Észak-Magyarország, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-07 / 262. szám
Csütörtök, 1968. november 7. eszakmagyakország ÍJ __ _ XJ . gj Isiiig ß fßiSksirMMill John Reed: Á Néva-parton állok. A sokszor megénekelt folyam szelíden és széles hátán szénnel, iával megrakott uszályokat cipelve hömpölyög. Szárnyas- hajó tűnik fel, gyorsan suhan. Utasai nagyobb részben külföldiek, kíváncsian pillantanak hátuk mögé, a hosszú, elnyúlt testű Téli Palotára. Pár perce jártunk ott. Millió és millió látogató után, s előtt önkéntelenül is néma tisztelettel lépkedtünk a nagy csarnokokban, a kék-, az aranyszobákban, az Ermitázs- ban. Minden az emberi kéz erejét sugározza, cárok, bojárok végtelen pazarlására, gazdagságára, az évezredes nyűgöket ledobó, nagy forradalmi viharra emlékeztet. — örülök, hogy végre eredetiben láthattam. — Honfitársaink beszélnek, vitáznak Leonardo da Vinci, Michelangelo örökbecsű műveiről. — így összegyűjtve mégnem láttam Picassót. Franciák. Láttam őket, s hallottam dallamos beszédüket az Ermitázsban. A Néva-part kicsit nemzetközi találkozóhely is. Pergő beszédű olaszok, japánok, spanyolok, fényképezőgépekkel felszerelt németek, finnek, s többnyire fiatalok sétálnak, nevetgélnek. — Bumm! Ágyúlövés dörren, és rezeg végig a parton, a leningrádi házak között. Agyúlövés most, 1968-ban? — Hallottad? — kérdezem. — Igen — hangzik a válasz. — Csak nem az Auróra? — Auróra? Miért? — Láttad. Tegnap te is ott voltál. Javítják, tatarozzák és ... A ma pillanatait éljük. A "múlt itt van a hátunk mögött. Még szemlélgettem a kovácsolt vaskaput is, amelyen ötvenegy éve... És a folyó is itt hömpölyög a lábunk alatt, hullámai nyaldossák a partot és nem messze az öreg Aurórát. A rávezető hídon matróz áll őrt, úgy, mint... Behúnyom a szemem. — Bumm! A forradalom előestéjén Megint hallom a dörrenést. Igen, ez az Auróra ágyúja. Jel a támadásra. — Hurráá! Érdekes, magyar nyelven hallom a munkások és vöröskatonák diadalmas rohamát. Géppuska kelepei, golyók süvítenek, csikorogva tárul fel a Palota kovácsolt kapuja. Rohanó forradalmárok csizmái dübörögnek a kövezeten. Megborzongom. Hűvöst érzek. A közelben tűz lobog. Katonák melegszenek. Valaki rámszól: — Te magyar vagy? — Igen. Te is? — Mit gondolsz, egyszer otthon. nálunk is így lesz? így kell lennie! Nem igaz? Felpillantok. A Szmolnij előtt állunk. Az ablakokban fények villognak. Valaki ránk szól: — Pszt! Csendesen! Lenin dolgozik. A tűz ropog. Kulacsot nyújtanak felém. Nyelem a folyadékot, Mintha végigcsorogna az arcomon. Felnyitom a szemem. Hűs szellő cikázik a Néva medrén felfelé. Különös vágy kezd bennem ébredezni. Látni, beszélni emberekkel. Azokkal, akik ott voltak az Aurórán, amikor eldördült a lövés. Beszélni emberekkel, akik itt voltak a Palota ostrománál, ott őrködtek a Szmolnijban. Másnap talán sokkal találkoztam, vagy találkozhattam. De ez a találkozás megrázott. — Aki Leningrádban járt és bem látta a hősök temetőjét, az nem ismeri és nem látta Leningrádot. É szavakkal fogadott benA világtakarékossági nap alkalmából az Országos Takarékpénztár Borsod megyei igazgatósága műsoros takarékossági estet rendezett Sárospatakon, a tanítóképző intézet dísztermében. Károly István,' az intézet igazgatója ismertette a takarékosság intézményes megvalósításának történetét, rámutatva az európai előzmények után annak hazai vonatkozásaira, az iskolai takarékossági mozgalom első próbálkozásaira és mai nagyszerű eredményeire. Különösen nagy jelentőséget tulajdonított a takarékosság gondolatának a pedagógiában. ezért is rendezték meg az idei megemlékezést éppen a tanítóképző intézetben. A kitűnően megrendezett est második felében az intézet hallgatói a takarékosság ügyének szolgálatába állították jól sikerült, irodalmi műsorukat, majd az OTP helyi fiókja igen tanulságos vetélkedőt rendezett az ifjúság körében. Ezen az irodalmi, történelmi, különféle tudományos és technikai kérdéseken kívül az egyes takarékossági ügyletekben való jártasságukról is bizonyságot tettek a vetélkedő részvevői. A végső értékelés szerint az első helyen Viszókai Ágnes, a másodikon Kiss László, a harmadikon pedig Tudja Béla hallgató végzett. Az értékes Töredékes beszámoló a rigai fronton tett látogatásról, közvetlenül a szocialista forradalom előtt. 1. LJton a front felé A balti vasútállomás főnöke külön elsőosztályú fülkét tartott fenn nekünk, az „Amerikai missziónak”, ahogy bennünket nevezett. Egy óhitű pap, aki önkéntes egyházi teendők ellátására ment a lövészárkokhoz, alázatosan kérte, hogy társaságunkban utazhassák. Nagy darab, egészséges ember volt, kedves mosolyé, hatalmas, vöröses szalui llal, legyűrhetetlen beszélőkedvvel. — Eto verno! — Így van! — mondta, s lehelletnyit sóhajtott. A forradalom meggyengítette az egyház hatalmát a tömegeken. Már későre járt, a lámpák homályosan és hunyorogva égtek, a vagonban hűvös lett. A pap dideregni kezdett. — Hát — mondta vacogva — túl hideg van ahhoz, hogy ébren maradjunk. És úgy, ahogy volt, lefeküdt, csak hosszú szoknyája födte be. és máris hortyo- gotl. Kora hajnalban ébredtünk, elmeredve és zsibbadtan. A nap áttünt a homályos ablakokon. Bejött egy kisfiú, teát árult, cukor helyett csokoládéval. Vonatunk már Észtországban döcögött. 2. Vojtinszkij, a fáradhatatlan A második emeleti nagyteremben lázas írógépkattogás, futárok és küldöttségek jövés-menése közepette működött a tizenkettedik hadosztály agyközpontja, az ISZ KOSZOL, ez a spontán keletkezett demokratikus szervezet, amelyet a katonák hoztak létre. Az egyik író- | asztal mögött zsidós arcú, jókötésű liatal hadnagy állt, kezével idegesen beletúrt ősz es hajába, miközben majd elborította az izgatott panaszáradat. A fron th ad asztál yoktól jött négy küldöttség — nagyrészt közkatonák, itt-ott néhány tiszt — rontott neki egyszerre; az egyik hadosztálynak már alig van csizmája — hatszáz párat ígértek, de csak hatvanat küldtek; egy másik küldöttség rongyokba burkolt szónoka azt panaszolta, hogy a tüzérségnek már kiosztották a téli bundákat, de a lovasság még mindig a nyári mundérban jár. id — Da, da — válaszolta a hadnagy bizonytalanul. — Szicsász, szicsász. Azonnal írok a népbiztosságnak. Egy kis asztalkán újság- és brosúrahalmaz tornyosul. Arrébb egy katona ül a törött széken és hangosan olvassa fel, mit ír az Izvesztyija — az összorosz Szovjetek Pé- tervári Végrehajtó Bizottságának hivatalos lapja az új kormány megalakulásáról. Amikor felsorolja a kadét minisztereket, a hallgatók nevetésbe, gúnyos kacagásba törnek ki. Az ablaknál Vojtinszkij, a tizenkettedik hadsereg helyettes politikai biztosa áll, katonai szabású kabátja állig begombolva. Kék szeme vastag szemüveg mögül villan elő, ő a híres szibériai száműzött, a Szmert- niki szerzője. — A munkám — mondja nekünk — az, hogy létrehozzuk azt a katonai gépezetet, amellyel visszafoglaljuk Rigát. Pedig a körülmények borzalmasak. A hadsereg mindenben szűkölködik — nincs élelem, ruha, lábbeli, lőszer. Az utak rettenetesek, és már két hete állandóan esik. A trénlovak halálra fáradtak, ki vannak éhezve és 1- 'feljebb csak annyi kenyeret tudnak cipelni .amennyi ahhoz. elég. hogy éhen ne haljunk. De a legkomolyabb hiányt röpiratokban és újságokban szénved jő'- .. Erre szükségünk van a harci szellem fenntartásához. A bizonytalan hangulat miatt sokan egyszerűen letették fegyverüket és hazamentek. *; Vojtinszkij már harminchat órája nem aludt, mégis valósággal sugárzott belőle a friss energia, amint búcsúzóul szalutált és leszaladt a lépcsőkön sáros kocsijához — negyven mérföldes útra kellett mennie, át a sártengeren. a közelgő vihar árnyékában, hogy eldöntsön egy vitát közkatonák és tisztek között; 3. Vendenben Künn esett, és az ezernyi csizma szót.nyomta az utcáit sarát a járdákon úgy, hogy járni is alig lehetett. A várost besötétítették az ellenséges repülök elől; csak a redőnyrésekből hatoltak ki fénypászták. a rolók tompa vörösben ragyogtak. A szűk utca olykor ■ egészen várattaSzicíliai nvár Mázsáról! Miklós munkája nul kanyarodott. A sötétben folyton vonuló katonákba ütköztünk, megannyi cigarettaparázsba. A közelben teherautó-oszlop haladt el, valami hadi szállítmány. Viharos dübörgéssel száguldott tova a komor feketeségben* miközben legyezőszerűen szétfröcskölte a sarat. Valaki éppen előttem gyújtott gyufát* és láttam, hogy egy katona fehér papírt ragaszt a falra. Kísérőnk az ISZKOSZOL-ból felkiáltott és odarohant, lei- kattintottá zseblámpáját. Ezt olvastuk: „Katona Elvtársak! A munkás- és katonaküldöttek vendem szovjetje szeptember 28-án, csütö’-'ö- kön négy órakor a parkban GYŰLÉST tart. . .” A kis szállóban a félig mohó. félig rettegő tulajdonos azt mondja, hogy nincsen szoba. — És az ott mi? — kérdezte barátunk, miközben az egyik ajtóra mutatott. — Az a parancsnok szobája — hangzott a kurta válasz. — Az ISZKOSZOL lefoglalja. Meg is kaptuk; A teát egy vén parasztasszony hozta be nekünk, vizenyős szemével ránk lesett; kezét dörzsölte és németül gagyogott. — Maguk külföldiek — mondta —, hála a magassá- gos istennek. Az itteniek nem akarnak fizetni. Félénk hajolt és rekedten suttogta: — Ö, bárcsak sietnének a németek* S a becsukott zsalugáterek mögött, ahogy lefeküdni készültünk, hallottuk a német tüzérség távoli dörrenéseit, amint egyre lövik a lesoványodott* rongyokba öltözött* éhező orosz katonák vonalait, akiket kínzott a kétely, a félelem, a bizonytalanság, akik ott rohadtak és haldokoltak az esőben, mert hitték* hogy így megmenthetik a forradalmat;. .4. Útban a frontról Amikor a pályaudvaron ül- ! dögélve vártuk a pétervári vonatot, kollégámnak, Wil- liamsnek az az ötlete támadt,- hogy . szétoszthatnánk felesleges cigarettáinkat. Le is telepedett egy kofferra, elővett egy nagy dobozt és nyájas hangokat hallatva, kínál gat- ni kezdett Több száz katona volt körülöttünk. De csak néhányan jöttek oda hozzá, bizonytalanul vettek maguknak. a többi a helyén maradt és Williams hamarosan egyedül ült egy folyvást táguló kör közepén. A katonák kis csoportokba verődtek* halkan beszélgettek. Hirtelen három önkéntes közeledett feléje, puskájukra tűzött szuronnyal, fenyegetően. — Maga kicsoda? — kérdezte a vezetőjük. — Miért osztogat cigarettát? Mi maga? Német kém? Vesztegetni akarja a forradalmi orosz hadsereget? A peron tömege pedig mögéjük tolult, lassan bekerítette Williamst, hangosan át- kozódtak — bármelyik pillanatban készek lettek volna szétszedni őt.:: Fordította: Raáb György John Reed (1SS7—1920) az amerikai munkásmozgalom harcosa, író, újságíró, a Tíz nap, amely megrengette a világot című könyv világhírű szerzője. Haditudósítóként volt szemtanúja a forradalmi eseményeknek. nünket középmagas, kissé szigorú arcú kísérőnőnk. Először a temető kicsiny múzeumába kalauzolt. Térképek, rajzok, fényképek, dokumentumok. És ki tudja, hányadszor ismerteti: — A hitleristák 1941. szeptember 8-án támadták meg Leningrádot... A kis múzeum sokat elárul a kegyetlen 900 nap eseményeiből. A körülzártságról, a lakosság élethalálharcáról. Hitler rémítően gonosz terveiről: lerombolni, elpusztítani, a íölddcl egyenlővé tenni Leningrádot, hogy soha, semmi ne emlékeztessen rá, hogy valaha innen indult az űj történelem. Leningrádnak három és fél millió lakosa volt. Csak hatszázezer embert találtak a felmentők. Az utcákban, a házakban temetetlen holtak. Aki élt, az is félember és többnyire sebesült volt. Nem volt ennivaló. Az emberek erőtlenek voltaic. Olykor már annyi erő sem volt bennük, hogy hozzátartozók holttestét kicipeljék az utcára. Kísérőnk, Tánya különös naplójára hívja fel a figyelmet. Kilenc kis papírdarabka fekszik egymás mellett. A noteszlapokon szálkás gyermek- írás. Kilenc lap, kilenc élet. A kicsi lány azt jegyezte fel rá, melyik hozzátartozója mikor halt meg. A kicsi lány életben maradt ugyan, de az éhezéstől, a rettegéstől úgy le volt gyengülve, hogy a legodaadóbb ápolás sem tudta megmenteni. És a gyermekirás vádol. Vádol és figyelmeztet. Mintha azt suttogná elhaló, cérnavékony gyermekhangon: „Mondd, van neked gyermeked? Szereted? Van hozzátartozód? Akkor vigyázz és őrködj, soha olyan pokol ne legyen az élete, mint az enyém és sok társamé volt. Vigyázz, vigyázzatok!” A temető nagy és hatalmas. Száz- és százezrek nyugszanak a föld alatt. Nincsenek fejiák, feliratok, csak rózsák, rózsaerdők és az olyan, mint az égő folyam, vérpatak lenne. A Péter-Pál erődben járunk. A katakombák, a sötét cs hideg cellák valaha forradalmárok százainak nyűtték az életét. S aki ide került, többnyire soha nem hagyta el élve az erődöt. Egy cellára külön felhívják a figyelmet. Valaha Gorkijt rejtette magába. Az erőd udvarán sokan gyülekeznek. A mellvéden ágyúk, katonák. Egyikük az óráját nézi, s pontosan déli 12 órakor int. — Tűz! — Bumm! Fülrepesztő dörrenés. A háború kegyetlen pillanataira emlékeztet. Emlékeztet és figyelmeztet. Mindennap pontosan déli 12 órakor. Emlékeztet az Auróra lövéseire, a forradalom nagy pillanatára, Leni ngrád harcára, a felszabadulásra. A Néva-parton állok. A széles folyón uszályok, szárnyas- hajók húznak mély barázdát. A hullámok a parthoz érnek, Lágy csobogással törnek meg a szilárd mellvéden. Műsoros est a takarékosságról díjakat az OTP ajándékaként Molnár Zsigmond, a sárospataki fiókintézet vezetője adta át a győzteseknek. <h. j.)
