Észak-Magyarország, 1963. április (19. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-04 / 79. szám
I Cs&főrlob; 1963, április 4L. ftSZAKMAGYAROIiSZÄG 5 «j Április 4-re Szabadság! Téged köszöntelek és a népért, mely téged hozzánk elhozott. Azóta nagyobb és ragyog a horizont, virágzanak a fák, s az apáit és anyák gyennekeik jövőjét, békés, szép jövőjét építik és tervezik. Meri; ez itt a te érdemed. Te vagy az erő s a kelő napod besugározza a házat, a gyárat, melyben lakunk, dolgozunk, termelünk, s nevelünk nemzedékeket az új világnak. Kiállnak a gátra if jaink, s daloló lobogó tCns a zászló, mely a magasba száll. Itt van már és örökké itt is marad velünk, merfrVérünk az életet pezsdítö szabadság! Nincs más vágy e hazába, mint megtartani őt, ki előtt mielőbb fejet hajt a vén világ. Ma miránk ontja sugarát a tündöklő nap, de fölkap és száguldva szórja földre szét melegét, hogy érjen gyümölcse magvetőknek. Erőnk ez, dicsőségét zengik az emberek s a sereg, mely a szabadságot hozta nekünk, ma velünk testvérként éoíti a holnapot. Őrizzétek a vörös csillagot! MÁRKUS LAJOS Feladó ■■ ACtSfec&j tf&ptfníe Ez a felszín azt mutatta, hogy köztünk él egy férfi, francia nyelvtanár hazájában, s egy betűt sem ért magyarul. Azt is tudtam, hogy ha jön a német járőr, akkor ez a férfi eltűnik. Emlékszem, egyszer a nagy kenyérdagasztó teknő mögé kuporodott. De hát akkor már nagyon sokan bujkáltak. A gyerek azt is megszokja. Elnézést, hogy elkalandoztam. Szóval, most már megértem; a tanítás öröm volt az ön számára. Nemcsak azért mert pénzt kapott érte. hiszen apám csak napi egy óráért fizetett, ön viszont jóformán egész nap velem foglalkozott. Az egy órát arra használta fel, hogy a német nyelvtankönyv segítségével valahogyan megértesse velem a francia nyelvtant. Emlékszik, még szótárunk sem volt... De néhány hét múlva már nem ült némán a szobában. S ettől kezdve kezdtem megtudni önről és nézeteiről egyet- mást. Nem volt türelme ahhoz, hogy a nyelvkönyvek buta, értelmetlen példáit magoltassa. Talán nem is ismerte azoknak a könyveknek anyagát, hiszen ön otthon az irodalmat tanította, remélem, ma is azt teszi. Példáinkat az életből vette. — Attention! •— kezdte az órát, — ich bin, c’est le mérne: je suis. — Aztán jött a példamondat: — Je u’aime pás les baches«? Ezt ragoztuk. Emlékszik? Mondja, Monsieur, most milyen példamondatot választana? Mert ugye nem felejtette el folnn ntrf cnm umílrnr a rr pl Korszerűsítik a turbinát É rente több mint 10 ezer tonna szenet takarítanak meg a Tiszapalkonyai Hőerőműben A Tiszapalkonyai Hőerőmű vezetői a műszaki fejlesztés során arra is törekednek, hogy a tervezett villamosenergia mennyiségei az eddiginél kevesebb szén felhasználásával állítsak elő. Két évvel ezelőtt kezdték meg az 1950-es típusú csehszlovák gyártmányú turbinák rekonstrukcióját. Először az egyes és hármas számú, 50 megawattos turbinák korszerűsítését végezték el. A csehszlovák és a magyar dolgozók munkája eredményes volt. A két turbina hatásfoka a korszerűsítés után mintegy 3 százalékkal növekedett. Ez pedig ezt jelenti, hogy az előírt vil- íamosenergia fejlesztéséhez az erőműnek évente több mint 20 ezer tonnával kevesebb szénre van szüksége. Az eddigi tapasztalatok és a gazdasági számítások után az „áramgyár” vezetői úgy döntöttek, hogy az idén a 2-es számú turbinát is korszerűsítik. A gépet az elmúlt napokban szedték szét és küldték el Csehszlovákiába, a pilse- ni Lenin Művekbe. A korszerűsítési munkákat a csehszlovák dolgozók egy hónap alatt fejezik be. így az újjáalakított turbinával még az első félévben megkezdik a termelést. A korszerűsítéssel ennek a gépnek is mintegy 3 százalékkal növekedik a hatásfoka, s így évente újabb, több mint 10 ezer tonna szenet takaríthatnak meg a Ti- sza-parti erőműben. szélő múltat tanultuk, ezt írtuk a füzetembe: Je fus soldat ; i, Most már tudom, hogy ön nem egyszer magáról beszélt. S az évek távlatából is elém villan egy pillanatra szenvedélytől lángoló arca, amikor ezt tanította: — Nous avons raison! — Mi volt az ön igaza? Azt hiszem, ma már tökéletesen tudom. Tudom, mit értett akkor igazságon. Ám. engedjen meg egy kérdést Monsieur! Mi most a maga igazsága? Mit hirdet, mit tanít azóta a diákjainak? Itt nálunk, azokban a nehéz időkben bátran oltogatta belém antifasiszta eszméit. Beszélt a fasiszták, a háború ellen. S ha nagyon belemelegedett, s észrevette, hogy már régen túlment közös szókincsünk határain, akkor kicsit zavarba jött s valahogy így zárta le fejtegetéseit: — C’est assez simple, n’est — ce pás? — Oúi, monsieur, c’est simple... dadogtam zavartan, mire ön észrevette magát, sóhajtott egyet s elkezdtük ismét a ragozást. Ugvebár akkor azt hitte, hogy minden nagyon egyszerű. Megvárta nálunk a felszabadulást, s elindult, bizonyára nagyon sok viszontagságon keresztül — haza. Bízom benne, hogy sikeresen hazaért. De most és azóta hogyan él? Megtalálta igazát? Szeretném még közölni, amit ugyan úgy is tud, hogy nálunk az igazság győzött, amit ön szeretett. Azt az igazságot ápol- gatjuk, amelyre annyira vágyott, amelytől élete függött, a béke igazságát. Monsieur le professeur, az ön hazájában, engedje meg. ma sem folynak olyan egyszerűen a dolgok. Kétségbeesem arra a gondolatra, hányféle állásfoglalási lehetősége van. De nem! Nem lehet vitás egy pillanatra sem, hogy ön a béke híve még ma is és ma talán sokkal inkább, mint valaha. A francia nép nem áll mesz- sze a mi eszméinktől ma sem. Nem idegen a mi igazságunk annak a népnek, amely a történelem során annyiszor sikra- szállt a szabadságért, az egyenlőségért. Jól tudom, az irodalom tanára előtt nem ismeretlen Viktor Hugo költészete, de engedje meg, hogy ráirányítsam figyelmét a Lux című vers egyik szakaszára: »,Fénypont remeg távol az égen. Nézd hogy nő, hogy ragyog a fény fenn, S roppant, vöröslő lángra kap, Népek Világköztársasága, Ma annyi vagy, mint a szikra lángja, S holnap tündöklcsz, mint a nap.'* Monsieur, tudja-e Ön ezt a versszakot olyan hévvel magyarázni diákjainak, mint aho« gyan engem tanított régen? Eszembe jut, milyen bánatosan: mondta: — Nous faisons la guere.'l! ezzel annyit küszködtünk, míg franciául németre fordította, aztán kikeresgettük a német szótárból s végül meglett a magyar értelme is, mi háborút viselünk. Nehéz volt megérteni, pedig benne éltünk. Ugye, ugyanúgy gyűlöli a háborút, most is, mint akkor? Jó lenne, ha valami csoda folytán rátalálna önre ez a levél. Jó lenne, ha megnyugtatna, hogy az én professzorom az őt megillető legnemesebb álláspontot foglalja el a béke kérdésében. Jó lenne, ha meg tudná erősíteni azt a meggyőződésemet, hogy a nálunk tölteti nehéz hónapok nem múltak el nyomtalanul, s örök emlék maradt az ön számára is a mi ün- neppi dátumunk, amely az életét jelentette. Legyen elég az évtizedek mélyéből felbukkant baráttól ez a néhány sor. Boldog lennék, ha folytathatnám önnel a levelezést. Boldog lennék, ha tényleg megtalálnám! Üdvözlettel régi barátja: Hélcna :• * ****** *** **** X BORISZNAK IQ AZ A VAN A Rosztov közelében lévő Malaja Recska faluban, a Lenin kolhoz 1941-ben front- ezolgálatra bevonult elnökének felesége, Vera Mihajlova 1945. tavaszán hivatalos értesítést kapott: „Férje, Ivan Prohoro- vics Pronyin tizedes hősi halált halt Magyarországon a fasiszták elleni harcban.” öt gyerekkel maradt özvegyen Vera Mihajlova A legidősebb tizennégy, a legkisebb négy esztendős volt. Nem csupán ö vesztette el férjét a falubeli asszonyok közül. Sokan mások is. Némelyikük csak egy-két, de legtöbbjük négy-öt, kennel is több gyerekkel maradt magára. i ^ . ,m,eBözvegyült asszonyok elsirattak hősi halott férjüket, maid kifogyván a könnyekből, a fasiszták elleni győztes háborúból visszatért néhány férfivel együtt ismét bevetették a Lenin kolhoz terméken v, fekete földjeit. Szántani, vetni kellett, hiszen az apa nélkül maradt gye; mekeket az özvegyeknek kellett felnevelniük. Vera Mihajlova is vállalta a a sok gyermekes özvegyek nehéz, gondteli sorsát. Keményen, fáradhatalanul dolgozott, hogy öt gyermekének kenyeret tudjon adni. Sok verejtéket és sok könnyet hullajtott, de nem tágított: tíz körömmel is összekaparta gyermekeinek a mindennapit, csakhogy ne kelljen nélkülözniök. A gyerekek lassacskán cseperedtek- Köztük a legkisebbik, Borisz is, aki sohasem láthatta apját, csupán képről ismerte, hiszen mindössze két hónapos volt, amikor a családfő elbúcsúzott szeretteitől és a frontra ment, harcolni a szovjet hazára tört fasiszták ellen, A kis Borisz gyakran sírt, mert éhes volt, s mert sohasem mondhatta senkinek: „Apám, édesapám!” Az idő álhatatos következetességgel múlott, az öt gyerek pedig felnőtté cseperedett; Közben a szovjet nép begyógyította az ország háború-ülöt- te sebeit és á szorgos munka nyomán megszűnt a nélkülözés a Lenin kolhozban is. Vera Mihajlova legidősebb fia, Szása asszonyt hozott a házhoz, áld hamarosan unokát szült a nagymamának. A második fiú tanár lett és Rosztovba költözött, s ott tanít egy technikumban. Közben férjhez ment Val- ja, a nagyobbik lány, aki a kolhozban maradt. A kisebbik lány pedig egy szomszéd falubeli legényt választott párjául és elköltözött otthonról; Borisz, a legkisebbik pedig, miután elvégezte a tízosztályos iskolát, kitanulta a gépkocsi- vezetői szakmát és a Lenin kolhozban vállalt munkát. A gyerekek megtalálták helyüket az életben, Vera Mihailova pedig a sok munkától és törődéstől megfáradva, de boldogan és elégedetten nyugdíjba ment. Boldog és elégedett lehetett, mert becsülettel felnevelte mind az öt gyermekét. S ha érzett is olykor fáradalmat, ezt a háborúban elvesztett hős férje miatt érezte, akinek nyughelyét sem ismerte, csak annyit tudott, hogy porait valahol Magyaroszágon rejti a föld mélye. Nagyott dobban a mama szíve, amikor I960, őszén Boriszt katonai szolgálatra hívták be és éppen Magyarországra vezényelték az egyik ott álloméval tizenkét parancsnoki dicséret és két elismerő oklevél büszke tulajdonosa. Boriszt nemrégiben a sok elismerésnél is nagyobb öröm érte. Mégpedig altkor, amikor a közelmúltban kirándulásra vitte gépkocsijával néhány kiválóan dolgozó harcosát Budapestre. A 'szovjet katonák e csoportja megtekintette a magyar főváros nevezetességeit, köztük természetesen a gellértsozó szovjet alakulathoz. Mi tagadás, Vera Mihajlova szívdobbanásába egy kis fájdalom, egy kis aggodalom is vegyült: „Jaj, csak nehogy Borisznak Is baja essék azon a messzi Magyarországon.” Borisz Ivanovics Pronyin harcos, az egység egyik büszkesége lett. Zubbonyán viseli a „Szovjet légierő kiváló katonája”, valamint a „Kiváló gépkocsivezető” jelvényt. Ezenkíbegyi felszabadulási emlékművet is. A harcosok megrendültén álltak a Magyarország felszabadításáért elesett szovjet hősök emlékműve előtt. Közülük többen édesapjukra gondoltak, aki elesett a Nagy Honvédő Háborúban, s talán éppen Magyarország felszabadításakor. Valahol Magyarországon. Valahol Magyarországon, Borisz is ennyit tudott csupán édesapjáról mSndaiddig. amíg sor nem került az említett kirándulásra. Mert midőn a kirándulás részvevői az emlékmű márványába vésett, hősi halált halt szovjet hősök névsorát fürkészték, Borisz egyszerre izgatottan felkiáltott: „Az apám! Az én apám neve! Nézzétek: Ivan Prohorovics Pronyin tizedes!” Az apám .:; Az én apám::: Meghatódva állt az emlékműnél Borisz. Szótlanul, megille- tődötten álltak mellette társai is. Vigovszki harcos, akinek édesapja hadnagyként halt hősi halált ugyancsak vsai ahol Magyarországon, számára ismeretlen hetven. Poperega és Sznuzsenyikln harcos, Borisz két legjobb barátja, továbbá a türkmén Azárov tizedes, az azerbajdzsán Abasov harcos és a többiek. Azután valaki csendesen megjegyezte: Nem biztos, hogy a te édesapád, Borisz Több Pronyin tizedes is hősi halált halhatott Magyarországon. S ide, a márványba nem azt vésték, hogy Ivan Prohorovics, csupán azt. hogy I. P. Pronyin. Ez lehet például Ivan Pavlo- vics Pronyin is .;. ” Borisz nem tágított. „Az én apám. Érzem, hogy az én apám.” A fiúk, tiszteletben tartván Borisz érzéseit, nem szóltak többet. Némán bólintottak, majd csendesen elindultak a gépkocsi felé. Este, Borisz levelet írt a mamának; „Édesanyám! Nagy hírem van. Ma kirándultunk Budapestre. A Duna partján egy nagy hegy emelkedik, amelyet Gellert hegynek neveznek, E hegyre építette a magyar nép vm ország felszabadításáért hősi halált halt szovjet katonák» emlékére a felszabadulási emlékművet; Sok szovjet hős nyugszik e hatalmas és gyönyörű emlékmű alatt, olyanok» akik Budapesten haltak hősi halált. És képzeld: amint a márványba vésett neveket olvastam, felfedeztem közöttük apám nevét Naponta száz és száz, ezer és ezer ember olvashatja: Ivan Prohorovics Pronyin tizedes a magyar nép szabadságáért áldozta életét. S akik olvassák, hálával és tisztelettel emlékeznek reá. Na- gyon-nagyon büszke vagyok hős apámra ;: Azt nem írta meg édesanyjának, Vera Mihajlovának, hogy harcostársai szerint másik Pronyin tizedes is eleshetett a magyar főváros felszabadításáért vívott harcban. Nein írta meg, mert úgy érzi, csakis az ő édesapja lehet. Borisz úgy akarja megőrizni emlékezetében hős apja nyughelyének képét, ahogyan a fej- szabadulási emlékművet, látta; Ezt a jogot nem lehet elvitatni tőle. Borisznak igaza van. Édesapja emlékét valóban a legszebb pantheon őrzi; Hiszen Magyarország bármely részén halt is hősi halált, Szolnokon, Tárnokon, Székesfehér, vár határában, a Balaton partján vagy valóban Budapesten, minden kőből emelt pantheon- nál szebb és maradandóbb emléket állít Ivan Prohorovics Pronyin tizedesnek és a többi szovjet hősnek a magyar nép szívében élő múlhatatlan hála és köszönet. Bertalan István •■Monsieur, Léon! ; Bocsásson meg, hogy közel “húsz év után, levelet írok önének. Higgye el, azóta nem most “jutott először eszembe. Sokat, 1 nagyon sokat gondoltam önre, ^különösen, így tavasz elején, í Nem hiszem, hogy elfelejtette 'volna azt az önnek bol- ídog, nekem fájdalmas pillanatot, amikor meghatottan meg- “állt előttem, s halkan, indulatoktól fátyolos hangon mondta. ! — Adieu, mon enfant. : Hideg, csípős szél fújt még = az erdők felől. Az is, de a megrendülés is okozta, hogy részekéivé, alig jött ki a torkomon: } — A bientot... A bientot... 5 Aztán csak kitörtem gyerekes szégyenkezésemből, s a következő pillanatban forrón megöleltük egymást. — A bientot — integettünk sokáig egymásnak — a mielőbbi viszont látásra... —- A bientot — kiáltott ön után a ház népe, akik soha nem értették meg az ön nyelvét, de ezt a szót hirtelen megtanulták tőlünk. Jól emlékszem, nagyon homályos lett a szemüvege. Aztán, ahogy haladt, távolodott, még azt is láttam, amikor a part oldalában megállt, kivette zsebkendőjét s azzal nemcsak szemüvegét, hanem könnyeit is letörölte. Most, felnőtt ésszel, hiszen felettem is eljárt kicsit azóta az idő, most értem meg, mit jelentettem akkor önnek. Itt élt egy idegen országban, jóformán fogalmam sem volt róla, hogyan került a házba. Az igazat megvallva, nem is kötöttek semmit az orromra. Általában sok minden titokzatos és érthetetlen volt akkor körülöttem. A dolgoknak csak a felszínét láttam.
