Észak-Magyarország, 1964. december (20. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

6

ESZAKlWAGTAWnwRKÄO

ES

Péntek, 1964. december SS.

Lukovszky László rajza

Díatáeiúmjl tßiujÄiip,

A VÁROS MÉG PIHENT: méltósággal és ünnepélyesen, mint a hó alatt a jövő év termése a végtelen mezőkön. Az utcákat a reggeli szürkeség és a mocskos, olvadt jég takarta, Néhány villamos csilingelt olykor, lustán és kedvetlenül. Embert alig látott a kora délelőtt, autók sem suhantak tova, befagyott dudáilcat melengették valahol fényesebb álmokkal: a tavasszal, a nyárral. A házak ablakaiból palakék ásítás áramlott az üres utcákra, és a nagy csöndet karjaiba vette a karácsony áhítata.

„Békesség nektek emberek, utcák!”

Egy dermedtrc fázott szél sóhajtott így, amint végigosont az utcákon, és bezörgetett a kapukon, ablakokon. Aztán az is elhalt.

Mintha ráfagyott volna a városra a csend; oly halk és egyszerű volt karácsony hangulata. A kis téren magasodó nép-karácsonyfa fenyőillatot lopott szét a városba, úgy érezte: a világ talán \nem is nagyobb annál, amit karcsú termetével átlát. Elhullajlott tűszirmai ulcahosszakat csavarogtak, barátkozva susogtak a játékos kölyökszéllel, mely néha visszatért a mellékutcákból, hogy újfent köszöntse a város terét:

„Békesség néked is tér. békesség!”

Karácsony volt. Ez látszott az emberek arcán, mert ime, néhány ezekből is megjelent, hogy köszöntse az ünnepi csöndet, újságot, cigarettát vásároljon. Több kávéházban kellemes illatok gőzölögtek ki a fényes szamovárokból, kávéfőzőkből.

„Békesség mindenkinek!” mondták az emberek egymásnak, ha nem is szóval — mosolyukban, pihent tekintetükben, és nyugalmas járásukban is ezt láthatta a kíváncsi.

A városra tekintgető hegyek is ezt kiáltották le a házaknak, utcáknak, embereknek: „Békesség légyen, békesség!” S a hegyek erdői elfeledték arra a pár órára, hogy az ember orozva eltulajdonít fáiból e szép alkalomra. Fejszecsapkodást a fák akkor nem hallottak, a csönd harangozott az erdőben.

Mintha üveg csendülne néha. Pedig csak a hó szikrázott, s a sokszínű fényjáték hallatta azt a különös csengést.

„Békesség néked, világé’

AZTÁ.N MINTHA nem is jártak volna a villamosok a város utcáin, hogy e lusta zakatolástól is megszabaduljon az ünnep. Hirtelen megállt az idő is, rosszat sejtetően és alattomosan...

.. .Az egyik fordulóból egy nehézkes parasztszekér döcögött ki a térre. A lovak lustán rátértek a város fő utcámra.

Nehézkes volt a két pára lépte, pedig a szekéren csupán egy koporsó feketéílett. S az a koporsó is üres volt még akkor, olyanannyira üres, hogy szinte ásitozolt terűéért, komor feketeségén még fény sem tükröződött, szalmaágyát nem mozgatta a szél. Az öreg paraszt közönyöseit pipázott.

Akik az utcán járlak, megálltak egy percre. Igyekeztek eltakarni elégedettségüket, nyugalmukat, boldogságukat, mely egyébként se biztos, hogy annyira zavartalan és tiszta, mint azt a karácsony békés napjaiban hiszik.

Megálltak. Arcukat egy félelmes és nehéz gondolat torzította el: az elmúlás gondolata.

Ám az öreg paraszt, aki a bakon ült és vitte koporsóját nehéz bánatával, nem akarta megzavarni a várost és az utcák csöndjét. Mintha bólogatna jobbra is, balra is: „Békesség nektek, emberek!

__Békesség nektek!” S lovai is

e

rre az ütemre lógatták súlyos fejüket. A koporsó is, ha zökkenőkön haladt át a kocsi, azt mondta: „Békesség!”. Mert miért is zavarná a békét a halál? Miért is űzné el a fényeket, a beszélgető szeleket a fekete színű koporsó?

Talán el is szégyelite magát a különös menet, mert már tova is haladt, kiért a városból, zörgését sem lehetett hallani, alakjuk beleveszett a mezőkön gomolygó ködbe...

És a város utcáin újra felnevetett a szél, hívta a fényeket játszani. A téren a nép fenyője bőségesen szórta tűleveleit a közeli utcákra és az emberek arcára újra visszatért a mosoly és a. megelégedés.

HISZEN KARÁCSONY VOLT, a megértés, a békesség ünnepe, mely azon a napon az utcákon táncolt a csönd zenéjére, és a parasztszekér csupán a figyelmeztetőt hozta, nehogy gyilkos léhaságba tunyuljanak az emberek az ünneplő világgal. Baráth Bajos

Simándy Pál:

Bcíjcsy-Zsilinszky Endre — közelről

öbb mint egy évtizeden át éltem a közelében, mint lapjainak (Szabadság, Független Magyarország, Szabad Szó) belső munkatársa, illetőleg szerkesztője. S bár húsz éve már, hogy végleg eltűnt előlem, arca, alakja, mozgása, mozgásában egész karaktere elevenen él bennem ma is.

Látom, ahogy lépked egyenes, büszke tartással. Markáns, borotvált, rózsapiros arcát korai, hófehér haj övezi. Keménységet mutató áll, nemes tekintet, tiszta, kék szem, értelmes homlok. Az egész ember római patríciusra emlékeztet.

Látom őt, ahogy feszült, vizsla tekintettel figyel szavainkra. Ahogy idegesen pattan fel helyéről, ha valami hang, hír, eset, személy felháborítja. Ilyenkor nyugtalanul jár fel és alá, majd szenvedélyes szavakra fakad.

Könnyedén, felületes lélekkel nem tud napirendre térni semmi felett. Komoly lelkiismereti ügy számára az élet minden dolga, eseménye. (Ezért nőtt „a nemzet lelkiismeretévé” történelmünk legválságosabb korszakában, az embertelenség és közéleti elal- jasodás legsötétebb éveiben: Amikor nyílt színen szinte teljes magánosságban állt ki tiltakozni, egyszer a ránk erőszakolt háború, máskor az ú jvidéki vérengzés, vagy a zsidók és kommunisták üldözése ellen.)

Ha ír, ha olvas, ha cselekszik, teljes önátadással teszi, írásait, leveleit gépbe diktálja. S míg diktálás közben fel és alá jár, lénye elektromos töltéssel telik. Pattog, szikrázik belőle á gondolat. Szelleme munkájából a zsigerei is kiveszik részüket. Olvasásait is ugyanezzel a belső feszültséggel végzi. A könyv margójára szenvedélyes megjegyzéseket ró. Lelkesen magasztalj vagy haraggal, felháborodással bírál.

Szenvedélyesség jellemzi baráti és emberi kapcsolatait is. Mint maga is szigorúan etikus lény, komoly erkölcsi követelményeket támaszt mindenkivel szemben. Akit megszeret, rajongva öleli magához. De ha csalódottnak hiszi magát, kemény ítélettel sújt le a méltatlannak vélt barátra. Ilyenkor nem egyszer lesz igazságtalan, de ezt, ha a vihar elült benne, maga látja be leghamarabb, s mindig kész az elégtételadásra.

Külső megalázkodásra azonban sohasem kapható. Becsülete, meggyőződése tisztaságára féltékenyen vigyáz. Hiszen életének ez az egyetlen kincse és büszkesége, ez ad annak értelmet és értéket. Nincs sem vagyona, sem társadalmi pozíciója, sem politikai hatalma. Egyetlen birtoka, igazságának tudata. Igazságérzetét nem lehet megvesztegetni sem szép szóval, sem ígérettel, vagy anyagi előny, hatalmi helyzet felkínálásával. (Mikor Gömbös Gyula — az 1935. tavaszi választások előtt — egyik követe útján miniszteri tárcát és pártja számára tíz mandátumot kínál fel neki, ha felhagy a németellenes ági tációval, az ajánlatot a legmélyebb felháborodással utasítja vissza.)

Meggyőződése mellől nem lehet eltántorítani halálos fenyegetéssel sem. Tudta, mi vár rá, ha egyszer a németek rátörnek az országra, de ő bátran ment személyes tragédiája elé, hogy egy egész korszak magyarja helyett és nevében haljon meg nemzeti becsületünk megmentése érdekében.

Szegénység, egzisztenciális bizonytalanság, örökös anyagi gond, elszigetelődés és mártírhalál: ez volt az ára lelke tisztaságának.

Romain Rolland szavainak igazsága teljesedett be életében. Azoknak a soroknak az igazsága, amelyekkel' ez a nagy etikus író a Jean Christophe második kötetét zárja: „Nem azért élsz, hogy boldog légy; azért vagy a világon, hogy betöltsed rendeltetésedet. Szenvedj, tűrj, menj a halálba, ha kell. De légy az, aminek lenned kell: légy ember!”

dy volt á kedves költője. Sokszor idézte verseit, sokszor vonatkoztatta magára, saját sorsára és rendeltetésére. Amikor meggyőződéséhez való hűségét akarta megokolni, akkor is Ady szavait idézte:

közös pártba fogni értelmiséget, munkást és parasztot.

A társadalmi jövendő zálogát — mint a harmincas évek erősödő népi mozgalmának hívei általában — ö is a parasztságban látta. „Egyetlen út — a magyar paraszt” — vallotta egyik röpirata címében és címével. Társadalmi szemlélete azonban nem rekedt meg a paraszti roman tiBajcsy-Zsilinszky Endre

j.Engemet kötnek égbeli jegyek”. ..

Melyek voltak ezek a jegyek az ő számára?

Két vezércsillaga volt életének, illetőleg politikai pályafutásának: a dunai önállóság és a társadalmi átalakulás eszméje. Ez a két eszme vonta rokonságba Adyval.

Bajcsy-Zsilinszky Endrének nem volt egyszerű dolog megtennie az utat éleiének e kettős programjáig.

A magyar középosztály 1867 után erősen átitatódott német szellemiséggel, illetőleg politikai konzervatívizmussal. Németességgel azoknak a tömegeknek a révén, amelyeket a meggyorsult asszimilációs folyamat tömegével árasztott a magyarság életébe. Az uralkodó osztályok a Német Birodalommal való kapcsolatban látták a nemzeti biztonságot egyfelől minden más idegen- séggel, másfelől minden társadalmi radikalizmussal szemben.

A németség politikai, katonai és szellemi erőinek bűvöletében nem vették észre, hogy oltalmukat olyan helyről remélik, amelyik nemzeti létünk legnagyobb veszedelmét jelenti.

A bűvölet alól nem volt könnyű kivonnia magát a politikai pályája kezdetén álló, fiatal Zsilinszky Endrének sem. Származási, neveltetési körülményei, társadalmi és közéleti kapcsolatai az uralkodó osztályokhoz való tarlo- zandóság tudatát alakították ki benne, s egyúttal átplántálták bele az uralkodó osztályok szellemiségét is. Az első világháború katonai élményei is a német barátság érzelmeit erősítették benne.

Időbe telt, amíg személyes élmények és csalódások, irodalmi hatások, a háború utáni történelmi események, a huszas évek vége felé új politikai meggyőződést érleltek meg benne. A „fajvédő” politikából mihamar kiábrándította őt Gömbösék korlátolt, germán érdekű és sugallató, a dolgozó rétegeket figyelmen kívül hagyó politikája.

Ekkor új és önálló pártot alapít a „nemzeti radikalizmus” jelszavával. Nemzeti és társadalmi megújulást hirdet, s ennek szolgálatára kíván

kánál; mint sok más kortársáé. Nemcsak a parasztság osztálytagozottságával volt tisztában; nagy lépést tett előre a munkásosztály társadalmi jelentőségének és politikai szerepének felmérésében is, s eljutott a népfrontpolitika vállalásáig.

Pártjának mozgalmi sikere 1934-ben ért tetőpontra. A következő évben a Gömbös-kormány választási erőszaka magát Zsilinszkyt is elütötte a mandátumszerzéstől. Helyette egy politikai kalandort választatott meg a tarpai kerületben.

Zsilinszky kénytelen volt lapját, a Szabadságot más kézre adni, pártját feloszlatni, illetőleg a Független Kisgazdapártba olvasztani.

Ez a csatlakozás az 1939-es választáson még egysaar és utoljára mandátumhoz, s így parlamenti nyilvánossághoz juttatta, éppen a politikai élet legkritikusabb éveiben. De a felerősödött németbarát tábor hazaárulónak bélyegezte őt, itt is sokszor fojtotta belé a szót.

De ami szomorúbb, saját pártjában is mind inkább magánosságba szorult. Viszont éppen ebben a magáramara- dottságában bontakozott ki politikai és emberi nagysága, teljesedett ki sajátos szerepe és rendeltetése. Ekkor nőtt igazán a „nemzet lelkiismereté”-vé.

Z

silinszky Endrét lelkialkata nem predesztinálta pártvezérségre. Nem pártembernek, hanem magános harcosnak született.

Nála terhesebbnek senki sem érezte a pártgyűléseket és korlesutakat. Nála senki sem gyűlölte jobban a közhelyes politikai szólamokat és a mandátumvadászó törtetőket, akiknek nem a nemzet ügye volt a fontos, hanem a saját érdek, az érvényesülés.

Sajátos felfogást vallott a

képviselői szabadságról is. Mindig élénken tiltakozott az ellen a politikai gyakorlat ellen, amely szerint a párt előírja képviselői számára az állásfoglalást és politik«! magatartást.

Hogy ennek a szabadságnak a biztosítását általános elvként hirdette, abban természetesen nem volt igaza. A modern parlamenti élet törvényhozási rendszere sehol sem engedhetné meg ezt a képviselői szabadságot. Ha a nemzeti radikális pártnak történetesen lett volna képviselő-csoportja, nyilván Zsilinszky is megkövetelte volna tőlük a pártfegyelmet.

Más kérdés, hogy az ő kivételes egyénisége és szerepe, és az a tragikus történelmi helyzet, amelyben ezt a sajátos szerepet be kellett töltenie, a kötetlenséget magával hozta. A negyvenes évek során mindinkább csak a saját lelkiismeretének parancsára volt hajlandó és kénytelen hallgatni. Ezt a parancsot követte akkor is, ha mindenki ellene volt; ha senki sem tartott vele. Mélyen megvetette az óvatoskodók és gyáván meglapulók politikáját. Járta a magánosság útját bátran és tétovázás nélkül.

Magános harcossá lett, aki többé már nem párt, társadalmi osztály, vagy réteg érdekét képviseli, hanem a magyarság és a nemes emberség eszméjét.

Pártok felett állva emeli fel szavát a kor barbársága, jog- tiprásai ellen, és siet az üldözöttek védelmére és mentésére. A hagyatékában maradt memorandumok, levelek, feljegyzések tömege beszél róla; hogy ebből a célból milyen fáradhatatlanul és mindent kockára vetve ostromolja — legtöbbször sikertelenül —- a hatalmon levő tényezőket.

Pártokon felülállva kereste* és találta meg a kapcsolatot* valahányszor közös akcióra volt szükség és nyílt alkalom* a legkülönbözőbb pártállású* világnézetű egyénekkel és szervezetekkel — köztük az illegális kommunista párttal is. Utolsóként 1944 őszén, amikor a fegyveres ellenállás szervezésére került sor, s amely egyéni sorsát megpecsételte. Á németek börtönéből még kiszabadulhatott, de a nyilasok bosszúját nem kerülhette cl. Az év karácsony szombatján kioltották életét.

S

opronkőhidára való szállítása közben

fegyveres őrei meg akarták szöktetni, de Ő riem volt hajlandó a menekülésre. Elszántan és emelt fővel ment a mártírhalál elé.

Ez annál nagyobb áldozat volt részéről, mert szerette az életet és szeretett volna részt venni az új Magyarország felépítésében is.

A Balaton volt kedvenc tartózkodási helye. Mihelyt tehette, sietett hozzá, hogy partjain és vizében töltse napjait.

S míg hallgatta nádasai suttogását, felröppenő madarainak zaját, lelke elborongott a magyar múlton. Sok szép, lírától átfűtött cikke született meg ezekből a hangulatokból.

Vitorlásán bekalandozta a

tó messze vizeit. Elgyönyörkö- dölt az ég és a tó színjátékában. S mialatt a táj távlatait szemlélte, boldog álmokat szőtt a nemzet jövőjéről.

A tő partján dunántúli stílusú kis hajlékot építtetett. Oszlopos tornácán a szeretett asszony és a jó barátok társaságában derűsen elbeszélgetett, elborozgatott. Ezek voltak küzdelmes élete legkedvesebb órái.

És a karácsonyesték.

A hatalmas, mennyezetig érő karácsonyfát minden évben maga vásárolta, és diszít- gette gyermekes örömmel. Mélyen át tudta érezni a békesze- retö. alkotókedvű emberiség közös nagy ünnepének hangulatát.

X943 karácsonyán azután, a fényben úszó karácsonyfa mellett állva sejtelmesen mondta a szeretett asszonynak;

— Érzem! ez les* *e fa «[oltó karácsonyomul