••• •x-x-x-x*x\-á Később is, amikor már halomszámra kaptuk a játékokat, akkor is megmaradt első számú kedvencemnek a rongybaba. Lassan én is nőttem, nagyobb lettem mint ő. Már elbírtam volna, de ő szegény akkor is, amíg csak játszottam vele, a port szántotta. így állt rá a kezem.
