Észak-Magyarország, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-10 / 85. szám
4f eSZAKMAGYAKORSZÄCi tasáfüsi»; 1966, április 18, SoitésEBi Nmpla láss® íría: Simon Ísíván Kossulh-díjas Siölíő „A fonó nem volt egészen idill és költészet..«“ fi Lajos Árpád könyvéről „Magyarjaim.” literátorok! ne csak a külföldi írókat olvassátok, hanem, keressétek fel a rabotázó együgyű magyart az ő erdeiben és az ő seytha pusztáiban ..............hallgassátok f igyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor putlonos*:... . . . akkor lelitek fel a nemzetnek ama mohos, de annál itsz- teletesebb maradványait, amelyeket. az olvasott és utazott uracskáknak társaságában haszontalan keresnétek..— így hangzott a debreceni poéta, a felvilágosodás legnagyobb költője, Csokonai aikán az emlékezetes szenvedélyes felhívás, melynek szenemében ..indult nagy utára az árva diák”, kit egykor Körösi Csorna Sándornak, maid Vihar Bélának. Bartók Bélának, Kodály Zoltánnak, Móricz Zsig- mondnak. Csűry Bálintnak (a mindmáig páratlan Szamoshá- ti Szótár megalkotója!) hívtak. . . S az ő útjukon indult el — idestova harminc esztendeje — a mi Lajos Árpádunk is ... A mi Bajos Árpádunk, hiszen itt él, itt küszködik, senyved és lobog közöttünk . .. A Herman Ottó Múzeum munkatársa, s csak most, a napokban tette le asztalunkra — a múzeum s a megyei tanács művelődésügyi osztálya által pártfogóban — ez ideig legnagyobb tudományos-művészi alkotását, élete legkiemelkedőbb művét, a Borsodi fonó-t... — Van valami megdöbbentő — elgondolkodtató abban, hogy pályája kezdetén, legelső néprajzi gyűjtő-útjai valamelyikén — amikor „ágyúk dörgése, stukák vijjogása közben, a fasiszta terror tombolása idején a jövő számára mentette a szegénység szellemi kincseit, a magyar nép nevelő tevékenységének hagyományos termékeit a pusztulástól a jövő számára” (így írja dr. Dömötör Sándor a Borsodi fonó élén közölt Űtravaló-ban) — Horthy csendőrei fogják el, mint háborúellenes agitáció- val gyanúsítható egyént (!); s mikor e legnagyobb szabású, legérettebb művét felszabadulásunk 20. évfordulójának tiszteletére a. békeharc fegyveréül és az új élet szerszámaként átnyújtaná a népnek, amelytől vette: a könyv csak a 2l-ik április 4-ro jelenhetett meg, csupán „rotaprintes” , sokszorosítással. helyenként elmosódott lapokkal, hibás és hiányos , összetűzésben!... ! ~ Árpád, édes cimborám! ! lettél volna inkább labdarúgó ! a „válogatott keretben”, — fő- [ városi kiadó bocsátana közre ; több ezres példányszámú dísz- ! kiadásban emlékezései detl... i Vagy ha már néprajzos lettél, j téve ed vol na össze a tu~ > dományt a fantáziaszegény, ! koncepciótlan, az elemző-érté> Kelő állásfoglalásra, következ- [ tetősek levonására és össze- ! fír '-,ek megállapítására, ! ey-éni véleményalkotásra kép- ’ télen cédulázgatással, pozití- ; vista adatbogarászással; bi- ] zony mondom, már régen Váci Mihály: Hová lesznek? Mikor a pázsit, mint a gyermek, kócos, — nyár elején villognak a kaszák, a hold fenődik szikrás csillagokhoz, s meg-megsuhognak már az éjszakák. O, kaszálás ünnepe! — Távol járatlan ártereken, nyárfák térdinéi, a rétek zöld-ezüst haja ha lángol, beletemeti arcát felzokogva a szőke szél és szerelmet remél. Mit tudtok ti, kis elplántált füvecsfcék a sztyeppék szelekbe bontott hajáról, a legelőről, mely könnyű e-get lehel, az árvalányhajas hegy homlokáról, ahol a fények gulyája legel. Hová lesznek a rendek, szénaboglyák, jászlakba vetett ágyak illata, rósíegítÓ sarjával telt saroglyák álmai, míg a szekér visz haza, s az ájulások, mik szemünk lefogják! A szerelem hová hajtja fejét, hol zokogja ki az ember magát, ha szerelmes és semmi nem elég? Hová lesznek a szénarendek, rétek, — learatott énekű citerák, amelyeken dalokat vert a lábunk, ha láboltuk a hokifények tavát, 0, hova száll a tájakról az illat!? A völgyekből eltűnik keserű tömjénje legédesebtr álmainknak, mint húr nélkül kopog a hegedű, s nem lehelheti ki lelkét a fű! i G, hová lesz a sok lehervadt emlék, . — a Múlt! — keserű szénaillat! Érzik-e majd, kik géppel kaszálják a rétet, — éneklő illatát sok el virágzott, és szárbaszökkent álmainknak? ÍVag) László: ; D É L 'i Hámjöttek virágaid sebnek, ; égek szerelmem., millió fölösleg fogaddal utamat beültetted, csontig leeszed cipőmet, hiába kertek, kínom.mal a, delet felhúroztad s pengeted akár a végzet, de év. elérlek., erőm az cinemért szerelem, füstölhet a teljes' miág velem, válhatnak talppá a térdek, de én elérlek, de hajad sebemre leszáll, bekötsz vele, feleszem selyemben s félve oldoz cl a halál- szerelmem, jaj szerelmem! „doktor”, egyetemi oktató, „hivatalosan” fémjelzett .Judos” lehetnél!. . . * Nem én, — a szakember dr. Dömötör Sándor állapítja meg Lajos Árpád egész működéséről, s ez a Borsodi fonó-ra is mindenképpen ráillő jellemzés: a nép iránti szeretettől átszőtt ihletességgel és lázas megszállottsággal végzett nagyszerű munka!. . . Megalkotásához kellett mindenekelőtt: megfelelő előképzettség, jártasság, szaktudás; kelleti, aztán sok-sok évi fáradozás: gyűjtőmunka, hagyományok felkutatása, emlékezések, vallomások, dallamok lejegyzése — az utolso történelmi órában, amidőn ez egyáltalán még lehetséges volt . És kellett, főképpen kellett: tehetség és egyfajta sajátos lelkűiéi, nemes szenvedély, szinte aszkétikus hivatásérzet, forró túláradó, a maga „karrierjére” nem néző népszeretot, amely távol áll a népieskedés- töl, a vidékieskedéstől, a provincializmustól, mert, nem a külsőségek átmentésére, megmerevítésére törekszik, hanem a tartalom megragadására cpü.l. .. — Ez más szóval annyit jelent, hogy Lajos Árpád nem valami „narodnyik” folklorista. hanem: a mi világunkat értő, benne itthon levő, azt a néprajztudomány lehetőségeivel szolgáló és gyarapító, szocialista és marxista szemléletű szakember! Könyvét ugyan — a rá jellemző szerénységgel — csupán „leíró módszerrel készült monográfiának” nevezi; ám akárhol — még ha az úgynevezett adattári részeknél is — beleolvasva, lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy az anyagát fölényes biztonsággal fejében és szívében birtokló szerző többet ad a puszta leírásnál: összefoglal és jellemez, összehasonlít és értéke], kitekint és vélemértyt alkot. . . Teszi pedig mindezt kristálytiszta szerkezetű, világos előadásmódban. szép, színes, szemléletes, művészi íráskészségről tanúskodó magyar nyelven... Mintegy igazolva, saját tudományos munkájának stílusával iSj helytálló tételét: a fonóhoz ' nemcsak a 'tudománynak, de a művészetnek is köze van!... * * A szakma emberei bizonyára e könyv gazdag nyersanyagát: a gondosan-pontosan lejegyzett emlékezéseket, dallamokat., meséket, mondókákat fogják méltányolni; a variánsokat; a lelkiismeretességet és rendszerességet, amely a gyűjtési terület szélességében és mf -•‘‘gében történt búvárlá- sát eredményezte; s a fonónak, mint társas munkának, mint régi munkamódnak, és a fonónak, mint népszokásnak borsodi területekre konkretizált, hi telesített leírását... 1 — Mi másban látjuk értékeit! A már jelzetteken kívül <iz olyan részletekben, amelyek „helyére teszik” a fonót: „ ... nem volt egészen idill, és költészet. A lenézett és üldözött népi kultúra egyik viharvert területe volt, melyben gyomok és virágok egymás mellett teremtek meg és élték szívós életüket ............Az egyh ázi szervek elítélték, a köz- igazgatási szervek, hatóságok üldözték. Mégsem tudták megsemmisíteni. A fonóéletet új termelési viszonyok létrejötte, új gazdasági-társadalmi életforma szüntette meg." Vagy abban, hogy felvet — és bátran, helyesen meg is válaszol — ilyen kérdéseket: hogyan értékelheti az utókor a fonó emlékeit? Mi az, ami visszahozhalatlanul a múlté? Mi az, ami még túlnőhet a múlandóságon, s folytatódhat. inai életünkben? — Helyszűke miatt gyönyörű felelete egészét nem idézhetjük, csupán e pár sort, a lényegét belőle: „A fonónak a köznapi életben már nincs jelentősége. Feltámasztani csak a színpadon lehet, mint látványos, szép jelenséget, a művészi jellegű hagyománykincs megválogatásá- val és sűrítésével.” Végül úgy érzi az újságíró, hogy kötelessége idézni — még legalább az alábbi töredékeket a könyv talán leglényegesebb („A fonó, mint népszokás értékelése” című) fejezetéből: „Az együttszórakozás hagyományos módja megszűnt. Helyébe a szórakozás mai módjai léptek (mozi, rádió, sőt: modern táncmuzsika). — A fonó mint népszokás ma már csak az idősebbek emlékezetében cl — egyre homályosabban, töredékesebben, s velük halad a. sír felé. Az utókor mégsem hagyja teljesen elveszni... ... tudatosítja a tömegekben: nevezetes és szép népszokás volt, kulturális életünk ágy szerves része, méltó a jelenkor megbecsülésére...............Lezárj uk a múltat, de nem. dobjuk el.............Felmérjük, bemutatj uk és megszólaltatjuk a, fonó hagyományait, annak bizonyságára. hogy a. tegnap dolgozó társadalmának ezt a szellemi örökségét is meg tudjuk becsülni és számon tudjuk tartani.” — Hogy Lm jós Árpád, s éppen ő, a, hagyományok gyűjtője és rcndszerezöje, ezt így látja s így írja meg: ez az ő nagysága és tisztessége egyben! ... * Üjabban, ha „szőkébb hazánk”, megyénk, városunk értékeit számba vesszük, s tudományos életünk, tudósaink „leltárára” is sor kerül, örvendetesen emlegetjük már — egyetemünk professzorain és kórházaink tudományos munkát végző orvosain kívül — Fóris Ferenc, Marjalaki Kiss Lajos és Vásárhelyi István nevét is. De velük, a „nagy öregekkel” — be is zárul a „bűvös kör”. Miféle „generációs szemlélet” tiltja, hogy 70 éven aluli értékeinket is becsüljük és segítsük?!... — Sem erkölcsiekben, sem anyagiakban nem kapott, még hasznos munkájához, elért eredményeihez, fáradhatatlan buzgalmához és tiszta jelleméhez méltó elismerést és támogatást Lajos Árpád, sem! Az immár ötvenedik évén is túljutott, a „nagy öregek” életkorához közelgő kiváló tudós és nagyszerű tudományos közíró serkentésével, méltóbb erkölcsi, anyagi és társadalmi megbecsülésével — önmagukat becsülnék meg jobban Borsod megye és Miskolc város illetékesei ! . .. • Azaz: van méltó jutalma az ő példaadó életének, magá- val ragadó egyéniségének!... Akik ismerik, tudják, hogy az egykori miskolci tanítóképző magyar nyelv- és irodalomtanára volt. Nos, e sorok írója már két ízben tapasztalta, mikor nem elsősorban írói mesterséget folytató ismerőseit egy-egy szépen megszerkesztett, ízesen megírt cikkükért megdicsérte, hogy ez volt az érdemet másra: a nagyobbra, a „mesterre” hárító válasz: „Lajos Árpád volt a magyar tanárom!” — „Lajos Árpád volt. az osztályfőnököm!” — Hogy Lajos Árpád egykori növendékeiben így él a tanítvány! hála, hogy ő ilyen ösztönzést,, ilyen útravalót tudott adni „fiainak”: ez az ő jutalma és megbecsültelése! — Hervadhatatlan koszorúja! .. • Gyárfás Imrs elrág a nyugtalanság deltáinkat nem csodálják a nők csak kora-ráncainkat Zsír nincs mi elválassz n szívünk közel közel a levegőhöz r.mberekiiez a fákhoz 8 'átssfeöéfik beléjük dübőgő ingajárat magunk közt vagy magunkban mellemben s benned dobban ó mi el nem hízunk soha bordánk a bőrben s levegőben szívünk bordánkban meg a bőrben S ba néha fel-fel látszunk B.T csak a végtelen érteiéin és .cserelem Benjámin László: Örök harcát as ember... „Délről betört a meleg levegő, viaskodik az északi hideggel.” Rombolva jön a jóidő, hosszú esőkkel, árvizekkel. Háborúk, elemi csapások*— Pusztulnak mindig valahol. De nyílni készülődnek a virágok, hajtja rügyeit a gesztenyesor. A rügy kipattan, az1 alvó felébred, a halott helyén új sarj születik. Nincs hatalom kijátszani az élet megmásíthatatlan törvényeit. Erővel, bizalommal, szerelemmel telítetten mindig bírókra kel — nem adja fel örök harcát az ember a halál szövetségeseivel. Árvizek, bombák közt a meggyötörtek megmentik szétdult kertjüket: a Földet és tisztán adják át szelíd utódaiknak a világ szépségeid. I ■ mert. nem juthattak el az oi- ( vasokhoz. Hogy mennyire nem í a közönségben, hanem az or- | szag akkori társadalmi helyze- ,> tében volt a hiba, mutatja az i is, hogy napjainkban ezek az i életművek, ugyancsak a szé- j les olvasói érdeklődés közép- : pontjába kerültek. Mondhat- : nánk, velük indult el a fülvi- ) rágzás. Tóth Árpád, Juhász j Gyula összegyűjtött költemé- > nyeit négy-öt évvel ezelőtt ? egyszerre harminc-negyven- 5 ezer példányban kapkodták el. > Aztán Szabó Lőrinc két kiadá- > sa fogyott el nagy példány- l számban hetek alatt. Nem is j szólva József Attila úgyszól- | ván csak csillagászati számok- ) kai kifejezhető egyre újabb / kiadásairól. Napjainkban elju. ; tottunk odáig, hogy viszony- i lag még fiatal alkotók kötetei > is tíz-tizenkétezer példányban í elfogynak és újabb kiadásukat j sürgeti az érdeklődés. Ezért ! öröm a Költészet Napja mind- > azoknak, akik hazánk széllé- í mi életének emelkedését fi- < gyelhetik közelebbről is, első- \ sorban új szocialista irodai- i műnk fejlődését. í N agy irodalom csak 5 nagy olvasóközönség- í gél nevelkedhet. Örök í igazság ez s bízvást mondhat- { juk, ami a magyar líra jövő- ) jét illeti, nem kell félnünk — / értő, szerető, széles olvasótá- \ bor bábáskodik máris mellet- > te. Az a sok tíz- és tízezer ! vensolvasó, aki nemcsak azzal ( fejezi ki szimpátiáját a líra i iránt, hogy asztalára teszi ai verseskönyveket, hanem az- j zál is, hogy országos ünnep- > seggel hívja föl rá azok figyel- j mét is, akik még elkerülték S eddig a magyar líra kincses- ! házát. } sában, a mindenkori leghaladóbb világnézet népbeplántá- lásában szinte felmérhetetlen Ezzel is magyarázhatjuk a költészet megkülönböztetett helyzetét, hazánkban, mégha az iskolán kívül, tehát az általános olvasói népszerűségének ideje lassan is jött el. D e eljött! Épp az utóbbi néhány évben lehetünk tanúi az örvendetes fejlődésnek, a hirtelen 1 népszerűségnek, mely elsősorban is verseskötetek példányszámának megtízszereződésé- ben mutatkozott meg. Külön öröm, hogy az érdeklődés, a megkülönböztetett figyelem épp a most alakuló, vajúdó, új szocialista lírát, s vele élő költőinket tisztelte meg." Talán ez se véletlen, hiszen a legintimebb irodalmi műfajt, mint amilyen a vers, általában az értők, az érdeklődök szűkebb rétegén kívül nagyobb olvasótömegek csak a legjobb értelemben közérdekű, társadalmi indíttatású és problematikájú tartalmáért keresik és olvassák. Az élet, a társadalom, a mindennapok kérdéseire várnak választ, küzdelmeikhez keresnék társat. Líránkban — úgy érzik — ezt találják meg egyre jobban, és a mai magyar verset ez az olvasói bizalom már önmagában is szépen rangsorolja, vagyis ez már magában is valami szépnek, igaznak az elismerése és pártfogolása egyben. A múltban — a két háború között például — jelentős, sőt nagy költői életművek maradiak épp azért hatástalanok, H armadízben rendezzük meg az idén a Költészet Napját, mélynek időpontja — április lí-e — József Attila születésnapja is egyben. Az egyezés nem véletlen; fölfoghatjuk jelképes értelemben is, hiszen hatvanegy esztendővel ezelőtt nemcsak a világirodalom majdani kimagasló lírikusa látta meg a napvilágot, hanem nagyszerű életműve a magyar szocialista költészet első s mindmáig legnagyobb teljesítménye is. A halála óta eltelt több mint negyed század alatt nemzedékek nevelkedtek versein s költészete lenyűgöző hatásának, igen nagy része volt abban, hogy széles olvasórétegek fordultak az elmúlt években az élő magyar líra felé. Hogy országos figyelem és érdeklődés kíséri költőink munkásságát s eljutottunk a hajdan nem is álmodott lehetőséghez: országos ünneplést szentelhetünk a költészetnek. Alig x^an az élő világirodalomban példa, mely hasonló .lehetne a miénkhez. Nagy nemzeti irodalmakon belül a líra — a kiadások példá yszé- mait tekintve — messze mögötte marad a regénynek például s élő lírikusok művei hazánkénál többszörös lélekszámú országokban alig fogynak ezer-ezerötszáz példányban. Igaz, hétévszázados nagy költészetünk történelmi és társadalmi funkciót töltött be. s nemcsak kísérője, hanem jelentős tényezője volt a nemzeti haladásnak. Balassi, Zrínyi, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila (s mily bőséges lis- ■ tát sorolhatnánk még nagy nevekről) a politikai történelemnek is kimagasló alakja. Hatásuk a nea.-zeti tudat fomnálákalAsz LASZLÖ: Mi nem hízunk ele/
