Észak-Magyarország, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-02 / 51. szám

ESZAK-MAGYARORSZÄG Bizakodással, önáltatás nélkül... — Néhány szó a műveltségünkről Támogatás és járulék Rokonszenves, tiszta és mély gondolkodásra törekvő fiatalok egy csoportja arra kért, mon­danám meg, milyennek találom — „úgy általában” — művé­szeti műveltségünk, esztétikai kultúránk jelenlegi helyzetét. Ha másoktól kapom a kér­dést, kitérek megválaszolása elől, s arra biztatom a kérde­zőket, hogy forduljanak a téma — önjelölt vagy kinevezett — „hivatalos” szakértőihez, — van belőlük több mint elegendő... Ám, minthogy ilyen fiatalok kértek, és csupán személyes véleményemet: az idősebb em­ber, az „egyszerű, állampolgár” véleményét tudakolták, — nem tehettem meg, hogy ne álljak kötélnek. ' Elmondtam nekik, hogy művészeti műveltségünk, esztétikai kultúránk jelenlegi helyzetét önáltatás nélküli re­alitással szemlélem, jövőjében pedig bizakodom. A kérdezett témakör — ügy vélem — másokat is érdekel. Közérdekű, ha úgy tetszik. Ezért nyilvánosságra bocsá­tom nézeteimet, melyek erede­tileg csupán szűk körben s élő­szóban hangzottak el. Milyen is hát a mi művészeti műveltségűnk, esztétikai kul­túránk „úgy általában”? Ha a szép és megszépítő il­lúzióktól megszabadulva te- )• intjük helyzetét, azt mond­hatnánk mindenekelőtt: szűk körű. Hiszen még mindig jóval ke­vesebbekre terjed ki, mint ahány emberre már kiterjed­hetne ... A szűkmarkúan mért tantervi keretek és óraszámok arról tanúskodnak, hogy az ál­talános jellegű közoktatásnak és köznevelésnek meglehetősen háttérbe szorított része a mű­vészeti, az esztétikai nevelés, kiváltképpen képzőművészeti es zenei vonatkozásban... De az irodalommal sincs minden rendben. Az írószövetség kez­deményezésére azért indult el nemrégiben az „Olvasó népért” mozgalom, mért az önáltatás nélküli realitással elvégzett számvetés kiderítette: ellentét­ben a büszkén hangoztatott ré­gebbi ünnepélyes kijelentéssel, még messze vagyunk attól, hogy valóban „olvasó népnek”, a szó teljes értelmében „könyv­olvasó nemzetnek” nevezhes­sük magunkat. Bár — ehhez vagyunk útban!... Nemcsak tanyasiak és falu­siak körében, de a társadalom valamennyi osztályából és ré­tegéből, pl. a városi értelmisé­giek között is, igen nagy azok­nak a száma, akiknek semmi kapcsolata sincs, vagy csak na­gyon alkalmi a kapcsolata a művészetekkel. (Az az értelmi­ségi, ki szabad idejében is csu­pán a „szakmával” foglalkozik, de a művészeteket lenézi, „nem jut . rá ideje”, hi­szen semmiféle közvetlen er­kölcsi és anyagi „hasznot” nem meríthet belőle — mint véli —, egy cseppel sem jobb típus, mint a kocsmázó és kártyázó segédmunkás, vagy a „házibu­lizó” fiatal...) Az is eléggé ál­talános és szomorú tapasztalati tény, hogy igen sok állampol­gár még azt a csupán nagyon alkalmi kapcsolatot sem a leg­jobb művészeti alkotásokkal építgeti önmaga és a művészet között... Művészeti műveltségünk, esz­tétikai kultúránk szűkkörűsé­gét jelzi annak meglehetősen j cl legzetes „irodaiomcentrikus- sága”, sőt, újabban már szinte kizárólagossá válni kezdő „íe- levizió-centrikussága” is.'.. igazi művészetnél könnyebben és gyorsabban „szórakoztat”. Nagy tömegek, széles közön­ségrétegek körében a nem- giccsek közül is főként csupán az olyan művészeti alkotások a kizárólagosak, amelyek a szó felszíni értelmében szórakoz­tatnak”. Kevesen, s nagyon lassú ütemben jutnak el arra a szintre, amelyen már az át­élés, a szellemi erőfeszítés, az önmagunkkal történő őszinte — és gyakran megrendítő — szembenézés jelenti az időt- fáradságot megérő” nemes szórakozást!... Ma még túlsá­gosan na.gy a szakadék a bár közérthető, de nemes művészet és a magát művészetnek álcá­zó „szórakoztató ipar” liözött, — az előbbi kárára... Elismerve a televízió kétség­telenül . nagy, semmi mással nem helyettesíthető pozitív szerepét és lélektani hatékony­ságát, a politikai, világnézeti, tudományos és művészeti is­meretek terjesztésében, közve­títésében olyan emberekhez, kikhez más módokon mind­ezekből jóformán alig jutna el mégsem tekinthetjük egészsé­ges társadalmi ellenségnek, hogy mindinkább növekszik azoknak a száma, akik a televí­zión kívül minden más művé­szeti élményforrástól elzárkóz­nak, szinte következetesen, sőt — „büszkén”!... Ez a szűk körű és alacsony szintű esztétikai közműveltség felületes is persze! Idézzünk csak fel mindnyá­junk tapasztalatából néhány ismert és jellegzetes embertí­pust: a teljesen közönyöst min­den művészet iránt, aki azért ilyen, mert műveletlen és nem is akar művelődni, vagy mert „szakbarbár”!... A sznobot, aki, hogy önmaga „rangját” biztosítsa, olyan környezetet teremt magának —- nem egy­szer tetemes anyagi áldozato­kat sem sajnálva rá —, amely környezetben a művészeteknek is hely jut, „dekoratív” hely. Van például könyvtára a sznob­nak, de — nem olvas. Leg­alábbis az „olvasás művészeté­nek” (!) szintjén nem; fő: a könyvek nagy száma, a dísz­kötés, a „jól mutató” sorozat­kiadások. Vagy: lemezgyűjte­ménye van a sznobnak, esetleg jól és gondosan válogatja is össze darabjait, de nem érzi, nem éli át a zenét; a lemez- gyűjtemény csupán arra jó neki, lrogy büszkélkedjék vele látogatói előtt, hogy önmagát bómultassa... Vagy nézzük a tudálékost, a „jól értesültet’, aki azt hiszi, hogy ért egyik vagy másik művészethez, hol­ott annak „leikéről” sejtelme sincs; amit „tud”, az csupán néhány adat, s nem is a leg­fontosabb. mert csak életraj­zi és művészeti közéleti „in­timitásokat”, pletykákat gyűj­töget és kvártélyoz emlékeze­tébe! ... Egyfajta maradiságra vall továbbá, hogy sokunk szem­határa véget ér a „magyar glóbusz”-szál, hogy provinici- clisak vagyunk, „úgy általá­ban”!... nn S végül ennek az ellenke­zőjéről is beszélhetnék: a ma- radiságával ugyanegy tőről, a kispolgáriságból sarjad mű­vészeti közműveltségünk egy részének az igazi korszerűség helyett jelentkező vulgárisán divatos „modernkedése”... Arra gondolok — ezeknek száma sem kevés —, akik eleve és „elvileg” többre be­csülnek a művészetben min­dent, ami szokatlan, meghök­kentő bizonytalan és érthetet­len ... s ami „nyugatian” kül­földi!... S mégis: bizakodom eszté­tikai kultúránk jövőjében, cikkemet csakis a „lesz még egyszer ünnep a világon!” ér­zésével tudom zárni. Miért? Mindenekelőtt azért, mert alkatilag is optimista vagyok, világnézetemnél fogva pedig reális életszemléletű, s tudom, hogy a valóság lényege végső soron mégis és témánkban is: az alacsonyabbrendűtől a ma- magasabbrendű felé haladás, vagyis: a fejlődés... De bizakodó vagyok azért is, mert mindaz a nyugtala­nító tünet-sorozat, melyről írásom előző részei szóltak, csak a már eddig elért ered­ményeink színjén ötlik sze­münkbe; azt a biztos és ígé­retes alapot jelzi, amelyről már —- elégedetlenek is lene­tünk!... Végül azért vagyok bizako­dó, mert hiszek abban, nogy az igazi művészet hódító ere­je és társadalmi hatása utat tői magának a felsorolt nem- megoldhatatlan ellentmondá­sok mögül, s mind több em­bert győz meg nélkülözhetet­lenségéről. Arról, hogy az az ember, aki állandó eleven kapcsolatot teremt az igazi művészet és önmaga között: legegyszerűbb „hétköznapi” munkáját is ügyesebben és színvonalasabban, mert gaz­dagabb lélekkel, csiszoltabb ízléssel, fejlettebb világkép­pel és megacélozottabb világ­nézettel végezheti!... Fognak még aí emberek nálunk nemcsak televíziót nézni, de olvasni, élő zenét hallgatni, képtárakat és ’.ár­iatokat látogatni, moziba és színházba járni is! Máris így tesznek, s- mind­egyre többen!... E gyes színházi előadások­nál egy-két forinttal többe kerül a belépő­jegy. Több néző érdeklődött már, mi indokolja ezt a vál­tozó belépődíj-rendszert, mire fordítják az ily módon nyert összegeket. Köztudott dolog, hogy Magyarországon a szín­ház ráfizetéses, és minden megváltott színházi jegyhez az állam még nagyon jelentős összeggel járul hozzá. Mintegy tíz nappal ezelőtt röviden ír­tunk róla, hogy az az aggo­dalom, amely a színházak tá­mogatását az új gazdaságirá­nyítási rendszer bevezetésétől féltette, túlzottnak, sőt felesle­gesnek bizonyult, mert éppen 1968-ban, az új gazdasági me­chanizmus első évében jelen­tékenyen megemelkedett azok­nak az előadásoknak a. száma, amelyen a színházak nem úgy­nevezett kommersz darabokat kínáltak a közönségnek, és or­szágos átlagban megnövekedett a nem kommersz darabok láto­gatottsága is. Ez a megemelke­dett látogatottság sem elégsé-. ges azonban ahhoz, hogy egy- egy színházi produkció teljes kiállítási költségeit fedezze, a színházak részére továbbra is i magas szubvenciót nyújt álla­munk, s ezen felül egyes dara­bokat külön támogat, mások után pedig bizonyos fokú járu­lékot kell fizetni. A kulturális alapból kerül­nek ki a támogatások és a kul­turális alaphoz folynak be a már emlegetett járulékok, az esetlegesen magasabb belépő­díjból adódó nyereségek. Nem kell talán külön azt sem hang­súlyozni, hogy az így befolyó nyereség csak egy nagyon kis töredékét képezi a támogatásra adott összegeknek, és semmi­képpen sem az a helyzet, hogy mondjuk a könnyed, szórakoz­tató darabok nézőivel fizettet­nék meg a tartalmasabb, de kevésbé kasszasikeres dara­boknak nyújtott támogatást. Az elmúlt naptári évben já­rulék címén országosan mint­egy 200 ezer forint folyt be és a támogatásra kiadott összeg körülbelül 3 millió volt, vagyis a befolyt járuléknak tizenöt­szöröse. A Magyar Népköztársaság kormányának művelő­déspolitikája megköve­teli, hogy mindazokat a művé­szeti megnyilvánulásokat, ame­lyek a szocialista tudatformá­lást magas művészi szinten se­gítik, amelyek gondolatokat ébresztő szórakozást nyújta­nak, s általában mind eszmei, tartalmi mondanivalójuknál, mind pedig kiemelkedő elő­adásmódjuknál fogva a leg­értékesebbek közé tartoznak, és művelődéspolitikánk szem­pontjából is leghasznosabbak, az erkölcsi támogatáson felül jelentékeny anyagi támogatás­ban is részesítsük. Ilyen támo­gatást kapnak a darabokon fe­lül az országos színházi ren­dezvények, a rendszeresen megrendezett évi színházi na­pok, egy kis hányad jut ebből különféle szerzői ösztöndíjak­ra, éppen az új magyar drá­mák születésének elősegítése végett esetleges szerzői előle­gekre, sőt nagyon elenyészően kis mértékben közönségszerve­zők megjutalmazására is. De mint említettük, jut a támoga­tásból konkrétan egyes értékes daraboknak is. Hogy szűkebb pátriánkban maradjunk, ka­pott ilyen támogatást a Mis­kolci Nemzeti Színházban be­mutatott Bemar da Alba háza és kapott a debreceni Csokonai Színház operatársulata is azért, hogy a miskolci operaigénye- ket mind jobban kielégíthesse. M űvelődéspolitikánkból fo­lyik az is, hogy olyan darabokat is közönség elé viszünk, amelyek nem szol­gálják közvetlenül, vagy sem­milyen formában kültürpoliti- kai céljainkat, egyszerűen be­mutatnak egy-egy külföldi drámai irányzatot, kísérletet, vagy többségben könnyedén szórakoztatnak. Hol színvona­lasabban, hol kevésbé-színvo­nalasan. Színházpolitikánk elég tág lehetőséget biztosít a színházaknak a darabválasz­tásban, és gyakorlatilag min­denféle színpadi művet be le­het mutatni, ami nem a mi társadalmi rendszerünkkel el­lenséges szemléletet hirdet. Azt azonban nem várhatja el senki a Magyar Népköztársa­ság kormányzatától, hogy a rendelkezésére álló kulturális alapból ilyen darabokat támo­gasson, s vannak ezen a kate­górián belül olyan darabok is, amelyeknél feltétlenül szüksé­gesnek mutatkozik egy nagyon szűk járulék kiszabása is, mert ----------\----------------------------------­h iszen nem közömbös, ftoS9 színházak a szubvenciót, 0^ á rendszeres állami támogat; milyen eszmeiségű daroW színpadra állítására fordítfi;. Ha az állami szubvenció se# ségével kultúrpolitikailag *5 vésbé hasznos, vagy éppen jesen haszontalan előadásod produkálnak, úgy a kiszabj járulék egy nagyon kis haftr dot jelentő, inkább csak cs., jellegű levonás, vagy vis^r fizettetés az arra a prod", cióra eső szubvenció-hányaj bői. Azt hisszük, minden ért® mes ember természetest! tartja, hogy az így befolyt o^ szeget — mint fentebb írtuk ' az értékesebb művek táffl0^ tására fordítják, mégha csak egy tizenötöd részét j. lentette is eddig a kifizetettv mogatásnak. , Járulékot igen alapos B1®? fontolás, a darabok cgV.. mérlegelése alapján szab ' Művelődésügyi Minisztér#! A habkönnyű, szórakozó produkció is lehet értékes, n. a műfaj szabja meg, ttá ami járulék-köteles, illetve az, ami művelődéspolitika' g hasznos vagy haszontalan. p, nem az egyedi mérlegeié®’ j. szigorú elbírálás. Azzal ■ egyet kell értenünk, ha pékfjj a miskolci színházban látott produkciók közül éPkjj az Isten veled, édes Pirost, című zenés játékot és a % Jancsi című operettet sora! a járulékkal terhelt előadd közé. E mlítettük, hogy a** gazdasági mechanic u első évében emelje“., az értékesebb előadások ma, azok felé fordult na£#i, mértékben a közönség érd ^ lődése is. Hisszük, hogy egészséges érdeklődés l9d”'2r és a további években csakjm! vekedni fog, és közönsé9\ megérti, hogy a járulék büntetés,, nem egy-egy á3úgf nak a megbélyegzése, Iia®. j; egy olyan, anyagi kihatás*1*.)) járó intézkedés, amely 3 'lú velődéspolitikánk szemP°n g ból hasznosabb, eszmeileg,, tékesebb színpadi műveké^ az állami támogatás szernp^l jából — a kommersz-pr®^ cióktól, az eszmeileg kev®> értékesektől megkülönbo® Benedek mhJ* Szerelmem. Elektra z —■ És ezért alacsony szintű is „úgy általában” a mi művé­szeti műveltségünk, a mi esz­tétikai kultúránk! Közismert á giccs félelmetes népszerűsége, közkedveltsége, térhódítása úgyszólván mind­egyik művészeti ágazatban ... Azért hódít a giccs, mert az Hogy nem nézem önáltatás- sal művészeti műveltségünket, azért veszem észre, hogy a maradiság sok vonását hordoz­za. A művészet közönségének számottevőbb része még azok közül kerül ki nálunk, akik minden szokatlantól, minden újszerűtől — hogy úgy mond­jam: eleve és „elvileg” — visz- szaborzadnak; akik a művé­szet közérthetőségét és való­sághűségét csupán nyersen és vulgárisán, a naturális „egye­zés” vagy „nem-egyezés” köze­gében tudják fölfogni: a való­ságból csupán a felszíni, a je­lenség-oldalt látják, s nem egy­szersmind a lényeget is, amely utat tör magának amabban ... Akik például annak idején a Rozsdatemető-t és a Húsz órá-t „ellenséges” műveknek hit­ték... Gyárfás Imre Vajon szabad-e a zsarnok­ság ellen olyan fanatikus el- vakultsággal küzdeni, hogy a harc győzelme újabb zsar­nokság melegágya legyen? Keresheti-e valaki az igazsá­got, az elnyomottak gazságát, úgy, hogy az igazság megta­lálása, újabb elnyomás hazug uralmának kezdetét jelentse? Vajon — József Attilával szólva — „forrást kutat s mm vért itat a szabadság s a sze­relem”, vagy a kiharcolt sza­badság rendjét, s derűs ural­mát szabad-e, az újabb zsar­nokság vérgőzös mámorának elborítania? Ezekre a kérdésekre keres és talál tragikus - feleletet Gyurkó László csodálatos szépséggel zengő sorokból álló drámájában: a Szerelmem, I Elektra-ba v A Sophokles-i 5 VARGA RUDOLF Fújj Ekkora szélben szorít, tágít négy fal, négy égtályam van. Ide zár be, innen ereszt el örömön) is, bánatom is, itt éget magas lángé forradalmam. itt rakom hitem tüzet éjjel, nappal. Itt elek, ekkora csöndben, viharban, földönfutó szél fúj a hegyek felől, fuldokol, verseimet táncoltatja, arcomat mint a pitypangot elfújja, mégis megmaradok egyben, játékaim nem hagynak el, fújj hát szél.' éleszd tüzem. Elektra-feldolgozáshoz legkö­zelebb állóan megszólaló mai dráma (vagy talán kétezer év óta mai, éppen ezért örökbe­csű) tragikus befejezésével határozott nemet mond a fa­natikus bosszúvágynak, a sza­badság vélt érdekében bizto­sítandó jogtiprásnak, az újabb elnyomásnak. Elektra apjá­nak, Agamemnonnak, meg­gyilkolásáért éppen úgy bosz- szúért liheg, mint anyja sze­retőjének, a gyilkos Aigistos- nak, zsarnok uralma ellen. Éppen ezért szeretne minden­kit elpusztítani, akit zsarnok­ságot kiszolgáló gyáva hazug­nak tart. így rohan saját vesz­tébe. Megszabadítója, az Aigistost megölő Orestes, öli meg vé­gül őt is, hogy ne változtat­hassa a felszabadulást újabb véres zsarnokság kezdetévé — ahogy szeretné. Vagyis Gyurkó László nem csatlako­zik azokhoz, akii: mindenfaj­ta hatalommal szemben áll­nak. Csupán a zsarnoki hata­lommal áll szemben, legyen az egyszerű elnyomás, vagy az elnyomással szembeállított újabb elnyomás. A rend min­denki üdvét szolgáló rend fel­tétlen híve, ahogy ezt Orestes képviseli. A tragédia éppen az, hogy helyes arányokat megtartó ' rend biztosítása ér­dekében Elektrának meg kell halnia. A zsarnokságba fulladó sze­mélyi kultusznak és az ellene helytelenül küzdő ^fanatizmus­nak csődjét is ábrázolja ez a színmű. Ezt mutatta be meg- rázóan, lélekbemarkolóan a miskolci Felolvasó Színpad legutóbbi előadásán. Gonda György rendezését és Orestes szerepében — e3f ránt a hatásvadászattól tes, lényegre tapintó o® $ érzékeltetés jellemezte, i vált az egész előadás és tes szerepe is elhitető e®»fl a maga egyszerűségében3 jj rázóan. Tökéletes elleni Aj adta mindennek Dobos Elektra szerepében. A szertelenségében, szinte dóan saját igazságát örök ellenzéki, lenyüß® vibrált Dobos Ildikó sikolyában, hisztérikus mozgásában, átélt dithirambjában. Király® pí méltóságteljes magatartás ^ rosult a csak szerelméé®1# iongó nőiességgel Kovács * ria KlytaimnéstrájábaP- Jf zsarnokságtól megféleúyA pillanatnyi előnyökért ző, örökké óvatost ál* p elénk szépen LőrinczU .m- Elektra húgának ala,}i)i>< ban. Méltóan csatlakozol1^ zajuk a kórust képvisel” J ló Ferenc, a helyzetek ságait, árnyalt hangból'®! sai levonó kijelentéseidéi’ jól megrendezett és ell3 ^ előadás egyetlen melléig nak kell tekintenünk Pgftf János Aigistosát. Könny® y hatni akaró hangvétele ® f jobban emlékeztetett _eR fi véházi vendég hol kiss® ijí vágó, hol üzletkötőién ^ dozó hangjára, mint a j; nokság princípiumát tcsítő szörnyetegre, Gergely és GyarmathV _'](1í epizód-alakítása jól alk° i kodott valóban művész1, niényt jelentő előadásn”^/ bemutatót Németh * ti magvas előadása v”*"’

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom