Észak-Magyarország, 1963. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-08 / 287. szám
eszaxmagyarorszas» 5 Vasárnap, 1983. december ft. czsyznusat.'ujiaKtt Alig vártam már, hogy láthassam ezt a filmet. Pontosabban: nem is a filmet, hanem a történet színpadról már ismert; alakjait: a fiatal, de bátor, a kegyetlenül nehéz helyzetekben is higgadtan gondolkozó, a kívülről szinte fanatikusan nyugodtnak látszó, belülről azonban igen sokat vergődő, olykor meg-megtorpanó komi- szárnőt, akinek bőrkabátja és katonaruhája, s minden szavából sugárzó forradalmi hite, mintha eltakarná a törékeny nőt; sokszor olyanná keményíti, hogy nincs férfi sem különb; és a küzdő forradalmárt meghatározó főjellemvonások' között és mögött néha alig vesszük észre az ember gyen- gédebb, általában békésebb és szelidebb tulajdonságait, pedig a komiszárnö alakjában ezek az átmenetileg „másodlagossá” vált emberi tulajdon- ■ ságok is ott vibrálnak az adott időszakban kialakult és feltétlen szükséges fő jellemvonások között. Elsősorban rá voltam kíváncsi, a Komiszárra, akinek alakját általában acélszilárdnak, fáradtságot és kétségeket nem ismerőnek, mindig mindent élőre látónak, határozottnak és tévedhetetlennek rajzolták a-forradalomról szóló könyvek és filmek- Sqt, ha nő komiszárról volt szó, a filmek és könyvek szerzői a keménység normáját túl is teljesítették, és hovatovább a forradalmár nők alakjait egyetlen sablonos típusba préselték bele, meghazudtolva ezzel a forradalmak ás a forradalmárok bonyolultságát, izgató ezerarcúságát, s így akar- va-akaratlan, magát a foria- dalmat lopták meg; magát a forradalmat akarták uniformizálni akkor, amikor a forradalom legbátrabb és legnagyszerűbb harcosainak lelkűidet, gondolkozását, mozgását, cselekvését — tehát egész mivoltát öltöztették bele ebbe a kitalált, teljesen dogmatikus típus sablonba. De a forradalmakat és forradalmárokat nem lehet uniformizálni. Egyforma forradalmak és egyior- - ma forradalmárok nincsenek, riem voltak és nem is lesznek. A forradalmakban, és elsősorban a .szocialista forradalmakban, így a kommunista forradalmárokban is csak egyetlen egy dolog azonos: a forradalom^ és a forradalmi- ság indítéka, ami a kizsákmányolás ádáz gyűlöletét jelenti és a. forradalmár személyek cselekedeteit a felismert halál perceiben is meghatározza, vagyis az eszme törhetetlen meggyőződéssé sűrűsödik, és hordozóját tudatos bátorrá edzi, aki éppen a legnehezebb helyzetben és a nehéz helyzeteknek is a legnehezebb óráiban emelkedik az átlagosan mért és ismert emberi jellemek fölé. Az „Optimista tragédia” ko- rhiszámőjét ilyen embernek ismertem meg már a színpadon is, de olvasván Visnycv- szktj drámájának kéziratát, éreztem, hogy az író még a színpadon megformált (a magyar színpadokon bemutatott)'’ forradalmárnőnél is összetettebb. ha úgy tetszik: keménységében lazább, tehát emberileg színesebb alakot képzelt el, olyan forradalmamat, akiben az egyéniséget meghatározó lelkűid sokkal erősebben és nagyobb rezgésszámmal vibrál. Nos, hát ilyen értelmezésben nekem a film Komiszárja sokkal többet adott, mint a.színpad, Margarita Vo- logyina átélésében jobban éreztem Visnyevszkij, a davab szerzőjének elképzelését és az esetleges valóságot* is. A Vplogyina által életre keltett1 kgmiszárnővel idő és térbeni közelségbe kerültem, sokkal jobban megismertük „egymást”, elvont szubjektivitással persze, de valahogy úgy éreztem, amíg néztqm a filmet, mintha cn is a komiszárnö egyik makrancos, az igazságra vágyó, de az igazság gépezetének bonyolult alkatrészeit és működését nem Ismerő, tehát tanulásra, nevelésre szoruló, kicsit el is vadult, de valójában minden szépre, jóra. Igazra fogékony matróza lennék, így „kerültünk egymással” időben is, térben is emberi közelségbe. Gondolom: sokon érezték még így, vagy hasonlóan. mert nem is feltétlen szükséges a komiszámőhöz hasonló kommunistának lenni ahhoz, hogy az „Optimista tra- gédiá”-ban lejátszódó történet igazságosságát megértsük, elég, ha 1917. Nagy Októberének igazságával egyetért az ember, s gondolatban, vagy ha megismétlődne a történelem — a valóságban is a Komiszár mögött sorakoznánk fel. Az „Optimista tragédia” tragédiájából, és a szocialista forradalom sok más tragédiájából tanulva már nem is tétováznánk annyit, mint eme törlé- netben, például, Alexej. hadd beszéljek másik kedves figurámról, Alexej matrózról, erről a kedves, vergődő, szelid- vad katonáról, aki keresi az igazságot, de az anarchia szörnyű hínárjában nem találja, mert ő sem ismeri az igazság bonyolult gépezetének alkatrészeit, és működését. • Ö is kedves ismerősöm a magyar színpadokról, de vele is most És most ismerkedtem meg igazán, két óra alatt, amit a moziban együtt töltöttünk. Annyira megszerettem, hogy buzgó lelkesedésemben szívesen cserélnék vele életet is, ha ez lehetséges lenne. De — hadd szóljak dagályos szavakkal — nem kell nekünk életet cserélnünk. Alexej és a többi sok, akik harc közben, Komiszárok segítségével ismertéle meg az igazságot, elestek, hősi halált haltak és ezzel nekünk, az „Utódaiknak” adták életüket, egy utolsó „Hurrá”-val kiáltva ki ‘ a testamentumot, hogy: „Rajta, folytassa tol:! Éljetek helyettünk is! Mi azért hallunk meg, hogy bennetek cs minden utódunkban örökké éljünk!” És most Robert Rozs- gyesztvenszkij verséből szeretnék idézni, aki éppen 1917. nagy forradalmának, és az öl évig tartó ádáz forradalmi küzdelem hőseinek nevében szól. Irigyeljenek minket! Irigyeljenek! Vendégükig. Önök sose láthatják, amit mi láttunk. Irigyeljék azokat a szenvedélyes, félig éhes. nagyon boldog esztendőket! irigyeljék harsány torkunkat, ahonnan zúgott az Intcrnacionálc! A szel fütyült fiilünkbe. A Föld ragyogott örömében! Mi éltünk! Mi megtettük a korszakalkotó lépést i— irigyeljenek minket, utódaink! ;.. ml a szívükbe, a kezükbe adjuk a hallhatatlanságot: Forradalmunkat! Zászlóink eljutnak utódainkhoz hallhatatlan lobogással! Cs a jövőből minket nem lehet kirekcszteni! Erről beszél az „Optimista tragédia” két őrmestere is, akik megidézik a történelmet, életre keltik a hősök megkövült alakjait, és megmutatják az Utódoknak, hogyan éltek, hogyan küzdöttek, hogyan tudtak meghalni, és haláluk, tragédiájuk azért optimista, mert ók is optimisták voltak, elszántan és kiábrándíthatat- lanul hittek a győzelemben — haláluk nőm volt hiábavaló, optimizmusukat a bekövetkezett győzelem igazolja és maga a történelem testesíti meg. Nekünk adták az életüket és nekünk adták az optimizmusukat is. Mert nevezzük csak nevén a gyermeket: a mi szabadságunk az a szabadság, amelyre ők vágytak, amelyért harcoltak, amely sok-sok optimista tragédia árán születhetett meg. így aztán nem kell életet cserélnünk velük, mert ml sem vagyaink gyávábbak, utódaik vagyunk, belőlük lettünk, nem is lehetünk mások, mint amilyenek ők voltak, csak a történelmi hivatásunk és feladatunk• más. Ezeket a feladatokat még ők szabták meg, éppen az optimizmusukkal, küzdelmükkel, halálukkal, és szigorú narancsuk, hogy teljesítsük. Ügy érzem, mások nevében is kimondhatom: tragédiájukat megértettük, tanultunk is belőle, optimizmusukat magunkévá tettük, a harcot folytatjuk, más időben, más történelmi körülmények között, de ugyanazért a végső célért, amelyért ők küzdöttek. Meggyőződésem, hogy az „Optimista tragédia” mint film. s mint elképzelt valóság, — főleg az utóbbi — azon túl, hogy objektív közelségbe hozott /Cgv nagyszerű történelmi korszakot, növelte az emberek forradalmi hitét, szocialista meggyőződését, optimizmusát, lelkesedését a szocta- lízmus egész nagy ügye iránt, és nem kevésbé internacionalizmusát is. E film látása után egészen másként gondol az ember azokra a népekre, amelyek szabadságukért küzdenek, vagy még csak ezután fognak küzdeni. Ezen túl pedig: az „Optimista tragédia” mint művészileg kidolgozott és megformált, a történelmi valóságnak megfelelő történet, elsősorban a komiszárnö példájával magasabbra szította az emberekben a kommunisták, a kommunista párt iránti tiszteletet, szereletet, megbecsülést és elismerést. A komiszárnő alakjában ml, mái kommunisták is magasabbra nőttünk és láthatóbakká lettünk, És ezzel a gondolattal szeretném befejezni írásomat. példája tanulság A komiszárnö lehet számunkra, ma élő, nem fegyverrel, de ma is nehéz és 6zéles csatatereken küzdő kommunisták számára is. A tanulság pedig a következő: áz emberek érettek a szépre, jóra, igazra, csak meg kell érlettni velük. Fegyverrel felszerelt, kuszáit világnézetű anarchisták közt dolgozni, mégpedig úgy, hogy a forradalomért életüket is tétovázás nélkül feláldozzák — cseppet sem lehetett könnyebb, mint nekünk ma, mai emberek közt tisztítani a fejeket és az élet menetének irányításával bebizonyítani az igazságot. Ne feledjük el: az Optimista tragédiában sem emberek, hanem nézetek, nézetbeli különbségek harcolnak egymással. Ha- jól meggondoljuk: ez a helyzet ma is, csak egészen más körülmények között. Nálunk is az van, hogy alapjában véve egyetértünk mi, csak sok a más, a rossz, a legjobbtól különböző, sőt, a legjobbal akaratlanul is ellenséges elképzelés. 1918-ban ezt anarchiának nevezték. Ma, békés körülmények közt, áz eszmék, csatájának, ideológiai háborúnak neveztük el. A harcot ebben a háborúban is meg kell nyernünk. És annál hamarabb megnyerjük, minél több olyan fegyvernélküli komiszárunk lesz, mint az „Optimista tragédia" hősnője volt. Az emberek közt élni, meggyőzni. őket a szocializmus teljes és részletes igazságáról, szocialista gondolkozású embert nevelni mindenkiből — az a mostani kommunisták feladata. Ez a békés építés komiszárjainak munkája — és nem is kevés. Elkeseredésre, pesszimizmusra nekünk nincs okunk. Hiszen mi vagyunk az „Optimista tragédia” hőseinek utódai. Az optimizmust tőlük tanultuk, tőlük örököltük s ha mi optimisták vagyunk, optimisták lesznek a mi utódaink is. A kor, amelyben élünk, bonyolult, harcunk ma is nehéz. Nehéz, de szép. Mert az értelmes küzdelem szép harcok sorozata, Szép harc pedig nincs optimizmus nélkül. Ezt mi is tudjuk, mi is megtanultuk és büszkén valljuk magunkat az optimista hősök utódainak. Szcudrei József Dl Távolságok __'iij____a vasút felett húfl iVíint megadtam Zódó felüljárón, arra gondoltam: az albertielepi I-cs és a szu- hakállói Il-es akna közölt alig nagyobb a távolság fél kilométernél. Innen, a magasból jól látni mind a két feladót. Az egyik favázas, évtizedek óta nyeli mohón a föld mélyéből kivájt szenet. A másik vasbetonból épült, alig’ néhány esztendeje, hogy először megtelt szénnel. Odalenn, a föld mélyén mindkét bánya szép, gondozott. Az öregebbikben derékvastagságú oszlopok tartják a hegyet, a fiatalabbikban betongerenda, TK-gyűrü és acéltám van beépítve. Azt mondják róla, modem bánya. Korszerű, nagy teljesítményű, szép akna. Közel van egymáshoz a két akna — hossz- mértékben! De az a távolság, amely a két üzem kollektívájának gondolkodásmódja, szemlélete és munkastílusa között van, több napi járásra tehető. Mindez akkor jutott eszembe, amikor Monos dános elvlárs, a Borsodi Szénbányászati Tröszt igazgatója azt mondta: Albcrtlelepcn nem lenne talaja, az olyan személyeskedésnek, amilyen a szuhakállói U-cs aknánál hónapok óla szinte központi kérdés. És ezek, a legtöbbször minden alapot nélkülöző, felelőtlen kijelentések idegesítő légkört teremtenek az aknánál, időt és energiát rabolnak el az akna és az üzem vezetőitől. Sajnos, az utóbbi időben mar többet foglalkoztak az, aknánál egymással, mint a termeléssel. Takács István, a Mákvölgyi Bányaüzem igazgatója szinte megismételte azt, amit a trösztben hallottam, majd elmondott néhány olyan, konkrét esetet, amely hozzájárult annak a rossz légkörnek kialakulásához, amely jellemezte a szuhakállói Il-es akna vezetését. liven unit- a rossz anyagellátás, és azok nye i vuii a problémák, amelyek éppen ebből adódtak. Azután a műszaki vezetés sem elég következetes. Személyi cseréket kellett végrehajtani, ugyanis előfordult, hogy rosszul értelmezett „tapintatosságból” felelős beosztásban lévő vezetők szemet hunytak olyan hibák: láttán, amelyek idegenek a bányamunkától. A legnagyobb hiba talán mégis az volt, hogy az aknavezető és az akna szakszervezeti bizottsága között nem volt egyetértés. Mindennaposakká váltak a torzsalkodások, a felelőtlen kijelentések, a személyeskedő viták és a párt- szerűtlen megnyilvánulások. S amíg ezek az intrikák folytak, a termelés egyre romlott, s a bányászok hangulata sem volt kielégítő. Ugyanakkor az aknabizottság és a Mákvölgyi Bányaüzem szakszervezeti bizottsága között is rossz volt a kapcsolat, s ezt egyesek igyekeztek meglovagolni. A viták akkoriban éleződtek tó, amikor őszszel egy szakszervezeti taggyűlést tartottak a Il-es aknánál, s itt néhány felszólaló azt fejtegette: miért nem vájár az üzem szakszervezeti titkára. Ez az elvtelen vita addig fajult, hogy felrúgva a szakszervezeti alapszabályt, hátat fordítva a demokratikus Centralizmus minimális követelményeinek, az akna taggyűlés „megszavazta” a hangadók intrikus óhaját, kimondták: vájár legyen a szakszervezeti vezető Mákvölgyében; Felvetődik a kérdés: hogyan fordulhat elő ilyen eset egy szakszervezeti taggyűlésen? A válasz az üzemnél hallott véleményekből egyértelműen kicsendült: rossz a viszony az ak- naiitkár és az üzemi bizottság titkára között. így fordulhatott elő, hogy Divinszkí Pál aknatitkár — a jegyzőkönyv szerint egyetlen szóval sem kelt közvetlen vezetőjének jogos védelmére, nem magyarázta meg, hogy az, amit né- hányan „követelnek”, idegen a szakszervezeti alapszabálytól. Hogy ilyen szavazásra nem illetékes a il-es akna tagsága, csak az egész üzem szervezett munkásságát képviselő küldöttértekezlet. Nem célom feszegetni azt, ami a taggyűlésen elhangzott, hiszen abban az időben a trösztbizottság is foglalkozott az üggyel. Azonban egy rendkívül helytelen álláspontot mégis bírálni kell. Milyen alapon lehet azt kimondani, hogy csak vájár lehet a szakszervezeti vezető?! Ez elvtelen szakmai sovinizmus, amely megfeledkezik a vezetőkkel szemben támasztott követeimén yekröl. Mert az ottani szakszervezeti titkár jól dolgozik, a bányához tartozó többi aknánál szeretik, megbecsülik, a trösztbizottságon elismerik munkáját, sőt a legjobb szb- titkárok között emlegetik — mégis, a Il-es aknánál találnak egy „sebezhető pontot”: szakmája nem vájár, hanem lakatos. Lőcsei Viktor, a Mákvölgyi Bányaüzem szb-titkára valóban vasmunkás — bányalakatos, de feladatát* azóta, hogy megválasztották, becsületesen, hozzáértően, jóindulatúan látja el. így azután kissé furcsán hangzik, hogy olyan testületakar dönteni sorsáról, amely nem hivatott rá, s olyan „váddal illették", amely sok mindenre magyarázat lehet, de leváltására semmiképpen. Furcsa ez az eset azért is, mert éppen a szuhakállói Il-es aknánál helyesebb lett volna a termelési kérdésekkel foglalkozni a szakszervezeti taggyűlésen. Például arról beszelni, mit akarnak tenni a szervezett munkások azért, hogy felszámolják azokat a lemaradásokat, amelyek visszahúzzák az egész mákvölgyi bányát. Hogyan képzelik el a 10 centiméteres mozgalom népszerűsítését, a műn ka verseny tökéletesebb szervezését, a jó kollektív szellem kialakítását. Az ilyesfajta, alaptalan személyeskedések azonban nemcsak a szakszervezeti taggyűléseken, hanem a mindennapi munkában is fellelhetők. Egyszer például Divinszki Pál azt mondta Konyha Gyula főmérnöknek, hogy egyiküknek menni kell innen. Később azt beszélte: a vezetők kertjét munkaidő alatt ássák fel a bányászok és jogtalan szénszállításokról is „tudott”. S amíg egymást „figyelgették” — az akna termelése mélypontra jutott. Sereghajtó lett az egykor oly példás eredményeket produkáló szuhakállói Il-es akna a Mákvölgyében. Az al- berttelepiek és a rudolfiak dolgoznak helyettük, hogy meglegyen a tervteljesítés. Pedig nem rossz a szuhakállói gárda, csak az a módszer rossz, ahogyan dolgoznak. Ezen kell változtatni gyökeresen, mert csak így lehet felszámolni azt a nagy távolságot, amely a két szomszédos akna között van — a fejekben. Van kiút a U-es aknánál, csak össze kell fogni. Egymást segítve és nem akadályozva kell dolgozni. Feltétlenül javítani kell a pártellenőrzést — és ez vonatkozik az egész mákvölgyi üzemre — és a kollektív vezetést is. A személyeskedések helyett sokkal többet kell foglalkozni a termeléssel. Ezt követelik a szuhakállói Il-es aknára váró feladatok, ezt parancsolja az élet! Paulovits Ágoston Kicsit jobban, kicsit többet... N ekem az az elvem: minél kevesebbet dolgozni, és minél többet keresni!... Ugye ismerősek ezek a szavalt? Sokfelé hallunk még ilyen véleményeket. És sajnos, ezek a vélemények nem arra alapozódnak, hogy a munkahelyek korszerűsítése, a gépesítés terjesztése következtében kell megkönnyíteni az emberek munkáját, biztosítani azt, hogy kevesebbet dolgozzanak, és mégis többet keressenek, hanem abból a helytelen szemléletből fakadnak: a meglevő körülmények közölt kevesebbet dolgozni, többet „lógni” és mégis többet, keresni, Nézzük meg egy kicsit, menynyire helytelen ez a felfogás, s mi lenne, ha mindenki így gondolkodna? összességében, népgazdasági szinten nézzük ezt: ha minden gyár, minden üzem, minden vállalat kevesebbel dolgozna, kevesebb gép, kevesebb ruha, kevesebb cipő, kevesebb luxuscikk és kevesebb kenyér jutna mindenkinek, S ha ugyanekkor emelkednének a fizetések, több pénzt kellene kivenni az állam kasszájából, akkor kevesebb lebte lakóházak, iskolák, művelődési objektumok építésére, kisebb összeg maradva az üdültetésekre, a nyugdíjakra, és még sorolhatnánk a juttatásokat ... Ez tehát kétségkívül az ország elszegényedését vonná függvényként maga után. . És most fordítsuk meg ezt a feltevést: mi következne abból, ha mindenki mindenütt egy kicsit jobban, egy kicsit többet dolgozna? A válasz egyértelmű: az ország, s ezen belül minden ember gazdagodna. Mert az ország csak azokat az anyagi javakat tudja szétosztani, arait, meg is termeltünk. S, hogy többet tudjon szétosztani, ahhoz többet is kell termelnünk. c \ mi kell az eddigieknél ^ csak egy kicsivel több termeléshez? Egy kicsivel jobb munka, — Tudjuk, hogy ez a dolgozóktól áldozatokat kíván meg — hallottuk a napokban a Borsodi Vegyikombinát pártbizottságán Szűcs Ferenc politikai munkatárstól. — De nálunk, és minden munkahelyen az értelemre kell hatni. Logikusan és közvetlenül meg kell magyarázni az embex-eknek, hogy mindez az ő érdekükben történik, gyümölcse az övék. Még akkor is meg kell ezt tennünk, ha átmenetileg ellenhatást vált ki a „kicsit jobban, kicsit többet” hangoztatása ... A Borsodi Vegyikombinát pártszervezete 1964. első felében azon munkálkodik majd, hogy minél jobban megértesse a dolgozókkal a kicsivel jobb és több munka eredményét, amelynek fontosságát pártunk Vili. kongresszusának határozatai szögezték le. — A pártkongresszuson nem azért mondták el ezt. mert ez szólam, mert szépen hangzik, hanem, mert mi sohasem lehetünk elégedettek. A dolgozók kényelmességi álláspontján változtatnunk kell. Bélső türelmetlenségnek is nevezhetjük ezt, de a türelmetlenség valamennyiünk érdeke miatt van. A nagyobb eredményekért való küzdelem természetesen a tudat formálását is követeli. .. Szűcs Ferenc elvtárs szerint ezért ezzel minden pártszervezetnek fokozottabban kell törődnie. A BVK-ban a taggyűléseken élesen felvetik majd ezt a kérdést, s kutatják az értetlenségek okait. — A felelősségérzetet kívánjuk megerősíteni — mondotta Szűcs elvtárs — erezzek a dolgozók jobban magukénak a gyárat. S, hogy mit jelent ez a gyár? Gondolkozzanak erről távlatokban, népgazdasági szinten. Így legyőzhetjük az egoizmust és a szubjektív nézeteket. És meg kell érteniük a dolgozóknak, a Borsodi Vegyi- kombinátban éppen úgy, mint bármely más üzemben, vállalatnál, munkahelyen. hogy a gazdaságosság érdekét nem szabad figyelmen kívül hagyniuk. K icsit jobban, kicsit • füb- bel. Lényegében nem is kíván ez túl nagy éré* feszítéseket. És még, ha nas,y áldozatokat követelne, akkor is megérné. Hiszen mi magunknak termeljük már a jobbat és a többet is. Eutliay Ana« OPTIMISTA UTÓDOK
