Észak-Magyarország, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-01 / 124. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 Vasárnap, 1969. június 1 NEVELŐ AS ÚJ VÁROSBAN Szabart Szairsz’ónc a kazincbarcikai Központi Általános Iskola biológia-földrajz szakos tanára 1958 óta tanít az új Kazincbarcikán. Az új város első új iskolájával egyszerre kezdte meg munkáját a városban. ■Mielőtt találkoztunk, az iskola igazgatója azt mondta róla, hogy Szabariné egyike azoknak a nevelőknek, akik sohasem elégszenek meg önmaguk teljesítményével, munkájával és felkészültségével, hanem állandóan fejlesztik tudásukat. keresik a korszerű oktatás új módszereit, szívesen karolják fel a pedagógiai kezdeményezéseket, általában élen járnak a korszerű, oktatónevelő munkában. Szabariné az audio-vizuális oktatásnak is lelkes híve, és munkájában rendszeresen használja az iskola-televízió adásait. — Kiskőrös mellett születtem, 1944-ben szereztem tanítói oklevelet — mondja magáról. — Szerettem volna polgári iskolai tanár lenni, de közbejött a háború, nem tanulhattam tovább. 1949 óta tanítok. Kálban, Tiszanán és Hevesen tanítottam, közben mint több- gyerekes anya elvégeztem a tanárképző főiskolát Egerben. 1^56-ban nyertem el újabb diplomámat, mint biológia— földrajz szakos tanár. Már a tanítóképzőben erre a két szakra vágytam. Kazincbarcika alapvetően új Szabarinénak, valójában mégis újat jelentett. — Amikor 1948-ban elmentünk innen, a mai Békeváros területére még csak azért jártunk ki a földekre, hogy bundásbogarat szedjünk társadalmi munkában. Amikor tíz év múlva visszatértünk, még akkor is csak három útca állt ebből a városrészből. Az a tíz esztendő, amit Kazincbarcikától távol, illetve az a tizenegy, amit itt töltöttem, a kis bányászfaluból szocialista iparvárossá növekedés időszaka volt. 1958 után, mikor visszajöttünk, még igen nagy volt Kazincbarcikán a fluktuáció, így az iskolában is nagy volt a hullám. utána egy másik órán újra hí kell adni az anyagot, mert * gyerekek olyan tömény isme- rethalmazt kapnak egy-egy adásnál, hogy csak látják a műsort, de nem tudják kiválasztani belőle a leglényegesebb, legfontosabb, legszükségesebb ismeretanyagot. A dolgozók iskolájának a vezetője. Szeret a felnőttekkel is foglalkozni, s aggódással szól arról a minőségi visszaesésről, Szabariné a biológiai szertárban. (Fotó: Szabados) I X Á „Bűn és bűnhődés filmváltozata Hol ven Kopernikusz sírja? A Szovjetunióban és sok más országban nagy sikert aratott a XIX. század egyik legnagyobb orosz írója, Fjodor Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényének filmváltozata. Most egy másik világhírű Dosztojevszkij-regény, a Bűn és bűnhődés megfilmesítésére kerül sor. Lev Kulidzsanov filmrendező a szóban forgó Dosztojevszkij- mű iránti régi érdeklődését a következőképpen magyarázta: „Én antifasiszta könyvnek tartom a ,Bűn és bűnhődést', s ezért olyan filmet szeretnék készíteni, amely a maga teljes ridegségében leleplezi az .Übermensch’ reakciós legendáját. Ez mindig időszerű probléma, különösen pedig most.” A forgatócsoportnak nagy nehézségeket okozott a mai Leningrádot olyannak bemutatni, mint amilyen 100 évvel ezelőtt Dosztojevszkij idejében volt. De ezeket a nehézségeket is sikerült leküzdeni. A nagy csillagász élete és munkája ismét a fokozódó érdeklődés középpontjába került, hiszen 1973-ban ünneplik 500. születésnapját. Sürgetően vetődik fel ismét a kérdés: hol pihen Kopernikusz? Jerzy Síkorszky, az Olsztyn munkatársa már eljutott addig a megállapításig, hogy a from- borki kanonokokat (és Kopernikusz is közéjük tartozott) a katedrálisban, a gondozásukra bízott oltár alá temették. A sírok azonban névtelenek voltak. Fennmaradt dokumentumok alapján Sikorsky megállapította, melyik oltárt bízták Ko- pernikuszra, ezzel azonban rajta kívül még más nyolc kanonok is foglalkozott, és nem állnak rendelkezésre adatok arra vonatkozóan, hogy valóban itt temették el Kopernikuszt. Nem kizárt az sem, hogy a hitleristák szétrombolták sírját, erre azonban nem- mutatnak nyomok. Így tehát eddig nem sikerült. a Kopernikusz-sír rejtélyének megoldása. M. L J4AI BÁCSI Jani bácsit egy nyugdíjasbúcsúztatón ismertem meg. Ö vonult nyugalomba, őt búcsúztatták. Gyönyörű virágcsokrot kapott, meg más ajándékokat is. Volt, aki siratta, volt. aki viccelte, hogy öregkorára búvik a felesége szoknyája mellé. Ahogy az már egy ilyen nyugdíjas-búcsúztatón lenni szokott. Legszebb volt a hivatalos rész. Szavamra, akár egy nekrológnak is beillett volna. Jani bácsi egyik főnöke olvasta fel papírról. Ez még az Öreget is meghatotta. Láttuk, két könnycseppet dörzsöl szét gyorsan a szeme sarkában. Az élettörténetté kerekedő felolvasásból tudtam meg, hogy Jani bácsi kerek 44 esztendőt töltött el ugyanazon a munkahelyen, s ez alatt az idő alatt egyetlen óra igazolt, vagy igazolatlan hiányzása sem volt. Még csak betegszabadságra sem ment soha. Arra gondoltam akkor, hogy ilyen is csak egy ekkora gyárban történhet meg, mint a miénk. S büszkeséget éreztem magamban, hogy néhány éve még én is ött dolgoztam. Aztán sorra gratuláltunk az öregnek. megittuk konyakunkat, majd hozzáfogtunk a két láda sör elfogyasztásához. Mikor elbúcsúztam. Jani bácsi megveregette a vállam, s azt mondta, reméli, találkozni fogunk még. & Találkoztunk is, s nem is olyan sokára, s nem is akárhol. Egykori vállalatunk szakszervezeti üdülőjében a Balaton partján. Feleségemmel és fiunkkal napoztam a parton, amikor egyszerre megpillantottam az öreget. Kis tömzsi alakja alig látszott ki a vízből, hátrafésült, hófehér haja, mint egy jelző bolya, úgy világított. Egy alumíniumcsónakot tolt roppant igyekvéssel. A csónakban 10 év körüli gyerek ült, nyilván Jani bácsi unokája, s az iszapot kavarta az ügyetlenül kezelt evezőkkel. Mikor velünk egy vonalba értek, nagyot kiáltottam: — Hahó, Jani bácsi! Látja, már találkoztunk is ... Először nem ismert meg. Néhány pillanatig töprengve, komolyan nézett szemüvege mögül felém, aztán széles mosollyal integetni kezdett. — Szevasz! Itt vagyok az unokámmal, meg anyuval. Majd beszélgetünk. Jó fél óra elteltével láttam, hogy az unoka kigyalogol a vízből. Az öreg még maradt. A parttal egyvonalban, tőlünk mintegy 100—150 méterre haladt, az alig térdig érő vízben. Egyenesen arrafelé, ahol — mi már tudtuk — még sekélyebb a víz és szinte bizonyosnak látszott, hogy megfeneklik a csónak. Kiáltani akartam, de észrevettem, hogy nem az öreg evez, hanem az egyre erősödő szél által mozgásba lendült tornyosodó hullámok vlszik-lökik a csónakot. Az öreg jóformán csak statisztált az evezőkkel. Mindaddig, amíg az iszapon meg nem feneklett a csónak. Akkor aztán az egyik evezőt behúzta, s a másikkal próbálta lelökni a makacs vízi járművet az iszap- padkáról. Nem tudta nyilván, hogy még legalább 100 méteren ugyanolyan sekély a víz. Először kuncogtam Jani bácsi erőlködésén. Aztán észrevettem, hogy az öreg egyre riadtabban tekint hol a part felé, hol a szemközti oldalra, ahonnan egyre erősebb és erősebb hullámok / közeledtek. Szinte megéreztem, hogy nem mer kiszállni a csónakból fél. Néhány napja hasonló leimet érezhettem én is, ami kor evezőm nem ért le a fenékre. Nevetséges dolog, de aki nincs a vízhez szokva, nagyon megijedhet még ilyen csekélységtől is. S most már tudtam bizonyosan, hogy Jani bácsi is megijedt. Látszott minden mozdulatán, kétségbeesett erőlködésén. Azt sem hallotta, hogy Anyu már legalább tizedszer kiabál a partról, igyekezzen már kifelé. Hamar odaértem hozzá. — Segíthetek? — kérdeztem, s húzni, vonszolni kezdtem a csónakot a mélyebb víz felé, ahol zavartalanul úszhat. Az öreg hálásan nézett rám. — Ügy odafeneklett — zsörtölődött —, hogy meg se bírom mozdítani. Gondoltam, megcsó- nakáztatom az unokámat, de megunta. Én meg egészen ide keveredtem. Jó ám vigyázni ezzel a vízzel, mert már sok bajt csinált... © Nemrég ismét találkoztam Jani bácsival. Munka közben, a gyárban. Nem akartam hinni a szememnek. Ö meg csak nevetett. — Alighogy visszajöttem az üdülésről, már be is fogtak. Elment a főnök iskolára, helyette csinálom. Nem vagyok én még öreg! — tette hozzá huncut mosollyal. Arra gondoltam akkor, hogy most már aztán mi lesz? Még- egyszer elbúcsúztatjuk Jani bácsit? S hátha az üdülőben is összetalálkozunk még! Az üdülőben, ahol aztán egy hét leforgása alatt jól megismertem. Kedves és közvetlen, de köny- nyen méregbe guruló emberkének bizonyult, ahogy azt arcáról már korábban leolvastam. S mindenkinél jobban ultizott. Igaz, egyszer-kétszer őt is elkapták. Ilyenkor sört ivott bánatában. Én mindig azt vártam, mikor megy csónakázni ismét, hogy evezzek neki. De vesztünkre, azon a héten a Balatonnál szinte egyfolytában ítéletidő volt. ö talán még örült is neki. Nyikes Imre zás. Négy-öt esztendő telt így el. Aztán lassan megszűntek a baraktelepek, új lakásokba költöztek az ottlakók Is. Konszolidálódott a város. Az utóbbi tizenegy esztendőben százak és százak kerültek ki az általános iskolából. — Megható érzés találkozni azokkal a volt tanítványokkal, akikből már felnőtt lett, akik ma az új város dolgos polgárai. Gyakran találkozom velük, megállunk, elbeszélgetünk. Érdekes, hogy azoic, akik korábban ..rossz diákoknak” számítottak, akikkel tanulmányi előmenetelben, vagy magatartásban bajok voltak, hálásab- bak, szívesebben emlékeznek iskolai idejükre, s mintha jobban tisztelnék egykori tanárukat Beszélgetés közben előkerülnek a nevelői pálya emlékei. A kirándulások az Ibolyás-völgybe, ahol a tábor építőinek is a tanárnő főzött, a tapolcai kirándulások, ahol 150 gyermeknek kellett főzni, a különféle társadalmi munkák. Az iskola-televízióról esik szó. — Sok segítséget sok örömet ad az iskola-televízió. Különösen nagy a diákok öröme a földrajzi adásoknál. Olyan tájakra viszi el a gyerekeket, ahova sohasem juthatnának el. Szeretem az iskola-televízió adásait, szívesen használom fel munkámban, az sem baj, hogy ami a dolgozók iskolájában jelentkezik. Ugyanis a szocialista városban — minő ellentmondás! — a lakók 30 százalékának hiányzik a nyolc általános iskolai végzettsége, még analfabéta is akad, s a felnőtt oktatásban résztvevőle között viszont sok a fiatal, aki lemorzsolódott iskolaköteles korában, s munkahelyi behatásra, vagy egyéb okból most akarja pótolni a hiányzó végzettséget Míg az idősebbek lelkiismeretesen és szorgalmasan tanulnak, a fiatalok között kevés lelkesedés, kevés szorgalom tapasztalható, s nem is lehet velük olyan eredményes munkát végezni, mint az idősebbekkel. Amikor, mintegy búcsúkén* a szokásos kérdést feltettük — ha újra kezdené, milyen pályát választana? — Szabáriné így válaszolt: — Munkámat mindig elismerték. Sok jó tanácsot, sok segítséget, hasznos tapasztalatot kaptam, amit itt az iskolában igyekeztem hasznosítani. Aligha tudnék más lenni, mint pedagógus. Mindent szeretek tanítani, nemcsak a szaktárgyaimat Szabari Szaniszlénct május 30-án, pénteken a XVIII. pedagógusnap alkalmából, 20 esztendei nevelő munkásságának elismeréseként kiváló tanár kitüntetéssel tüntették ki. Tisztelettel köszöntjük ez alkalomból. Benedek Miklós MÁTÖ GYULA Mint a jegenyék Napjaimat építgetem, izmosodik férfi-hitem, a bizonytalant elhagyom; Napot ölelne a karom. A tétovaság-körmei kinőnek, — védelem kell — feláldozom magam: Fűnek, szerelemnek, kőnek, a rakoncátlan-homlokú kölyök meghalt bennem. avar közt kincset keresni nincs időm. füvek, szerelem, kövek, segítsetek, adjátok kölcsön a zöld-akaratot, hatalmatokat ölelő karok, énekembe kövek keménységét, ne csorbuljon éle. Adósságom egyszer visszaadom, napjaimmal mérem, — bennük lesz hatalom — hatalom, három-királyokénál is nagyobb, csak ti, füvek, szerelem, kövek, segítsetek, ember legyek, egyen es-geri n cű, mint a jegenyék... Van nálunk egy rossz beidegződés, miszerint a szem előtt levő,’ divatos szakmák, foglalkozások tulajdonosait méricsgéljük csalt Kérdésünk gyakran így hangzik: miért nem vállal még több munkát a pedagógus, a mérnök, az orvos, a művész, az agronómus? Miért elégszik meg a munkahelyi „egs”-sel a népművelő? Hiszen többet is végezhetne. Általánosság- aan valóban igaz. hogy nálunk mindenki vállalhatna valamivel többet, hiszen közismert: munkaintenzitásunk alaposan alatta marad a ayugati államokénak. A szem ílőtt levő foglalkozások in- ;enzitásával általánosságban lines baj. Inkább a sok százezerre rúgó „középfoglalko- :ások” birtokosainak „napi 5t vagy tíz akta” szemlélete, 5 a „kisemberek” „minden nindegy” magatartása az elgondolkoztató. Hogy hol és mikor alakul ci az „egs” magatartás- ’orma, ez szociológiai téma. ügy azonban bizonyos. Ahol gyengül, vagy teljesen megszűnik a politikai munka, ott i hétköznapi tevékenység el- ;zürkül, minden aktivitás „fi- :etési minimumra” csökken. Hert annyira törvényismerők azért vagyunk, hogy a fize- ésünkért így, vagy úgy meg- lolgozunk. De ezen felül? Csak ott és akkor, ahol nindig jelen van a politikai iktivitás és friss, szakmai :észenlét irányítja a munkát. E lernyedt közösségekben csak ez a diákfohász él: „egs” a mi is- :enünk...” Párkány László lésiben részfeladatot vállal. Vain némi jártasságom a könyvelésben, ezért izgatott a kérdés: vajon miképpen tudja feles energiáját kamatoztatni egy kontírozó könyvelő, akinek éveken át meghatározott,, szinte alig változó meny- nyiségű tételt kell könyvelnie. Ismerősöm azt mondta: őt ezért a munkáért fizetik, nagyobb kifutásra nincs lehetősége, de főleg kedve sincs hozzá. Vágyak? Tervek? — kérdeztem ismerősömet. Minek? Mire? — hangzott a válasz. Beszélgető partnerem alig 40 esztendős. Kihúzni a nyugdíjig. Ez a jelszava a környezetemben gyakran felbukkanó tisztség- viselőnek. Jegykezelő a MÄV- nál. Valami több? Tőle sem kaptam reményekre feljogosító választ. „Csak semmi beleavatko- zás. Elvégzem a munkám, aztán jó napot. A fajsúlyos ügyeket intézzék a fejesek, meg a lelkes emberek.” Szó szerint jegyeztem le egy bol- . ti eladó újsütetű filozófiáját. Kíváncsiságból megkérdeztem: milyen tanuló volt ifjú korában. „Nem szagattam az istrángot.” S hogy él? „Tűrhetően. Pénzem, ruhám, lakásom van. Fröccsre és horgászásra is telik. Mi kell még?” A gondolatmenetből kiviláglik: a gyakori szakmák. a sok tízezer embert számláló társaink népes gyülekezetéről van itt szó. Mert tulajdonképpen tipikus esetként, vagy megnyilatkozásként is felfoghatjuk az iméntielcet. H a tehetem, mindig kószálok egyet az egyetem nagy előadójában. Természetesen csak akkor, ha üres. Évekkel ezelőtt irkafirkákat gyűjtöttem a padokról; kedves diákos bohóságokat, az unalom melléktermékeit. Sok csacskaság mellett akkor lejegyeztem egy mondatot. Csak úgy, ötletszerűen, nem számolva azzal, hogy valaha hasznát vehetem. A mondat így szól: „Egy a mi istenünk ...” Vagyis az elégséges érdemjegy a diák álma. Az elégséges „elégséges” ahhoz, hogy ne kelljen utóvizsgára menni és ne kerüljön még egyszer kézbe a jegyzet. „ , , „ Tudjuk: ez a „fohász” gyakran felröppen. Kollokviumok, szigorlatok, de még az államvizsgák időszakában is. Nemrég egy érettségire készülő diák is azt mondta nekem: csak az „egs-et” kapjam meg... Ha a leckekönyvbe vagy bizonyítványba jobb jegy kerül (ez is egy titkos, de ki nem mondott óhajtás), a diák elégedett, néha öntelt lesz saját magával. Hogyan, hogyan se, az „egs”-szemlélet utat tört magának a nagybetűs életben is. Diákközegben még csak komolyan sem veszi az ember, legfeljebb a tanárok — tisztüknek megfelelően — korholták, s a jövőben is többre buzdítják a fiatalokat. A felnőttek társadalmában már elgondolkoztató az a minimumszemlélet. Diósgyőrben dolgozik az egyik könyvelő ismerősöm. Kontírozó, tehát a könyve„Egs66 (elégséges) a mi istenünk...
