Észak-Magyarország, 1966. június (22. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-05 / 132. szám

ESZAKMtAGYARORSKÄG

Vasárnap, T96Ä. fúnhrs S.

Kié a kultúr forradalom?

Gondolatok Marótl Andor frjíegeíéseinek o!va<«á»a közben

A Népszabadság május 21-számában Kulturális forradalom — kétféle értelmezésben címmel értékes fejtegetéseket olvashatunk Maróti Andor tollából. Maróti többek között regisztrálja azt a vitathatatlan tényt, amelyet sajnos sokszor szem elől tévesztenek művelődési munkások, meg a kultúra hivatalnokai, hogy „az új kultúrát nemcsak művészek, tudósok, feltalálók alkotják, hanem legalább annyira a művelődő és a műveltségnek nem egyszer alacsonyabb szintjén álló emberek is.”

Néhány gondolatot érdemes e tanulmányból kiragadni, illetve azokat tovább fűzni.

Megállapítja a cikk, hogy a tömegek a kulturális élet horizontján sokszor csak mint a kultúra befogadói jelentek meg, és a kulturális fejlődés látszólag a hivatásos _ kultúr- munkásoknak, a művelődés dolgozóinak, művészeknek, szakembereknek a tevékenységében összpontosul. Ez a szemlélet a kulturális forradalom leszűkítését jelenti, és látszólag figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy bármilyen mű csak fele az alkotásnak, és csak akkor képez értékes egészet, ha az valami módon rezonál az emberben, illetve az emberekben, aki, illetve akik ezt a művet, mint esztétikumot, vagy mint tudományos ismeretet stb. befogadják. Amikor a kulturális forradalom fogalmát leszűkítjük a kultúrát művelők foga-' lomkövére, figyelmen kívül marad az alkotás másik felének vizsgálata és nem mutatjuk, hogy a művelődés egyes ágazatai, új művészeti és tudományos jelenségeink milyen talajba hullanak, miként rezo- nálnak az embertömegekben. Nem tartható az a nézet, hogy az író ír, a színház valamit bemutat, a zenész muzsikál, a képzőművész fest, vagy szobrot farag, és nem figyel fel arra, hogy ki olvas, mit és hogyan olvas, ki és hogyan nézi és érti a színdarabot, vagy miként fogadja a zenei produktumot és a műalkotást.

Ennél a gondolatnál nem szükségtelen azt sem feljegyezni, hogy művelődési életünkben, művészeti és népművelést munkánkban jelentkeznek bizonyos aránytalanságok is, amelyek szintén azt támasztják alá, hogy kulturális forradalmunk eredményeinek felmérésekor több gondot fordítunk a mű első felére, mint a másodikra, azaz a fogadtatására, és írások, színházi és zenei produkciók születnek és élnek, terjednek, anéllítöen kielégítő hányadban a kultúra egyes ágazatainak gyümölcseit, akiknek szántuk azokat? Vajon egyes művészeti rendezvények nézőterét nem ugyanaz a közönség tölti-e meg mindenkor, és a nagy dolgozó tömegek nem hiányoznak-e onnan? Kultúrforradal- munk helyes értelmezése szempontjából értékes-e tehát olyan értelemben, ahogy a mű és az azt befogadó embertömeg egymásra talált. Az embertömegen ez alkalommal elsősorban azokat a dolgozó tömegeket kell értenünk, akiknek felemelkedéséért a kulturális forradalom folyik.

Utolsó gondolatként Brecht- nek egy megállapítását ragadjuk ki Maróti Andor cikkéből, amely szerint „nem az a kultúra demokratizálása, ha csakis a, népnek írunk, hanem az, ha a művészethez értők szűk köréből a. hozzáértők széles körét teremtjük meg’, azaz, úgy vívjuk a kultúrforradal- mat, hogy a legszélesebb tömegek tudásban, ismeretekben, az esztétikai élmények befogadásának készségében emelkedjenek arra a szintre, amelyen megértik és be tudják fogadni a legbonyolultabb kultúrát is. Addig azonban, amíg ide eljutunk, feltétlenül arra kell figyelemmel lennünk, hogy a nyújtott kulturális választék, az élvezetre nyújtott kullúrkincsek között ne legyen aránytalanság, és főleg úgy járjon e választék a nagy tömegek előtt, hogy a lehetőséghez mérten, mindenki részesülhessen belőle, egyes ágazatok ne legyenek kiválasztott, szűk csoportok privilégiumai, és a szocialista kultűr- forradalom zászlaja alatt ne a szocialista kultúrától idegen műveknek nyissunk fórumot, ne váljon egyik-másik rendezvényünk ilyen igények kielégítőjévé.

A kulturális forradalom nemcsak a művészeké, tudósoké, aktív kultúr- munkáseké, hanem elsősorban azoké az embereké, azoké a tömegeké, akik a művelődési lehetőségekkel élni akarnak, akik műveltségben felemelkedni kívánnak, és akiket fel kell emelnünk.' És e kulturális forradalomban a müvek, az ismeretek csak akkor lesznek igazán értékesek, ha azoknak hatása megteremtődik az emberekben, és úgy rezonál bennük, hogy szocialista tudatukat erősíti, a szocialista-realista tudomány és művészet értésére és élvezetére teszi alkui, hogy azoknak a nagy tömegekre gyakorolt hatását, illetve azok rezonálását elemző módon felmérnénk.

S

zorosan kapcsolódik ehhez a cikkből kiragadott másik gondolat, amely szerint „az egyén tudata a maga módján értelmezi és szűri a- kultúra anyagát: lényegét fel nem ismerve félreértheti, szándékosan másként magyarázhatja, ha az nem illik már kialakult szemléletéhez”. Ezt a gondolatot úgy is megfogalmazhatjuk, hogy nem elég csak ismereteket közölni, nem elég csak valamilyen művészeti produktumot közkincs- csé tenni, hanem mindenkor figyelemmel kell lennünk a kultúrkíncs befogadóinak, az embereknek tudatára, és előre fel kell mérnünk, számba kell vennünk, hogy egy-egy műalkotás, művészeti produktum (színelőadás, zenemű, festmény, művészeti összeállítás) milyen gondolatsort ébreszthet és indíthat el az emberben, aki a művel bensőséges kapcsolatba jut. Különösen figyelmet érdemel ez a gondolat azért, mert a művelődési életünkben sajnálatosan nagy helyet elfoglaló polgári jellegű kulturális produktumok fogadtatása és hatása a megfelelő szelektálni tudással még nem. rendelkező tömegekben könnyen kelthet nem egészen tiszta következtetéseket, és a gondolatébresztés nem jár esetleg mindenkor azzal a hatással, ami kulturális forradalmunk előbbre haladása szempontjából kívánatos lenne.

Csak örömmel üdvözölhetjük Maróti Andornak azt a megállapítását: a statisztikai adatokkal történő dokumentálás nem biztos, hogy mindig helytállóan jelzi kulturális forradalmunk előrehaladását, nem elég felsorolni, mert megtévesztő lehet, hogy hány kulturális rendezvényen hány látogató volt, hányán vásároltak és milyen összegben könyvet, stb., mert így a tényleges eredmények összemosódhatnak eredményes művelődésnek semmiképp sem nevezhető jelenségekkel. Elég, ha arra utalunk, hogy egy-egy művészeti ágazat térhódítását a nagy tömegek körében hajlamosak vagyunk ma is pusztán a látogatottsági számok alakulásán, illetve a jegyek eladásán keresztül mérni. Ha viszont a közönség összetételét vizsgáljuk, nem egyszer meghökkentő jelenségekkel találkozunk, s elöötlik a kérdés: vajon azok élvezik-e mindenkor, vagy legalább megközeBcncdek Miklós

FEHÉR ALAJOS:

Nem tudom- Nem tudom, hogy fogják a tollat Az uj hangú, modern költők, Hová tesznek pontot, vesszőt, Hogy új ize legyen a dalnak.

Nem tudhatom, mit mondanak Mások a. szeretett lánynak,

Ha egy kedves szóra vágynak, Mint friss vízre haldokló halak.

Nem tudhatom, hol teremnek a suttogva sikongó sorok, s hűs hazát hol találnak

lét-mámortól részeg ritmusok de bennem. is izzón égnek, s élnek a frissítő láznak.

LÁNYI SAROLTA:

Kíváncsiság

Hetven-nyolcvan év: mi az?

Semmi. Az idők végtelenében egy pillanatnál is kevesebb.

De milyen sok annak, aki tudja: mi mindent mulaszt a meg nem ért évek alatt, a végtelen időnek ama pillanatában, amelyet csak az unokája ér meg.

Sokáig élni maga nem kíván, de gyermekes már s nem ismer mértéket, tudni szeretné: mit rejt az a szép, az a bűvös szelence, í

mondjuk — a kétezerhatvanötödik év? >

• Hetvenöt óve, 1811. június ti-án >

szüleien í.ányi Sarolta József Attila-rlíj is költö és műfordító.

Könyv

a tiszaeszlárivérvádról

A MAI NEMZEDÉK keveset hallott a tiszaeszlári vérvádról, amely a XIX. századvég magyar politikai életének vitathatatlan szenzációja volt. Nemcsak azért, mert a per tárgyalása során megdőlt az a képtelen, ostoba vád, hogy a zsidók keresztények vérét használnák fel a húsvéti pász- ka készítéséhez, hanem azért is, mert ennek a pernek során csaptak össze a haladás és a reakció erői, és a küzdelemből a haladás került ki győztesen, Az eltűnt tiszaeszlári fiatal lány, Solymossy Eszter halálával kapcsolatban valamennyi bíróság megállapította, — a legfelsőbb Kúria is — hogy halálát nem a község

zsidói okozták, hogy a zsidó vallás egyenesen tiltja a vér felhasználását ételkészítésnél és, hogy a vád teljesen alaptalan. A felmentő ítélet azonban ezen túlmenően elmarasztalta azt a kiegyezés után tönkrement és züllött dzsentri-réteget, amely a kapitalizálódó Magyarországon talajt vesztett, és élhetetlenségét alu- csonyrendű bosszúval igyekezett „megkorrigálni”.

A per az antiszemiták vereségével végződött, a kreált vád, a koncepcionált per ösz- szeomlott, és ebben tetemes része volt a kiváló írónak, politikusnak, jogásznak: Eötvös Károlynak. ö vállalta a megvádolt Scharf-család védelTÉNAGY SÁNDOR:

A lány, ki buszra szállt

A lány, ki buszra szállt, hátra se nézett,

vitte magával délutánomat,

könnyű kis táskát,

vitte önmagát,

egy darabkát a délutánból,

én csak álltam, mint akinek fontos dolga van,

szememből kirobogott o busz

és a lány is, ki buszra szállt,

és nem lehetett fontos dolgom,

mert csak álltam, mint út jelzőtábla:

„A szomorúság utcája, behajtani tilos!” és örömre ügyetlenül, reménykedésre bénán, végül karomra riadtam

s átkisértem Önmagam egy más-irányú busz-kikötőhöz, vittem magammal a lányt, a. szerelem kávéízü emlékét, hátra se néztem, táskám fekete volt és nehéz, akár az este.

mét, és tisztét tökéletesen teljesítette is. Világhírű lett vele a haladó erők előtt, és „hírhedt” a reakciós dzsentri klikk szemében. Ezek azt se tudták rnegbocsájtani neki, hogy Eötvös maga is dzsentri családból származott, és mégis a haladás mellé állt- A per történetét később rnaga Eötvös írta meg A nagy per címmel, de feldolgozta olyan világhírű író is, mint Arnold Zweig, aki a Die Sendung Samaels című művében foglalkozott a témával.

HEGEDŰS SÁNDOR mai magyar író most kis kötetben írta meg a vérvád történetét. Művében alapos kutatásra támaszkodva írja meg a vérvád- legenda eredetét az ókortól kezdve. Akkortól, amikor ezt a felbomló római birodalomban a kereszténység ellen terjesztették, vagyis akkor is a haladás ellen. Aztán a középkorban a katolikus egyház a zsidók ellen fordította, és ennek maradványaként jelentkezett a lehanyatló múltat védő reakciósok politikai fogásaként a XIX. század végén hazánkban. Hegedűs Sándor plasztikusan mutatja be. a per társadalmi hátterét, a vérvádat képviselő reakciós dzsentrik és a feltörekvő kapitalizmus küzdelmét a vád körül, valamint magának a pernek a menetét.

Külön érdekessége a könyvnek, hogy megírja a szereplők életének további történetét is, amikor a per hullámai rnár elültek.

(Kossuth Könyvkiadó kiadása.)

(máié)

Könyvekről

Köp eczi Béla: A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország

(Akadémiai Kiadó, 1966)

»r« i a szabadságharc

1953-ian kitörésének 250.

évfordulóján ismét bebizonyosodott, s azóta is újabb munkák igazolják, hogy marxista magyar történetírásunk milyen nagy jelentőséget tulajdonít a Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi harcnak. Kedvelt témája volt ez persze, más alapokon, a polgári történetírásnak is. Thaly Kálmán óta, Márki Sándor nagy önéletrajzán keresztül, már a polgári történetírók igen nagy tényanyagot gyűjtöttek össze, s marxista történetírásunk ehhez még roppant nagy, elsősorban a korszak gazdasági és társadalmi problémáit érintő anyagot tárt fel és értékelt. Már azt lehetett volna gondolni, hogy minden lényegeset tudunk, s csak apró részletek kiderítése lehet a feladat.

Köpeczi Béla könyve most Ismét bebizonyította, milyen sok, eddig teljesen ismeretlen anyag található még. mihelyt a régi történetírástól örökölt és sajnos mindmáig teljesen le nem küzdött szűkös, csak Magyarország határain belül maradó szemléletünkön túllépve, valaki nekilát a kutatásnak. Köpeczi Béla ezt tette, s ebben a vaskos kötetben, hosszú évek szorgos és fáradhatatlan kutatásának az eredményében széles európai távlatban mulatja be a szabadságharcot, külpolitikai vonatkozásait, amelyek

az adott korszakban igen lényegesen befolyásolták a szabadságharc menetét.

A szerzőnek sikerült teljes mértékben feldolgoznia a szabadságharcra vonatkozó francia levéltári anyagot, elsősorban a külügyminisztérium levéltárát, a korabeli, bámulatosan nagy sajtóanyagot és a Magyarországgal foglalkozó vagy .annak történetét és korabeli eseményeit valamilyen módon érintő könyvanyagot is. A sajtóanyagból nemcsak a Franciaországban megjelent, s többé-kevésbé a hivatalos francia felfogást tükröző hírlapokat, röplapokat dolgozta fel a szerző, hanem a külföldön, pontosabban Hollandiában megjelenő francia nyelvű sajtót is, amely néha frissebb híranyagot közölt, bár ugyanakkor a francia politikával szembenálló s így a magyar felkeléssel szemben is idegenkedő álláspontot képviselt.

Ezen az egészében új, nálunk (és nemcsak nálunk) ismeretlen anyagon túlmenően, Köpeczi Béla a korszak nagy külpolitikai kérdéseit, meg az ideológiai áramlatokat tárgyaló hatalmas irodalomban is kitűnően tájékozott, s éppen ezért témáját igen nagy távlatban tudja megfogalmazni. A történésznek és irodalomtörténésznek egyaránt kitűnő szerző a szakértő számára talán

nem meglepő, de ugyanakkor óriási teljesítmény.

B

l i* _ két nagy részre Mm oszlik. Az első, l4U' í * terjedelemben nagyobb rész a szabadságharc és a francia külpolitika kapcsolatait tárgyalja, szinte napról napra menő részletességgel, minden elérhető hazai levéltári és egyéb forrásanyagot is bevonva. A kísérletek, a diplomáciai levelezések és tárgyalások ábrázolása mellett, Köpeczi Béla megmutatja az embereket is, akik ezeket a tárgyalásokat folytatják, találó arcképeket rajzol a fejedelemről, mcgbízottairól, a francia tárgyalófelekről, megmutatja erényeiket és hibáikat, s így a történeti folyamat teljességét. Ha megkíséreljük következtetéseit összefoglalni (ami persze a nagy és színes anyag leszűkítését is jelenti), azt mondhatjuk: az adott európai helyzetben, amikor a spanyol világbirodalom örökségéért nagy európai háború folyt Francia- ország cs a Habsburg-birodn- lom közt, s ebben Anglia és Hollandia a Habsburgok oldalán avatkozott be a harcba, Rákóczinak feltétlenül Franciaországgal kellett kapcsolatot teremtenie.

Köpeczi Béla nagy tárgyi tudással éppen azt bizonyítja, számos eddigi -tévedést vagy ferdítést helyreigazítva, hogy nem a francia diplomácia játszotta ki egyszerűen a

saját politikai érdekeik alapján. Ezért támogatta az aoszolutiz- mus megtestesülését, jelentő Franciaország a Habsburgok elleni felkelést, s a polgári Anglia és a köztársasági Hollandia a Habsburg abszolutizmust.

Igen érdekesek és korban túlmennek a szabadságharc 8 éves szakaszán a könyv utolsó fejezetei. Ezekben Köpeczi Béla a Magyarország történetével és földrajzával foglalkozó francia munkákat elemzi, s kimutatja, mennyi tévedés, pontatlanság, hagyományos megállapítások kritikállan átvétele található bennük, de ugyanakkor akad a tényeket ismerő, a magyar szabadság- harccal rokonszenvező álláspont is. Egy másik fejezel a kuruc felkeléssel foglalkozó francia szépirodalmi munkákat elemzi, egészen a XIX. század elejéig.

a

rt körkép teszi leSÍB PS

szerző o szabadságharc eszmei jelentőségének a mérlegét is, megmutassa helyét Európa fejlődésében, Rákóczit az eszmetörténeti háttérben elhelyezve, Rámutat arra, hogy felfogásában a későbbi felvilágosult abszolutizmushoz állt legközelebb, s így messze kimagaslik kortársai közül.

Talán csalt egy igényünk lehet a szerzővel szemben: igen hasznos volna, ha könyvének eredményeit rövid, népszerű összefoglalásban minél szélesebb olvasóközönség ismerhetné meg.

Nieder hau ser Em&

magyar szabadságharcot, mint az egyik ütőkártyát a sok közül, a Habsburgokkal szemben, hanem Rákóczi kezdeményezte ezt az együttműködést, mert tisztában volt azzal, hogy Magyarország egymagában gyenge a birodalom ellenében. XIV. Lajos francia királytól pénzbeli támogatást várt, esetleg katonai együttműködést, s a magyar ügy diplomáciai alátámasztását egyéb európai hatalmasságoknál. Mindebből kapott is valamit, de korántsem olyan mértékben, ahogy azt elvárta, s ahogy Franciaország egyéb szövetségeseit támogatta. Szerződést akart kötni a franciákkal, s ennek lévén a magyar szabadság ügyét európai üggyé emelni, hogy az eljövendő béketárgyalásokon Magyarország vagy legalábbis az erdélvi fejedelemség önállósága az európai külpolitika egyik, szerződésben elismert alapjává lehessen.

„ „ , . megkötéséü B7ÖVB m ” 0 franci a udvar nem volt hajlandó. Hogy miért, arra nézve már a korábbi történetírás sok magyarázatot vetett fel. Köpeczi Béla tisztázta megnyugtató módon a választ: egyrészt azért, mert a francia diplomácia nem bízott eléggé a kuruc felkelésben, látta a sok csatavesztést is a győzelmek mellett, a tudott az

újból és újból meginduló béketárgyalásokról. Másrészt maga Franciaország is meggyengült a nagy küzdelemben s nem akarta a kezét megkötni arra az esetre, ha engedményeket kell tennie, a béke érdekében. Ez a belső gyengeség magyarázza azt is, hogy még anyagiakban sem nyújtott nagyobb segítséget. Az objektív okok mellett pedig, szubjektív tényezők is számítottak; XIV. Lajos nem vett tudomást arról, hogy Európa már nem olyan, amilyen az ő ifjúkorában volt, ezért nem volt hajlandó, pl. orosz szövetségről tárgyalni, mert nem látta meg I. Péter Oroszországénak roppant jelentőségét. A konzervatív, a tényekkel nem számoló francia külpolitika így valójában a francia érdekeket sem szolgálta jól. Rákóczi tisztában volt ezzel is, tehát nem lehet azt mondani (mint régebben áhították), hogy a francia diplomácia játékszere lett volna. Köpeczi munkája éppen Rákóczi elképzeléseinek önálló voltát támasztja alá.

A könyv második része bemutatja a magyar szabadságharc külföldi programját, a magyar álláspontot tükröző idegen nyelvű munkákat, s azután részletesen tárgyalja a szabadságharc francia visszhangját, az egyszerű hírközlésektől a francia vagy a franciaellenes álláspontot tükröző kommentárokig. A részletes elemzésből a szerző azt a következtetést vonja le, hogy a szembenálló felek nem elvi alapon foglaltak állast a magyar szabadságharc mellett ;agy ellene, hanem kizárólag