Észak-Magyarország, 1964. május (20. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

Wttfcg, 1964. májas í. ESZAKMAGYARORSZÄG 3 X nemzetközi kommunista mozgalom vitájának van egy olyan erősödő mellékzöngéje, Bmire érdemes felfigyelni. Pol­gári ideológusok tucatjai, is­mert burzsoá orgánumok azt a következtetést vonják le az ultraforradalimár nézetek, poli­tikai irányzatok elleni har­cunkból, hogy a szocialista or. Bzágok „liberalizálódnak”, „el­dobják a vörös jakobinus sap­kát”. A U. S. News and World Report c. igen elterjedt és is­mert amerikai folyóirat például nemrégiben interjút készített a világszerte nagyra tartott Arnold J. Toynbee angol tu­dóssal arról: „Hogyan látja a világ jövőjét egy híres törté­nész?” A Szovjetunió helyzeté­vel kapcsolatos kérdésekből idézek: „Kérdés: Van-e példa a törté- tielemben arra, hogy a forra­dalmi mozgalmak idővel el­vesztik támadó szellemüket? Válasz: Igen, a francia forra­dalomhoz hasonlóan. Megtart­ják a doktrínát, de új módon alkalmazzák. Kérdés: Van-e jel arra, hogy a kommunizmus ilyen alkal­mazkodási folyamata már most Ss végbemegy Oroszországban? Válasz: Igém” Valahogy így lehetne sum­mázni ezeket a mind gyakrab­ban olvasható véleményeket: Kína még a forradalom „felfelé ívelő”, „radikális” „naiv” sza­kaszában van, ezért oly „agresz- bzív”. Ellenben a Szovjetunió már „belefáradt” a négy évtize­des forradalmi harcokba és küzdelmes múltja után ma kezd „megállapodni”, „beleil­leszkedni a világba”, „közele­dik a Nyugathoz”. Vagyis: le­zajlik az a hanyatlási folyamat, amely 1917 novembere előtt a világtörténelem során megví­vott összes forradalmalcat jelle­mezte. De ne csak más portája előtt söpörjünk. Vannak ilyesfajta nézetek itthon is. A személyi kultusz maradványai, a balos, szektás, dogmatikus politika és gyakorlat ellen vívott szívós harcunkat egyesek belföldön is félre értelmezik. Hogy csak egy példát említsek: népi-nemzeti egységről szólván, megfeled­keznek annak szocialista tartal­máról , „lazításról”, „olvadás­ról” beszélnek, sutyorognak, olyan húrokat pengetnek, hogy újra kell értékelni 1956-ot, stb. „Elveszett illúziók“ Toynbee és társai akkor lö­vik a legnagyobb bakot, ami­kor megfeledkeznek az alap­vető különbségről, amely a ré­gebbi korokban lezajlott forra­dalmak és a szocialista forra­dalom jellege között fennáll. Pedig ez a különbség nagyon 5s szembeszökő. Lényege: azok a forradalmak szétzúzták a ld- asákmányolás, a magántulajdon egyik formáját és egy új, egy másik formát hoztak létre, pél­dául a jakobinusok vezette francia forradalom, a szocia­lista forradalom ezzel szemben véglegesen megszüntet minden­féle magántulajdont és az em­bernek ember által való ki­zsákmányolását. Balzac, amikor megírta az Elveszett illúziókat, mindössze 30 évvel a nagy francia forra­dalom után, a kiábrándulás, az U-lúziók hajótörésének regényét önthette már formába. Gúnyo­san kacagott azon, hogyan bom ­lasztja fel tragikusan a kapita­lizmus aranyat sajtoló zúzdája azokat az ideálokat, eszménye­it, melyekért a megelőző nem- Zedék még az életet áldozta. A forradalmi energiák elzüllöttek, a semmibe púffogtak. Az Ész, JL Szabadság, az Egyenlőség, a Testvériség megálmodott biro­alrna helyett jött a sivár ka- Pitalizmus, amelyben minden áruvá vált, munkanélküliéivel, ■"rabszolgáival, prostitúáltjai- - • , rmine év, sőt még ennyi 0011 kellett ahhoz, hogy kitűn­jék: a nagyszerű jakobinus for­radalmárok, akik véres har­cokban szétzúzták a feudális, arisztokrati kus kizsákmány o- lást, miközben arra gondoltak, hogy az egész emberiségért harcolnak, kikaparták a geszte­nyét az elzsírosodó, minden társadalmi változástól rettegő, kizsákmányoló, „jogaihoz” fog­gal-körömmel ragaszkodó, új uralkodó osztály, a burzsoázia számára. Hát csoda, hogy a for­radalmi lendület megtört, sem­mivé lett? Hát csoda, hogy a jakobinus sipkát a cilinder vál­totta fel? Amíg néni született s edződött meg a forradalmi proletariátus, nem bontakoz­hatott ki olyan társadalmi erő a tőkés társadalomban, amely ismét felemelhette volna a ha­ladás, a forradalom zászlaját az egész emberiség érdekében. De miért kellene nekünk megtorpannunk, „lazítanunk”? Talán a szocialista építés ed­digi tapasztalatai széttörték a mi eszményeinket, a mi ideál­jainkat? Talán akad olyan kommunista, aki ma már nem érezné igaznak mindazt, amit már több mint száz évvel ez­előtt Marx és Engels a Kom­munista Kiáltvány-ban leírtak? Amikor néhány évvel ezelőtt egy amerikai szervezet tagjai járták sorba honfitársaikat, hogy írják alá ismét a Függet­lenségi Nyilatkozatot, a több, mint 200 éves amerikai alkot­mányt, sokan azzal tagadták meg a választ, hogy őket nem érdeklik kommunista eszmék, mások azért vonakodtak az aláírástól, mert nem akartak az Amerika-Ellenes Cselekede­teket Vizsgáló Bizottsággal kö­zelebbi ismeretségbe kerülni, íme: eszmények és valóság á kapitalizmusban! Ez az ellent­mondás szüli a fásultságot, a cinizmust. Azok a célok és eszmények azonban, amelyekért a ködös novemberi éjszakán harcba in­dultak a szocialista forradalom seregei a Téli Palota, a régi, tőkés rend ellen, ma is tisztán, világítanak. A történelem me­nete igazolta, hogy a marxiz­mus—leninizmus helyes, és előremutató választ adott nem­csak a munkásosztály, hanem az egész emberiség számára, és semmi sem teszi szükségessé eszményeink „korrigálását”, „hozzáigazítását” a Nyugatéi­hoz. Mi sem vesztettük el „il­lúzióinkat”. A leninizmus reneszánsza Való igaz, hogy a szocializ­mus 1968-ban nem egészen az a szocializmus, mint 1953-ban volt, amelyet „a leninizmus sztálini továbbfejlesztése” kor­szakaként emlegettek, s amely­nek magasztalására a KKP ve­zetői mindig találnak egy-két dicsérő jelzőt. De legalább Toynbee-nek, a jeles történész­nek tudnia kellene, hogy ami­kor leszámolunk a személyi kultusz okozta torzításokkal, akkor nem Nyugattól kérünk ehhez ideológiai mankókat, ha­nem a helyes megoldást vá­lasztjuk: visszatérünk az egy- időben többé-kevésbé elferdí­tett és meghamisított marxista —leninista elvekhez. Sőt, az is igaz, hogy a kom­munista pártok az elmúlt esz­tendőkben a megváltozott vi­lág, a gyorsan formálódó körül­mények hatására néhány új, elvi tétellel is gazdagították a leninizrriust. „A konkrét való­ság — konkrét elemzése ez a marxizmus lelke” — mondotta Lenin s éppen az ő intenciói­nak megtagadását jelentette volna, ha nem számolunk poli­tikai stratégiánkban és takti­kánkban azokkal az új körül­ményekkel, amelyeket Lenin nem láthatott előre. De talán a lépéstartás a változó gyakor­lattal és az ideológia ennek megfelelő forradalmi szellemű továbbfejlesztése csak nem je­lent elvtelen alkalmazkodást? Hogy a KKP vezetői, a szemmel látható tények elle­nére is, miért támadják ezt a .vonalat, az ma már többé-ke­vésbé érthető. Ők az új tételek rágalmazásának tüzében akar­ják megsütni politikai pecse­nyéjüket, azaz szakadár-párto- kat létrehozni világszerte, ame­lyek alávetik magukat a pe­kingi vezetésnek. De mi szükség van Toybee- nek, „az objektív történésznek” és a hasonszőrű, „objektív megfigyelőknek” arra, hogy ezt a folyamatot, a leninizmus reneszánszát, úgy állítsák be, mint „liberalizálódási”, „olva­dási” folyamatot? Nem takar itt az „objektivitás” zavnrkel- tési szándékot? Túl előre isz­nak a medve bőrére. Se Toyn­bee, se a társai, ha beleszakad­nak, akkor se tudnak felmutatni egyetlen egy olyan elméleti tételt: nem tudnak felmutatni egyetlen egy olyan gyakorlati intézkedést, amely arról tanús­kodna, hogy bármelyik szocialis­ta országban megindult volna a „békés átmenet a kapitaliz­musba”. Sőt! A szocialista tá­bor ereje gondoskodik, arról, hogy a restaurációt még kívül­ről se tudják végrehajtani. Az régóta ismeretes, hogy éhes disznó makkal álmodik. Egyesek, az ilyen „éhezők” közül, ma különböző tényeket tálalnak fel, bizonyítandó: meg­indult már az „erjedés”, készül a táptalaj a kapitalizmus visz- szaplántálásához! Ne keverjük össze a tényeket és a fogalma­kat. Egyrészt: a szocializmus — átmeneti társadalom, amely­ben a régi társadalom sok-sok csökevénye, szokása él még, sőt például az elosztás tekinte­tében bizonyos értelemben, Marx szavaival élve, a burzsoá jog egyenlősítési törekvése ér­vényesül. A kapitalizmus, ha agyoncsapják is, bomlási ter­mékeivel, miazmáival, még soká fertőzi az új társadalom levegőjét — mondotta Lenin. Másrészt: a kommunista moz­galomban évtizedeken keresz­tül gyökeret verhetett a „balol­dali”, szektás-dogmatizmus. Nyilvánvaló, hogy felszámolása során, mintegy „reakcióként”, olyan jobboldali megnyilvánu­lások is tapasztalhatók, ame­lyekről régebben a burzsoá kö­rök még csak álmodozni se mertek. De ne higgyék, hogy ez valamiféle ■„olvadás”! A párt szívós, türelmes, kétfrontos harcban megbirkózik ezekkel a jelenségekkel is. S kétfrontos harcának lényege: az igazi, to­vábbfejlődő leninizmus alapján küzdeni, minden olyan torzítás ellen, amely a szocialista forra­dalom vívmányait, előrehala­dását veszélyeztetné. Ez a nemzedék megéri a kommunizmust Ma már még a régebbi két­kedők előtt is egyre nyilvánva­lóbbá válik, hogy az SZKP XXII. kongresszusán elfogadott programot a kommunizmus fel­építéséről a Szovjetunióban végre fogják hajtani. A Szov­jetunió gazdasági rendszere tö­retlenül fejlődik, társadalmi rendszere mind szilárdabb. A józanul gondolkodó nyu­gati olvasó, aki megismerkedik ezekkel a tényekkel, s közben olvassa Toynbee és társai írá­sait, kénytelen arra gondolni, hogy ez a fellendülés azért van, mert a Szovjetunióban szakítot­tak a „sztálini”, „radikális” kommunizmussal, és visszatér­nek a tőkés rendszer gazdasági, politikai elveihez. A burzsoá ködösítés homályában talán nem is gondol arra, hogy a si­kerek oka: a helyes, forradalmi szellemű, lenini politika, ame­lyet immár nem torzítanak el káros lerakódások. Vajon, amikor következete­sen alkalmazzuk az anyagi ér­dekeltség elvét, az talán lép­csőfokot jelent a magántulaj­don „rehabilitációjához”? Nem, inkább arról van-e szó, hogy megvalósítjuk Lenin elvét, aki jól tudta, hogy csupán a lelke­sedésre építve nem lehet előre, haladni, s ezért, a forradalom győzelme érdekében dolgozta ki gazdaságpolitikai elveit? Vajon, amikor egyre szélese­dik a demokratizmus, mindin­kább valósággá Válik a társa­dalmi életbe a szabadság, az egyenlőség, a testvériség; ez talán a burzsoá eszmék pie- desztálra emelése? Nem inkább arról van-e szó, hogy testet öl­tenek Lenin útmutatásai arról, hogy a legszélesebbkörű de­mokráciát kell kibontakoztatni a társadalomban, mert csak így várható el minden ember­től, hogy felelősséget érezzen a forradalom ügye iránt? Vajon, amikor szilárdan, de ha kell, elfogadható kompro­misszummal is. szilárdan kitar­tunk a békés egymás mellett élés, a békés út mellett, akkor lemondtunk forradalmi végcé­lunkról: a szocialista világról, és „be akarunk épülni”, meg­húzódva a kapitalista országok között? Nem inkább arról van- e szó, hogy Lenint követjük, aki számtalanszor felhívta a figyelmet, hogy a szocializmus csak a magasabb termelékeny­séggel tudja legyőzni a kapita­lizmust, s ehhez béke kell, s hogy gazdasági eredményeink­kel tudjuk a legtöbb segítséget és ösztönzést adni a világprole­tariátus forradalmi harcához a kizsákmányoló rendszer ellen? Nagyon jó és időszerű gya­korlat, hogy a szocialista orszá­gok minden olyan technikai, tudományos, szervezési, stb. tapasztalatot átvesznek a tőkés országoktól, amelyeket sikere­sen felhasználhatunk a szocia­lizmus építésére. Lenin számta­lanszor figyelmeztetett arra, hogy az évszázados tevékeny­ségre visszatekintő burzsoáziá­tól sok tekintetben van mit ta­nulni. Például ilyen nagy je­lentőségű tapasztalatok átvéte­lét javasolta: bankrendszer (!) trösztösítés (!), stb. De ez nem azt jelenti, amit a The Times ápriiis 8-i vezércikkében állít, hogy . .Oroszország a kapita­lista gazdaság elemeit alkal­mazza ...” Itt olyan megoldá­sokról van szó, amelyeket szo­cialista módon alkalmaznak, szocialista tartalommal tölte­nek meg. Az, hogy ma már konszoli­dált, békés viszonyok között építjük a szocializmust, egyre nagyobb figyelmet fordítunk a nép életszínvonalára, stb. egy­általán nem azt jelenti, hogy mindez nem a szocializmus fel­építéséért történik. Hányszor és hányszor hangsúlyozta Le­nin, s ezt Toynbee-nek ismer­nie kell, hogy a proletárdikta­túra — tehát az az állam, amely megvédi a szocialista forradalom vívmányait — fő funkciója nem a rombolás, és lényege nem az erőszak, ha­nem o szervező, a nevelő, az építő munka. Ne gondolja Toynbee, hogy a magas élet- színvonal a kapitalizmus „sa­játja”. Ha a háborús uszítók nem olyan politikát folytattak volna és folytatnának — lénye­gében — ma is, ami1 hatalmas áldozatokat követelt és követel a szocializmus megvédéséért, akkor már régebben nyilván­való lett volna még a legegy­szerűbb halandó előtt is, hogy melyik társadalom van az em­berért, s melyik csak egy szűk rétegért. Ad nem vesztette el józan ítélőképességét, nem is gondol­hat arra, hogy a Szovjetunió­ban és a szocialista országok­ban ma már nem lobog, vagy legalábbis halványabban fény­lik Október lángja. Az igazság az, hogy a forradalom ügye emelkedőben van, egyre jobban gyorsul az a társadalmi folya­mat, amely elvezet a kommu­nizmushoz. NEMES FRIGYES A történelem tanúi Oszip Istvánnak igaza volt, amikor azt mondta: egy-egy ember életéről regényeket le­hetne írni, igen nehéz tehát csupán néhány mondattal jel­lemezni munkáséveket. Ha azonban vázlatos is az-a jel­lemzés, amelyet a szakszerve­zeti munkáért kitüntetésben részesültek közül négy em­berről adunk, akkor is felvil­lanthat néhány szép mozaikot, néhány követésre méltó csele­kedetet, jellemvonást négy ember életéből. Olyan embe­rek életéből, akik munkás- mozgalmunk legutóbbi évti­zedeinek tanúi, s egy kicsit alkotói is voltak. Így beszél­nek munkásságukról ők ma­guk: OSZIP ISTVÁN — 67 éves vagyok, s 17 éves korom óta szervezett vasmun­kás. A felszabadulás előtt te­hát három évtizeden át dol­goztam a munkásmozgalom­ban. Sok-sok május elseje szervezője voltam abban az időben, amikor a munkásokat büntetések, üldöztetések fé­lemlítették. Akkor, amikor száraz kenyéren, vöröshagy­mán kívül nem jutott más a foltos- és rongyosruhájú falu­si, városi szegénynek. De már akkor is százan és százan ol­vastuk Lenint: a szakszerve­zet a párt előiskolája, a szak- szervezetnek transzmissziós szerepe van ... És ma igazo- zolódnak ezek a szavak. A szakszervezet erős, számíthat rá a párt. Mi, régi harcosok pedig örülünk, hogy erőnk évtizedek óta a szervezeté „ j ACZÉL BORBÁLA — Apámat elvette tőlünk az első világháború. Hárman voltunk testvéreié, s hogy anyám gondjain könnvítsünk, már gyermekkorunkban dol­gozni kezdtünk. Én 27 évig voltam egy kereskedőnél, aki természetesen nem nézte jó szemmel, hogy 1926-ban szak- szervezeti tag lettem. De én megértettem a mozgalom cél­kitűzéseit, és minden veszély ellenére azokért dolgoztam egész életemben. Mindenkin segíteni, mindenki életét job­bá tenni. Nagyon szép cél ez, és boldog vagyok, nogy énért ma már mindent megtehetek a KPVDSZ megyei bizottságá­ban... HÖRICH JÓZSEF — 1938-tól, 15 éves korom­tól dolgozom. Apám és nagy­apám is esztergályos volt, sorsunk tehát nem különbö­zött sok millió magyar mun­kásétól. És természetesen legfőbb érdekünk sem. Hogy ma gépésztechnikus vagyok a Diósgyőri Gépgyár szerkesz­tési osztályán? Igen, mert a felszabadulás után tanulhat­tam, s így saját életem vál­tozásán is érezhettem: apám, nagyapám, az egész munkás- osztály évtizedes harca nem volt hiábavaló ... Szakszerve­zeti bizalmi vagyok, s a gyár pártbizottsága mellett műkö­dő sportbizottság vezetője Mit tartok legfontosabbnak társadalmi munkámban? Az emberek gondolatvilágának formálását. Mert ha az embe­rek gondolkodása szebb, gaz­dagabb és önzetlenebb lesz, ea törvényszerűen maga után vonja a szebb, jobb jövő ki­bontakozását ... SOMODI KAROLY — A csendőrség a kohá­szatban is üldözte a szakszer­vezeti csoportot, én azonban követtem apámat és mint ács­segéd csatlakoztam az építők szakszervezeti csoportjához. Aztán 1929-ben, 1930-ban, amikor a munkanélküliség évei kezdődtek, bejártam az országot. Voltam kubikos, fa­vágó, ideiglenes munkás, s csak 1936-ban lettem ismét ács a kohászatban. Ezek az évek meggyőzték arról: mi­ért volt rossz, embertelen és kizsákmányoló az a társada­lom .. . 1949-ben, amikor a vasgyárban megszervezték az első pártiskolát, nyomban ta­nulni kezdtem. 1959-ben ismét jelentkeztem az építőipari pártiskolába, s azóta tudato­san cselekszem valóban min­dent az emberért, az ember javára. Ezzel a céllal dolgo­zom a Borsod megyei Állami Építőipari Vállalatnál mint ács-művezető és a szakszerve­zeti bizottságban, mint társa­dalmi munkavédelmi felügye­lő... m. a. s Rajzok: Csabai Kálmán Meghal-e a jakobinus?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom