Észak-Magyarország, 1967. július (23. évfolyam, 154-178. szám)
1967-07-28 / 176. szám
4 ESZAKMAGTARORSZÁG Péntek, 1967. július 2*VINCZE OSZKÁR Emlékkönyvemből a no. évforduló CL f\j plcn menetszázadofc Ht Clou bokrétás, rumos mámorában mi, gyerekek azor törtük zavaros kis kobakunkat, miképpen lehetne a „hal Jó, negyven ember” zakatolva gördülő valhallájába besom- fordálva a frontra jutni, és hősökként hazatérni. E látogatások nyomán azonban valami sötét borzongásféle fészkelte el magát bennünk. Néhány hónap, s az otthoni nehéz sóhajok, a hadiözvegyek és a hadiasszonyok mormogása nyomán — amit főként a hajnali, tejért való sorakozás idején kaptunk egyre nagyobb dózisokban — a sebesültekben mindinkább a rokkant, szerencsétlen embert, a falu és város jövendő koldusát, a tehetetlen nyomorékot láttuk. Mindez kezdetben csak a tudat alatt bújkált bennünk, gyerekekben, de egyre lohadt a frontra-szökés kalandvágya. És amint e folyamat alábbhagyott, úgy zsendült ki bennem is egyre szívdobogtatóbb melegséggel betegesedé anyám, a szükebb család iránti felelősségérzetem, az otthoni, ízetlen, monoton szegénység elleni harcbaszállás kötelességtudata. A tanárok fiatalabb korosztályait a háború molochja már az első napokban magába szippantotta. Az otthon maradt öregek heti óraszáma könyörtelenül növekedett, és az idősebb, törődött emberek, bizony, igen nehezen viselték a nagyobb megterhelést. Ugyanakkor egyre több ember igyekezett a karpaszomány jogosultságának vélt előnyét megszerezni. Ezeknek korrepetitorra volt szükségük. Miután az öreg tanárok erejéből és idejéből már nem futotta, instruktorkodásra, eminens diákok töltötték be ezt a szerepet. Egyik pajtásom például özvegy anyját tartotta el ilyen instruktor- kodásból. E barátom példája mély nyomot szántott becsületérzé- Sembe. Elhatároztam. hogy szakítok korábbi laza iskolai magatartásommal. Pótolom a hézagokat, és mint jeles tanuló igyekszem kiérdemelni, hogy osztályfőnököm és az iskola igazgatójának bizalmát elnyerve, korrepetidóval magam is minél számottevőbben hozzájáruljak a család helyzetének, szüleim terheinek csökkentéséhez. Valami mérhetetlen melegség áramlott szét bennem, amikor arra gondoltam, hogy bz első félévben jeles bizonyítvánnyal és osztálytársaim közül néhány tanítványom kíséretében toppanok be édesanyám konyhájába, a hó végén pedig már első káresetemmel is csökkenthetem elnyomott sóhajainak számát, amit a megélhetés és a betegség növekvő gondja sajtolt ki mind gyakrabban mélységesen finom veretű emberi lényéből. A középiskola hás osztályában mint afféle kültelki vadóc, bikaborjú, ifjonti agresszióimat elsősorban a fo- ci-grundon, a Halickán és a verekedésben igyekeztem levezetni. Az iskolában nagyon sovány eredménnyel szerepelget- tem, és elsősorban tanáraim türelmének, előlegezett bizalmának köszönhettem, hogy nem buktam ki az osztály soraiból. Édesapámnak néhányszor meg is mondták: „reméljük, hogy kellő időben benő majd a fiú fejelágya”. Minthogy az éneken és a tornán kívül minden más tárgyban nagy hézagaim voltak, három év mulasztásait kemény munkával kellett pótolnom. Tudatlanságomat azonban nem volt ínyemre bevallani. Döntöttem. Az alsóbb osztályok tankönyveit valamilyen ürügygyei megszereztem. Beosztottam magamnak az anyagot. A hívságos világ, a grund, a Halicka, a Szinva-part hasonló vadócainak vizslató szeme elől elbújva, néhány hét szorgos tanulása után úgy éreztem, mindent sikerült pótolnom. és virtuskedvvel telítve vártam az év kezdetét, a negyedik osztály évadnyitóját. Tanáraim pedagógiai és em- teri nívóiát dicsérte: soha, egyetlen percig semmi gyanakvás, előítélet, ellenérzés nem Özd a legtöbb útikönyvben nem szerepel, környéke is lemaradt eddig a Bükk turistatérképeiről. Túraleírások szűkszavúan említik meg — rendszerint néhány soi'ban — szép hegyeinek látnivalóit. Az ózdi természetjárók most két hasznos társadalmi munkával tettek egy lépést előre, hogy bekapcsolják városuk gyönyörű környékét a természetjárók programjába. Salgótarjántól Ozdig a hegyeken át nyolcvan kilométeres turistajelzést festettek a salgótarjáni turisták segítségével. A két kohász szakosztály iránti hálából a természetbarátok elnevezték ezt a kék csíkkal jelzett utat „kohász-kéknek”. A nagy munka most fejeződött be azzal. hogy a jelzés az ózdi vasútállomásig ért. Alkotmány ünnepére térképet is adnak ki hozzá. A másik vállalkozás a partizánok emlékének szól. Piros Pránider bácsi háza Roskatag házban él az öreg házaspár. Havi 240 forint nyugdíjból él. Lehet ebből félretenni a ház és az egészség re- perálására? Mert az utóbbival is baj van. A két ember legalább olyan öreg és roskatag, mint a ház. Pránider bácsi egyáltalán nem hall már, asszonya pedig százszázalékosan munkaképtelen. — Mégsem volna ennyi gondunk, ha nincs itt a bánya — sóhajtozik a néniké. Győzködjük, hogy a házat már mindenképpen megtépázta az idő, a kőbánya legfeljebb egy kicsit „besegített” az időnek — robbantásaival. — Nem úgy van az, nem bizony — hajtogatja az idős asszony, és sorolni kezdi érveit: — Hiszen nemcsak a ml házunkat rongálták meg a robbantások. Nézzék csak a szomszéd kéményét. Be Is pereltük a bányát a szerencsi járásbíróságon. Sokan jöttek kivizsgálni a dolgot. De semmi. Eddig még semmi segítség. És nemcsak mi vagyunk így. Tessenek elmenni a községi tanácshoz. Ott ismerik mások panaszát is. Tárcái, községi tanács. Igen, a vezetők ismerik a panaszokat — Körülbelül tíz család Jelentette már néhány évvel ezelőtt, hogy a házak megsínylik a kőbánya robbantásait — mondja a vb-titkár. — Néhányszor az itteni Szőlészeti Kutató Intézetből is szóltak, hogy megrepednek az épület falai. A Bányaműszaki Felügyelőség megvizsgálta, hogy a nagykamrás robbantások, általában a robbantások mennyire rontják az épületek állagát. A felügyelőség azonban másfél évvel ezelőtt úgy foglalt állást, hogy nem bizonyítható a robbantások miatti rongálás. A panaszolt épületek ugyanis mind nagyon régiek, és már az is csoda, hogy eddig nem dőltek össze. Így a bánya nem kötelezhető kártérítésre. Ennek ellenére a kőbánya leállította a nagykamrás robbantásokat. Mi több: gépeket szerzett be, és már úgynevezett oszlopos fúrással omlasztja a követ. Mindez azonban sovány vigasz Pránider bácsiéknak, akik meg vannak győződve igazukról. Mi legyen az ilyen emberekkel, akiknek még a megélhetésre is kevés a pénzük, nemhogy a renoválásra? — Tulajdonképpen a panaszosok közül csak Pránider Károlyék Ilyen elesett emberek — állapították meg a tanácson. — Az ő házuk életveszélyes állapotban van, és a járási tanács elrendelte lebontását. A tarcali tanácsnak azonban nincs lakása. Legfeljebb őszig az iskolában tudnánk biztosítani számukra szükséglakást. De miből csináltassák meg házukat? Megtörténhet manapság, hogy egy beteg. idős házaspár teljesen magára maradjon és kétségbeesetten, elkeseredve, sőt nyomorogva éljen élete alkonyán? Hiszen annyit hallunk a társadalmi se- ©tségra«4 — Mi eddig csak annyit segítettünk rajtuk, hogy bevettük őket az ingyenes közgyógyszerellátásban részesülők közé — folytatja a vb-titkár. — Most azonban már hamarosan rendszeres, havi szociális segélyt is juttatunk nekik. Ennyit tehet tehát a tanács. Ez azonban még mindig kevés. Mi lesz. ha a négy gerendával aládúcolt ház egy napon rádöl a két öregre? — Ilyesmi nem történhet meg — Kozák Ernő, az észak-magyarországi kőbányák igazgatója mondja ezt. És még többet is mond: A bánya ugyan nem kötelezhető kártérítésre — így Pránider bácsiék házának rendbehozatalára sem —, mégis úgy érzik a kőbányászok, hogy valamit tenniük kell. Ha nem kötelességből, hát másként. Kicsit elkoptattuk már ezeket a szavakat: emberség, együttérzés. Ilyen esetben azonban mindig friss értelmet nyernek. — Nemrég az egyik dolgozónknak segítettünk a házépítésnél, társadalmi munkában —- jegyzi meg az igazgató. — Pránider bácsit ugyan nem is ismerjük, de neki is megtehetjük ezt. Szerencsére a hegy ad követ. És dolgozóink sok mindent megcsinálnak önzetlenül, ingyen, szabad idejükben. Különösen a szocialista brigádok. Beszélni fogok velük... Divatos szólásmondás manapság: ez van. És most, Pránider bácsiék esetében ezenkívül nincs mit írni. Legfel iebb csak ennyit: még roskatag házban él az öreg házaspár. A bányászok ígérete azonban nem maradhat konkrétum nélkül. Az ő szavuk szilárd, mint a kő, melyet kibontanak a tarcali hegyekből. Btuttkay Anna jelzéssel látták el azt az & vonalat, amelyen a Szőn)^ csoport partizánjai küzdött^ a második világháború bar Augusztus 6-ig, amikor ózdi járási KISZ-bizottság ' Ilangonyi-tónál megrendezi,', határmenti ifjúsági találkozó1' a '„partizánok útja” vörös je’i zése is elkészül. Mindkét W ristaút kedves lesz azoknak természetjáróknak, akik szf rétik megismerni az újdons? gokat, az új ösvényeket, a ív fedezésre váró és történett’1) légkörű hazai tájakat JÖL KERESHETNEK! Jelentkezzenek felvételre 16 életévüket betöltött férfiak, vagy nők SZÖVŐ-, vagy FONÓGÉPEN betanuló dolgozónak, vagy segédmunkásnak. Naponta meleg ebédet biztosítunk. IV., Üjpest, Erkel n. 30. Magyar Panni (ipar. A Gyár- és Gépszerelő Vállalat keres vidéki szerelési területeire (Diósgyőr, Pét, Almásfüzitő, Szeged, Pécs, Dunaújváros) csőszerelő, hegesztő, kovács, lakatos, ács, állványozó szakmunkásokat és segédmunkásokat Külszolgálatra vonatkozó összes juttatásokat biztosítjuk. Jelentkezés személyesen vagy írásban. Bp., VI., Paulay Ede u. 52., személyzeti osztály. Azonnali belépésre keresünk csőszerelő lakatost, géplakatost, villanyszerelőt, hőtechnikai vagy elektroműszerészt, hegesztőt és gyakorlattal rendelkező gyors- és gepírónőt. Jelentkezés a Hejőcsabai Cement- és Mészmű munkaügyi osztályán. A híres mezőkeresztesi parasztkórus, amely több hazai és nemzetközi versenyen nyert első díjat, sőt, aranykoszorúkat is, készül fennállása 110. évfordulójának megünneplésére. A kórusnak jelenleg 48 tagja van. és az Aranykalász Termelőszövetkezet védnöksége alatt, anyagi támogatását élvezve működik. A 110. évforduló megünneplésére augusztus 20-án, alkotmányunk születésnapján kerül sor. A szép jubileumra meghívták a haj- dúszováti. és a gönci parasztkórusokat is. A mezőkeresztes]' „nótás férfiak” Engi István karnagy vezetésével már hónapok óta próbálják a jubileumi műsort. Ennek legérdekesebb száma Karai József Betyármulató című népdalfeldolgozása, amelyet kimondottan a mezőkeresztesi parasztkórus számára írt Ezenkívül előadják Karai Barikád című. forradalmi dalokat feldolgozó ösz- szeállítúsát, a Katonakórust és egy finn dalt. A 110. évforduló alkalmával osztják ki a kórus tagjainak az 5, 10, 20. 30, 40 és 50 éves kórustagsági jelvényeket. Vannak azonban a kórusnak olyan tagjai is, akik már 60 éve énekelnek, de ilyen jelvényt még nem alapítottak. Négy öreg, Márkus László (60 éve tag), Fodor Lajos. Kovács Károly és Szabó Károly kap 50 éves kórustagsági jelvényt. Nagyon szép az, hogy a mezőkeresztesi Aranykalász Termelőszövetkezet vezetősége gondoskodik n régi kórustagok megbecsüléséről, munkájuk erkölcsi elismeréséről. De talán ezek. a fél évszázada éneklő öregek, megérdemelnének a ielvénynél nagyobb kitüntetést is. E■/ azonban nem a termelő- szövetkezet vezetőségén múlik. Büfék a határban ■ A nehéz aratási munkák idején a legtöbb földműves- szövetkezet azzal igyekszik segíteni az aratóknak, hogy úgynevezett mozgó büféket indít el a dűlöutakon. Az aratók e mozgó büfékben elsősorban hűsítő italokat vásárolhatnak, de szappant, cigarettát, édességeket és más „apró árucikkeket” is. A Mezőkövesd és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet mozgó büféi, például, az aratás idején, az átlagosnál naponta 15—20 százalékkal több hűsítő italt és más, apró árucikket adtak el a határban, de az igazsághoz tartozik, hogy még így se győzik kielégíteni az igényeket mint a cseppkő, koppanva rakódtak le. E képhez hamarosan a diósgyőri hadimunkások zárt csoportjai is hozzásorolódtak. A vasgyári hadimunkások 1915- ben még nem vitték ki lázadó gondolataikat az utcára. De akinek füle volt és hallani akart, az már „ráállt” a háború e „hullámhosszára”. Alig voltam 15 éves siheder, néhány pajtásom beszökött a Telegdi utcai Famunkás otthonba, ahol szabad idejükben elbiliárdozgattak. Én sohasem játszottam, csakhamar összebarátkoztam néhány megnyerő, fiatal és nem fiatal munkással, a mozgalom hőskorának e lelkes agitátoraival. Világosan emlékszem rá, Weísz Alfréd felsőrészkészítő — akit már a munkástestedzőből, a focipályáról is ismertem — kezembe nyomta Gorkijnak Az anya és Upton Sinclair Kutató Sámuel című könyvét. A két könyvet napok alatt befaltam. Egyik a cári világ tőkés korszakába, a másik az amerikai tőkés világba reflektörozott be. A két nagy író új utat mutatott számomra, és úgy éreztem, új csapásra léptem. matatott bennük. A meglepődés jele nélkül fogadták kitűnő feleleteimet. „Üj helyemért .egyetlen pillanatig sem kellett harcolnom’ a nap alatt. Elismertek. csatát nyertem. Egyik napról a másikra .mintadiák’ lettem, az iskola úgynevezett büszkesége, és ha a tanárok valamilyen .nagyfejű’ látogatása alkalmából brillírozni akartak eredményeikkel, pedagógiai .virtuozitásuk’ bi* zonyításában elsősorban rám építettek”. Közben Szerbia hegyei között és a galíciai csatatereken egyre vadabb ritmusban patakzott a vér. A felgyógyult sebesültekkel már másodszor töltötték fel a menetszázadokat. A kövesdi matyó asszonyok, a gömöri palóc menyecskék egyre görcsösebben szorongatták, ölelték magukhoz a háború végtelen hurkatöltőgépébe gyömöszölt embereiket. Fogyott a kenyér, vele a lelkesedés, és híztak, szaporábban ömlöttek a könnyek, asz- szonyok, anyák, feleségek, gyerekek könnyei. E filmkockák naponta a laktanyával szemben lévő lakásunk előtt peregtek le, és eszmélő kamasz tudatom mélyén, — Pontosan 12 évvel ezelőtt én is dolgoztam ennek a falunak a villamosításán. Néhány hónappal az áram bevezetése után, ugyancsak egy délelőtt, valamilyen utólagos szerelés miatt áramta- lanílottuk az; egész falut. Közben más, sürgősebb munkára hívtak. Ügy volt, hogy estére visszatérünk. Az esti visszatérésből nem lett semmi, sőt, úgy adódott, hogy csak negyednapra tértünk vissza a faluba. — Még most is restellem a dolgot, de csak akkor, negyednap vettük észre, hogy az egész falut villanyáram nélkül hagytuk. Rohantunk a tanácsházára, bocsánatot kérni. Szinte meglepődve fogadták a szabadkozást. — Nem történt semmi baj, elvtársak — nyugtatott a tanácselnök. — Még csak nem is szólt senki, hogy nem ég a villany. A boltos még örült is, mert végre eladta a raktárban büdösödő petróleumot. — Hát bezzeg, kérem, akkor, amikor még ... (p. s.) £ — Hej bezzeg, kérem, akt kor, amikor még ... Sok tör* ténetecske kezdődik így — ic kezdte saját történetét vil* ianyszerelő ismerősöm. — \ Én is amondó vagyok, hogy < változnak az idők, változnak \ az emberek, de mindenné] * jobban változnak az igények J — A napokban a vezetékei t javítottuk az egyik taktaközi \ faluban. Nem volt nagy hi- r ba, de ahhoz, hogy megja- r víthassuk, néhány percre \ áramtalanítani kellett a ve* zetéket. Vagy négy rövidebi: \ utca maradt áram nélkül. A i délelőtti órákban történt < Azt hittük, az égvilágon sen- t ki sem veszi észre az áram- ‘ kiesést. Alaposan tévedtünk c — Két perc sem telt bele, ‘ s valaki felfedezte, hogy mi c okoztuk a „bajt”. Mert baj, ‘ mégpedig nagy baj lett t c dologból. Rohammunkában ' szinte kapkodva dolgoztunk c s nem győztük a bocsánat- c kérést. Hej, de sok minden- ' ért szidtak bennünket az- c alatt a néhány perc alatt. Az ' egyik házban a rádióhallga- C tást, a másikban a délelőtti 1 tv-nézést zavartuk meg. Itt c a mosógép, olt a hűtöszek< Tény állt le. Változó fényigények Valami baj van a küszöbbel Z sírszalonnát akartam venni a napokban. A kirakatban lapos porcelántálcán magasan tornyozódott a szép, vastag, háromujjnyi zsiradék, és az- egymásra tett rétegekben egy-egy vékony hús-erecske törte meg a fehérséget. Micsoda finom tepertő lesz ebből — gondoltam —, s beléptem az üzletbe. Kértem két kilót. Az eladó unottan fordult hátra, leemelt egy szegről valami fehér lepedőt. Azt állította, hogy az éppen olyan zsírszalonna, mint amilyen a kirakatban van. Nem volt az még egy ujjnyi vastag sem, itl-olt át is lyukadt a soványságtól. Gusztustalan, alaktalan állati maradvány volt. Nem hittem a szememnek. Az eladó bizonygatta, hogy ugyanolyan, mint a kirakatbeli. Kimentem, s újra megnéztem a kirakatot. Több ujjnyi, vastag, gusztusos. Átléptem a küszöböt, bent ujjnyinál vékonyabb, olvadozó, alaktalan valami. Nem stimmel! Valami baj van a küszöbbel. A csemegebolt ajtajába ládát teltek ki. Celofán borító alatt, kárminvörös, gyönyörű paradicsomok, amelyek működésbe hozzák nyálmirigyeinket. Irány: be a boltba, kérek egy kilót. Egy ládából szedik, amelyben akkora zöld, sárga, halványpiros, kis szemecskék szégyenkeztek, mint az úgynevezett francia-drazsé golyócskái. Mondom, ez nem olyan, mint amilyen az utcán van, az ajtón kívül. De, ez ugyanaz, mondja az eladó. Kimegyek, megnézem, nagy, szép, piros. Átlépem a küszöböt. bent apró, halvány, kevésbé vonzó. •Nem szabad átlépni a küszöböt, mert valami baj van ezzel a küszöbbel. Csaknem hasonló módon jártam, amikor a kirakatban jószabású konfckciós zakót láttam, s a küszöbön túl ugyanaz a zakó gyűrött, esetlen, tartás nélküli ruhaipari termékké változott. Vagy a cipőbolt kirakatában látott jószabású, elegáns lábbelik a boltban megváltoztak, kiderült, hogy a kirakatban levő csak mintapéldány, a bolti már másfajta, meg drágább. M i hát a teendő? Szedjük fel mindenütt a küszöböket? Vagy legyen fordítv.a, és a kirakatban legyen silányabb áru, bent meg a jobb? Egyik se jó. A legkézenfekvőbbnek az látszik: ne ígérjünk .szebbet, jobbat, mint amilyet adni tudunk, még a kirakatban sem. S akkor nem lesz baj a küszöbbel. (bni) Az ózdi tér lueszei járók két vállalkozása
